2012. dec. 28.

Ráchel siratja fiait, s nem akar vigasztalódni (Mt 2,18)

Szent Quodvultdeus püspök[*] beszédeiből 
(Sermo 2 de Symbolo: PL 40, 655) 

Beszélni sem tudnak még, és máris megvallják Krisztust 

      Megszületik a kicsiny Gyermek, a nagy Király. Eljutnak hozzá messze vidékről a bölcsek; jönnek, hogy hódoljanak annak, aki még jászolban fekszik, de égen és földön uralkodik. Amikor a bölcsek hírt adnak a megszületett Királyról, Heródes megdöbben, és hogy el ne veszítse uralmat, meg akarja ölni. Pedig, ha hinne, itt is nyugodtan, a másik életben pedig vég nélkül uralkodnék. 
      Heródes, miért ijedsz meg attól, hogy Király születéséről hallasz? Nem azért jön ő, hogy téged kisemmizzen, hanem hogy legyőzze a sátánt. Te azonban nem tudod ezt megérteni, ezért zavarodol meg és dühöngsz; és hogy elpusztítsd azt az egyet, akit halálra keresel, kegyetlenül annyi gyermek halálát okozod. 
      Még a jajveszékelő anyák vagy a kicsinyeik tetemét sirató édesapák iránti szánakozás sem tart vissza, sem a kisdedek sivalkodása és nyögése. Megölöd a kicsinyeket testileg, mert téged megöl a szívbeli félelem. Azt gondolod: ha végrehajtottad, amit kívánsz, hosszú ideig élhetsz, pedig magát az Életet törekszel megölni. 
      A kegyelemnek az a kicsiny, mégis hatalmas forrása viszont, aki még csak jászolban fekszik, de téged már a trónodon megrémít, felhasznál terveiben – noha azokat fel sem foghatod –, és megszabadítja a lelkeket az ördög rabságából. Azoknak a fiait, akik most ellenfelei, fölvette az örökbefogadottak sorába. 
      A kisdedek, bár öntudatlanul, Krisztusért halnak meg, a szüleik pedig megsiratják mint vértanúkat, akik elszenvedték a halált: Krisztus mégis hiteles tanúivá teszi őket, akik még beszélni sem tudnak, íme, hogyan uralkodik az, aki eljött, hogy így uralkodjék! Íme, szabadít már a Szabadító, és üdvöt ad az Üdvözítő! 
      De te, mit sem tudsz erről, Heródes, csak megriadsz és kegyetlenkedsz. És miközben tombolsz dühödben a kicsinyek ellen – magad se tudod –, máris hódolsz őneki. 
      Ó, micsoda kegyelmi ajándék! Milyen érdemeik alapján jutottak a kisdedek e győzelemre? Beszélni sem tudnak még, és máris megvallják Krisztust! Karjaikat még harcra sem tudjak emelni, de máris elragadják a győzelem pálmáját. 

Himnusz 

A zsarnok hallja és remeg: 
Királyoknak Királya jön, 
ő lesz úr Izrael fölött, 
és ül majd Dávid trónusán. 

A hírtói őrjöng és üvölt: 
„Utódom itt van, és elűz! 
Csatlós, eredj, acélt ragadj, 
 a bölcsőket vérrel füröszd!” 

Mi haszna ennyi szörnyűség, 
Heródes, mit segít a bűn? 
Kitér a pusztulás elől 
az egy Krisztus sértetlenül. 

Ó kis virágok, vértanúk, 
kiket már fénynek hajnalán 
a Krisztus-üldöző letört, 
mint feslő rózsát vad szelek, 

ti vagytok első áldozat 
a Krisztus báránykáiból; 
oltár alatt, ártatlanok, 
pálmafüzérrel játszotok. 

Világra kit szült tiszta Szűz, 
dicsérünk téged, Jézusunk, 
Atya s Szentlélek, áldva légy 
most és örökre szüntelen. Amen. 

      Istenünk, az Aprószentek a mai napon nem szóval, hanem vértanúhalálukkal hirdetik dicsőségedet. Add, kérünk, hogy beléd vetett hitünket ne csak szavunkkal valljuk, hanem életünkkel is tanúsítsuk. 
____________________________________
[*]Szent Quodvultdeus (=amit Isten akar) püspök hitvalló + 470 körül. Karthágói érsek, akit Genzerik vandál király papjaival együtt vitorla- és kormánynélküli rozzant hajókra rakatott és kilökött a nyílt tengerre. Minden remény ellenére Nápolyban kötöttek ki, itt halt meg a szent érsek.

2012. dec. 18.

A vágyakozás egyben imádság is

Szent Ágoston püspöknek a zsoltárokról szóló fejtegetéseiből 
(In ps. 37, 13-14: CCL 38, 391-392) 

