Tours-i Szent Márton püspök |
Severus[1] szeretett testvérének, Desideriusnak
Elhatároztam, lelki testvérem, hogy kis könyvemet, amelyet Szent Márton életéről írtam, megőrzöm a magam számára, és házam falain belül tartom, el akartam ugyanis kerülni, hogy elítéljenek az emberek, mivel igen félénk a természetem. Féltem, hogy nyelvezetem nem eléggé művelt, és nem fog tetszeni az olvasóknak, s méltó leszek mindenki feddő szavára, mert a kétségkívül műveltebb írók számára megtartandó témát oktalanul eloroztam. Többszöri kérésednek azonban nem tudtam ellenállni. De mi lenne az, amit a te szereteted kedvéért ne tennék meg, még ha jó hírem kárt szenved is? Bizalommal adtam neked a könyvet, mert tudom, hogy senkinek nem adod tovább, hiszen megígérted - de félek mégis, hogy írásom ajtajává válsz, és az egyszer odaadott könyvet már nem lehet visszakérni. Ha ez megtörténik, és ha az látod, hogy néhányan olvassák, kérj jóindulatot az olvasóktól: inkább a mondanivalót fontolják meg, mint a szavakat, és nyugodt lélekkel viseljék el, ha esetleg sérti fülüket a stílusom, mert Isten országa nem a ékesszóláson, hanem a hiten múlik. Emlékezzenek arra, hogy a világ üdvösségét a halászok hirdették meg, és nem a szónokok (bár ha e hasznos lett volna, az Úr mindenképpen véghez tudta volna vinni).
Mivel az ily nagy férfiú erényeit bűnnek tartottam homályban hagyni, mihelyt rászántam magam az írásra, elhatároztam, hogy nem szégyellem stilisztikai hiányosságaimat, mert ezen tudományban sohasem szereztem nagy tudást, de ha valamit talán bele is kóstoltam volna ezen ismeretekbe, hosszú idő elmúltával, használat híján elfelejtettem őket. De nehogy nyomasztó védekezés várjon rám, ha jónak látod, jelenjék meg a könyv, a szerző neve azonban maradjon titokban. Ez úgy történjék, hogy az író nevét hagyd el, néma legyen a címlap, elégséges az, hogy a témát nevezze meg, a szerzőről pedig hallgasson. Isten áldjon meg, tiszteletre méltó testvérem Krisztusban, minden igazán jó és szent ember ékessége.
Szent Márton püspök élete
Szent Sulpicius Severus |
Ezért úgy vélem, hogy az én művem jutalma az lesz, ha a szentéletű férfi életét mások számára eljövendő példaképül megírom, és általa az olvasók az igazi bölcsességre és az égi katonaságra, valamint az isteni erényre vágyódnak. Így e munkában azt gondolom hasznomnak, hogy nem a hiábavaló emberi emlékezetet, hanem Isten örök jutalmát várom, mert bár én magam nem úgy éltem, hogy másoknak példaképe lehessek, mégis azon fáradtam, hogy ne maradjon rejtve, kit is kell utánoznom. Ezért kezdem el megírni Szent Márton életét, hogyan élt, mielőtt püspök lett, valamint püspöksége idején, ámbár semmiképpen sem lennék képes mindent elsorolni, mert nem ismerem azon eseményeket, amelyekről csak ő tudott, mivel nem kereste az emberi dicsőséget, s amennyire rajta múlott, szerette volna minden erényét elrejteni. De azon történetekből is sokat elhagytam, amelyeket ismertem, mert elegendőnek tartottam, ha csak a legkiemelkedőbbeket jegyzem fel. Az olvasókra is gondolnom kellett, nehogy elvegye kedvüket a túl sok összegyűjtött részlet. Kérlek benneteket, akik olvasni fogjátok, hogy higgyetek szavaimnak, s ne gondoljátok, hogy én bármit is leírtam, ami nem ismert és nem hiteles, mert inkább hallgatni akartam, mint bármi valótlant elmondani.
2. Márton szülőföldje, családja és katonaévei
Márton Pannonia Sabaria nevű városában született, majd az itáliai Ticinumban [Pavia] nevelkedett. A világi méltóság szerint szülei nem voltak alacsony sorsúak, azonban pogányok voltak. Apja először közkatona, majd tribunus lett. Ifjúkorában Márton is katonának állt, és Constantinus uralkodása idején a testőrcsapatok tagja lett, majd Julianus császárnak szolgált. Nem önként, mivel e kiváló ifjú szent gyermeksége szinte első éveitől kezdve Isten szolgálatára vágyódott. Már tízéves korában szülei akarata ellenére egy templomhoz menekült, és kérte, hogy katekumen lehessen. Majd csodálatos módon teljesen Isten szolgálatára adta magát, és midőn tizenkét éves lett, a pusztába kívánkozott. Követte volna vágyát, de éveinek csekély száma megakadályozta tervét, lelkét azonban remeteségek vagy templomok foglalkoztatták, és már gyermekkorában azon elmélkedett, amit később alázatos buzgósággal megvalósított.
