Pápák és a kármelita skapuláré

         Kezdjük hozzánk időben közelebb álló pápával:
         Szent II. János Pál pápa máriás lelkületű volt, viselte a Rend vállruháját, püspöki jelmondatát később pápaként is megtartotta: Totus Tuus (Egészen a Tiéd) Mária. Ezt visszahangozza a Kármel ősi jelmondata is: Totus marianus est Carmelus (A Kármel teljesen máriás).
         Amikor Szent II. János Pál 1980. február 17-én Rómában meglátogatta a San Martino ai Monti (sarus kármelita) plébániát, megfogta a Kármelita Világi Rend elnökének skapuláréját, majd saját mellére tette kezét, és így kiáltott fel:

• „Itt, a ruhám alatt, már én is régen hordom!” 

         1999-ben Lengyelországban, Alfonz Mazurek lengyel kármelita vértanú boldoggá avatása alkalmából, a következőket vallotta gyermekkoráról és a Kármelről:

• „Ahogyan gyermek- és fiatalkoromban tettem, most is lélekben elzarándokolok a Kármelhegyi Szent Szűz ama szentélyébe, amely oly nagy hatást gyakorolt Wadowice földjének lelkiségére. Azon a helyen én magam is számos kegyelmet kaptam, amiért most hálát adok az Úrnak. A skapulárét mindmáig viselem, amit az ottani kármelitáktól kaptam akkor, amikor alig voltam még tíz éves.” 

         Rómában, a Szent Péter bazilikához vezető Via della Conciliazione sugárúton van a Kármelhegyi Szűzanya temploma, amelyet mai formájában, 1728. november 11-én szentelte fel XIII. Benedek pápa. A kegyszobor Máriát, mint aranyozott fa trónuson ülő Királynőt ábrázolja, mellette a Gyermek Jézussal. 2001. szeptember 12-én, a kármelita skapuláré 750. évfordulója alkalmából Szent II. János Pál pápa helyezett koronát a Boldogasszony kegyszobor fejére, a Szent Péter téren megtartott kihallgatás során. A templom számos II. János Pál pápához fűződő emléket őriz. Amikor 1991. február 10-én felkereste a plébánia közösségét, büszkén mutatta meg skapuláréját, ezekkel a szavakkal: „Én a Kármelhegyi Szűz skapuláréját már gyermekkorom óta hordom”.
         A Szűzanya kegyszobrát őrző oldalkápolna előtt van egy kitett kép, római tájszólásban hozzátéve: a Pápa „egy közülünk”. A fénykép a fiatal Karol Wojtyła-t ábrázolja, munkás sapkával a fején, még azokból az évekből, amikor a kőfejtőben dolgozott. Csupasz felső testén jól látható nyakában az említett
skapuláré.

         Szent II. János Pál pápa, néhány nappal az ellene 1981. május 13-án 17 óra 17 perckor, a Szent Péter téren elkövetett merénylet után, azzal a kéréssel fordult a plébánia kármelita atyáihoz, hogy küldjenek számára egy új skapulárét, mivel ami rajta volt, véres lett a lövések következtében. A Szentatya, miután megkapta az új skapulárét, másnap egy csokor rózsát küldött a Szűzanya kegyszobrának díszítésére, hálából, hogy a skapuláré megóvta életét.
        Ezt a tényt egy nagy példányszámú olasz napilap is megerősítette. A merénylet után a Gemelli klinikára szállították a pápát. A műtét során világosan észlelték, hogy a Szentatya mellén ott van a Kármelhegyi Boldogasszony skapuláréja.
         „Egy szemtanú segítségével próbáljuk meg rekonstruálni a pápa állapotát a hosszú műtét elõtt. Amikor a pápa belép a műtőbe, már nincs rajta a fehér ruhája. Csak egy kis inget hord és alatta a skapulárét: ez két kis barna, szalaggal összekötött szövetdarab a mellére és a hátára vetve, rajta a Kármelhegyi Boldogasszony képe…” 

A skapuláré eredete

Santa Maria della Bruna

•          1251. Július 16.-án Stock Szent Simonnak, a Kármelita Rend általános főnökének megjelent a Szűzanya, áldott kezében tartván a vállruhát és így szólt: „Azt a kiváltságot adom a te számodra és minden kármelita számára, hogy aki ebben a skapuláréban hal meg, nem szenved az örök tűzben. Fogadd kedves fiam, rended vállruháját, társulatom jelvényét, íme az üdvösség jele, oltalom a veszélyben, a béke és az örök frigy záloga.”

         Ezt a kiváltságot az Egyház kiterjesztette mindazokra a hívekre, akik ezt szabályszerűen felveszik.
        Egy másik kiváltság is kapcsolódik a skapuláréhoz, az ún. szombati kiváltság, amely XXII. János pápának egy látomásán alapszik, s amelyet egy pápai bulla is megemlít a XIV. századból („Sabbatine Bull” 1322. március 3.): mindazok, akik méltóképpen viselik a skapulárét, Mária közbenjárására megszabadulnak a purgatórium fájdalmaitól a halálukat követő szombaton. Ez egyfajta teljes búcsú, emely legkésőbb a halált követő szombaton lép hatályba. Ezt a kiváltságot a későbbiekben több pápa megerősítette.
- VII. Kelemen pápa: „Ex clementis” bulla, 1530. aug. 12.
- II. Pál pápa: 1530-as és 1549-es megnyilatkozásai.
- IV. Piusz pápa: „Superna dispositione” bulla, 1566. febr. 18.

         XI. Leó pápa (1535-1605), miközben pápának öltözött, a Kármelhegyi Miasszonyunkról kapta meg a skapuláréját. Rögtön azt mondta nekik: „Hagyjátok Máriát velem, hogy el ne hagyjon engem” 

         Boldog IX. Piusz pápa (1792-1878) az Isten anyjával szembeni különleges szeretetére emlékeztetett. Azt mondta: „Ez Isten Anyjának a legkülönlegesebb ajándéka , melyet Stock Szent Simonnak adott, és nemcsak a nagy karmelita családnak válik hasznára, hanem a többi hívő számára is, akik a családhoz tartoznak, hogy kövessék Mariát egy különleges odaszenteléssel”. 
         Boldog IX. Piusz pápa volt az, aki politikai viharok közepette:

• 1854-ben kihirdette a szeplőtelen fogantatás hitigazságát; 
• 1861-ben elindította a Vatikán újságját, a L’Osservatore Romanót;
• összehívta az 1869–70-ben lezajlott I. vatikáni zsinatot, mellyel az Egyház belső, hitbéli és külső, kormányzati egységét kívánta megerősíteni. A püspöki gyűlésen többek között kimondták a pápa tévedhetetlenségét hit és erkölcs területén.

         XIII. Leó pápa (1878-1903), amely az egyház társadalmi tanításáról ismert, mindig különös odaadással volt a Kármelhegyi Boldogasszony iránt. Egyszer azt mondta:
         „A kármelita skapuláré, a nemes származása miatt, rendkívüli elterjedt évszázadok óta a a keresztények körében, az általa előidézettlelki hatások és a kiemelkedő csodák azért működtek, hogy a kármelita skapulárét csodálatos mértékben dicséretessé tegye.” 
         Életének végén azt mondta: „Most tartsunk egy kilencedet a Kármelhegyi Boldogasszony tiszteletére, és kész vagyok meghalni.” 

         X. Pius pápa (1835-1914), aki nagy odaadással és szeretettel volt az Eucharisztia iránt, nemcsak a kármelita skapulárét viselte, hanem belépett a harmadrendbe is. Ő állapította meg, hogy: „aki a skapulárét viseli általa, szorosabb vagy tágabb módon, a Kármelita Rendhez társul. Elkötelezettnek kell tehát magát éreznie a Szent Szűz különleges szolgálatára, tiszteletére és követésére: ezek alapvető elemei annak a kármelita hivatásnak, amelynek a skapuláré részesévé tesz minket az Egyházban. Így tekintett a skapuláréra számos szent is, akik soha nem akartak megválni tőle. Ők a skapulárét egy rendi családdal való egység kötelékének tekintették, amely Rendnek meg akarták élni elköteleződését a Szent Szűz különleges szolgálatában, mert biztosak voltak abban, hogy oltalmat találnak nála életük folyamán és haláluk óráján egyaránt.”

         XV. Benedek (1854-1922) pápa, aki arra ösztönözte mindenkit a gonosz elleni küzdelemben, hogy „Legyen közös nyelvetek az Evangélium szava, és közös fegyveretek a Kármelhegyi Szűz skapuláréja, amelyet mindegyiketeknek viselnie kellene, amely éppen a halál utáni pártfogás egyedülálló kiváltságának örvend!”

         XI. Piusz pápa (1857-1939), a misszionárius pápa néven ismert, aki Lisieux-i Szent Terézt 1923-ban boldoggá, 1925-ben pedig szentté avatta, majd ugyanazon év december 14-én a missziók védőszentjévé nyilvánította, mondta a skapuláréról: „Már edesanyám karjaiban megtanultam szeretni a Skapulárés Szűzanyát”. Sosem fáradt bele abba, hogy a hívőket arra buzdítsa, hogy hűen viseljék a skapulárét, és így nyerjék el a Szűzanya védelmét és ígéreteit.

          XII. Pius pápa (1876-1958), aki a gyermekkorától fogva a kármelita skapulárét viselte, a skapuláré 700. évfordulója alkalmával ezeket mondotta: „Hány jó lélek köszönhette, emberileg reménytelen helyzetben, sorsának jóra fordulását és örök üdvösségét a skapulárénak, amit hordott! S neki köszönhetõen még hányan érezték testi-lelki veszedelmek közepette Mária anyai oltalmát! A skapuláré ájtatosság révén kegyelmi folyamok áradtak szét az egész világra”. 
         A „Neminem profecto” kezdetű, 1950. febr. 11-én írt levelében így ír a skapuláréról: „Nem valami jelentéktelen dologról van szó, hanem éppen arról, hogy a Boldogságos Szűz ránk hagyományozott ígéretének értelmében elnyerjük az örök életet. Tehát mindennél fontosabb ügyről és annak teljes bizonyosságban való beteljesüléséről van szó. A skapuláré, mint a Szűzanya ruhája Isten Anyja oltalmának jele és egyben záloga.” 