A vágyakozás egyben imádság is 

      Keserűen jajgatok szívem fájdalmában (Zsolt 38[37],9). Van rejtett jajgatás, amelyet nem hall meg az ember. Ha azonban valamely vágyakozás ereje annyira hatalmába ejti a szívet, hogy érthető szóban kinyilvánul az ember belső sebe, akkor aki hallja, rögtön okot keres, és azt mondja magában: Ez az ember talán ezért jajgat, és talán ez történt vele. Ki értheti meg, hacsak nem az, akinek szeme láttára és füle hallatára kesereg? Azért jajgatok szívem fájdalmában, mondja a Zsoltáros, mivel az emberek, ha néha meg is hallják az ember jajongását, többnyire csak a test jajgatását hallják, a szív fajdalmának jajszavát pedig nem hallják. 
      És ki értette meg, hogy miért jajgatott? Íme, azt fűzi hozzá: Uram, előtted áll minden vágyam (Zsolt 38 [37], 10). Nem az emberek előtt, akik nem láthatják a szívet, hanem előtted áll minden vágyam. Ha előtte áll vágyad, az Atya, aki a rejtekben is lát, teljesíti is azt neked. 
      Íme, vágyakozásod egyben a te imádságod is. Ha folyamatos ez a vágyakozás, folyamatos az imádság is. 
      Nem hiába említette az Apostol a szüntelenül imádkozókat. Vajon szüntelenül térdet hajtunk, testünkkel a földre borulunk vagy felemeljük a kezünket, mivel azt mondja nekünk: Imádkozzatok szüntelenül? (1Tessz 5,17). Ha pedig azt állítjuk, hogy így imádkozunk, gondolom, szüntelenül ezt meg nem tehetjük. 
      Van más szüntelen, belsőbb imádság, és ez a vágyakozás. Bármi mást cselekszel, ha vágyod azt a nyugalmat, nem szűnik meg imádságod. Ha nem akarod, hogy megszűnjék imádságod, ne akard megszüntetni vágyakozásodat. 
      Folyamatos vágyakozásod a te folyamatos szavad. Hallgatni fogsz akkor, ha megszűnik szereteted. Kik hallgattak? Azok, akikről szól a Szentírás: A gonoszság elhatalmasodásával sokakban kihűl a szeretet (Mt 24,12). 
      A megfagyott szeretet: a szívek csendje. A lángoló szeretet: a szívek kiáltozása. Ha a szereteted mindig megmarad, mindig kiáltozol. Ha mindig kiáltozol, mindig vágyakozol. Ha vágyakozol, a nyugalomra emlékezel. 
      Előtted áll minden vágyam. Mit jelent, hogy vágyódásod előtte áll, és ugyanakkor maga a jajgatásod nincsen előtte? Hogyan lehet ez, amikor a vágyódásnak és az óhajtásnak szava a jajgatás? 
      Ezért folytatódik így: És panaszom előtted nincsen rejtve. Előtted nem elrejtett, az emberek előtt azonban elrejtett. Látjuk tehát, hogy így szól Isten alázatos szolgája: És panaszom előtted nincsen rejtve. 
      Látjuk néha nevetni is Isten szolgáját. Vajon meghalt volna akkor a szívében ama vágyakozás? Nem. Hiszen ha vágyakozás lakozik benne, ott lakozik a sóhajtás, a jajgatás is. Nem mindig jut el ez az emberi fülekbe, de sohasem kerüli el Isten fülét. 

Sandro Botticelli: Szent Ágoston című festménye (Wikipédia)


2012. dec. 17.

Amire vágyakozunk, már birtokoljuk

Simone Weil: 
Vágyakozni - tárgytalanul 

      Tisztulni nem más, mint elválasztani egymástól a jót és a kívánságot. 

      Le kell ereszkednünk a vágyak forrásához, hogy az energiát elszakítsuk a vágy tárgyától. Ott a vágyak igazak: megannyi energia. A tárgyuk hamis. De elmondhatatlanul fájdalmas szakítást jelent lélekben a vágynak és a vágy tárgyának elválasztása. 

      Ha leereszkedünk önmagunkban, úgy találjuk, hogy pontosan azt, amire vágyakozunk, már birtokoljuk. 

      Ha egy konkrét (halott) lény után vágyakozunk, vágyakozásunk egy mindenki mástól különböző, korlátok közé szorított lényre irányul, szükségszerűen egy halandóra, épp őutána vágyakozunk, őrá, aki... stb., röviden arra a lényre, aki meghalt ezen és ezen a napon, ebben és ebben az órában. Nos, őt birtokoljuk is - mint halottat. Ha pénzre vágyakozunk egy (hivatalosan hitelesített) érmét, bankjegyet kívánunk, valamit, amit csak ilyen vagy olyan feltételek közt lehet megszerezni, tehát csak annyiban kívánjuk, amennyiben... Nos, amennyiben már a miénk. 

      A szenvedés és az üresség ilyenkor a vágy tárgyainak létezésmódja. Távolítsuk el a valótlanság fátylát, nyomban meglátjuk, hogy így adva vannak számunkra. Mikor ezt látjuk, még szenvedünk, de már boldogok is vagyunk. 

      Ha eljutnánk oda, hogy átlássuk, mit veszített a fösvény, amikor kincsesládáját ellopták; sokat megértenénk. 
      Lauzun és a lövészkapitányi rang. Inkább akart fogolyként lövészkapitány lenni, mint lefokozva szabad ember. 
      Minden a ruhákon múlik. „Szégyellték, hogy mezítelenek.” [1]