Miután a császárok elrendelték, hogy a veteránok fiai katonai szolgálatot kötelesek teljesíteni, Mártont - apja segítségével, aki gyűlölte üdvös tetteit - tizenöt éves korában elfogták és megkötözték, majd a katonai eskü letételére kötelezték. Megelégedett egyetlen rabszolga kísérővel, akivel azonban szerepet cserélt. Ő, az ura szolgálta ki szolgáját, sőt annak lábbelijét is Márton húzta le, és maga tisztította. Az ételt is közösen fogyasztották, ráadásul igen gyakran ő szolgált fel neki az asztalnál. Megkeresztelkedése előtt három évet töltött a hadseregben, de mentes volt azon bűnöktől, amelyek a katonaságnál szolgáló emberekre jellemzőek. Igen jóindulatú volt társaival szemben: csodálatra méltó szeretet, valamint emberi mértéket felülmúló türelem és alázatosság jellemezte. Életvitelének szerénységét nem szükséges külön dicsérni, mert már abban az időben úgy élt, hogy inkább vélték szerzetesnek, mint katonának. E tetteivel annyira megnyerte magának katonatársait, hogy csodálatos szeretettel vették körül. Bár még nem született újjá Krisztusban, jó cselekedetei miatt a keresztség várományosának bizonyult: virrasztott a betegek mellett, segített a nyomorultakon, táplálta a szűkölködőket, ruhával látta el a mezíteleneket, és a mindennapi élelemre szükségesen kívül semmit sem tartott meg magának a zsoldjából. Már ekkor sem csak süket hallgatója volt az evangéliumnak, és nem törődött a holnappal.
3. Márton megszánja a koldust, és megjelenik neki Krisztus
Így történt meg egy szokottnál jóval keményebb tél közepén, midőn a hidegtől sokan megfagytak, és Mártonnak már semmije sem volt a fegyverén és egyszerű katonai köpenyén kívül, hogy Ambianum [Amiens] város kapujánál egy ruhátlan koldussal találkozott. A szerencsétlen ember könyörgött az arra járókhoz, hogy szánják meg, de mindnyájan elmentek mellette. Ekkor az Istennel eltelt férfiú megértette, hogy az Úr neki hagyta meg azt, akin senki sem könyörült. De mit tegyen? A rajta lévő köpenyen kívül nem volt egyebe, mert már hasonló célra mindenét elajándékozta. Fogta tehát az oldalán hordott kardját, és középen elvágta vele köpenyét, az egyik részét odaadta a koldusnak, a maradékot pedig magára terítette. Néhány körülötte álló nevetett rajta, mert megcsonkított öltözéke csúfnak látszott számukra. Sokan azonban, akikben egészségesebb lélek lakott, nagyot sóhajtottak, mert, bár kétségkívül többjük volt, semmi hasonlót nem tettek, hogy felöltöztessék a ruhátlant, és megtehették volna anélkül, hogy szükséget szenvedtek volna.
A következő éjszaka Márton, miközben mélyen aludt, meglátta Krisztust ugyanazon fél köpenybe öltözve, amellyel a koldust betakarta. Arra kérték, hogy figyelmesen nézze meg az Urat, és ismerje fel az általa adott ruhadarabot. Majd hallotta, hogy Jézus a körülötte álló angyalok sokaságához fennhangon így szólt: „Márton takart be ezzel a ruhával, pedig még katekumen.” Valóban, az Úr megemlékezett saját mondásáról, amelyet egykor mondott: „Amit egynek a legkisebbek közül tettetek, nekem tettétek.” Ezzel megvallotta, hogy Márton a szegényben őt magát öltöztette fel, s az ily nagy jócselekedet bizonyságául ugyanabban a ruhában méltóztatott megjelenni, amelyet a szegény kapott. E szent ember látomása után sem vágyódott hiú emberi dicsőségre, hanem tettében Isten jóságát ismerte fel, és midőn tizennyolc éves lett, megmerítkezett a keresztség vizében. A katonaságot azonban nem hagyta el rögtón, mert engedett tribunusa kérésének, akinek meghitt barátja és lakótársa volt, s aki megígérte Mártonnak, hogy tribunusi ideje lejártával ő is lemond a világról. Márton e reményben - bár csak névleg - még majdnem két évig katonáskodott megkeresztelkedése után.
__________________________________
[1] Szent Sulpicius Severus (Aquitánia, Gallia, 360 k.-420): egyházi író. Előkelő családból származott. Bordeaux-ban retorikát és jogot tanult, itt ismerkedett meg Nolai Szt Paulinusszal. Megnősült, jogászként dolgozott. Miután megözvegyült, visszavonult a világi életből és Nolai Szt Paulinus példáját követve előbb Elusumban, majd a birtokára, Primulaciumba visszahúzódva aszkéta életet élt. Tours-i Szt Márton tanácsára hasonló gondolkodású társakat gyűjtött maga köré, köztük anyósát, Bassulát is. Idős korában pappá szent. - 397: megírta Szt Márton életrajzát. Világtört. műve a Chronica, a kezdetektől 400-ig, melynek stílusa Tacitust és Sallustiust követi.
Forrás:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése