Sulpicius Severus: Szent Márton élete [11]

HARMADIK LEVÉL: 

BASSULÁHOZ 

Szent Márton haláláról és temetéséről 

Bassula megszidása 

         Sulpicius Severus üdvözletét küldi tiszteletre méltó anyjának, Bassulának. Ha bíróság elé lehetne idézni a szülőket, jogos felháborodással állítanálak téged a prétor ítélőszéke elé, mint akit rabláson és lopáson tetten értem. Hogyan is ne panaszolnám el ugyanis a tőled elszenvedett igazságtalanságot? Nem hagytál nálam egy árva papírlapot, egy kis könyvet, vagy akár egy levelet sem: így lopsz el, így teszel közhírré mindent. Hiába szeretném titokban tartani, amit bizalmasan írtam egy barátomnak, vagy amit tréfálkozva diktáltam, az is eljut hozzád, szinte még mielőtt megírtam vagy lediktáltam volna. Nem is csoda, hiszen lefizeted másolóimat, akik aztán hírül adják neked oktalanságaimat. Mégsem tudok haragudni rájuk, ha neked engedelmeskednek: a te nagylelkűséged bocsátotta őket rendelkezésemre, és még úgy gondolják, hogy inkább tartoznak hozzád, mint hozzám. Te vagy egyedül a hibás, egyedül a bűnös: leselkedsz utánam, és másolóimat is álnokul megkörnyékezed, hogy válogatás nélkül adják át neked, amit bizalmasan vagy figyelmetlenül, teljesen ki sem dolgozva vagy be sem fejezve írtam. De hogy a többiről ne is beszéljek, kérlek, mondd meg nekem, hogyan jutott el hozzád oly gyorsan az a levél, amelyet nemrég írtam Aurelius diakónusnak! Én ugyanis Tolosában [Toulouse] tartózkodom, és te, aki fiad nagy nyugtalanságára hazánktól oly messze, Treveriben [Trier] telepedtél le, hogyan loptad el ezt a bizalmas levelet? Megkaptam ugyanis soraidat, amelyekben azt írod, hogy az említett levélben, ahol Szent Márton halálára csak utalást tettem, ki kellett volna fejtenem a szent férfiú égbe távozását. Mintha bizony azért írtam volna ezt a levelet, hogy más is olvassa, mint akihez szól! Mintha engem bárki másnál jobban terhelne az a súlyos feladat, hogy megírjam mindazt, amit Mártonról tudni kell! Ha tehát hallani akarsz a szent püspök haláláról, kérdezősködj azoknál, akik jelen voltak. Elhatároztam, hogy semmit sem írok neked, nehogy mindenfelé elhíreszteld. Mégis, ha megígéred, hogy senkinek sem olvasod fel, röviden eleget teszek akaratodnak, és eléd tárom, amit biztos forrásból tudok. 