      Elvesztünk valakit, szenvedünk amiatt, hogy a halott, a távollevő képzeletbeli, valótlan lénnyé változott. Pedig a vágy, amellyel vágyakozunk rá, nagyon is valóságos. Ereszkedjünk le magunkba, ahol ez a nagyon is valóságos vágy fészkel. Éhség: ételeket csak elképzelünk, de maga az éhség valóságos: foglalkozzunk az éhséggel. A halott jelenléte elképzelt dolog, ám a távolléte valóság; mostantól fogva így lesz jelen. 
      Nem kell keresnünk az ürességet, mert Istent kísértenénk, ha számítanánk a természetfölötti kenyérre, amely betöltheti. De menekülnünk sem kell előle. 
      Az üresség a legtökéletesebb teljesség, csakhogy nekünk ezt nem szabad tudnunk. Abból látszik ez, hogy egy percre maga Krisztus is teljesen elveszítette ezt a szeme elől. Lényem egy részének tudnia kell, de a többi nem tudhatja, mert ha azok is tudnák, akkor nem beszélhetnénk többé ürességről. 
      Krisztusnak része volt minden emberi nyomorúságban, a bűnt kivéve. De része volt mindabban, ami az embert esendővé, a bűnre hajlandóvá teszi. Az üresség tesz minket hajlandóvá a bűnre. Minden bűn kísérlet arra, hogy az ürességet betömjük. Így az én csupa-szenny életem közel van az ő tökéletesen tiszta életéhez, és ugyanez áll az enyémnél sokkalta alacsonyabb rendű életekre is. Ha még oly mélyre bukom, akkor sem kerülnék tőle messzire. De ha elbukom, erről nem tudhatok többé. 

      Hosszú távollét után viszontlátom egy barátomat, kezet szorítunk. Ügyet sem vetek arra, hogy ez a tapintó szerveim számára jóleső érzést vagy fájdalmat jelent: amint a vak közvetlenül a tárgyakat érzékeli a botja végén, én közvetlenül barátom jelenlétét érzékelem. Ugyanígy alakul az életkörülményeimnek - bármilyenek is - és Istennek a kapcsolata. 
      Ez azt is jelenti, hogy sohasem kell a fájdalomra vigasztalást keresni. Mert a boldogság túl van a vigasztalás és a fájdalom birodalmán. Másfajta érzékeléssel észleljük, amint más a tárgyaknak egy bot vagy más eszköz segítségével történő érzékelése meg a szó szoros értelmében vett érintés. Ez a másfajta érzékelés a figyelem áthelyezése révén alakul ki bennünk, amelyre egy sajátos iskolázottság vezet el. Ebben lelkünk egészének, de a testünknek is részt kell vennie. 
      Ezért van megírva az evangéliumban: „Mondom nektek, hogy ezek megkapták jutalmukat”. Nincs szükség fájdalomdíjra. Az üresség érzékelése vezet el az érzékelésen túlra. 

      Szent Péter tagadása. Aki azt mondja Krisztusnak: én hűséges maradok hozzád, ezzel már meg is tagadta, mert a hűség forrását magában kereste, nem a kegyelemben. Szerencsére, mivel választott volt, ez a tagadás nyilvánvalóvá lett mindenki előtt, őelőtte is. Hány más ember életében megesnek efféle hencegések - anélkül, hogy valaha is megértenék, mi megy végbe bennük. 
      Nehéz volt Krisztushoz hűségesnek lenni. Üres hűség volt ez. Sokkal könnyebb a halálig hűnek lenni - Napóleonhoz. Sokkal könnyebb volt később a vértanúknak hűségesnek maradniuk, mert megvolt már az egyház, ez az evilági ígéreteket is felsorakoztató erő. Azért szokás halálba menni, ami erős, nem azért, ami gyenge. Vagy legalábbis azért, ami e pillanatban gyenge ugyan, mégis erő dicsfénye ragyogja be. Aki Napóleonhoz hűséges volt az ő Szent Ilona szigeti tartózkodása idején, annak a hűsége nem volt üres. Ha olyasmiért halunk meg, ami erős, szükségképpen elveszítjük a halál keserűségét. Egyúttal minden érdemét is. 
      Ha egy emberhez könyörgünk, kétségbeesett kísérletet teszünk arra, hogy kérésünk hevességével az ő saját értékrendjét egy tőle idegen csapásra tereljük. Ha Istenhez könyörgünk, épp ellenkezőleg az isteni értékeket próbáljuk saját lelkünkbe átkormányozni. Messze vagyunk attól, hogy a lehető leghevesebben azokra az értékekre gondoljunk, amelyekhez magunk ragaszkodunk. Ez a belső üresség állapota. 
Jelenits István fordítása

[1] Valószínűleg a bűnbeesés bibliai történetére utal (Genezis, 3,7.). (A fordító megjegyzése) ____________________

Forrás:
Simone Weil - Jegyzetfüzet
Új Ember, 2003

2012. dec. 16.

Jézust várva

Panov apó különös napja 
Lev Tolsztoj

       Réges régen, élt egyszer egy idős suszter, messze-messze, egy kis orosz falucskában. Panovnak hívták, de senki nem szólította Panovnak, Panov úrnak, sőt még Panov suszternak sem. Bárhová ment a kis falucskában, mindenki annyira szerette, hogy csak Panov apónak szólították. 
      Panov apó nem volt gazdag, egyetlen kis szobácskája volt, melynek ablaka az utcára nézett. Ebben a kis szobában lakott és ez volt egyben a műhelye is. De azért szegény sem volt. Minden szerszáma megvolt a suszter mesterséghez, volt egy vastűzhelye, aminél melegedett és ételt főzhetett, volt egy nagy fonott kosárszéke, ahol időnként elszunyókált, egy masszív ágya színes takaróval és egy kis olajlámpája, hogy esténként legyen, mivel világítana. Mindig olyan sokan akartak új cipőt csináltatni vagy a régit foltoztatni, sarkaltatni, talpaltatni, hogy Panov apónak mindig volt elég pénze kenyérre, kávéra, és káposztára, amiből levest főzzön. Így Panov apó szinte mindig vidám és boldog volt. A szeme csak úgy ragyogott kis kerek szemüvege mögött. Egész nap dudorászott, vagy fütyörészett, a járókelőket, pedig hangos jókívánságokkal köszöntötte. 
      De ezen a napon másként volt. Panov apó szomorúan állt kis szobája ablakánál, és feleségére gondolt, aki már régen meghalt, meg gyermekeire, akik felnőttek és elköltöztek. Karácsony este volt és mindenhol együtt volt a család. Panov apó végignézett a falu házam. Minden ablakból gyertyák és lámpák vidám fénye szűrődött ki és már álltak a karácsonyfák. Hallotta a nevetést és a gyermekek boldog zsibongását játék közben. Érezte a sülő hús illatát, mely az ablak és ajtó melletti repedéseken szivárgott be. „Bizony, bizony.” - de nem volt senki, aki visszavarázsolhatta volna szemének ragyogását, kis kerek szemüvege mögött. Panov apó nagyot sóhajtott. Azután komótosan meggyújtotta az olajlámpát, odament a polchoz, és levett egy régi, barna könyvet. Leseperte az ottmaradt bőrdarabkákat a padról, feltett egy bögre kávét a tűzhelyre, leült a fonott kosárszékbe és elkezdett olvasni. 
      Panov apó nem járt iskolába és nem tudott valami jól olvasni, ezért ujjával követte a szöveget és hangosan olvasott. A karácsonyi történetet olvasta, hogy Jézus nem házban, hanem egy istállóban született, mert nem volt számukra hely a vendégfogadó háznál. „Bizony, bizony” - mondta Panov apó, bajuszát pödörgetve: „Ha idejöttek volna, elalhattak volna az ágyamon, a kisbabát betakartam volna meleg takarómmal. Örülnék, ha lenne itt velem valaki, és egy kisgyermek, akivel eljátszanék.” Panov apó felállt és megpiszkálta a tüzet. Kint ködösre fordult az idő, Így feljebb csavarta a lámpát, töltött magának egy csésze kávét és folytatta az olvasást. 
      Arról olvasott, hogy gazdag bölcsek keltek át a sivatagon, hogy ajándékot vigyenek Jézusnak aranyat és illatos fűszereket. „Bizony, bizony.” - sóhajtott fel Panov apó - „ha Jézus idejönne, nem tudnék neki mit adni.” Azután elmosolyodott és a szeme felragyogott, kis kerek szemüvege mögött. Felállt az asztal mellől és odament a polchoz. Volt ott egy zsineggel átkötött, poros doboz. Felnyitotta a dobozt és kivett egy pár apró cipőcskét. Kezébe vette a kis cipőket és mozdulatlanul állt. Ez volt a legjobb pár cipő, amit valaha készített. Óvatosan visszatette őket a dobozba, azután újra leült a kosárszékbe. „Ezzel ajándékoznám meg.” - dünnyögte. Sóhajtott egyet és tovább olvasott. 
      Ki tudja, talán a szoba melege tette, vagy amúgy is késre járt, de Panov apó csontos ujjai nemsokára lecsúsztak a lapról, szemüvege is lecsúszott az orráról és csöndesen elaludt. Kint egyre nagyobb lett a köd. Elmosódott alakok haladtak el az ablak előtt, de az öreg suszter csak aludt tovább és még horkolt is egy kicsit. 
      Hirtelen egy hang szólította: „Panov apó, Panov apó!” Az öregember felugrott. „Ki az?” - kérdezte, amint körülnézett. Elég rosszul látott a szemüvege nélkül, de biztos volt benne, hogy senki sincs a szobában. „Panov apó!” - szólt újra egy hang. „Azt kívántad, hogy megláthass, hogy betérjek a műhelyedbe és megajándékozhass. Holnap reggeltől estig figyelj, és én eljövök. Légy nagyon figyelmes, hogy felismerj, mert nem mondom meg ki vagyok!” Azután újra csend lett. 
      Panov apó megdörzsölte a szemét és felállt. A kályhában már elégett a szén, a lámpa, pedig teljesen kialudt, de kívülről csengők hangja hallatszott. Itt a karácsony, csilingelték. „Ő volt.” - mondta magában az öreg suszter. „Jézus volt.” Elgondolkozva megpödörte a bajuszát. „Lehet, hogy csak álom volt, - de azért figyelni fogok és remélem, hogy karácsony napján meglátogat. De hogyan fogom megismerni? Hiszen nem maradt kisgyermek, felnőtt, király lett és azt mondta, hogy Ő az Isten Fia.” Az öregember megcsóválta fejét. „Bizony, bizony,” - mondta - „nagyon kell majd figyelnem.” Panov apó le sem feküdt. Ott ült fonott székében az ablakkal szemben és figyelt, mikor jön arra valaki. Lassan-lassan felkelt a nap és sugarai megvilágították a macskaköves utat. Senki sem járt az utcán. 
      „Főzök magamnak egy jó kávét karácsony reggel.” - mondta Panov apó vidáman, csak úgy magának. „Begyújtom a kályhát és főzök egy nagy adag gőzölgő kávét, de az egyik szemem azért mindig az ablakon lesz. Remélem ma, eljön!” 
      Panov apó várt. Végre jött valaki: egy alak tűnt fel a kanyargós utca másik végén. Panov apó kilesett a jégvirágos ablakon. Nagyon izgatott volt - lehet, hogy Jézus jön hozzá. Csalódottan fordult el. Az alak egyre közeledett. Lassan jött az úton, meg-megállva. Panov apó tudta már, hogy ki jön - az öreg utcaseprő, aki minden héten arra jött talicskájával és seprűjével. Panov apó mérges lett. Jobb dolga is volt, mint öreg utcaseprőket figyelni. Istent várta, Jézust, a királyt. Türelmetlenül elfordult az ablaktól és jó ideig várt, hogy az utcaseprő elmenjen. De mikor visszafordult, az öregember még mindig ott állt az utca másik oldalán, Panov apó boltjával szemben. Letette a talicskáját, kezét dörzsölgette és dobogott a lábával, hogy egy kicsit felmelegedjen. Panov apó nagyon megsajnálta, mert látszott, hogy nagyon fázik. 
       Még elképzelni is rossz, hogy valakinek karácsonykor is dolgoznia kell! Panov apó megkocogtatta az ablakot, de az öregember nem hallotta, így kinyitotta műhelyének ajtaját. Az ajtóból kiszólt: „Jöjjön be!” Az utcaseprő kicsit ijedten fordult hátra - az emberek gyakran durván bántak vele a munkája miatt, - de Panov apó mosolygott. „Mit szólna egy csésze kávéhoz?” - szólt neki. „Látom, hogy teljesen át van fagyva.” Az utcaseprő egyből otthagyta a talicskáját. „Hát, bizony jól esne!” - mondta és bement a kis műhelybe. „Igazán nagyon kedves magától, igazán nagyon kedves.” Panov apó kitöltött egy csésze kávét a tűzhelyen lévő kannából. „Ez a legkevesebb, amit tehetek” - felelte. „Hiszen karácsony van.” Az öregember felsóhajtott. „Nekem ennyi a karácsony.” Miközben a kályha mellett melegedett, nedves ruhájának párolgása kesernyés szaggal töltötte el a szobát. 
      Panov apó visszatért előbbi helyére az ablak mellé és figyelte az utcát. „Látogatót vár?” - kérdezte az utcaseprő. „Remélem, nem vagyok útban?” Panov apó megrázta a fejét. „Én, ...hm, hallott már Jézusról?” — kérdezte. „Isten Fiáról?” - kérdezett vissza az öregember. „Ma meg fog látogatni.” - válaszolta Panov apó. Az öreg utcaseprő megdöbbenve nézett rá. Így Panov apó elmondta az egész történetet. „Ezért figyelem, hogy mikor jön.” - fejezte be. Az utcaseprő letette a csészéjét, szomorkásan megcsóválta a fejét és elindult az ajtó felé. „Sok szerencsét!” - mondta - „És, hm, köszönöm a kávét!” Most először elmosolyodott. Azután sietve kilépett az utcára és fogta a talicskáját. Panov apó az ajtóból nézett az utcaseprő távolodó alakja után. 
      Szétnézett. A téli nap sugarainak melege megolvasztotta a jégvirágokat az ablakon és a csúszós jeget a macskaköveken. Az emberek mozgolódni kezdtek, néhány részeg még most tántorgott haza az előző esti mulatság után. Ünneplőbe öltözött családok siettek, hogy meglátogassák rokonaikat. Mindnyájan mosolyogva köszöntötték a műhelye ajtajában álló Panov apót. „Boldog karácsonyt, Panov apó!” - mondták. Az öreg suszter is köszönt, visszamosolygott, de nem állította meg őket, hiszen mindnyájukat jól ismerte. Ő valaki mást várt.
      Éppen be akarta zárni az ajtót, mikor észrevett valamit. A fal mellett, az árnyékban egy nő közeledett karján kisbabával. Nagyon sovány volt, láthatóan fáradt és ruhája is kopott. Panov apó nézte-nézte, azután odaszólt neki: „Jöjjön be és melegedjen meg egy kicsit!” A nő meglepődve tekintett fel és el akart szaladni, de azután meglátta, hogyan ragyog az öreg suszter szeme kis kerek szemüvege mögött. „Nagyon kedves magától.” - mondta az asszony, miközben Panov apó félreállt, hogy bemehessen a kis műhelybe. Az öreg csak megrántotta a vállát. „Ugyan, szón sem érdemes!’ - felelte. „Csak láttam, hogy nagyon át lehet fázva. Messzire megy?” „A szomszéd faluba.” - válaszolta az asszony. „Még vagy hat kilométer. Tudja, lent laktam a malomnál, de nincs pénzem a lakbérre, ezért el kellett jönnöm. Most az unokatestvéremhez megyek, hátha befogad, mert nincs férjem.” Az asszony bement és megállt a kályha mellett. Panov apó karjába vette a kisgyermeket. „Megkínálhatom egy kis levessel és kenyérrel?” - kérdezte. De az asszony büszkén elutasította. „Akkor legalább fogadjon el egy kis tejet a gyermek számára!” - mondta. „Meglangyosítom a tűzhelyen. Ne aggódjon,” - ragyogtak az öregember szemei - „nekem is voltak gyermekeim.” A kicsi csuklott egyet és vidáman rugdalózott a lábával. „Bizony, bizony.” - mondta Panov apó a fejét csóválva. -„Szegény kicsikének nincs is cipője.” „Nincs miből vegyek.” - mondta keserűen az asszony. 
      Miközben Panov apó a gyermeket etette, támadt egy gondolata. El akarta hessegetni, - de csak visszajött. A doboz a polcon. Az a pár cipő, amelyet oly sok évvel ezelőtt készített, talán jó lenne ennek a kis csöppségnek. Így Panov apó elővette a kis cipőket és felhúzta a gyermek lábára. Pont rá illett. Tökéletes, - mintha csak ráöntötték volna! „Fogadja el ezt a pár cipőt!” — mondta kedvesen. Az asszony nagyon örült. -„Hogyan hálálhatnám meg?” - kiáltott fel. De Panov apó már nem is hallotta. Aggódva tekintett ki az ablakon. Csak nem ment el Jézus míg ő a gyermeket etette? „Valami baj van?” - kérdezte együtt érzően az asszony. „Hallott már Jézusról, aki karácsonykor született?” - válaszolt a suszter egy kérdéssel. Az asszony bólintott. „Ma el fog jönni.” - mondta Panov apó - „Megígérte.” És elmesélte az álmát, ha egyáltalán álom volt. Az asszony figyelmesen hallgatta, míg be nem fejezte a történetet. Úgy nézett, mint aki nem egészen hiszi, amit hallott; de azért kedvesen megveregette az öregember vállát és így szólt: „Remélem, valóra válik az álma. Igazán megérdemli, hiszen olyan kedves volt hozzám és a gyermekhez!” 
       És az asszony folytatta útját. Panov apó bezárta mögötte az ajtót. Melegített magának egy nagy adag káposztalevest a tűzhelyen, és újra elfoglalta helyét az ablaknál. Teltek az órák és az utcán jöttek-mentek az emberek. Panov apó jól megnézett mindenkit, de Jézus nem jött el. Ekkor nagy ijedtség fogta el. Talán Jézus eljött, de ő nem ismerte fel? Vagy addig haladt el az utcán, míg ő a tüzet piszkálta vagy a levesét melegítette és egy pillanatra elfordult? Az öreg suszter nem tudott tovább nyugodtan ülni. Odament az ajtóhoz, hogy még egyszer szétnézzen. Mindenféle emberek jöttek: gyermekek, idősek, koldusok, nagyanyók, vidám és mogorva emberek; némelyekre rámosolygott, másoknak bólintott, a koldusoknak, pedig egy pár fillért, vagy egy darab kenyeret adott. 
       De Jézus nem jött. Leszállt az este, mindent elborított a decemberi köd. Az öreg suszter szomorúan meggyújtotta az olajlámpást és fáradtan ült le fonott kosárszékébe. Elővette a könyvet, de olyan nehéz volt a szíve és a szeme is annyira fáradt, hogy nem tudta kibetűzni a szavakat. „Csak álom volt az egész.” - mondta magában szomorúan. „Olyan nagyon hinni akartam benne; annyira vártam, hogy eljöjjön.” Két hatalmas könnycsepp gyűlt össze a szeme sarkában és legördült az arcán. 
      Hirtelen úgy tűnt, mintha valaki lett volna a szobában. Panov apó könnyein keresztül egy sor embert látott áthaladni a kis szobán. Ott volt az utcaseprő, az asszony kisgyermekével - mindenki, akit látott, vagy akivel beszélgetett aznap. Ahogy elhaladtak mellette, suttogva azt kérdezték. „Nem láttál engem Panov apó? Nem láttál?” „Ki vagy?” - kiáltott fel az öreg suszter és nehézkesen felállt, a székből. „Ki vagy? Kérlek, mondd meg!” Azután ugyanazt a hangot hallotta, mint előző este, bár hogy honnan jött nem tudta volna megmondani. „Éheztem, és ennem adtál, szomjaztam, és innom adtál, jövevény voltam és befogadtál. Miközben ezeken az embereken segítettél, - velem tetted azt.” Majd megint teljes csend lett. A könnyek felszáradtak az öregember szeméből. „Bizony, bizony!” - mondta lassan Panov apó, ősz bajuszát pödörgetve. „Hát, mégiscsak eljött!’ Elgondolkodva bólogatott. Majd elmosolyodott és szeme újra ragyogott, kis kerek szemüvege mögött.