         Szent János XXIII. pápa (1881- 1963), akit „jó pápának”, „a világ plébánosának” is neveztek, ő hívta össze a II. Vatikáni Zsinatot, melyet 1962. október 11- én nyitott meg. 1959-ben mondott beszédében kiemelte a „szombati kiváltságot, amely oly értékes és kedves azoknak, akik a Kármelhegyi Boldogasszony skapuláréját viselik”. A kármelita skapulárét maga a pápa is viselte.

         VI. Pál pápa (1897–1978), látván a Szűzanya iránti odaadás csökkenését, a „Marialis Cultus” apostoli buzdításban írta (1974. 03.25.): „A Kármelhegyi Boldogasszony skapuláréja olyan ájtatossági forma, amely egyszerűsége folytán mindenkinek megfelelő és érthető, ezért széles körben elterjedt a keresztények között, és mindenütt üdvös termést hozott.”

Kármelhegyi Boldogasszony, könyörögj érettünk!

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

A feladott skapulárét éjjel-nappal viselni kell!

Rövid ismertető+búcsúima itt olvasható.

A hit sajátos működése

Keresztes Szent János szövegeinek elemzése a hit kérdésében:

(Boldog II. János Pápa pápa római nagydoktori értekezéséből):

A „KÁRMELHEGY ÚTJA” 

1. A HIT, MINT AZ „EGYESÜLÉS ESZKÖZE” 

      Annak, aki a hitre vonatkozó kérdéseket a Kármelhegy Útjában vizsgálja, azonnal feltűnnek bizonyos kifejezések, melyek szerint a hitet olyan eszköznek kell tekintenünk, ami felkészíti a lelket az Istennel való egyesülésre. A hit sajátos működését jelölő megfogalmazások nagy számban ismétlődnek a Kármelhegy Útjában, ritkábban a Sötét Éjszakában, viszont sem a Lelki Énekben, sem az Élő Szeretetlángban így nem találhatók. 

      Ez talán annak a ténynek a függvénye - amint már megfigyeltük,[1] - hogy a Szent Doktor tetralógiája első két részében a teológiai erényekben (hit, remény, szeretet) a (teremtett) természetfelettiséget keresi, míg a másik két művét arra szánja, hogy a teremtetlen Természetfelettit dicsőítse. 

• A hit lenne az az út, melyen át a lélek eljut az Istennel való egyesülésre. 

      A Kármelhegy Útja Ígen változatos formákat használ. Hogy jobban megértsük a számos idevágó szövegeket, néhányat közülük kiválasztottunk. 

      A) Leggyakrabban ebben az egyszerű és közvetlen formában kerül elénk a gondolat: 

• a hit megfelelő eszköz az Istennel való egyesüléshez.[2]

      B) János nem ritkán ugyanezt az eszköz-fogalmat más egyenértékű szóhasználattal helyettesíti, amikor azt mondja, hogy az ember csak hittel fordulhat és közelíthet az istenegyesülés felé: „a hit közvetítésével közelíthet az egyesüléshez.”[3] - „a lelket a hit irányítja az isteni egyesüléshez”[4] - „a hitnek ezen az útján kell előre haladnia”[5] - „fel kell mennie a hit isteni lépcsőjén”. 

      Sokszor tér vissza a „guida” - „vezető”, „útmutató” szócska, amivel a hitnek olyan feladatot tulajdonít, hogy az elvezet minket az egyesülésre. 

      C) Olykor ehhez az egyszerű szóhoz, mint eszköz, olyan jelző kapcsolódik, aminek inkább költői, irodalmi értéke van, sem mint filozófiai vagy értelmező jellege. Így például azt mondja, hogy a hit egy „csodálatos eszköz”,[6] vagy ehhez hasonlókat találhatunk. 

      D) Nagyobb figyelmet érdemel az a nem kevés kifejezés, amelyben az „eszköz” szóhoz a teológiai nyelvhasználatnak körülhatárolt jelzői kapcsolódnak. Ilyen esetben elengedhetetlenül ismernünk kell a hit magyarázó meghatározását. Megfelelőnek tartjuk a következő szövegeket: „a hit sajátos eszköz az Istennel való egyesülésre”[7] ; ez utalás a latin medium proximum-ra, „közvetlen eszközre.” Vagy mondhatjuk „a hit közvetlen és megfelelő eszköz az Istennel való egyesülésre”[8]: ez pedig hivatkozás a skolasztikus nyelvhasználatban a medium proprium et accomodatum, „közvetlen és alkalmas eszköz” kifejezésre. 

      Ugyanakkor „a hit közvetlen eszköz és az értelemnek is arányosan megfelel annak, hogy a lélek eljusson az isteni szeretet-egyesüléshez”[9] (medium proportionatum - arányos eszköz). - A hit közvetlen és arányos eszköz ahhoz, hogy a lélek egyesüljön Istennel”[10] (itt is a medium proportionatum-ról van szó). 

      „Csak a legközelebbi eszközzel, a hittel juthatunk előre” (a szövegösszefüggésből világos, hogy az „előre” határozó szó az „egyesülés felé kifejezés helyett áll.) [11]

      „A hit törvényes-jogos és legközelebbi eszköz az Istennel való egyesülésre.”[12] . (Ha az egész fejezetet belsőleg is figyelmesen megvizsgáljuk, akkor kitűnik a melléknevesítésből, hogy mit is jelent az említett eszköznek igazi törvényes-jogos jellege.) 

      Az előbbiekhez hasonlóan a Sötét Éjszakában csak egy analóg kifejezést találunk: A „hitben vezetett lélek ezzel a sajátos és megfelelő eszközzel egyesül Istennel”[13] (medium adaequatum - megfelelő eszköz). 

      Kétségtelenül a skolasztikus filozófiából vett, de bizonyos fokig megváltoztatott kifejezésformákról van szó. Mivel azonban semmit se akarunk a priori - előzetesen - megállapítani, sem pedig elhamarkodott következtetést levonni -, amennyire lehetséges, felkutatjuk az igazi jelentést az adott szövegek alapján. Tudjuk, hogy a Szerző gyakran tért vissza a skolasztikus szakkifejezésekhez -, másrészt azt is tudjuk, hogy műveiben a filozófiából kölcsönzött elemeket egyesítette költői, leíró kifejezésekkel. Mégpedig azért, hogy bizonyos módszerrel, a saját elmélyült tapasztalása alapján ébresszen gondolatokat olvasóiban. De azonnal azt is hozzá kell tennünk, hogy az említett jelzők nem pusztán irodalmi díszítésül szolgálnak, inkább az a céljuk, hogy azonosítsák és meghatározzák a hitnek, mint az Istennel való értelmi egyesülés eszközének a szerepét. 

      Az idevonatkozó szövegből kiemeljük azoknak a mellékneveknek a jelentését, melyek a hit természetének első, világos eligazítását adják annak jobb megismerésére. A szövegek azonban nem adnak elég magyarázatot arra, miért tették a hit szó mellé az adott vagy másféle jelzőt. Az nyilvánvaló, hogy a Szerző nem volt arra felkészülve, hogy írásait majd egykor aprólékos kritikai elemzésnek vetik alá vagy valami kulturális célzattal közelítik meg. Ezeket az oldalakat mindenek előtt az elmélkedni vágyó lelkeknek szánta útmutatásul a misztikus egyesülésre vezető úton.[14]

      Kutatásunk számára a Kármelhegy Útja II. könyve 8.(7). fejezetében egy különösen fontos szöveget olvashatunk, amit hamarosan idézünk. Fontos mozzanat ez azért, mert a kérdés elevenjébe vág. A Kármelhegy Útja II. könyve 8. (7) és 9. (8) fejezetétől kezdődik az a hitről szóló pozitív tanítás, mely úgy tűnik, kihat János egész módszerére. Az idézendő szöveg újra felveti az „eszköz” fogalmát, ami itt akár példaként szolgál, akár pedig arra, hogy átvezessen a teológiai gondolkodásba: 

      „Jól emlékezünk, hogy az egyik filozófiai alaptétel szerint minden eszköznek arányosan kell viszonyulnia a célhoz. Tehát az eszköz és a cél között elegendő megfelelőségnek és hasonlóságnak kell lennie, hogy el is érje azt a célt, amire irányul.”[15]

      Most végre előkészíthetünk egy megközelíthető meghatározást: A céllal „arányos” eszköznek rendelkeznie kell azokkal az adottságokkal, melyek segítségével bárki - aki egy meghatározott célra törekszik - azt valóban el is érhesse. Itt nem egy bizonyos tulajdonságról van szó, hanem az adottságok sajátos működéséről – melyet a végcél előre szigorúan meghatározott -, az, ami az eszköz arányosságát biztosítja, hogy megfeleljen a cél elérésére. A szövegben valóban azt olvassuk: „minden eszköz olyan megfelelő mértékben legyen arányos a céllal, hogy azt általa valóban el is érhesse”. 

      Világos tehát, hogy a tárgyilag megfontolt célnak a követelményei kihatnak az elérésére legalkalmasabb eszközökre is. Ilyen értelemben az eszközök tehát minősíthetők. És mivel a szóban forgó minőségek rendelkeznek a célhoz szükséges hasonlósággal és megfelelőséggel, azért jobban el kell mélyednünk egy olyan, újabb szöveg tanulmányozásában, amelyben mindazok a tényezők feltűnnek, amelyek az eszközt közvetlenül is képessé teszik az Istennel való egyesülésre. 

      Úgy látszik, a szöveg elején található példák nem egészen felelnek meg annak, amiről beszéltünk. Lássuk az első példát: Ha valaki el akar menni egy adott városba, annak az odavezető úton kell haladnia és nem pedig az ellenkezőn. - Itt megtaláljuk a kölcsönös összefüggés szempontját: „az eszközt” (az odavezető bekötőút) és a „célt” (az adott várost). - De hol van itt a célnak megfelelő hasonlóság? 

      A másik hasonlat már jobban megfelel ennek a feltételnek. Ez egy ismert klasszikus példa: 

      „Ha ... fával tüzet akarunk rakni, szükséges, hogy elérjük a kellő hőfokot, mint eszközt. Így nyeri el a fa a tűzhöz való hasonlóságát.[16] Éppen a megfelelő hőfokú melegnek, mint eszköznek, a hatására érjük el, hogy a fa tűzzé váljék. Ez teszi az égést lehetővé, hogy az anyag megfeleljen a tüzelésre. Amíg a meleg nem éri el a megfelelő gyulladási hőfokot, égés nem történik. - Ennél a példánál azonnal látszik az arányossági szempont is, mivel (a cél és az eszköz közötti) hasonlóság jól kiviláglik. 

      A felsorolt példákból láthatjuk: Mi mindenre következtethetünk a Szent Szerző által felhasznált szövegösszefüggésből az „arányos eszközzel” kapcsolatban: Tehát, amikor János segítő eszközökről beszél, bemutat egy bizonyos valóságot, annak természetét és a céllal való összefüggését. Keresi tulajdonságait, pontos jellegét, melyekből kimutatható az eszköz belső arányossága az elért célhoz viszonyítva. 

      Következtetésképpen azt mondhatjuk: „Arányos eszköznek” azt nevezzük, ami saját természetes erejéből képes elérni sajátos célját. A belső tulajdonságokat mindig a célhoz való rendben tárgyaljuk, amint az említett példákból is látható: az út helyes irányából, vagy a tűz megfelelő hőerejéből. 

      Az „arányos eszköz” kifejezést bővebben megvilágítottuk, amit a többi jelzőnél nem tettünk. A Szent Szerző úgy alkalmazza ezeket, hogy behelyettesíti az adott jelző valamelyik szinonimáját, és ezek kölcsönösen kiegészítik egymást. Az így megvizsgált szövegben például megtaláljuk az „alkalmas, sajátos eszközt”, ami ugyanazt a fogalmat fejezi ki, mint, ami a hőnek az erejét jelzi, melynek segítségével a fa tüzet fog. - De itt megint van egy árnyalatnyi eltérés. Az egyik esetben azt mondja, hogy ,,alkalmas eszköz” -, a másikban pedig „arányos eszköz”. A kettő közül: az első az egyetlen meghatározott eszközt jelzi a többi közül, melyek kevéssé alkalmasak a sajátos cél elérésére; - a második jelző viszont érthetővé teszi, hogy miért éppen ez az eszköz vezet a célba. A tényt jól igazolja a szöveg. Mindkét esetben az eszköz fogalma azonos marad és a Szent Doktor nem is nagyon törődik azzal, hogy mélyebb megkülönböztetést tegyen. Így hát nekünk is meg kell elégednünk ennyivel. 

      Általában hasonló megfogalmazást találunk a Kármelhegy Útja II. 24(23), 8 részben is[17] a „közvetlen eszköz” kifejezéssel kapcsolatban. Ebben megismerhetjük az „arányos eszközhöz” - hasonló tulajdonságot (KUII. 8, (7), 2), amennyiben megfelel az arányosság és az összeillőség követelményeinek és betölti azt a feladatot, amivel valóban célhoz érhet. Így tehát sem a megfelelő, aranyos eszköz, sem a hasonló szövegösszefüggés (amelyet a Sötét ÉJszaka II. 2, 5 tartalmaz) nem hoz semmiféle újat. A kifejezés a szokásos kategóriába-fogalmi csoportba tartozik -, és lényegében ugyanazt a gondolatot fejezi ki. 

      Végül a „törvényes-jogos eszköz” kifejezéssel találkozunk[18] , de itt talán valami többről is szó van. A szövegösszefüggés az Istennel való egyesülés tekintetében jellegzetesebb vonást mutat, és jogos előnyt élvez az egyesülés többi eszközével szemben (mint például a „belső szavak” ). Ez utóbbiakat ugyanis semmi címen se mondhatjuk megfelelőnek, adekvátnak, bár szeretik használni az Istennel való egyesülés esetében. A „belső szavak” alkalmasságát különféle körülmények között kiterjedten vizsgáltuk, de nem könnyű se elválasztani, se megkülönböztetni a többi, valóban alkalmas eszköztől. Mindenesetre a „belső szavak” elégtelennek és sokkal jelentéktelenebbnek mutatkoznak a célra irányuló törvényes-jogos és egészen közeli eszközzel, a hittel szemben. Így a „törvényes” melléknév igen alkalmas arra, hogy megerősítse a hit fenti fogalmát. 

      Igazoltuk tehát, hogy ezeknek a különböző jelzőknek, amikkel a Szent Szerző az „eszköz” szót ellátta, jellegzetes skolasztikus jelentésük van, és János szövegeiben egy és ugyanazt a fogalmat jelölik. Az egyes jelzők külön-külön való elfogadása nem sokat jelentene elemzésünk számara, De mivel úgy találkozunk velük, hogy rendszeresen a „hit” szóhoz kapcsolódnak, vizsgálnunk kell azt a sajátos összefüggést, ami által teljesebb értelmet nyújtanak. –Az előzetes elemzés azért volt hasznos, nehogy - apriori - eleve nagyobb fontosságot tulajdonítsunk azoknak, mint amennyi szükséges, eltekintve attól, hogy az elemzéskor középpontba helyeztük a kérdést. Számoltunk azzal, hogy ha a hitet „medium unionis-nak” azaz „egyesítő eszköznek” határozzuk meg, olyan adottságokkal kell felruháznunk, amelyekkel célját nyilvánvalóan eléri. 

      A hitnek, mint „alkalmas eszköznek” a minősége éppannyira meghatározott, mint a példaként említett „útnak” a viszonya a célhoz -, vagy amennyire a „láng” hőfoka fontos a tűz meggyújtásához. 

• Ez volt az első közelítésünk a hithez! 

___________________________

[1] Vö. Bruno de Jésus-Marie i.m. francia nyelvű kiadásában a 270. oldalt; a spanyol fordításban a 334, o,-t.: „a Kármelhegy Útjában és a Sötét Éjszakában a Szerző a teológiai erényeket és ajándékait, mint teremtett természetfeletti valóságokat dicséri, viszont a Lelki Énekben, valamint az Élő Szeretetlángban a teremtetlen természetfeletti magasztalása történik”. (K. W.) 

[2] Vö. KUII könyve 2,1; uo. 8,1 

[3] KUII 4,6 spanyol szöveg... 

[4] KUII 26 

[5] KUII 1,1 

[6] KUII 1,1 

[7] KUII 2,2 KUII a könyv címében... 

[8] KUII 8,1 KUII a 8(7) fejezte címében... 

[9] KUII 8(7)1 

[10] KUII 24(23)8 

[11] KUII 30(29)5 

[12] SÉ2 2,5 

[13]  Lásd a Kármelhegy Útja előszavát: „Ez az írás elmagyarázza, milyen módon kell a léleknek viselkednie, hogy rövid idő alatt eljusson az Istennel való egyesülésre. Tanácsokkal szolgál és hasznos tanítást ad mind a kezdőknek, mind pedig a lelki életben haladóknak..., hogy elérjék a lélek tökéletes kiüresítését és szabadságát.” 

[14] KUII 8(7)2. Ugyanezen fejezet első pontjában olvasható az ezzel egyenértékű kifejezés: „sajátos és megfelelő eszköz”. 

[15] Ugyanaz 2. 

[16] Spanyol szöveg 

[17] Vö. KUII 30, (29) 5 

[18]  KUII 28 (26, 27, 28) fejezetek 

Forrás:

Élő tanúságtétel a misztikus teológiáról

      Kétségtelen, hogy a Misztikus Doktor jó előképzettségre alapozta munkásságát. Tanulmányait a Salamancai Egyetemen végezte, ahol a megújuló tomista gondolkodás akkor érte el tetőfokát, mégpedig a XVI. század végén, főként Francisco de Vitoria érdemeiből. Kedvező eredményt hoztak számára azok az évek (1564-68), melyekben az akkor még Szent Mátyásról nevezett János testvér a filozófiai, teológiai tanulmányait végezte. Krisztus Testéről nevezett Mancio mester magyarázta Szent Tamás Sunmia Theológiájának III. részét. A skolasztikának a hatása mind végig élénken megmaradt Keresztes Jánosban, amint azt a Lelki Énekhez írt bevezetőjében is tanúsítja. Ezekben az években nemcsak a dialektika „technikáját” szerezte meg[1], hanem lelkében már elmélyítette azt a misztikus tanítást, amely az eddig megszerzett, határozott elveiből fakad. 

      És amint Don Ph. Chevallier is alátámasztja, a Misztikus Doktor tanítása alapvető összhangban van az Egyetemes Doktornak, (Doctor Communis) Aquinói Szent Tamásnak a tanításával. Keresztes János teológiai tanulmányai nem fejeződtek be a salamancai korszakban, és nem is nevezhetőek tisztán elméleti jellegűeknek. Meg kell jegyeznünk, hogy János a misztikus szerzők olvasmányait alaposan ismerte. Magába fogadott olyan különböző elemeket, melyeknek jelei világosan és nyilvánvalóan megmutatkoznak készülő műveiben.[2] Közöttük találjuk Pszeudo-Dionüsziosz - Szent Ágoston - Nagy Szent Gergely gondolatait. Felismerhető Kempis „Krisztus követésé”-nek, valamint egyéb német-flamand iskolához tartozó szerzőnek hatása. Számtalan egyéb gondolattöredék is jelentkezik elméleti rendszerében. De mindez nem anyaga, vagy szó szerint átvett tartalom, hanem olyan, amit saját adottsága és személyes tapasztalata alapján dolgozott fel.
      A felsorolt gondolatok között említhetők a lelki megérintettség, valamint ennek érzelmi befogadása, ami Ruysbroeck János műveire utal. (Eckhart mester tanítványa, -1294-1388 -, misztikus filozófus. Eckhart mester az újplatonikus hatású istenegyesülés misztikáját írta meg. 28 téves tételét az egyház elítélte. Ford.) Keresztes Jánosnál kitűnik a lélek „mélyéből” fakadó, tiszta és egyszerű hitről szóló elmélet, valamint azok az egyéniség formáló jegyek, amelyek alapján az illető befogadhatja az elmélkedésből a szemlélődésbe vezető „átmenetet”. Mindez már Tauler tanításában is feltűnik.[3] Tauler írásai a kasztiliai (Coimbra 1551) Surio latinnyelvű fordításai által váltak ismertté az Ibériai félszigeten. Ugyanez a szerző (1552) fordította le és tette ismertté Ruysbroeck műveit is.
      Meg kell emlékeznünk még más olyan szerzőkről is, akik szentünkre akárcsak mérsékelten is hatottak, (ilyenek a Viktoriánusok és valószínűleg Szent Bernát[4] valamint Karthauzi Dénes, Heinrich Herp, Jean Gerson.) és még sokan a régiek közül. Keresztes János kortársai közül gyakran idézi Francisco Osunát, Bernardino de Laredót és főleg Avilai Szent Terézt, a Misztikus Doktor lelki anyját és egyben lelki lányát. A kiemelt hivatkozások közül meg kell említenünk Bruno de Jésus-Marie megfigyelését. Ez ugyanis nagyon fontos ahhoz, hogy Keresztes János tanításának értékét helyesen ítéljük meg különösen abban, ami a mi kutatásunk közvetlen tárgyát érinti. Keresztes Jánosnak a flandriai és a rajnamenti misztikusokkal való kapcsolatát is meg kell jegyeznünk, akikhez Bruno de Jésus Marie vonzódik.

•  „... Ruysbroeck nem különböztette meg olyan gonddal, mint Szent Tamás, a természetfölötti rendet a pusztán természetes rendtől. Keresztes János teológiája viszont egészen más, és nagyon megfelel Aquinói gondolkodásmódjának. Nem fogadta el a Szent Ágostonnál jelentkező elméletet sem, hogy a lélek a Szentháromság képe, sem azokat a plátoni hatásokat, amivel Ruybroecknél találkozunk. János szerint, a léleknek ahhoz, hogy egyesülhessen Istennel, nem elegendő, hogy természete szerint megtisztuljon, hanem fel kell emelkednie egészen a természetfelettihez. Az Istennel való egyesülés következménye függ az élő hit lényeges természet feletti erőitől.”[5] Ugyanez a szerző azt is megjegyzi, hogy míg Ruysbroeck egy zónát jelöl ki a lélekben, ahol elhelyezkednek a kegyelem, az erények és a (Lélek) ajándékai; - addig Keresztes Jánosnál ugyanezek a tényezők, inkább mint tevékeny közreműködők, vesznek részt a misztikus egyesülés megvalósulásában.[6] 

      Éppen ez - a „közvetítők nélküli” egyesülés - valamint a már többször említett „eszközökre támaszkodó egyesülés” közötti megkülönböztetés emeli Keresztes János tanítását Aquinói Szent Tamás teológiájával azonos szintre. Hiszen az ő teológiájából merített János a Salamancai Egyetemen. Atomista tanításról szóló előadások éppen azt a kérdést vizsgálták, amivel mi is foglalkozunk: a hitet a lélek Istennel való egyesülése eszközének (medium unionis) tekintik. 
      Kétségtelenül az említett, inkább külsődleges két forráson kívül, János elméletéhez sugalmazott források is kapcsolódnak: tanulmányozza az evangéliumot, sőt az egész Szentírást. A Szent Doktor írásai arról tanúskodnak, hogy mennyire feldolgozta azokat lelkileg.[7]
      És ehhez jön még a saját tapasztalása. Az olvasmányokból szerzett tapasztalásról már beszéltünk. Most azokra a közvetlen tapasztalásokra utalunk, melyeket akár a másokkal való érintkezés során, akár a saját egészen egyéni élményeiből szerzett.

• Itt eljutottunk Keresztes Szent János művének a lényegéhez: munkája nem elvont értekezés a misztikus teológiáról, sokkal inkább élő tanúságtétel. 

_____________________________

[1] Vö. Bruno de Jésus-Marie, i. m. 42. o. (Karol Wojtyla megjegyzése: K. W.) 1564-ban lépett be János, családi nevén Juan de Yepez a Medina del Campo-i Szent Kármelbe, ahol Szent Mátyás nevét vette fel. Majd 1568. november 28-án elkötelezte magát az Avilai Teréz által megreformált rend eredeti szabályzatára, és bevonult a Durveló-i nyomorúságos viskóba. Itt a Szent Kereszt előnevét vette fel. Rendi tanulmányait 1564-ben kezdte el a Salamanca-i Szent András kolostorban, valamint a híres egyetemen, ahol találkozott a tudományok azon széles területével, melyek a „szent tanítást”, a teológiát kísérték. Arra törekedett, hogy a különféle elméleteket önmagában is szintézisbe, egyensúlyba hozza. 

[2] A különböző kifejezett hivatkozások között megemlítjük a következő neveket (Sötét Éjszaka-SÉ 2.18,5; KU II. 24,1) Szent Bernát, Aquinói Szt. Tamás (SÉ2 18,5) Boethius (KU II. 21,8; KU II. 16,6) Boscán (ÉSzlaz első szakasz elején) Szent Teréz (C/B szakasz 13,7). 

[3] Vö. Crisógono de Jesús Sacramentado, i. m. I. 29. o. és különösképpen a 45. o. (K. W.) 

[4] Egyik levélben vonakodva fordítottam le, hogy „de influxu S. Bernardi certe non constat”, - azaz, hogy Szent Bernát hatása bizonytalan. Ugyanis SÉ 1.18,5 részben kifejezetten hivatkozik Clairvaux-i Szent Bernátra, ahogy azt a 8. jegyzetben is jeleztük. Tehát arra kell következtetnünk, hogy Szent Bernát meglehetősen hatott Jánosra. 

[5] Bruno de Jésus-Marie i. m. 281. Lásd pl. 325-327. oldalakat. 

[6] A vizsgálatok során az egyik kihallgatott rendi tanú ezt mondta: „Keresztes János leggyakoribb olvasmánya a Biblia volt, aminek eredménye, hogy azt szinte emlékezetből tudta. A hozzáforduló tanácskérőknek a legkülönbözőbb szentírásai szakaszokból adott misztikus jellegű, magasztos magyarázatokat.” (Juan Evangelista vallomása, Vatikáni kéziratok 2862, 5. lap.) 

[7] A Lelki Ének bevezetője végén írja: „Nem akarok [semmit] sem a saját tekintélyem alapján állítani, abban se bízom, amit más lelki emberek tapasztalatából megismertem - még ha hasznos is volt számomra -, csak akkor fogadom el, ha a Szentírás szövege is megerősíti és megvilágítja ezeket a tapasztalatokat.” 

Forrás:

A hit alárendeli az értelmet a természetfelettinek

      Az Istennel való közvetlen egyesülés téves „követelőivel” szemben a szent Szerző mindvégig kitartott abban, hogy csak a hit közreműködése lehet az egyetlen és megfelelő eszköze az Isten-találkozás igazi megvalósulásának. A hit, minden olyan következményével együtt, mint a tökéletes kifosztottság, az engedelmesség, alárendeli az értelmet a természetfelettinek. Szent Jánosnak egyik kutatója, Crisógono de Jesús Sacramentado a fentiekkel kapcsolatban megjegyzi: 

• „Ez a módszer akkor lehet alkalmas arra, hogy elősegítse az említett irányzat megváltoztatását, - ha szembeszáll az adott áramlatokkal, és tanításai azt a hitet és erényt dicsőítik, melyek már eleve, önmagában is ellentétesek [Isten közvetlen] szemléletével. Így bizonyítja azt az egyetlen tényt; hogy a hit és az erény semmivel se helyettesíthető eszköz a misztikus egyesülés legmagasabb foka elérhetőségének. A hitet tehát mindenféle látomás és kinyilatkoztatás fölé kell helyezni. A misztika területéről ki kell zárnunk az evilági szemtől szembe való Isten-szemléletet.”[1]

      Ebből következik: a Szentlélek megnyilvánulása az egyház életében azt célozza, hogy a hitet részesítse előnybe (melynek üdvös hatékonyságát és egyesítő erejét a Szentírás ajánlja), szemben olyan bizonyos elavult irányzatokkal szemben, melyek még talán Averroes tanaiból és az arab miszticizmusból eredeztethetők. 

[1] Crisógono de Jesús Sacramentado, San Juan de la Cruz: su obra científica y su obra literaria, vol. I, Madrid 1929, o. 327.

Forrás:

Karol atya, a kapucinus barát és a rejtett stigma

      Szent Bernát kérdésére, hogy melyik volt a legfájdalmasabb sebe, Krisztus mondta: 

„Volt a vállamon egy három ujjnyi mély sebem, melyet a keresztem okozott. Ez sokkal kínosabb volt, mint a többi szenvedésem. Erre az emberek keveset gondolnak. Ez majdnem teljesen ismeretlen. Azért tiszteld ezt a sebet, s bármit kérsz e sebre való hivatkozással, megadom neked. Mindazok, akik tisztelni fogják vállemet, kegyelmet, irgalmasságot nyernek.” 

      A vállseb tiszteletére végzett imádságok végzését III. Jenő pápa (1145–53) hagyta jóvá, 3000 évi búcsút engedélyezve.

      A csíksomlyói Salvator-kápolna mögött áll a Szenvedő Jézus kis kápolnája, egy vállsebet viselő barokk Krisztus-szoborral.

Szent Pio atya is viselte a vállsebet, és csak halála után derült ki. Érdekes módon Boldog II. János Pál pápának elmondta. Egy misztikus barátság szövődött közöttük. A pápa épp akkor kérte Pio atya közbenjáró imáját, amikor az Egyház eltiltotta a misézést, és rágalomhadjárat indult a szentéletű kapucinus barát ellen.

      A két szent először 1948. Húsvét utáni héten találkozott először.

      A fiatal Karol atya Rómában hallott Pio atyáról, eljutott hozzá a kapucinus szerzetes szentségének híre, valamint a neki tulajdonított csodás események elbeszélése. Értesült a barát stigmáiról, de a személye körül ekkoriban zajló vitákról is. Karol atya hármas céllal indult útnak a San Giovanni Rotondo-kolostorba: azért, hogy személyesen is láthassa Pio atyát; hogy részt vegyen az atya szentmiséjén; és ha lehet, szentgyónást is végezzen nála. Még egy különös információ számunkra, hogy Karol atya ekkoriban fejezte be teológiai tanulmányait Rómában, és kezdte el írni doktori értekezését, amelynek témája a következő volt: a hit doktrínája Keresztes Szent János szerint. 

      A fiatal Karol atya megkérdezte a szerzetest, vajon melyik stigma okozza neki a legtöbb fájdalmat. A fiatal pap úgy gondolta, hogy a legfájdalmasabb minden bizonnyal a szerzetes szívén viselt sebhely lehet, ám ő így válaszolt kérdésére: 

• „Nem, a legjobban az a seb fáj, amely a vállamon van, amelyikről senki sem tud és nem is áll semmiféle kezelés alatt.” 

      Erről a sebhelyről az atya haláláig valóban senki sem tudott. Úgy tűnik, a szent életű szerzetes maga nem tett említést róla senkinek, kivéve a jövendőbeli pápát. 

      Pio atya egyetlen helyen sem ír vagy emlékezik meg erről. Csupán egyetlen egyszer mondott annyit egy falujából származó laikus testvérnek, hogy „a legtöbbet akkor szenved, amikor az ingét kell levennie”. Modestino testvér akkor nem is értette meg pontosan az atya szavainak jelentését, ő maga erről így ír: 

      „Én akkor arra gondoltam, a tiszteletreméltó atya bizonyára az oldalán lévő sebhely miatt érez nagy fájdalmat.” Az igazságra Modesto testvér csupán Pio atya halála után három évvel döbbent rá. 1971. február 4-én ugyanis a kolostor gvárdiánja azzal bízta meg, hogy pecsételje le azokat a ládákat, melyekben Pio atya gondosan őrzött és egyenként celofánba csomagolt ruhadarabjait, és minden megmaradt holmiját tartották. Azon a februári napon tehát egy különleges ruhadarab került Modestino testvér kezei közé: ez nem volt más, mint egy gyapjúing, amelyet a stigmákat viselő Pio atya viselt. Ezen az ingen egy körülbelül tíz centiméter átmérőjű, kör alakú vérfolt volt látható, közvetlenül a jobb váll alatt, a kulcscsont közelében. A heves fájdalom tehát, amelyet az atya érezhetett minden alkalommal, amikor az ingét levette, ebből a titokzatos sebhelyből származott, amelyről senkinek nem volt tudomása. Ekkor a laikus testvérnek eszébe jutott, hogy korábban valamely könyvben már olvasott „egy imát, amely a mi Urunk szent válláról szólt, amelyen a súlyos keresztfa terhe mély sebet nyitott, melyen keresztül láthatóvá vált Krisztus három szent csontja, és amely mérhetetlen fájdalmat okozott a szent Megváltónak. Ha pedig Pio atya saját testén viselte Krisztus szentséges sebeit és szenvedésének minden fájdalmát, akkor az is lehetséges, hogy Pio atya testében érezhette a Krisztus vállán ejtett seb fájdalmát is.” 

      Modestino testvér azonban még nem volt teljes mértékben biztos felfedezésének valódi jelentőségében, így hát a felfedezést követő este imájában kérte Pio atyát: ha igaz, amit aznap látott és gondolt, akkor az éjszaka folyamán az atya küldjön valami jelet neki. Ahogyan a testvér beszámolójában olvashatjuk, hajnali egy óra után egyszer csak arra ébredt, hogy vállában éles fájdalmat érez. Olyan érzés fogta el, mintha valaki kést szúrt volna a vállába, közvetlenül a kulcscsontja mellett. A fájdalom olyan erős volt, mint írja, hogy ha még néhány perccel tovább tartott volna, bizonyosan belehal. A fájdalommal egyidejűleg a testvér egy hangot hallott, mely így szólt hozzá: „Így szenvedtem én is!” Ekkor különös illat töltötte be a szobát. A testvér szívét pedig Isten végtelen szeretetének érzése töltötte el. 

      A testvér beszámolójában így ír: „Különös érzés kerített hatalmába: amint a fajdalom múlni kezdett, megmagyarázhatatlan szomorúság kerített hatalmába. Testem el akarta utasítani a fájdalom érzetét, lelkem azonban, érthetetlen módon, óhajtotta azt! És ekkor mindent megértettem. Zavarodottság fogott el, mégis, megmagyarázhatatlan bizonyossággal tudtam, hogy Pio atya a kezén, a lábán és az oldalán viselt stigmák, valamint a megostorozás és a töviskoronázás kínjainak elszenvedése mellett, mint egy új Cirenei Simon, éveken keresztül segített Jézusnak a kereszthordozásban, emberi nyomorúságaink és bűneink keresztjét cipelte Krisztussal együtt ő is. És erre az általa viselt ing élő bizonyságul szolgált!” 

      Erről a sebhelyről a nyilvánosság csupán 1987-ben szerzett tudomást, és csupán egy, abban az évben rendezett konferencián beszéltek róla a nyilvánosság előtt. (San Giovanni Rotondo, 1987. szeptember 16-20.) A kérdés a kutatók előtt a torinói lepel kapcsán vetődött fel. (...) A Pio atya vállán lévő sebhelyre tehát, amely 1971-ig teljesen ismeretlen volt a világ előtt, amelyet először Modestino testvér fedezhetett fel, majd a nyilvánosság csupán 1987-ben ismerhetett meg, maga az atya tett utalást még 1948-ban, a későbbi pápa, Karol Wojtyla előtt. 

Imádság a mi Urunk, Jézus Krisztus vállának szent sebéhez 

• Jézus Krisztus, jóságos Urunk, Isten legszelídebb báránya! Én, szegény bűnös, tisztelem és imádom a. te szent sebedet, amelyet a válladon szenvedtél el, amikor nehéz keresztedet a kálvária lejtőjén hordoztad, amelyen át láthatóvá vált három szent csontod, és amelytől kimondhatatlan kínokat szenvedtél. E szent sebed érdemei által könyörgök hozzád, hogy légy könyörületes hozzám, és bocsásd meg minden vétkemet, minden bocsánatos és halálos bűnömet, halálom óráján pedig te állj mellettem, és végy fel engem a te dicsőséges és boldog országodba!” Amen.

A két szent barátságáról szóló teljes történet, levelezésük, stb. elolvasható itt:

http://hu.gloria.tv/?media=396511

Forrás:

Pio atya világa 1.

Etalon Kiadó 2011

Az Egyház „két tüdővel” lélegzik

Cefalu-i Dóm (Szicília, Itália), 12. sz., ismeretlen festő

• Krisztus imája arra emlékeztet bennünket, hogy mindig mélyebben kell befogadnunk és kibontatkoztatnunk ezt az ajándékot. Az „ut unum sint” – „hogy egyek legyenek” – könyörgés egyszerre jelent minket kötelező parancsot, bennünket támogató erőt, valamint üdvös szemrehányást lustaságunkkal és kicsinyszívűségünkkel szemben. Jézus imájára, nem pedig a mi képességeinkre épül az a bizalmunk is, hogy még a történelemben sikerülni fog megvalósítani a teljes és látható közösséget valamennyi keresztény testvérünkkel együtt. Ennek a Jubileum utáni útnak a megújítása érdekében nagy reménnyel fordulok a keleti egyházakhoz is, s azt kívánom, hogy a javak cseréje, mely az első évezredben gazdagította az Egyházat, most megújulva kiteljesedjék. Bárcsak rábírná a Kelet és a Nyugat keresztényeit annak az időnek az emléke, amikor az Egyház még „két tüdővel” lélegzett, hogy újra közös úton járjanak, a hit egységében és a jogos különbözés tiszteletben tartásával, kölcsönösen úgy fogadva és támogatva egymást, mint Krisztus egyetlen Testének tagjait.

NOVO MILLENNIO INEUNTE 

II. János Pál pápa apostoli levele 

a 2000. esztendő Nagy Jubileuma végén 

2001. január 6. 

• A zsinat elismerte a keleti egyházak nagy liturgikus és lelkiségi hagyományát, történeti fejlődésük sajátos jellegét, az ezekből következő s az első időktől fogva a szentatyáktól és az egyetemes zsinatoktól jóváhagyott fegyelmi szabályokat, tanításuk sajátos módját. Mindezt abban a meggyőződésben, hogy a törvényes különbség nem áll ellentétben az Egyház egységével, sőt növeli ékességét és hozzájárul küldetése teljesítéséhez. (...)Nem fölösleges tehát emlékeztetni arra, hogy Cirill és Metód a bizánci egyház területéről jött, abban az időben, amikor Bizánc még közösségben volt Rómával. Azzal, hogy Szent Benedekkel együtt Európa védőszentjévé nyilvánítottam őket, nemcsak a kereszténység történeti igazságát akartam megerősíteni az európai kontinensen, hanem egy nagyon fontos témát is adni akartam a Kelet és Nyugat közötti dialógusnak, mely annyi reményt ébresztett a zsinat utáni években. Miként Szent Benedekben, úgy Szent Cirillben és Metódban is megtalálja Európa a maga lelki gyökereit. Most a Krisztus születése utáni második évezred végén együtt kell tisztelnünk őket, mint múltunk védőszentjeit, s mint olyan szenteket, akikre az Egyház és az európai kontinens népei rábízzák jövőjüket. (...)Az általam többször használt kifejezés ebben az összefüggésben találja meg a maga legmélyebb indítékát: az Egyháznak mindkét tüdejével lélegeznie kell! A kereszténység történelmének első évezredében ez a tétel főként a Bizánc-Róma kettősséget jelenti; Oroszország megkeresztelkedése után tágulnak a határok: az evangelizáció jóval nagyobb területre terjed ki, úgyhogy ez a kifejezés immár az egész Egyházra vonatkozik. Ha meggondoljuk, hogy ez a Dnyeper partján lezajlott üdvöthozó esemény egy olyan korban történt, amikor a keleti és a nyugati Egyház még egységben volt, érthetővé válik, hogy a teljes közösség távlata a törvényes különbözőségben megélt egység. Ezt hangsúlyoztam erősen a Szent Cirillnek és Metódnak szentelt Slavorum apostoli enciklikában (1985) és az Euntes in mundum apostoli levélben, melyet a katolikus Egyház híveihez intéztem a kijevi Oroszország megkeresztelkedésének ezeréves évfordulója alkalmából. 

UT UNUM SINT 

II. JÁNOS PÁL PÁPA ENCIKLIKÁJA 

AZ ÖKUMENIKUS TÖREKVÉSRŐL 

1995. május 25. Úrnapján 

• A katolikus keleti egyházak szinódusi atyái és a többi keleti egyház képviselői fölszólalásaikban hangsúlyozták a monasztikus élet evangéliumi értékeit, amely élet már az ősegyházban megjelent, és országaikban, főként az ortodox egyházakban ma is elevenen él. Az Egyházban az első századoktól fogva voltak férfiak és nők, akik arra éreztek hívatást, hogy a megtestesült Ige szolgai állapotát utánozzák, és követni kezdték Őt oly módon, hogy követelményeinek – melyek a keresztség alapján az Ő halálának és föltámadásának húsvéti misztériumában való részesedésből következnek – különleges és radikális módon a szerzetesi hivatásban tettek eleget. Miközben így kereszthordozókká (sztaurofóroi) váltak, kötelességüknek érezték, hogy a Lélek-hordozókká (pneumatofóroi) váljanak, valóban lelki férfiakká és nőkké, akik képesek arra, hogy a dicsőítés és a szüntelen kérő imádság, az aszketikus gyakorlatok és a szeretet cselekedetei által titokzatos módon gazdagítsák a történelmet. A keleti szerzetesség – azzal a szándékkal, hogy Isten végleges színelátásának várásával átformálja a világot és az életet – előnyben részesíti a megtérést, az önmegtagadást, a szívbeli töredelmet; a hészükhia, azaz a belső béke keresését; a szüntelen imádságot, a böjtöt és az éjszakai virrasztást, a lelki harcot és hallgatást, az Úr jelenléte fölötti húsvéti örömöt és végső eljövetelének várását, az önátadást és a vagyonról való lemondást, ahogy ezt egy kolostor szent közösségében vagy a remeteség magányában megélik.

VITA CONSECRATA 

II. János Pál pápa szinodus utáni apostoli buzdítása 

a püspökökhöz és papokhoz a szerzetesrendekhez és szerzetesi kongregációkhoz, 

az apostoli élet társaságaihoz, a világi intézményekhez és minden hívőhöz 

az Istennek szentelt életről és annak küldetéséről az Egyházban és a világban

• Másrészt hangsúlyozni szeretnénk, milyen mélyen kapcsolódik szeretetben és tiszteletben az istenszülőhöz, a Theotokoszhoz a katolikus Egyház, az Ortodox egyház és az ősi keleti egyházak. A „Keleten tartott egyetemes zsinatokon nemcsak megfogalmazták keresztény hitünk alapdogmáit a Szentháromságról és a Szűz Máriától megtestesült isteni Igéről”, hanem „liturgiájukban a keletiek szebbnél szebb himnuszokkal magasztalják a mindenkor Szűz Máriát, a szentséges Istenszülőt”. Ezeknek az egyházaknak a testvérei nehéz időket éltek át, de történelmük mindig át volt hatva a keresztény életmód iránti vággyal és az apostoli eredet tudatával, akkor is, ha gyakran véres üldözést szenvedtek. Életük az Úrhoz való hűség története, a hit valóságos zarándokútja időben és térben, miközben határtalan bizalommal tekintettek az Úr anyjára, énekekkel ünnepelték és imáikban szüntelenül kérték segítségét. Keresztény mivoltuk nehéz óráiban, „az ő oltalma alá futnak könyörgésükkel”, mert tudatában vannak az ő hathatós segítségének. Azok az egyházak, amelyek vallják az efezusi zsinat tanítását, a szüzet „Isten valóságos anyjának” nevezik, „mert a mi Urunk Jézus Krisztus minden idők előtt isteni mivoltában az Atyától öröktől fogva születik, az idők teljességében értünk és a mi üdvösségünkért embersége szerint Szűz Máriától, Isten anyjától született”. A görög egyházatyák és a bizánci hagyomány, miközben a Szüzet a megtestesült Ige fényében szemlélik, megkísérelnek behatolni abba a mélységbe, amely Máriát, Isten anyját Krisztushoz és az Egyházhoz fűzi. A Szűz örökre jelen van az üdvösség misztériumának minden területén. A kopt és az etiópiai hagyomány is bekapcsolódott Alexandriai Szent Cirill révén Mária titkának tiszteletébe, és a görögökkel együtt költői művekkel ünnepelték Máriát. Szír Szent Efrém, kit „a Szentlélek hárfájának” neveztek, fáradhatatlanul énekelt Máriáról; a szír egyház hagyományában ennek most is megtalálhatók a nyomai. Nareki Szent Gergely, az örmények kiválósága a Theotokoszról szóló dicsőítő énekében nagy költői felkészültséggel, különböző szempontok szerint énekli meg és magasztalja a megtestesülés titkát. Mindegyik szempont alkalmat ad neki, hogy dicsőítse Szűz Máriának, az emberré lett Ige anyjának rendkívüli érdemeit, és hogy énekeljen csodálatos szépségéről. Ezért nem kell csodálkoznunk azon, hogy Máriának az ősi keleti egyházak kultuszában kimagasló helye van, igen sok ünneppel és gazdag himnuszköltészettel.

REDEMPTORIS MATER 

II. János Pál pápa enciklikája a Boldogságos Szűz Máriáról 

a zarándok Egyház életében 

1987. március 25.

S. Maria della Bruna

• Rendünk „két tüdővel lélegzik” ma is, az ikonok tisztelete is eleven. Gyökerei a keleti egyház remetéinek korakeresztény, monasztikus, szemlélődő életébe nyúlnak vissza. Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János ebből a forrásból merítettek. Az Illés-forrásnál, a keleti remeték nyomába lépve, az ószövetségi Illés próféta példáját követve járták az első Nyugatról jött szerzetesek a kontempláció útját. A szív belső békességét kívánták elnyerni, amely képessé teszi az embert Isten szemlélésére. Az első monachusok nevelése című írásban is már ezt a célt tűzték ki: „ne csak halálunk után, hanem már ebben a halandó életben egy kissé megízlelhessük szívünkben és megtapasztalhassuk lelkünkben az isteni jelenlét erejét és a mennyei dicsőség örömét.” Ezen az úton példaképünk és Édesanyánk, Mária, Krisztus Anyja.

Karol Wojtyla: A hit Keresztes Szent János szerint

A „WOJTYLA TITOK” 

      EZ A KÖNYV TISZTELETADÁS a hazánkba lelkipásztori látogatásra érkező II. János Pál pápának - Karol Wojtylának -, akit mint Krisztus helyettesét, az Evangélium és a béke küldöttjét fogadjuk. 

      Ugyanakkor megemlékezünk a Misztikus Egyházdoktornak, Keresztes Szent Jánosnak, a kármelita Reformátornak halála négyszázadik évfordulójáról. Mindkét esemény ugyanis 1991-re esik. 

      Ez alkalommal ajándékozzuk meg könyvünkkel mindazokat, akik fáradságot nem kímélve a hiteles keresztény misztikába, a mélyebb lelkiéletbe kívánnak betekinteni. 

      Karol Wojtyla sokoldalú, főleg irodalmi - művészi adottságát a már eddig magyar nyelven megjelent művei jól tükrözik. Teológiai munkásságáról és főleg élete döntését kifejező művéről azonban még keveset hallottunk. Amíg papi elhivatottságában egészen Krisztusé lett -, döntését hosszú megfontolt keresés előzte meg. Mindennek végső betetőzését és összegzését a római nagydoktori értekezése fogja egybe, ami terjedelmes könyvvé formálódott: 

A HIT KERESZTES SZENT JÁNOS SZERINT 

      A munka belülről és fejlődésében mutatja be Wojtyla lelkiségét. A mű fordítására azért vállalkozhattam, mert 1974-ben Aquinói Szent Tamás halálának 700. évfordulóján tartott Nemzetközi Kongresszuson mint az akkori krakkói érseket módom volt megismerni, majd az előadását nálunk közzétenni. Azóta pedig a tizenhét éven át ismétlődő Találkozókon a „szent tudomány” irányelveit a zsinat utáni nyitott filozófiai, teológiai szemléletben tovább fejleszthettem. ő ezeken a kongresszusokon mindig jelen volt és tanított. Később, mint pápa, szűkkörű fogadásain is mindig újat adott számunkra. 

      Wojtyla lelki keresésének néhány szakaszát bevezetőként érintenünk kell ahhoz, hogy tömör, értékes művét helyesen értsük. „Korán váltam apátlan, anyátlan árvává. Apámat nagyon megrendítette anyám és felnőtt testvérem halála. Ám a csapások nagy lelki mélységeket tártak fel benne. Bánata fokozatosan imává nemesedett... Ahogy ő letérdelt, az meghatározó volt fiatal éveimre.” (Az idézeteket André Frossardnak adott ínterjúkönyvből vettük, Ez a finomlelkű, tapintatos francia filozófus tudta csak „önvallomásra” késztetni a pápát.) 

      Wojtyla hitét „bölcsőbeli kereszténységnek” nevezi és ennek tudatában mindent megtett, hogy kételyeit megoldja és hitét a legjobb forrásokból erősítse. - „A személyes hit önmagát teremti meg, remélem jól értik ezt. A hit Istennek - Jézus Krisztusban kifejezett Szavára, Igéjére adott válaszunk... Mindig teljes tárgyilagossággal vizsgálom saját hitemet. Énem mélységeiből született, az ember és a világ titkait kereső szellemi erőfeszítések gyümölcse, de ugyanakkor - bár kezdettől tudtam - ma még világosabban látom, hogy a HIT ADOMÁNY. Minden átélt tapasztalásom mutatja: 

 A HIT ISTEN AJÁNDÉKA.” 

      A fiatal Karol először magányosan keresi a Teljességhez vezető utat. Szülei halálakor a jasna-górai Mária elé borult, őt kérte élete védelmezőjének. Innen ered fohásza „Egészen a Tiéd vagyok!” - „Totus Tuus!” Érthető, hogy pápai Jelszavának is ezt választotta. (Wojtyla Mária-tisztelete lélektanilag és ésszerűen megalapozott, kevéssé ismerik, ez is megérne egy írást.) Mint kiváló tanuló a lehető legtöbbet akarta elérni. Fizikumát hegyi túrákkal, labdarúgással erősítette, de kezdettől fogva volt egy „belső időérzéke”, ami megszabta a lelki gyarapodásnak szánt idejét. Nemzeti öntudatban nevelkedett, utánozni akarta Krakkó ősi szentjeinek erényeit: az egyszerűséget, önzetlen szeretetet és finom kultúráltságot. Akkoriban hazafias színművekkel erősítették egymást, hiszen a náci eszmék már terjedőben voltak. Kiváló tanára az irodalom és a színjátszás felé irányította. Ám de a hitbeli és lelki kérdések még tisztázatlanok voltak benne, a megoldáshoz Figlevicz atya tanácsa és példája segítette. Közvetlen barátja, Jan, a tartózkodó természetű világi apostol volt. Tőle ismerte meg az élő rózsafüzér titkait és ebben az imában kezdett együttélni Krisztus misztériumaival. Sokat találkozott Albert Chmielowski ferences diakónussal, aki méltatlannak tartotta magát a papságra. Harmadik lelki barátja az alázatos arsi plébános, akinek életén sokat elmélkedett.

