Elhagyom ezt a házat...

      Egy keresztény közösségben, ha Isten a cél, akkor egymás közt szeretet van. Amit Istenért tesznek, azt a felebarátért teszik, és amit a felebarátnak tesznek, azt Istenért teszik. Így lesznek Isten jó illatú virágoskertje. Egy jó közösség az ördög célpontja, nagyon sokat kell imádkozzanak és gyakorolják az alázatosságot, különösen a közösségvezetők, másképpen Isten nem lesz közöttük, az emberek szemében pedig negatív példakép lesznek. Ezért van az, hogy látjuk egy-egy ilyen közösség tagjait napi szentmisén ájtatoskodni, de tudjuk, hogy csupa intrika, rágalom, szeretetlenség uralkodik abban a közösségben, Jézus már rég otthagyta őket. Egy világi klubtagság is többet ér, mint egy ilyen közösséghez tartozni, de az is igaz, sokan kilépnek és újak sem mennek közéjük többet. Csak egy jó közösségben lehet megtapasztalni a mennyei Atya szeretetét, gondoskodását, és hogy elfogadottak vagyunk Jézus Krisztusban. Egy rossz közösségben kitartani a lelki embernek, depresszióhoz vezethet, jelenlétünkkel nem biztos, hogy jót teszünk a közösségnek, ott kell hagyni, Isten már amúgy is kivonult közülük.

      Nagy a vezetők felelőssége, ők a pásztorok, Isten számon kéri a juhok lelkét rajtuk. Olyanok kell legyenek, mint Jézus, a Jó Pásztor:

      „Az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett. Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van és egy eltéved közülük, nem hagyja ott a hegyen a kilencvenkilencet, és nem megy el, hogy megkeresse az egy elveszettet? Ha aztán sikerül neki megtalálnia, bizony mondom nektek, annak jobban örül, mint az el nem tévedt kilencvenkilencnek.” (Mt 18,11-13)

       Minden tag lelke Isten előtt végtelen értékű, és jobban oda kell figyeljen a vezetőség azokra, akiknek több gondoskodásra és szeretetre van szükségük, amíg megerősödnek a közösségben, a szolgálatban.

      Kirívó esetek is vannak. Az egyik nagyvárosban indult egy jó családi imacsoport, beköltöztek a plébániára. A pap állandóan az egyik feleség „nagy szentségét” dicséri nyilvánosan, a többi mintha nem is létezne, és még figyelmeztetni sem lehet a papot, hogy a családban egyre több miatta a veszekedés, és az imacsoport vezetője nem az illető feleség, akinek ez az állandó dicsérgetés lételeme lett. Itt már egyeseknél nem Isten a cél. Az imacsoport megosztott lett, ha Isten közbe nem lép, meg fog omlani. Nyilvánvaló az ördög mesterkedése és az alázat hiánya.

      „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem sajátjai, otthagyja a juhokat és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti őket. A béres azért fut el, mert béres, és nem törődik a juhokkal.” (Jn 10,11-13)

      A világ szelleme nagyon sok közösségben jelen van. Ha egy politikus, egy gazdag ember, egy diplomás, egy vezérigazgató fordul az Egyházhoz, rögtön meghallgatást nyer, de az árva, a szegény, az özvegy nem, és még jó, ha meg nem tapossák, elesettségében még nem rúgnak egyet rajta, mert nem egy ilyen eset is történt már. Mindez taszít, ne csodálkozzunk hát azon, ha szidják az Anyaszentegyházunkat miattunk. Nem az a nagy, aki az emberek szemében nagy, hanem aki Isten szemében nagy. Lisieux-i Szent Teréz nővérei sem akarták elhinni, hogy boldoggá avatják, hiszen „nem tett semmit”.

       De ma sincs másképp sok közösségben, plébánián:

      „Testvéreim, Urunk, a megdicsőült Jézus Krisztus hitét ne személyválogatással tartsátok. Ha közösségetekbe belép egy férfi pompás öltözékben, aranygyűrűvel az ujján, és belép egy szegény is elnyűtt ruhában, figyelmetek a pompás öltözékű felé fordul, és így szóltok hozzá: „Foglalj itt kényelmesen helyet.” A szegénynek meg azt mondjátok: „Állj oda oldalra!” Vagy: „Ülj ide zsámolyomhoz!” Nem volt részrehajló ítéletetek? Nem gonosz gondolatok alapján ítéltetek?” (Jak 2, 1-4)

      Szent Fausztina nővér a Naplójában arról is beszél, hogy Jézus el akarja hagyni a házat, mert a ház lakói nem úgy viselkednek, ahogy hivatásukhoz méltó lenne, ahogy megfogadták Istennek. Nagy lelki erő és bátorság kell ahhoz, hogy egy vezetőt vagy egy társat figyelmeztessünk a bűneikre, mert bosszút állhatnak.

43 Egy alkalommal két nővért láttam a pokol útján. Kimondhatatlan fájdalom szorította össze a szívemet. Imádkoztam értük Istenhez. - Jézus így szólt hozzám: ,,Menj a főnöknőhöz, s mondd meg neki, hogy ez a két nővér súlyos bűnalkalomban él.” A következő napon elmondtam ezt a főnöknőnek. Az egyik nővér azóta újra buzgó, a másik még nagy küzdelmeket áll ki.

44 Egyik nap azt mondta Jézus: ,,Elhagyom ezt a házat... mert olyan dolgok vannak benne, melyek nem tetszenek nekem.” A Szent Ostya kijött a tabernákulumból, s megpihent a kezeimben, én pedig örömmel tettem vissza az oltárszekrénybe. Ez újra megismétlődött. Én ugyanúgy tettem, mint azelőtt. Mikor harmadszor is megismétlődött, az Ostya átváltozott az élő Úr Jézussá – és Jézus így szólt hozzám: ,,Nem maradok itt tovább.” Nagy szeretet töltött el Jézus iránt, s így szóltam: ,,De én nem engedlek el Téged ebből a házból!” Jézus eltűnt, s az Ostya itt pihent a kezemben. Újból visszahelyeztem a kehelybe, s becsuktam a tabernákulumot. És Jézus itt maradt velünk. Három napig igyekeztem jóvátételi imát mondani.

45 Egyszer ezt mondta nekem Jézus: ,,Mondd meg az általános főnöknőnek, ebben a házban... olyasmi történik..., ami nem tetszik nekem, s ami nagyon bánt!” Ezt nem mondtam meg rögtön az anyának. Ekkor olyan nyugtalanságot bocsátott rám az Úr, hogy nem várhattam tovább. Írtam mindjárt a generális anyának, s nagy béke szállt a lelkembe.

      Egy jó közösségért imádkozni kell, és sokszor hordozni a szeretetlenség keresztjét. Isten mindenkinek, akinek szívében vágy él jézusi közösséghez tartozni, Isten meg fogja adni. Mert Jézus azért jött, hogy életünk legyen, és bőségben legyen, ez az Ő szent akarata.

Ima:
Miatyánk...

A szeretetkapcsolat elmélyítése

     Tehát a harmadik lépés ahhoz, hogy megismerjük az Atya szeretét: szükséges egy jézusi közösség, amely által Isten szeretni, vigasztalni akar minket. Egy jézusi közösségben Isten a cél, ezáltal tapasztaljuk meg azt, hogy nem vagyunk magányosak, cserbenhagyottak, hanem elfogadottak, hasznosak vagyunk; Isten úgy szeret minket, mint a szeme fényét. A közösségnek megtartó ereje van, a közös imának hatalmas ereje van. A testvéri közösségben a szeretetkapcsolatoknak van egy sajátos dinamikája.

 A szeretetkapcsolat elmélyítése

      Mély, meghitt szeretetkapcsolatban élők, ha nehéz valósággal találkoznak életükben, együtt néznek szembe azzal. De ez csak olyan testvéreknek lehetséges, akik már néhányszor végigjárták a szeretetkapcsolat elmélyítésének dinamikus lépéseit.

      A kölcsönös szeretet elmélyítésének dinamikus lépései egyaránt vonatkoznak:

- az Istennel való kapcsolatra,

- két személy (azonos neműek és különneműek) szeretetkapcsolatára,

- közösségben élők kölcsönös szeretetének elmélyülésére,

- közösségek közötti szeretetkapcsolatokra.

      A szeretetkapcsolat elmélyülésének dinamikus lépései:

1. Meghívás (Lk 1,28)

2. Önazonosság (Lk 1,30)

3. Meghittség (Lk 1,3 1.35)

4. Szembesítés, kihívás (Lk 1,34)

5. Megtérés (Lk 1,38)

6. Kiengesztelődés (Lk 1,38)

7. Egység (Lk 1,38)

8. Elköteleződés (Lk 1,38)

9. Küldetés (Lk 1,39)

1. Meghívás

      A szeretetkapcsolat mindig meghívással kezdődik. Isten hív, hogy járjam Krisztus útját mélyebb, személyesebb kapcsolatban. Mikor valaki kéri, hogy legyek az ő barátja, mikor belépek egy szerzetesközösségbe: a szeretet dinamikus, spirálisan ismétlődő mozzanatain keresztül életünk legfontosabb folyamata indul el. Ez a meghívás természetesen nemcsak szavakban áll. Szavak nélkül is kifejezhető.

2. Önazonosság.

      Ha válaszolok a meghívásra, újonnan megtapasztalt kapcsolatunkon keresztül új önazonosságra jutok, új szemszögből látom meg magamat: mint Jézus tanítványa, a te barátod, mint szerzetesközösségem tagja. Az ilyen kapcsolaton keresztül jobban megismerem magam, mert Jézus és testvéreim szemével nézhetek önmagamra.

3. Meghittség

      Ahogy fejlődik kapcsolatunk, különösebb erőfeszítés nélkül is bizonyos meghittséget tapasztalok közöttünk. Amint mélyül a kapcsolatunk Istennel és egymással, az ebből fakadó örömet, melegséget, közvetlenséget is mindig jobban és jobban érzem. A szeretet megmelegítí a szívemet. Tapasztalom, hogy Jézussal közvetlenebb a kapcsolatom; tudom, hogy testvéremmel szívem összefort; érzem, hogy a közösség befogadott bizalmába, hogy valóban meghitt kapcsolatban vagyunk.

      Fontos azonban tudnom, hogy a meghittség, a közvetlenség megtapasztalása csak az első lépések egyike a kölcsönös szeretet útján, és kapcsolatunk kiteljesedéséhez vállalnom kell a következő lépéseket is.

      Először tehát tudatosítanom kell, hogy akarom-e ezt a kapcsolatot, és ha igen, miért fontos számomra a testvéremmel, közösségemmel való szeretetkapcsolat, amit továbbra is fenn akarok tartani és elmélyíteni.

      Másodszor pedig világosan kell látnom, melyek a következő lépések a Jézus szándéka szerinti kölcsönös szeretet útján. Csak így tudom meghitt kapcsolatunkat helyes irányba terelni. Ezen tudás hiányában ugyanis az örömmel és meghittséggel egy időben félelmet is érzek, mert nem tudom, mit fog kívánni tőlem testvérem vagy közösségem. (Különneművel való kapcsolat esetében talán még arra is gondolok, hogy ebből baj is származhat.) Félek továbbmenni ezen az úton. Ha a félelem miatt nem merek kockáztatni, akkor nem fogok tudni előrehaladni az igazi szeretet útján.

4. Szembesítés, kihívás

      Amint mélyül a meghittség az igazi szeretetkapcsolatban, már nemcsak a meleg érzéseken lesz a hangsúly. Fontossá válik számomra, hogy testvérem vagy közösségem minden tagja növekedjék úgy is mint ember, és úgy is mint keresztény. Ezért olyan mértékben, amennyire elmélyült a meghittség kapcsolatunkban, szembesítjük egymást azzal, ami fontos és szükséges további fejlődésünkhöz, radikálisabb evangéliumi életünkhöz. Testvérem is tudja, hogy kihívásom szeretetből fakad. Próbáljuk elfogadni a kihívást, még akkor is, ha az nehezünkre esik. Jézus számára is fontos növekedésünk, ezért tőle is kapunk kihívásokat.

      Ha a meghittség nem igazi szereteten alapszik, hanem csak kellemes érzéseken vagy más hasonló önző szempontokon, akkor én nem akarom, nem fogom testvéremet kihívni vagy valamilyen nehéz ténnyel szembesíteni, mert félek, hogy a kapcsolatunk megszakad. Ezt pedig önző vágyaim kielégítése miatt nem engedhetem meg.

      Ha még kevés a meghittség a kapcsolatban, akkor csak könnyű kihívás ajánlatos, különben a kapcsolat megszakadhat, és több kár mint haszon származik belőle.

      A szeretetkapcsolat elmélyülésének dinamikus mozzanataiban az 1-ről a 2-re, a 2-ről a 3-ra könnyű az átmenet. A 3-ról a 4-re való átmenet kockázatos. Ha elfogadjuk egymás kihívásait, az segít “megtérnünk”, kilépünk eddigi kereteinkből és elindulni a fejlődés útján. Ha valamelyikünk nem fogadja el a szembesítést, kihívást, kapcsolatunkat vissza kell vinni az első lépésre: újra kell kezdeni a kapcsolat megteremtésére való meghívással.

      Ez áll az Istennel való kapcsolatra is. Ha nem érzem a meghittséget, és úgy találom, hogy Isten kihívásai túl erősek, zúgolódom, és úgy gondolom, hogy Isten valamire kényszerít engem. Tehát csak vonakodva teszek eleget kihívásának. Ez pedig nem segíti a Vele való kapcsolatom elmélyítését. Az is megtörténhetik, elidegenedem Tőle. Ugyanez áll a közösségemmel való kapcsolatomra is, lelkivezetőmmel vagy elöljárómmal való viszonyomra is.

5. Megtérés

      (A mélyebb szeretetkapcsolat érdekében) Ha a kihívás vagy szembesítés - amit adtam vagy kaptam - kapcsolatunk meghittségének arányában, megfelelő időben és megfelelő módon történt, megvan a lehetőség a megtérésre: kilépve az önközpontúságból az Isten és egymás iránti mélyebb szeretetkapcsolat kiépítése felé fordulok. A megtérést az segíti, hogy a kihívásban tapasztalt kölcsönös feszültséget, fájdalmat megosztjuk. Ha ez megtörténik, a kihíváskor érzett távolság eltűnik. Kapcsolatunk érdekében megtesszük szeretetből azt, amit egymástól kértünk a kihívással, szembesítéssel.

6. Kiengesztelődés

      Egyikünk vagy mindannyiunk megtérése nyomán elmélyül szeretetkapcsolatunk, kiengesztelődünk egymással. Megszűnik az a feszültség, amit a kihíváskor vagy a szembesítés pillanatában tapasztaltunk. Tudjuk, hogy a kihívás nem önkényes volt, hanem szeretetből, a másik javáért, a kapcsolatunk elmélyítése érdekében történt. Megbocsátunk egymásnak, még hálát is tudunk adni azért a feszültségért vagy esetleges sebekért, amit a kihívás hozott magával. Így kis vagy nagy sebeink gyógyulása már meg is kezdődött. Tudjuk, hogy ez a kihívás megerősítette, elmélyítette kapcsolatunkat.

      Az Istennel való kiengesztelődés abban áll, hogy a tőle kapott szembesítés vagy a vele való pörlekedés után belátom és érzem, hogy kihívása irántam való szeretetből fakadt, és újra megtapasztalom a meghittség örömét.

7. Egység

      Kiengesztelődésünk miatt mélyebb síkon tapasztaljuk meg egységünket. Tudjuk, hogy megújult egységünk mélyebb, mint amit eddig tapsztaltunk, érezzük, hogy szívünk sokkal jobban egybeforrt. Mivel meg tudtuk osztani a feszültséget és a megtérés nehézségét, sokkal közelebb érezzük magunkat egymáshoz. Ezt tapasztalom az Istennel való kapcsolatomban is, közösségemmel vagy testvéreimmel való viszonyomban is.

8. Elköteleződés

      Egységünk elmélyítésének tudatában és örömében mélyebben elkötelezem magam szeretetkapcsolatunk elmélyítésére. Szabadon és örömmel lekötöm magam Jézusnak, testvéremnek, közösségemnek, és érzem, hogy ez az új elkötelezettség erősebb, mint minden más eddigi ígéretem, amit tettem kapcsolatunk érdekében. Az eddigi 7 dinamikus mozzanat a szeretetkapcsolat elmélyítéséhez nagyon fontos volt, azért akarom szabadon, örömmel és szeretettel újra elkötelezni magamat Istenemnek, közösségemnek, testvéremnek.

9. Küldetés

      Új és radikálisabb elkötelezettségen alapszik küldetéstudat/küldetéstudatunk átérzése és örömmel való elfogadása, magamévá/magunkévá tevése. Minden igazi szeretetkapcsolat nemcsak befelé, hanem kifelé is mutat. A szeretet nem igazi szeretet, ameddig meg nem osztjuk. Az Isten iránt, a közösségünk és egymás iránt érzett szeretetünkkel megtelik a szívünk és kiárad másokra is. Ez a kiáradó, kicsorduló szeretet az igazi szeretet.

      Tudom, hogy az Isten küld engem. Érzem, hogy testvéreim is küldenek, és én is küldöm őket, hogy osszák meg másokkal is szeretetünket, mert ebben a küldetésben tudjuk megélni azt, ami nekünk a legfontosabb. Tudom és tudjuk, hogy ezért a küldetésért indultunk el a szeretetkapcsolat útján.

      Ebben a kölcsönös küldetéstudatban már új meghívást is tapasztalunk. Ez a meghívás sokkal mélyebb, mint az első lépéskor tapasztalt megszólítás, és most már mindketten illetve az egész közösségben együtt éljük át az új meghívás értelmét és mélységét.

      A kilencedik lépés egy elmélyülő szeretetkapcsolat újabb dinamikus mozzanatsorának kezdete: “A szeretet nem szűnik meg soha” (1Kor 13,8).

      A szeretetnek ez a dinamikus fejlődésfolyamata hosszú hetek, hónapok vagy évek alatt jól megfigyelhető, de van, amikor egy rövidebb együttlét alkalmával is megtapasztalható. Fontos, hogy minden lépést megtegyünk, egyiket sem lehet kihagyni. Ha pedig a szeretetkapcsolatot nem akarjuk megszakítani, egyik lépésnél sem lehet végleg megmaradni.

Nemes Ödön SJ 

(Megjelent a Kármel lap 2002/április-májusi számában)

Ima:

Miatyánk...

Eucharisztikus közösség

      Az első két lépés a mennyei Atya felé: szembenéztünk a cserbenhagyottság, a gyűlölet érzéseivel, és döntöttünk, leteszünk minden neheztelést és megszabadulunk rossz gyümölcseitől a szentgyónásban. Nincs többé akadálya annak, hogy Isten szeretetét megismerjük, elfogadjuk, és az megnyilvánuljon bennünk. A harmadik lépés: csatlakozás egy jézusi közösséghez. Senki nem képes egyedül megélni istengyermeki méltóságát, életében a jó gyümölcsök nem lesznek hatékonyak, ha magányos marad. Jézus sem egyedül járt, hanem az apostolok közösségében. A Szentháromság egy Isten is a három isteni Személyek közössége.

      A keresztség által Isten gyermekei lettünk, az Egyház tagjai, az Egyház közösség. De amikor jézusi közösséget emlegetek, akkor konkrétan egy imacsoportra, egy lelkiségi közösségre gondolok. Istennek és a testvéreknek szüksége van rád, de neked is rájuk. Ha gyengének és kicsinynek érzed magad, annál jobb, annál nagyobb szükség van rád!

      „Isten határozta meg minden egyes tag feladatát a testben, tetszése szerint. Ha valamennyi egy tag volna, hol volna a test? Így azonban sok a tag, de a test csak egy. A szem nem mondhatja a kéznek: „Nincs rád szükségem” vagy a fej a lábnak: „Nincs rád szükségem.” Ellenkezőleg, a gyöngébbnek látszó tagok sokkal szükségesebbek. (1Kor 12,18-22)

      Az az ima, amelyet Jézus megtanított tanítványainak, így kezdődik: „Mi Atyánk...”. Jézus a testvérünk: olyan Atyánk van, aki az Isten. Imánkban Jézussal az Atyához fordulunk, megszólítjuk... De ugyanakkor az is kiderül, hogy egy nagy család tagjai vagyunk, és ebben a családban sok más gyermek is van. Ennek a nagy családnak a feje az Atya, aki apai és anyai szeretettel szeret mindenkit. A katekizmusban ez gyönyörűen van kifejtve:

239 Amikor a hit nyelve "Atyának" nevezi Istent, két fő szempontra utal: Isten mindenek eredete és fölöttük álló tekintély, ugyanakkor jóságos, és szeretettel gondoskodik minden gyermekéről. Istennek ez a szülői jósága az anyaság képével is kifejezést nyer, [41] mely inkább Isten immanenciájára, valamint Isten és teremtése közötti bensőséges kapcsolatra utal. Így a hit nyelve az ember szüleivel átélt tapasztalatából merít, akik bizonyos értelemben Isten első képviselői számára. De a tapasztalatok szerint az emberi szülők hibáktól sem mentesek, s így eltorzíthatják az atyaság és anyaság képét. Ezért emlékeztetni kell rá, hogy Isten fölötte áll az emberi nemek közötti különbségnek. Ő nem férfi, nem is nő; Ő Isten. Fölötte áll az emberi atyaságnak és anyaságnak is, [42] jóllehet ezeknek eredete és mértéke: [43] senki sem Atya úgy, ahogyan Isten.