Márton utolsó útja 

         Márton már régen előre tudta halálát, és megmondta a testvéreknek, hogy közel van testének feloszlása. Közben szükségessé vált, hogy meglátogassa Condacum [Candes] egyházának hívő közösségét, mert ezen egyház klerikusai egymással viszálykodtak, és Márton helyre kívánta állítani a békét. Bár tudta, hogy napjainak vége közel van, erre hivatkozva nem vonakodott attól, hogy útnak induljon, arra gondolt ugyanis, hogy erényeinek szép megkoronázása lenne, ha ezt az egyházat a neki visszaadott békében hagyhatná el. Amikor tehát szokás szerint számos testvér szent kíséretében útnak indult, búvármadarakat vett észre a folyón, amelyek a halakat üldözték, és fáradhatatlan mohósággal nyelték el zsákmányukat. Ekkor így szólt: „Az ördögök képe ez. Leselkednek a gyanútlanokra, megragadják a tudatlanokat, felfalják zsákmányukat, de nem tudnak betelni velük.” Majd hatalmas szóval megparancsolta a madaraknak, hogy hagyják el az örvénylő vizet, amelybe alámerültek, s repüljenek száraz és puszta vidékekre. Kétségkívül azzal a hatalommal szólt a madarakhoz, amellyel az ördögöket szokta kiűzni. Erre a madarak egybegyűltek, csapatba verődtek, és elhagyták a folyót, hogy a hegyek felé és az erdőkbe repüljenek, nem kis ámulatára sokaknak, akik látták, hogy Mártonnak akkora hatalma van, hogy még a madaraknak is tud parancsolni.
         Egy ideig abban a faluban, illetve egyházi közösségben maradt, ahová indult. Miután helyreállította a békét a klerikusok között, már arra gondolt, hogy visszatérjen monostorába, amikor testi ereje hirtelen elhagyta; ekkor egybehívta a testvéreket, és megmondta nekik, hogy meg fog halni. Ennek hallatára bánat és gyász lett úrrá mindnyájukon, és mindannyian így panaszkodtak: „Atyánk, miért hagysz el minket? Kire bízol minket, ha elhagysz minket? Ragadozó farkasok törnek nyájadra: ki véd meg minket harapásuktól, ha megverték a pásztort? Tudjuk, hogy Krisztus után vágyódsz, de a te jutalmad bizonyos, és nem csökken, ha még vársz egy kicsit, inkább irántunk légy könyörülettel, akiket elhagysz.” Mondják, Márton ekkor meghatódott sírásukon, szívét az Úrban egészen elárasztotta az irgalom, és könnyekre fakadt. Majd az Úrhoz fordulva, a síróknak ezen szavakkal válaszolt: „Uram, ha népednek még szüksége van rám, nem vonakodom attól, hogy munkálkodjam értük; legyen meg a te akaratod!” Nem lehet csodálni, hogy a remény és a bánat között ingadozott, mit volna jobb tennie, ugyanis az övéit sem akarta elhagyni, de Krisztustól sem akart tovább távol lenni. Ekkor saját akaratáról s vágyairól lemondva, teljesen átadta magát az Úr döntésének és hatalmának, és így imádkozott: „Nehéz ez a testben való harc, Uram, amit szolgálatod követel tőlem, már eleget küzdöttem, de ha azt parancsolod, hogy továbbra is fáradságos munkával táborod élén álljak, nem vonakodom, és öregségem kimerültségére sem hivatkozom. Szolgálatodat hűségesen el fogom látni, és zászlód alatt harcolok, amíg csak kívánod. Bár egy agg embernek kívánatos lenne, hogy feladatának végeztével elbocsátást nyerjen, de a lélek továbbra is győzedelmeskedik az éveken, és nem enged az öregségnek. De ha már megkönyörülsz koromon, Uram, jó nekem a te akaratod, őket pedig, akikért aggódom, te magad őrizd meg.”
         Ó, elmondhatatlanul kiváló férfiú, kit sem a fáradság, sem a halál le nem győzött! Nem kívánt egyik mellett sem dönteni, mert nem félt meghalni, és nem vonakodott attól, hogy tovább éljen.
         Bár már több napja magas láz kínozta, Isten szolgálatát el nem hagyta: az éjszakákat imádságban és virrasztásban töltve, elerőtlenedő tagjait a lélek szolgálatára kényszerítette, miközben ismeretes módon ágy helyett továbbra is vezeklőruhába öltözve, hamuban feküdt. Midőn pedig tanítványai arra kérték, hogy legalább egy hitvány takarót hadd terítsenek alá, így szólt: „Egy kereszténynek csak hamuban szabad meghalnia, ha más példát hagyok nektek, akkor vétkezem.” Közben pedig szemét és kezét állandóan az égre emelte, s legyőzhetetlen lélekkel el nem lankadt az imádságban. A papok, akik eljöttek hozzá, arra kérték, hogy forduljon az oldalára, úgy talán könnyebb lesz a testének. „Hagyjatok - felelte -, hagyjatok engem, testvérek, hadd nézzek inkább az égre, mint a földre, hogy útra készülődő lelkem az Úrhoz juthasson.” Miután ezt mondta, meglátta a mellette álló ördögöt: „Mit állsz itt - szólt rá -, te vérszomjas vadállat? Te halált hozó, nem találsz bennem semmit; Ábrahám a kebelére fogad engem.”