2012. dec. 14.

Adsz-e neki szállást

Égi Királyunk nemes katonája, 
Keresztes János, lángoszlopunk lettél, 
kérünk, fogadd el mindazért, mit tettél 
hódolatunkat. 

Zsenge korodtól, már-már haldokolva, 
Szűzanyánk jobbját égi csodaképpen 
kétszer is érzed életre-keltődként, 
már mint jelölt is. 

Te vagy Anyánknak legelső új sarja, 
rád bízza Házát, melyet megreformálsz, 
templom is épül általad és rendház: 
Szűzanya-Szentély. 

Így Megváltónknak művét is utánzod, 
a kereszt által régi fényt adsz vissza, 
mint Ő is ezzel haldokló világunk 
életre kelti. 

Add, hogy a mennyben a Szentháromságot: 
Ősfény-Atyánkkat Ajándék-Lelkével, 
életújító Égi-Bárányunkkal 
Egyként dicsérjük. Amen 

      Istenünk, te Keresztes Szent János áldozópapot és egyháztanítót, a mi atyánkat a tökéletes önmegtagadás és a kereszt nagy szeretetére nevelted. Engedd, hogy kitartóan kövessük példáját, és eljussunk dicsőséged boldog szemlélésére az örökkévalóságban. A mi Urunk Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik, a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Amen.





Megjegyzés
Akik szabályszerűen felvették a skapulárét, azok ma, Szent János atyánk ünnepén, teljes búcsút nyerhetnek.


Aki szeret, az látni akarja Istent

Aranyszavú Szent Péter püspök beszédeiből 
(Sermo 147: PL 52, 594-595) 

 Aki szeret, az látni akarja Istent 

      Látván Isten a kétségbeesett világot, szakadatlanul azon munkálkodik, hogy ebből szeretettel kivezesse, kegyelmével kiemelje, szeretetével fenntartsa, és jóakaratával megerősítse. 
      Ezért azután a gonoszságban megátalkodott földet elárasztja büntető vízözönével, és Noét meghívja, legyen az új korszak atyja, bátorító szavaival bizalomra bírja, meghitt kapcsolatra lép vele, szeretettel feltárja előtte az adott helyzetet, kegyelmével bátorítja a jövőt illetőleg; és már nem is parancsol, hanem miután maga is részt vesz Noé munkájában, az egész világ állatait bárkába zárja, hogy ez a munkatársi szeretete megszüntesse Noé lelkében a szolgai félelmet, és hogy e közös szeretet megőrizze azt, amit közös gondoskodásuk megmentett. 
      Ezért van az, hogy Ábrahámot meghívja a pogányok közül, megváltoztatja a nevét is, hitünk atyjává teszi, útján kíséri, az idegenek között megőrzi, vagyonát gyarapítja, győzelmek által dicsőségessé teszi, ígéreteivel lekötelezi önmagát neki, megvédi a jogtalanságoktól, látogatásaival kitünteti, csodás módon ad neki gyermeket, amikor már nem is remélte. Mindezt tette azért, hogy ennyi jóval elhalmozva, az isteni szeretet ennyi segítségével támogatva, ő is megtanulja szeretni az Istent, és nem félni tőle; szeretetből tisztelje, és ne félelemből. 
      Ezért van az, hogy Jákobot menekülése közben álmában megvigasztalja, s amikor az felébred, harcra biztatja, majd vele küzdve magához öleli, hogy Jákob a küzdelem Atyját szeresse benne, és ne féljen tőle. 
      Ezért van az, hogy Mózest atyái nyelvén hívja, atyai szeretettel beszélget vele, és meghívja, hogy legyen népének szabadítója. 
      Az említett esetek következtében, ahol az isteni szeretet lángja felgyújtotta az emberi szíveket, és az ember érzésvilágát egészen betölti az Isten szeretetének mámora, mintegy a szerelemtől megsebezve kezdtek vágyódni arra, hogy testi szemmel szemlélhessék az Istent. 
      A gyenge emberi szem hogyan tudna szemlélni Istent, akit a világ nem képes befogadni? A szeretet nem nézi, hogy mi lesz ezután, hogy mivel tartozik, mit tehet még meg. A szeretet nem ismeri a belátást, eltekint a megokolástól is, nem alkalmazkodik a módhoz sem. A szeretetet nem lohasztja le, ha valami lehetetlen, és nem riasztják vissza a nehézségek. 
      A szeretet elemészti azt, aki hiába szeret. A szeretet oda megy, ahová vonzódik, és nem oda, ahová mennie kellene A szeretet vágyat szül, vágytól ég, és vágyból végrehajt meg nem engedett dolgokat is. És mit mondjak még többet? 
      Az, aki szeret, arra törekszik, hogy láthassa azt, akit szeret. Ezért van, hogy valamennyi szent a szerzett érdemei összességét semmiségnek tartotta, csakhogy az Urat láthassa. 
      Ezért van az, hogy a szeretet, amely Istent látni kívánja, nem mérlegel, hanem buzgón törekszik a jóra. Ebből fakad az a merészség, amit Mózes mondott: Ha kegyelmet találtam előtted, mutasd meg nekem arcodat (Kiv 33,13). 
      Ezért sóvárognak mások is: Mutasd meg nekem Arcodat (Zsolt 80[79|,4). És végül maguk a pogányok is azért készítettek bálványokat, hogy szemmel láthassák azt, amit a maguk tévedése szerint tiszteltek.

2012. dec. 12.

Tanúsítsuk egymás iránt az Úr jóságát

Nazianzi Szent Gergely Püspök szónoklataiból 
(Oratio 14, De pauperum amore, 23-25: PG 35, 887-890) 

Tanúsítsuk egymás iránt az Úr jóságát! 

      Lásd be, honnan van léted, hogy lélegzel, hogy értelem és belátás van benned, s ami a legnagyobb, hogy ismered Istent, reméled a mennyek országát, a dicsőség szemlélését, most még csak tükörben és homályosan, akkor majd tisztán és teljesen; hogy Isten gyermeke, Krisztus társörököse vagy, s hogy túl merészet mondjak, istenné lettél: honnan és kitől van számodra mindez? 
      És hogy ezeket a jelentéktelen és szemmel látható dolgokat mondjam: kinek köszönheted, hogy látod az ég szépségét, a nap és a hold pályáját, a csillagok sokaságát és a világmindenségben uralkodó összhangot és ezt a csodálatos harmóniát? 
      Ki adja neked az esőt, a mezőt, az eledelt, a művészeteket, a lakóhelyet, a törvényeket, az államokat, a békés emberséges életet, a barátságot és a rokoni jóérzést azok iránt, akikhez vérségi kapcsolat fűz? 
      Honnan van, hogy az állatok egy része háziállatod, más része élelmedül szolgál? 
      Ki tett téged minden földi dolgok urává és királyává? 
      Nem akarom most egyenként felsorolni minden valóságodat, de kinek köszönheted, hogy te vagy a legkiválóbb az összes élőlény között? 
      Nemde Isten az, aki most mindezek fejében odaadó jóságot követel tőled? Nagy szégyen volna, hogy tőle, akitől annyi mindent kaptunk, és akitől olyan sokat remélünk, még ezt az egyet is, a lelki jóságot is megtagadnád? Ő, mint Urunk és Istenünk, nem szégyelli, hogy Atyánknak nevezzük, hát akkor mi hogyan tagadhatnánk meg rokonainkat? 
      Nem, testvéreim és barátaim, semmiképpen ne forduljon elő, hogy hűtlenül használjuk a ránk bízott javakat, nehogy ezt kelljen hallanunk Pétertől: Szégyenkezzetek, akik mások javait visszatartjátok, az Isten igazságosságát tekintsétek követendő példának, és senki sem lesz szegény. 
      Ne a pénz szerzéséért és gyűjtéséért fáradozzunk, miközben mások szükséget szenvednek, nehogy érvényesek legyenek ránk Ámosz próféta kemény szavai: Halljátok, akik ezt mondjátok: Mikor múlik el az újhold, hogy eladjuk az árút, és a szombat, hogy felnyissuk a kincstárt? (Ám 8,5). 
      Kövessük annak az Istennek első és legfőbb törvényét, aki esőt hullat jókra és gonoszokra egyaránt, és felkelti a napot mindenkire; aki tágas mezőket, forrásokat, patakokat és erdőket nyújt minden élőlénynek; szabad teret ad a levegőben a madaraknak, és bőséges vizet az ott élő állatoknak; bőkezűen ajándékozza az élet elemi feltételeit mindenfelé, nem korlátozza semmiféle törvénnyel, nem írja körül parancsokkal, nem sáncolja körül határokkal. Közös tulajdonuk túláradó bőséggel mind ez, és nem engedi, hogy bármilyen hiányt szenvedjenek, egyforma bőkezűséggel megadja minden teremtményének azt, ami természete szerint megilleti, hogy kinyilvánítsa adakozójóságát irántunk.

2012. dec. 2.

Szívünk vágya irányuljon Istenre

Szent Ágoston püspöknek Szent János első leveléről szóló fejtegetéseiből 
(Tract. 4,6: PL 35, 2008-2009) 

Szívünk vágya irányuljon Istenre! 

      Milyen ígéretet kaptunk? Azt, hogy: Hozzá hasonlók leszünk, mert látni fogjuk, amint van (1Jn 3,2). Ahogy tudott, úgy szólt a nyelv, a többit a szív gondolja el. Mit mondhatott még Szent János is ahhoz viszonyítva, aki van, sőt mit mondhatunk mi, az ő érdemeinél alávalóbb emberek? 
      Térjünk tehát vissza a Szentlélekhez, térjünk vissza annak az Ajándékához, aki szívünk belsejében megtanít bennünket arra, amit elmondani nem tudunk; és mivel most még nem láthatjátok, ezért vágyban törekedjetek feléje. 
      A jó keresztény egész élete szent vágyakozás. Ami után vágyakozol, azt még nem látod, de az utána való vágyakozásod képessé tesz arra, hogy ha eljön, betelhess azzal, amit látni fogsz. 
      Ha meg akarsz tölteni valami tartályt, és látod, hogy nagyobb az adomány, akkor kitágítod azt a zsákot vagy tömlőt, vagy más hasonló tartót. Ha tudod, mennyit kell beletöltened, és látod, hogy szűk a zsák, akkor kitágítod, hogy növeld a befogadóképességét. Isten is, amikor várakoztat, így tágítja a vágyadat, és e vágyakozásoddal tágítja lelkedet, és e tág lélekbe majd többet tudsz befogadni. 
      Vágyakozzunk tehát, testvéreim, hogy majd beteljünk! Nézzétek Pált, mennyire tágítja a lelkét, hogy befogadhassa az eljövendőt. Azt mondja ugyanis: Nem mintha már elértem volna, vagy már célba értem volna. Testvérek, nem gondolom, hogy máris magamhoz ragadtam (Fil 3,12-13). 
      Mit csinálsz tehát ebben az életben, ha még nem ragadtad magadhoz? Azt az egyet, hogy elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van. Futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás pálmájáért (Fil 3,14). Nekilendül - mondja -, és fut a kitűzött cél felé. Úgy érezte, hogy még kicsi annak befogadására, amit szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott (1Kor2,9). 
      Az a mi életünk feladata, hogy a vágyakozásban gyakoroljuk magunkat. Annyiban alakít minket ez a szent vágy, amennyiben vágyainkat elvágjuk a világ szeretetétől. Már beszéltünk arról az űrről, amelyet be kell töltenünk. 

      Töltekezzél jóval, és szórd ki a rosszat! 
      Gondold el: Isten mézzel akar téged megtölteni, de ha ecettel vagy tele, hová teszed a mézet? Ontsd ki, ami eddig benned volt, tisztítsd ki lelked edényét, tisztítsd ki, ha kell, fáradsággal is kisúrolva, hogy alkalmas légy annak befogadására. 
      Mondjuk, hogy mézet akar beléd tölteni, mondjuk, hogy aranyat, mondjuk, hogy bort, vagy bármit mondunk, ki nem mondható az, amit mondani akarunk: hiszen Isten a neve. És ha azt mondjuk: Isten, akkor is mit mondtunk? Ez a két szótag az egész, amit várunk. Bármit mondjunk is, minden kisebb nála. Tágítsuk ki tehát feléje a lelkünket, hogy ha jön, betöltse azt. Hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk őt, amint van (1Jn 3,2).