      Isten az örökkévalóság, a Mindenható, a mi Teremtő Atyánk. Megteremtette a szellemi világot, majd sor került az anyagi világ teremtésére, Isten bőkezűen bánt velünk. Végül megteremtette az embert a saját képmására! Istennek nagy öröme telt művében, „látta, hogy jó”. Az ember elkövette a bűnt, de éppen ezáltal tudta bizonyítani végtelen jóságát, továbbra is kedve telt abban, hogy a teremtményei, az emberek között élhessen, az ószövetségben prófétákat választott ki, nekik mondta el kívánságait, fájdalmait és örömeit, hogy azokat mindenkivel közöljék. Minden ember Isten remekműve, ne ítélj el senkit, ez olyan, mintha Isten fölött ítélkeznél, hiszen Ő minden embert a saját képmására teremtett, ki vagy te Hozzá képest? Isten akkor is szereti az embert, ha az már nem emlékszik Teremtőjére és Atyjára. Ahol csak ember is van, ott van mellette az Atya is, vár rá.

      Isten megígérte az embernek a Megváltó eljövetelét. Mindent megtett eljövetelének előkészítéséért, megmutatva szeretetét az előképekben. A Megváltó: az Isten. Isten az Atya, a Fiú és a Szentlélek. A Megváltó az Atya megbízásából jött az emberek közé, és a Földön az Atyát képviselte. Kinyilatkoztatta, megismertette és megszerettette Istent az emberekkel, mint Atyát. Most is ezt teszi Szentlelke által.

      “Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell fáradoznom?” (Lk 2,49) “Nem azért szálltam alá a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött.” (Jn 6,38)

      A Szentháromság mindig együtt van jelen. Jézus áldozatos, rejtett, munkás életet folytatott, majd hirdette az Örömhírt, s az Atya Őbenne mindent Vele együtt tett. A Nagyböjtben, amikor Jézus, Isten Fiának a szenvedéséről elmélkedünk, gondoljunk arra, valójában az Atya Jézusban Vele együtt szenvedett, és értünk szenvedett, igen, az Atya szenvedett a Fiúban! A kereszt az Atya számára is fájdalmas út, és számunkra a kereszt az az út amelyen felemelkedhetünk Szent Fiához, és Tőle egészen az Atyáig. Mindezt a Szeretet rendelte el. Majd Jézus feltámadása és mennybemenetele után az Atya elküldte nekünk a Szentlelket. Nincs életszentség Szentlélek nélkül.

      Van egy Atyánk, aki barátságos, végtelenül jó és irgalmas, mérhetetlenül gazdag. Mindig gondol ránk, közel van hozzánk és figyel ránk. Ő tart fenn minket. Mindent megad nekünk, amire csak szükségünk van, ha kérjük Tőle, Jézus tanította nekünk “kérjetek és adatik nektek!” Az Atya jó, Ő mindent megad, ami a javunkra válik, ha bizalommal fordulunk Hozzá.

      Külön ünnepe van a Szentháromságnak (Pünkösd utáni első vasárnap), Urunk, Jézus Krisztusnak több is van, a Krisztus Király ünnepe zárja az egyházi évet, ez nekem sokat mond. És ott van Pünkösd, a Szentlélek ünnepe. Érdekes, hogy külön ünnepe a mennyei Atyának nincs. Májusban van az Anyák Napja, de vajon mikor van az Apák Napja?

      A mennyei Atya mindig köztünk van, ő a világosság Atyja, megérti a mi gyengeségeinket, hiszen oly könnyen bűneinkkel, bukásainkkal falat emelünk Isten és magunk közé. Két végtelenül értékes eszközt adott segítségünkre, általuk jön felénk az Atya kitárt karokkal: a szentgyónásban és az Eucharisztiában. A bűnbánat szentségében Fia Szent Vére hull ránk, megtisztít minket, az Eucharisztiában egyesül velünk, egy lesz velünk.

      Az Egyház eucharisztikus közösség, ha nem lenne szentmiseáldozat, nem lenne Eucharisztia, nem lenne Egyház. Minden közösség egyúttal eucharisztikus közösség, a kolostorokban is, a lelkiségi csoportok is, sőt a családok is. Kétezer éve ezért jött el Jézus, hogy egyek legyünk Istenben, mint ahogy a Fiú és az Atya is egy, de ennek nem sok eredménye van. Azt mondhatnám, ez az Atya frusztrációja, hiszen gyermekei, az Ő remekművei pogányságban, gyanús szektákban tékozolják el istengyermeki szabadságukat, talán örök üdvösségüket is, mert nem ismerték fel Istenben, mennyire szeret minket, és köztünk maradt az Eucharisztiában. Éhen halnak a mennyei táplálék mellett. De majd egyszer egy Akol lesz és egy Pásztor, Jézus megígérte, hogy Egyházával marad, most is velünk van.

      Az Eucharisztiában egyesülünk Istennel: az Egyházzal, Krisztus misztikus Testével, és egyesülünk az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel. Ezt az igazságot Raniero Cantalamessa atya csodálatosan kifejti a „Megszentelődésünk forrása az Eucharisztia” című könyvében:

1. Krisztus testével és vérével való közösség

      „Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nemde a Krisztus vérében való részesülés? S a kenyér, amelyet megtörünk, nemde a Krisztus testében való részesedés?” (1Kor 10,16)

      Megszoktuk, hogy úgy értelmezzük ezeket a szavakat, ahogyan Krisztus teljes valóságát ismerjük: teste, vére, lelke és isteni mivolta által. Ez azonban vizuális görög filozófia, ami az embert három részletben el: testben, lélekben és szellemben. Nem világított rá eléggé arra a kapcsolatra, ami személytől személyig, élőtől élőig, teljestől teljesig közvetlenül és egyszerűen a közösségben valósul meg. A biblikus nyelvben a test és vér kifejezéseknek konkrét és történelmi jelentőségük van. Krisztus egész életét jelentik, pontosabban életét és halálát. A test nem annyira az ember egyik elvont alkotórészét jelenti, mint inkább egy létállapotot, vagyis a testben látható életet. Az egész embert jelenti, mint egyébként a „hús” kifejezés is, amit János használ az evangéliumában. Az Eucharisztiában a test Krisztus szolgaként tárja elénk, akire az alávetettség, a szegénység, a kereszt jellemző „hússá lett” Krisztust, aki értünk dolgozott, verejtékezett, szenvedett, imádkozott.

      A vér szó ugyanígy nem az ember egyik részének részét jelenti (a vér a test része!), hanem konkrét valóságot, pontosabban egy konkrét eseményt, a halált. Mégpedig nem szokványos, hanem erőszakos halált, a szövetségi áldozatok nyelvében pedig engesztelő halált (vö. Kiv 24,8). Nagyon fontos következtetést vonhatunk le ebből: nincs Jézus életének egy pillanata vagy megnyilvánulása sem, amit ne tudnánk újraélni és amiben ne tudnánk osztozni, közösséget vállalva Vele. Jézus egész élete ugyanis jelen van és átadatik a testben és a vérben. Egy helyen Szent Pál így foglalja össze Krisztus keresztjének misztériumát: „kiüresítette magát” (Fil 2,7). Lám, szentmisénket teljessé tehetné és beragyoghatná ez a mondat, különösen, ha olyan pillanatban celebrálunk vagy hallgatunk szentmisét, amikor valamilyen sérelemmel szemben lázong bensőnk, vagy amikor nehéz kötelességnek nézünk elébe. Jézus – mondhatjuk – kiüresítette magát, és én is ki akarom üresíteni magamat, meghalva magamnak és „indokaimnak”! Ez a valódi „egyesülés” Krisztussal.

      A belső fogékonyság vagy a pillanat szüksége szerint mellé állhatunk és fej fej mellett haladhatunk az imádkozó, a megkísértett, a fáradt, a kereszten meghaló, a feltámadó Jézussal. És nem csak képzeletben, hanem mert Jézus létezik és élő, még ha többé nem testben él is, hanem a Szentlélekben.

2. Aki egyesül az Úrral, a Szentlélekben eggyé válik Vele

      A Jeruzsálemi Szent Cirillnek tulajdonított híres beavató szentségekről szóló katekizmusban ez olvasható: „Azért adatott Neked a kenyér színe alatt a test, és a bor színe alatt a vér, hogy Krisztus testéből és véréből részesülve egy testté és egy vérré váljál Vele”.[1] Merész beszéd ez, de az egyházatyák tudták, hogy nem túlzás. Az igazság az, hogy az Eucharisztikus közösség mélysége minden lehetséges emberi megfelelőt felülmúl. Jézus a szőlőtő és a szőlővessző példájához hasonlítja. Valóban, igen szoros ez az egység. A tő és a vessző ugyanazon a keringésen, ugyanazon az életen osztoznak; ha a vesszőt levágják a tőről, elhal. De sem a tő sem a vessző nem „tudnak” egységükről, lévén lélek nélküliek. Máskor a jegyesekhez hasonlítja, akik, miután házasságra lépnek, „egy testet”[2] alkotnak (talán ez a legkifejezőbb példázat); de itt egy másik, alacsonyabb szintről van szó, a testről nem pedig a lélekről. A házastársak egy testet alkothatnak, de egy lelket nem, hacsak nem erkölcsi értelemben. „Aki azonban az Úrral egyesül, egy lélek Vele” (1Kor 6,17). Ebben áll az Eucharisztikus közösség ereje. Általa egy lélekké válunk Jézussal, és ez az „egylélek” a Szentlélek! A szentségben mindannyiszor az ismétlődik meg, ami a történelemben egyszer történt csak meg. A születés pillanatában a Szentlélek adja Krisztust a világnak (ugyanis Jézus Mária méhében a Szentlélek által fogant); a halál pillanatában pedig Krisztus adja a Szentlelket a világnak (Jézus meghalva „kilehelte lelkét”). Az Eucharisztiában hasonlóképp, az átváltoztatáskor a Szentlélek adja nekünk Krisztust, az áldozáskor pedig Krisztus adja nekünk a Szentlelket.