A gyászmenet 

         Ezekkel a szavakkal visszaadta lelkét az égnek. Akik pedig ott voltak, tanúsítják, hogy olyannak látták az arcát, mint egy angyalét. Tagjai olyan ragyogó fehérek voltak, mint a hó, úgyhogy meg is jegyezték: „Ki hinné, hogy ezek a tagok vezeklőruhába öltöztek, és hamuban feküdtek?” Olyan volt ugyanis, mintha már a jövő feltámadás dicsőségét és az átváltozott test természetét lehetne látni rajta. Szinte hihetetlen, hogy temetésére mekkora sokaság jött egybe. Az egész város elébe sietett a holttestnek, ott volt a földek, a falvak minden lakosa, sokan még a szomszéd városokból is eljöttek. Ó, mekkora volt a gyásza mindnyájuknak, de főleg mennyire siratták őt a gyászoló szerzetesek! Azt mondják, ezen a napon közel kétezren gyűltek össze. Különleges dicsősége ez Mártonnak, hogy példájára ilyen sok hajtás sarjadt az Úr szolgálatára.
         Így terelte a pásztor maga előtt a nyáját: szent sokaság bánatos sorai jöttek gyászruhába öltözve, egyrészt az Úr szolgálatában kiérdemesült öregek, másrészt Krisztusnak esküjükkel nemrég elkötelezett ifjak. Ezután jött a szüzek kara, akik szeméremből eltitkolták könnyeiket, és szent öröm mögé rejtették fájdalmukat. Bár a hit visszatartotta őket a sírástól, a szomorúság mégis sóhajokat fakasztott ajkukon. Mert oly szent volt a Márton dicsőségén való ujjongás, amennyire istenfélő a halála fölött érzett szomorúság.
         Te is megbocsátottad volna sírásukat, és örültél volna örömüknek, mert mindegyikük saját magára gondolva bánkódott, és Márton miatt örült. A szent férfiú testét ez a menet kísérte tehát a sírhelyig, égi himnuszok éneklése közben.
         Hasonlítsd össze, ha úgy tetszik, ezzel a pompával a világnak nem a temetési, de a diadalmeneteit! Hol találunk Márton temetéséhez hasonlót? Azokon a harci kocsik előtt hátrakötözött kezű legyőzötteket vezetnek, Márton testét pedig olyanok kísérték, akik vezetése segítségével legyőzték a világot. Azokat a nép őrjöngése tiszteli zavaros tapssal, Mártont pedig Isten zsoltáraival tapsolják meg, és égi himnuszokkal tisztelik. Azokat győzelmeik után a kegyetlen alvilágba taszítják, az örvendező Mártont pedig Ábrahám kebelén várják.
         Onnan védelmez minket, mint remélem, engem is, aki ezeket írom, és téged, aki ezeket olvasod.

Forrás:

Szent Márton élete:
         - első rész
         - második rész
         - harmadik rész 
         - negyedik rész
         - ötödik rész
         - hatodik rész
         - hetedik rész
         - nyolcadik rész

         - kilencedik rész
         - tizedik rész

         A fordítás alapjául a Jacques Fontaine bevezetésével és gondozásában megjelent latin szöveg szolgált (Paris, Cerf, 1967 [Sources chrétiennes, 133]).
Fordították:
- Szent Márton élete 1-15.
- Borián Elréd 16-27. Reichardt Aba
- Első levél Borián Elréd és Börcsök Tamás
-  Második levél Borián Elréd és Kovács Balázs Harmadik levél Borián Elréd és Szita Bánk

- Vége -