      „Húszéves koromban tértem meg igazán! Minden különösebb előjel nélkül, az igazi hit világossága csendesen és szelíden lobbant fel bennem... Van, akinél a békés hitetlenségbe váratlanul tör be a hit” - mondja Frossardnak, akit a hit fénye egyszerűen „leterített”. - „Én nem láttam Istent - folytatja a pápa - de Világosságát igen. Az Igazság Fénye ez, szavak nélkül belénk öntött tudás, több, mint akár tíz megtanult könyv, és megfelel az egyház tanításának... Személyesen olyan Isten-élményeim nem voltak, mint Önnek, nem tapasztaltam meg, hogy a hitetlenségből hogyan lépünk át a hitbe; de azt igen, hogy az öröklött, érzelmi jellegű hit hogyan alakul át 

olyan hitté, ami tudatos, éret, szabad elhatározásból fakad és, amit lelkileg mindig tovább mélyíthetek.” 

      A viszonylag nyugalmas városra, Krakkóra, hirtelen tört rá a német megszállás, éhezés, letartóztatások, az auschwitzi elhurcoltatások réme, Karolnak, mint katonakötelesnek, bujdosnia kellett. Majd egészségtelen munkát vállal, a Solvay szódagyárban sósavgőztől és mészportól szennyezett levegőben egész nap szállítja a köveket. Közben fáradtan, piszkosan leroskad, előveszi lelki könyveit, keresi a belső ima titkait és várja Isten akaratát. Olvasmányai közben egyszercsak rátalál Keresztes Szent János és Avilai Szent Teréz műveire, és szomjas lelke végre kielégítő választ kap. 

      Most már csak a „hogyant” kell megoldania. A papnevelés illegalitásban van. Ebben a veszélyes időszakban, 1942-ben jelentkezik papi hivatásával Sapiena hercegérseknél. A nemesi származású, akkor már csontig lesoványodott főpap ezrével menti az üldözötteket: lengyeleket, zsidókat, cigányokat, betegeket, öregeket... mindazokat, akiket a nácik „fölöslegesnek és kiirtandónak” tartottak. Wojtyla rengeteget dolgozik, éjszakára egymaga vállalja a püspöki palota őrizetét. Hogy képzési idejét lerövidítsék, kezébe adnak egy nehéz filozófiai kézi könyvet, a skolasztika elemeit. Számára ez új tudomány. Nehezen értette, újra meg újra nekikezdett, hogy egyedül megküzdjön az anyaggal, míg egyszercsak megtalálta a „kulcsot”: 

      „A skolasztikus fogalmak téziseinek sűrű bozótján két hónap alatt tudtam átrágódni, míg végre elöntött a rácsodálkozás világossága. Számomra nagy élményt és megismerési változást jelentett az ontológiának - létfilozófiának - egyszerű tankönyve. Felismertem, milyen mély értelme van mindannak, amit eddig egyszerűen, ösztönösen csak éltem és sejtettem. Az értelmi felfedezésem anyaga nem volt más, mint az arisztotelészi alapfilozófia elemei, amelyek előfeltételei a tudományos megismerésnek... Előkészítette számomra a teret az Istennel való értelmi találkozásra. Mindez fontos volt azért is, mert hozzásegített a vallásfilozófia megértéséhez, amely közel állt hozzám, mert az emberi személyben vizsgálja a vallási tapasztalatot.”

      (Ez volt Wojtylának a „perszonalista korszaka”: Max Scheler, Edmund Husserl stb.) Az Abszolutum metafizikai ismerete mellett Wojtylát már most érdekelte, hogy mennyire felel meg Isten az ember lélektani adottságainak. Szent Tamás tárgyi felfogása Keresztes Szent János alanyi szemléletével kerül összhangba a doktori értekezésében, ami elsősorban Wojtyla számára lett alapvető felállás, világos tájékozódás és a végső elkötelezettség bizonyítéka. 

      Az események peregnek. Lengyelország felszabadulása után testileg legyengült, de lélekben Isten-szolgálatra kész fiatalok tömegesen jelentkeznek a szemináriumba. Wojtylát 1946. november l.-én pappá szentelik, és már november 28.-án Rómába küldik, hogy az „Angelicumba”, a dominikánusok egyetemén tegye le nagydoktorátusát, és mielőbb visszatérhessen a lengyel papnevelésbe.

      „Már jóval előbb Krakkóban magamtól kezdtem el spanyolul tanulni, hogy Keresztes Szent Jánosnak gondolatait közvetlenül olvashassam... Ezt folytattam az Angelicumban és igy spanyolul elemezhettem szavait.” Rómában 1946-tól 1948-ig az általános teológiai tanulmányok mellett intenzíven készül választott témájára: misztikus teológiát hallgat Garrigou-Lagrange és Pierre Paul Fhilippe professzornál. Keresztes Szent Jánossal párhuzamosan az Angyali Doktor egyetemén elmélyül Szent Tamás tanításában, aki az Evangéliumnak és a kinyilatkoztatásnak igazságait módszeresen fejtette ki. 

      Választott témája egyben hálaadás azokért a kegyelmekért, amit a két nagy egyházdoktortól kapott. Szembesíti őket saját elmélyedő imaéletével és hitbeli szemléletével, miközben érzelmi egyensúlyát is kialakítja. 

      1976-ban, a genovai Nemzetközi Szent Tamás Kongresszuson (ami a jezsuita Arecco-Intézetben folyt), Wojtyla, a krakkói érsek napi szentmiséje és gyakori szentséglátogatása sokaknak megrendítő élményt adott. Belső környezetével Angela Ales-Bello, a lateráni egyetem filozófia professzora közvetítésével ismerkedhettem meg. Egy ilyen társas beszélgetésben könyveiről esett szó. A lublini katolikus egyetemen akkor adták ki hatodik könyvét. Főleg a zsinatról szóló lelkipásztori irányzatú műve „A megújulás forrásainál” váltott ki nagy érdeklődést. Akkoriban fordították le olaszra a „Szeretet és Felelősség” című könyvét, ami a családról, a tisztaságról és a szeretetről szólt. Wojtyla egyszer csak elmosolyodott: 

       „Nekem legkedvesebb könyvem ,A hit Keresztes Szent János szerint’, mivel ebben benne van minden, ami nekem az életet jelenti!” 

      Harminc év múltán, 1978-ban, nem véletlen, hogy pápaválasztására kedves tanárától, az akkor már Philippe O. P. bíborostól éppen ezt a művet kapja ajándékul. 

      Wojtyla egyéniségének határozottsága ebben a munkájában is jelentkezik. Tanulmányában - amint többször is megemlíti - megáll a „lélek passzív éjszakájánál”, azaz a szerzett és beléöntött szemlélődés határán -, és alázatos tartózkodásával tovább nem kutatja a misztikus egyesülés titkait. Azt írja le, ami mindenki számára „megközelíthető” hitélményt adhat. 

      Könyvében történeti áttekintést ad Keresztes Szent János idején elszaporodott „megvilágosultak”-ról, „alumbrádák-”ról. A mozgalom tagjai a hiteles keresztény tanításokat megkerülve a „megvilágosultak” sajátos gőgjével élik meg tökéletességüket. Álmisztikájuk elvakultsága alapján ők már „háborítlan istenszemléletben” élnek. Ezért nem lehetnek bűnösök, de nem is büntethetők. A hivatalos egyház súlyos megrovásban részesíti a tévedőket. Keresztes János, Durveló alázatos szerzetese azonban a szeretet fegyverével küzd meg velük. Életművében az Istennel való szeretetegyesülést és a hit ajándékát hirdeti az Evangélium szellemében. 

      Mennyire hasonlít ez az áramlat korunk hittől megfosztott fiainak különféle tévelygéseihez, akik az álmisztikában, a szektákban keresik a lelki örömöket, a titokzatosat. Mindenütt csodát várnak, hamis lelki gyakorlatok szivárognak be az egyházba. Mindenkinek hisznek, mindenkit követnek, csak Krisztust nem, mert gyöngék az Evangélium fáradtságos útján követni az Üdvözítőt. Mi az, ami erősítene minket? Talán olyan erényekre volna szükségünk, amiket Wojtyla olyan hősiesen gyakorol: a türelmet, a hivatástudatot, az imaéletet, a hitet és a fejlődés iránti érzékenységet. 

      A pápa munkabírása szívós türelméből fakad. Rendszeressége, alapossága már e korai művéből is kitűnik. Körkörös gondolkodásával át meg átjárja az igazságot, egyre tágítja, más oldalról mutatja be, míg meg nem találja az igazán lényeges összefüggéseket. A hegymászók okos előrelátásával, lassan, szívósan halad előre. És amivel bebiztosítja magát: az az imádság. Ma is gyakran mondja, amikor, hívják, sürgetik: Nem sietek! 

      Wojtyla ifjúkori környezetében többen vallották: méltatlan vagyok a papi hivatásra, ez egy ideig visszafogta őt is. Ma egyre inkább hangsúlyozza: valójában magunktól sohasem lehetünk „méltóak”. A II. Vatikáni zsinat ezt a kérdést a „részesedés” tanában foglalta bele: „Isten népe részesedik Krisztus papságából: a hivők egyetemes papságából, amibe beépül a szolgálati-hierarchikus papság.” - Wojtyla sok, elmélyedt ima után ismerte fel: Nem mi választunk! Választatunk! A „részesedés” titkát pedig már Keresztes Szent Jánostól tanulta. Wojtyla számára a papirend a Krisztus-szolgálat teljessége! Amikor a papságot, mint Krisztus ajándékát elfogadta, minden erővel alkalmassá akart lenni. Mint teológiai tanár, vagy mint a papnövendékek gyóntatója rendkívüli módon tudott küzdeni egy-egy hivatás megmentéséért. A pápai kihallgatásokon pedig mindenki tudja: a legegyszerűbb pap előtt is szabad az út hozzá, és mélységes tisztelettel köszönti őt a Főpásztor. - Püspökké; érsekké, bíborossá lenni számára már lényegileg nem nyújtott többet Krisztus papságánál. És a pápává választás?! 

      „Pápaválasztásom napján a gyógyíthatatlan betegekre, a tolókocsikhoz láncoltakra kellett gondolnom...” Hogy miért! Mert első perctől tudta: pápának lenni „rabság”. Ő, aki szabadon járta a természetet, jól imádkozni, tanulni csak szabadban, erdőben, csónakban tudott; és mindig azt tanította a fiataloknak: a szabadságot meg kell hódítanunk magunk számára, - most „Krisztus foglya” lett; Ha lehetséges, fogadja el! - mondta Villot bíboros a szabványos szöveget nagytöbbségű megválasztása után. - Ő viszont spontán Vette ajkára Krisztus szavait: „Ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár. De ne az én akaratom legyen - hanem méltatlanságom tudatát megőrizve -, győzzön az engedelmesség, Krisztusba vetett erős hitem, és a teljes ráhagyatkozásom Krisztus anyjára, Máriára.” (Nyilvánvalóan ifjúkori fohászát választotta pápai jelmondatának: „Totus Tuus!”) 

      Az imádkozó pápa, amit Keresztes Szent Jánostól tanult, azt mindmáig éli. Többen is megkérdezték tőle, hogy Kármelhez fűződő vonzalma nem a szemlélődő élet utáni vágyát jelentette-e. - „Nem volt hivatásom a szemlélődő életre -, inkább az igazi imádság megtanulásáért fordultam oda.” Frossard egy alkalommal korán érkezett a beszélgetésre. A pápát házikápolnájában találta, a mise utáni - ma már másoktól gyakran elhanyagolt – hálaadását végezte. Széles vállain hófehér körgallér. „Teljesen önfeledten imádkozik, olyan mint egy ima-sziklatömb!” - II. János Pál pápa úgy imádkozik, ahogy lélegzik. Bárhol képes önmagába fordulni: tömeges kihallgatáson, nyilvános hangversenyen, hivatalos beszédek hallgatása közben. Teljesen jelen van, de nem egyedül. Utóbbi években hívek ezrei látják, amint a pásztorbotját ékesitő Megfeszítettbe kapaszkodva imádkozik, csukott szemmel, arcán szomorúság. Él benne a világ sok baja, háborúság megoldatlansága, bűne - nem kevésbé a hajszoltság és a fáradtság is látható rajta. A napi agyonzsúfolt tennivalók közöttí pihenője az imádságos séta a fák lombjai alatt. Vallja: „A papnak csak átimádkozott gondolatokat szabadna átadnia. Minden szót át kellene imádkoznunk! Múltam és jelenem legteljesebb, igazi tevékenysége aminek részese lehetek: a napi szentmise. Ez az ,ima szintézise’, aminek mindig tudatában voltam:

      A szentmise az Istennel való találkozás csúcspontja Krisztusban!” 

      A hit Wojtylánál - mint minden igaz hivőnél - összeforr az imával. Az ima kiesdi a hitet: „Hiszek, Uram, segíts hitetlenségemen! - Az ima a hitből él és a hit egyesít Istennel, tehát a legszemélyesebb önátadást jelenti. 

      „Az emberek rendszerint csak egy részt adnak önmagukból Istennek és ebből erednek a félreértések. Sokszor mondják, lehet, hogy a hit ajándék, ők azonban nem kaptak ilyent. De vajon a maguk részéről, megküzdöttek-e érte? Az ajándékot óvni, gondozni kell nehogy tönkremenjen. A hit a teljes kölcsönösségben jön létre: Az ember átadja magát Istennek - és egyszercsak Istentől ajándékba kapja a hitet. Ezért az ajándékért küzdeni kell, és hálásan megköszönni. 

      A hit önátadás, engedelmesség Jézus felszólításának: Jöjj, kövess engem!” 

      A pápa ezt a teljes önátadást a papi és a szerzetesi hivatásban látja. Hinni számára annyi, mint teljesen bekapcsolódni Jézus hármas küldetésébe: prófétai, pásztori és királyi szolgálatába. Milyen sok pap van, aki restell nyíltan beszélni saját hitéről, Jézussal való bensőséges kapcsolatáról, mintha a világi hívek kívülállók lennének. - Pedig Krisztusban „részesedve” mint hívők, mindannyian „királyi nép” vagyunk. 

      - Így és hasonló módon magyarázza a krakkói érsek 1972-ben a Lumen Gentium zsinati rendelkezést. Majd a Dei Verbum konstitúcióban rátalál a kinyilatkoztatás és a hit kapcsolatára, úgy amint azt Keresztes Jánostól tanulta. Ma már a kinyilatkoztatást nem annyira a szigorúan ellenőrzött „egyházi kijelentések” gyűjteményéből ismerjük meg, hanem a Szentírásból és Krisztus jelenlétét az Egyház életéből:

      „Az ember a hit engedelmességével” (Róm 16, 26) -, ugyanakkor értelmével és akaratával... önként elfogadja az isteni kinyilatkoztatást. Ehhez a hithez szükséges az Isten megelőző, segítő kegyelme, és a Szentlélek ereje, hogy megíndítsa az ember szívét, Isten felé fordítsa, felnyissa az értelem szemét és megadja mindenkinek az igazság elfogadásának és a hitnek édességét” (Dei Verbum 5.) 

       A könyv - aminek kialakulása történetét ismertettük - műfaja szerint tudományos értekezés; - mégis olyan LELKISÉGI KÖNYVVÉ formálódott, mely a belső megismerés és az élet harmóniáját, mint a hit- és imaszemlélet forrását tárja elénk a hitélet fokozatos fejlődésében. 

      Az Olvasó megtudja, mi az, amit a készséges lélek (tehát a hitismeret alanyi oldalát nézve) mint „felismert lényeget” befogadhat -, és miként vezeti el a hit a boldog Isten-találkozásra. 

      Látni fogja azt is, hogy:

1. a sajátos misztikus nyelvezet nem könnyű - bár a magyar fordításban értelemszerűen ugyan, de sokat egyszerűsítettünk, - a jelentős alapfogalmakat pedig a megfelelő oldalak lábjegyzetei pontosan közlik.

2. A fordítás szöveghű, ahogy az Angelicum jelenlegi rektora, Abelardo Lobato O.P. professzor annyira a lelkemre kötötte; mégis igyekeztünk a lehető legjobb érthetőségre.

3. A fogalmak fokozatosan világosodnak meg: a mű első részében a „Kármelhegy útja”Hitről szóló fejezete alapján filozófiai pontossággal közelít a szerző:

      - a) Miért lehet a hit közvetítő Isten és ember között;
      - b) Milyen kapcsolat alakulhat ki az értelem és a hit között;
      - c) Hogyan vezet a hit az örök Közvetítő, Krisztus által a beteljesedésre;

4. Keresztes Szent János a Krisztussal való találkozás élményét a továbbiakban már csak misztikus képekkel tudja szemléltetni, ahogy azt a Lelki Ének, és az Élő Szeretetláng verseit magyarázó szöveg elemzése mutatja.

5. Végül Karol Wojtyla rövid, magvas szintézisben foglalja össze az egészet; és külön fejezetet szentel annak, hogy kiemelje azt a megfelelőséget és egyensúlyt, ami Aquinói Szent Tamásnak a megértésen alapuló hittanítása - és Keresztes Szent János misztikus hit-tapasztalása között áll fenn.

      A fentiekből kitűnik, hogy a könyvet azoknak ajánljuk, akik nem egyszerre akarnak valamiféle „hitérzés” birtokába jutni, hanem fáradságot nem kímélő, töredelmes alázattal járják végig az ismétlő tanulás lépcsőfokait. Így jutnak egyre feljebb a szemlélődés világába. Szem előtt kell tartaniuk azonban - vagy közben meg kell szerezniük - a „theologia dogmatica” tárgyi ismereteit is. 

      A könyv nagy segítség azoknak, aki imaéletében egyre jobban szeretné felszítani Isten szeretetét, hogy a maga részéről alkalmasabbá lehessen a hittitkok befogadására- A mű aktualitását már korábban jeleztük. A hit igazi keresésében Isten a „lelki sötétségben” is nagyobb biztonságot ad, mint a hiszékeny, a rendkívüli jelenségekre való „rendetlen vágyakozók” elérhetnek. 

      A könyv megtanít arra a képnyelvre, amivel „csak” jelezhetjük a „lényegében kimondhatatlan Istent” és a vele összefüggő tapasztalásokat.

      A mai hitbeli és gondolkodásbeli felületességgel szemben áll Wojtyla jól megkülönböztető, értelmi pontossága, és hűsége a kinyilatkoztatás igazságai iránt. Megtanulhatjuk tőle, hogy a rendszeres szívós munka a lelkiéletben is szükséges, mert az isteni magnak a jó földben nemcsak kicsiráznia, hanem teljesen fel is kell növekednie. Csak az ilyen „élő hit” ad erőt arra, hogy a rögös úton eljutva végleg „részesedjünk” az Örök Élet örömében. 

1990. november 24-én, Keresztes Szent János ünnepén. 

SZÉLL MARGIT 

Forrás:

KAROL WOJTYLÁNAK: 

• „Nagy figyelemmel, türelemmel és szeretettel állítottad össze ennek a műnek az elemzését. Felkutattad mindazt a fontos anyagot, ami a belénk öntött hitről megtalálható Keresztes Szent János műveiben, különösen a „Kármelhegy Útja”, a „Sötét Éjszaka” és az „Élő Szeretetláng” magyarázataiban. A kutató elemzés feltárja, hogy a lélekben hogyan „fejlődik” a beléöntött hit, a Szentlélek számos ajándéka, a tisztulás, a megvilágosodás és az egyesülés útján, miközben a lélek elmélyül a szemlélődésben. Ez a fejlődés már az örök élet kezdetét jelenti. A mű összegző (szintetikus) része világosan összefoglalja Keresztes Szent János hitről szóló tanítása lényegét. Majd ezt követi egy rövid összehasonlítás Aquinói Szent Tamás hasonló tanításával. Az Olvasó a könyv alapján jól elsajátíthatja a lelkiélet alapjait és az Istennel való belső egyesülés kérdését.” 

Róma, 1948 tavaszán
Réginald Garrigou-Lagrange O.P.,
a misztikus teológia professzorának véleményéből