      „A Lélek által valósul meg a rokonság Istennel” - írja Nagy Szent Bazil.[3] Sőt, Szent Iréneusz azt mondja, hogy a Szentlélek „a mi magunk közössége Krisztussal”.[4] Egy modern teológus szavát használva, Ő a Krisztussal való kapcsolatunk „közvetlensége” (H. Mühlen), abban az értelemben, hogy közvetít köztünk és közte anélkül, hogy valamiféle válaszfalat képezne. Anélkül, hogy köztünk és Jézus közt valami is állna, mert Jézus és a Szentlélek - csakúgy, mint Jézus és az Atya - „egyek”.

Az áldozásban Jézus a Lelkét adva jön el hozzánk. Nem úgy, mint aki Lelkét adta egy napon, valamikor régen, hanem úgy, mint aki most az oltáron vértelen áldozatát bemutatva ismét „kileheli a Lelkét” (Jn 19,30). Így részesít minket Jézus lelld kenetében. Kenete kiárad ránk, vagy inkább mi merítkezünk benne: „Krisztus kiárad bennünk, és eggyé olvad velünk, megváltoztatva és átalakítva minket magában, mint az illatos kenet végtelen tengere a belé öntött vízcseppet. Ilyen hatásai vannak a kenetnek azokra, akik érintkeznek vele: nemcsak egyszerűen illatossá teszi őket, nem is csak belélegezteti velük az illatot, hanem lényegüket alakítja át abban az illatban, ami értük áradt ki: »Krisztus jó illata vagyunk« (2Kor 2,15).”[5]

      A „Lélek józan mámora” az Eucharisztia oltára körül alakul ki. Szent Ágoston az Énekek éneke egy részének magyarázatában írja: „»Megettem kenyeremet mézemmel« (Én 5,1): látod, hogy ebben a kenyérben nincs keserűség, hanem csak édesség? »Megittam boromat tejemmel együtt« (Én 5,1): látod, hogy tiszta örömről van szó? Ugyanis valahányszor iszol, bűnbocsánatban részesülsz és lélekben megmámorosodsz. Az apostol mondja: »Ne részegeskedjetek, mert a bor léhaságra vezet, inkább teljetek el Lélekkel« (Ef 5,18); aki bortól részegül meg, az támolyog és bizonytalan, de aki a Lélektől mámorosodik meg, az Krisztusban ver gyökeret. Szent részegség ez, ami a szívet józanná teszi.”[6] Ez az alapja Szent Ágoston híres felkiáltásának egyik himnuszában, amit a zsolozsmában ma is ismétlünk: „Igyunk örömmel a Lélek mértéktartó bőségéből!” (Laeti bibamus sobriam profusionem Spiritus.) A józan részegség nemcsak költői megfogalmazás, hanem jelentéssel teli valóság. A részegség hatására az ember mindig kilép önmagából, saját szűkös korlátai közül. De míg a fizikai részegségben (alkohol, drog) az ember kilép önmagából, értelmi szintje alá süllyed, szinte állati színvonalra, a lelki részegségben kilép önmagából saját értelme fölé, hogy Isten látókörében éljen. Minden áldozásnak extázisban kellene végződnie, ha ezalatt nem a különös jelenségeket értjük, hanem a véletlenszerűeket, olyanokat, amelyek a misztikus jelenséget kísérik, szó szerint az embernek önmagából való kilépését (extasis), a Pál szerind „már nem én élek” (Gal 2,20) értelemben.

      Amit az egyházatyák képletesen a részegséggel írtak le, azt Aquinói Szent Tamás racionálisabb kifejezésekkel fogalmazta meg: az Eucharisztia a „szeretet szentsége” (sacramentum caritatis).[7]

      Az élő Krisztussal való egyesülés nem történhet meg máshogy - magyarázza - csak a szeretetben. Ugyanis a szeretet az egyetlen olyan valóság, ami által két különböző ember, önálló létét megőrizve egyesülhet, hogy egyé legyenek. A Szentlélek azért a Krisztussal való egység, mert Ő az Isten Szeretete. Minden eucharisztikus egység, ami nem szeretetmegnyilvánulással ér véget, beteljesületlen.

      Csak akkor adom oda magam teljesen és végérvényesen Krisztusnak, aki magát adta értem, amikor egyszerű és őszinte szívvel tudom mondani, mint Péter: „Uram, tudod, hogy szeretlek!” (Jn 21,16)

3. »Én bennük, te bennem«; az Atyával való egység

      Az Eucharisztikus közösségben Jézuson és a Lelken keresztül végül az Atyához érünk. Jézus főpapi imájában így szól az Atyához: „Én bennük, te bennem, hogy így ők is teljesen egy legyenek” (Jn 17,23).

      Azok a szavak, hogy „én bennük, te bennem” azt jelentik, hogy Jézus bennünk van és Jézusban az Atya. Éppen ezért nem lehet a Fiút befogadni anélkül, hogy az Atyát be ne fogadnánk. A végső magyarázata ennek az, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy és elválaszthatatlan isteni személy, „egy lélek”.

      Poitiersi Szent Hilarius írja ennek kapcsán: „Mi egyek vagyunk Krisztussal, aki elválaszthatatlan az Atyától, de aki annak ellenére, hogy az Atyában marad, egy marad velünk. Így jutunk el mi az Atyával való egységhez. Ugyanis, Krisztus természetéből adódóan az Atyában van, mivel tőle született.

De Krisztuson keresztül mi is biztosan az Atyában vagyunk. Ő az Atya erejéből él, mi pedig az Ő emberi mivoltából élünk.”[8]

      Teológiai szabatossággal fogalmazva, az Eucharisztiában Jézus Krisztus, az Isten Fia természeténél fogva van jelen (vagyis kettős, isteni és emberi természetével) és személyesen is jelen van (mint a Fiú személye). Az Atya és a Szentlélek közvetlenül, csak természetüknél fogva vannak jelen (az isteni természet egységének erejében), de közvetve az erőben, vagyis az isteni személyek perikorézisének”[9] erejében személyesen is jelen vannak. Ugyanis a Szentháromság mindegyik személye magába foglalja a másik kettőt.

      A teljes Szentháromságnak erről az Eucharisztiában való jelenlétéről, amit a teológia elsődleges fontosságúnak emel ki, a szentek olykor látomásban győződtek meg.

      Az egyik nagy misztikus szentnek, Giuliani Szent Veronikának a Naplójában olvasható: „Látni vélem a legméltóságosabb Oltáriszentségben trónusán ülni a háromszemélyű egy Istent: a mindenható Atyát, a bölcs Fiút, a szerető Szentlelket. Mindannyiszor, hogy áldozunk, szívünk és lelkünk a Szentháromság templomává válik, és mivel Isten jön hozzánk, az egész mennyország jön el. Azt látva, hogy Isten a Szentostyába van zárva, egész nap magamon kívül voltam az örömtől, amit éreztem. Ha életemet kellene adnom ennek az igazságnak bizonyságául, ezerszer is odaadnám.”[10]

      Tehát, a Szentháromsággal titokzatos, de igaz és mély közösségre lépünk. A teljes Szentháromság van láthatatlanul jelen az oltáron. Épp ezt jeleníti meg Rubljov híres Szentháromság ikonja, amelyen az Atya, a Fiú és a Szentlélek, akik három angyal képében megjelentek Ábrahámnak Mamre terebintjénél valamiféle misztikus kört formálnak az asztalnál, és mintha így szólnának az őket nézőknek: „Legyetek egyek, mint ahogyan mi egyek vagyunk!”

Ima:

Miatyánk...

____________________________________

[1] Jeruzsálemi Szent Cirill, Catechesi mistagogiche (Beavaló szentségek katekizmusa), IV, 3 (PG 33,1100).

[2] „Egy húst” - forditó megjegyzése.

[3] Nagy Szent Bazil, Sullo Spirito Santo (Könyv a Szentlélekről), XIX, 49 (PG 32, 157 A).

[4] Szent Iréneusz, Adversus haereses, III, 24,1.

[5] N. Cabasilas, Vita in Cristo, IV, 3 (PG 150,593).

[6] Szent Ágoston, Sui sacramenti, V, 17 (PL 16,449 s).

[7] Vö. Aquinói Szent Tamás, Summa theologiae I-II, q. 28, a. 1; III, q. 78, a. 3.

[8] Poitiersi Szent Hilarius, De Trinitate (A Szentháromság), VIII, 13-16 (PL 10, 246 ss).

[9] „Áthatás”: a szentháromsági személyek egymásban levését nevezik így. – A fordító megjegyzése.

[10] Giuliani Szent Veronika, Diario (Napló), 1715 (vol. III, Cittá di Castello 1973, p.928).

A szentek polgártársai és Isten családjának tagjai vagyunk

      Sokan felteszik a kérdést: Bocsássak meg azok után, amit velem művelt 1 - 20 ... éven keresztül, azok után, hogy tönkretette az életem? Igen, mindazok után, ha nem akarod, hogy továbbra is tönkretegye az életed. Nem az szenved, akire haragszanak, akire neheztelnek, hanem aki neheztel. A Szentlélek segít, ha meg akarsz megbocsátani. Ha csak a magad erejére támaszkodsz, nem tudsz megbocsátani. Ha a megbocsátás mellett döntesz, akkor már nem vagy a magad erejére hagyatva, a Szentlélek ott van veled, add át magad Neki, és ő megadja a szükséges természetfölötti kegyelmet.

      A neheztelésnek a gyümölcsei rothadt gyümölcsök: keserűség, kétségbeesés, depresszió, lázadás, mindennek a megkritizálása, gyűlölet. Ezek a gyümölcsök nem Istentől vannak, hanem az ördögtől és tőlünk, a kísértések forrása bennünk van. Amint említettem, van erre a gyógymód. Amint említettem előző bejegyzéseimben, az első lépés az lenne, hogy szembenézünk a cserbenhagyottság, a gyűlölet érzéseivel, és Isten jelenlétében.

      A második lépés a megmásíthatatlan döntés lenne, hogy leteszünk minden neheztelést és megszabadulunk a rothadt gyümölcseitől. Talán fel sem fogjuk, milyen mély érzelmi problémát okozhat a neheztelés, megmérgezi az életünket, pszichikai és fizikai problémákat okozhat, magyarán: megbetegszünk. És még jó, ha nem okozunk mi is másoknak problémákat. Aki neheztel és nem akar megbocsátani Isten segítségével, az hatalmat ad az ördögnek arra, hogy megkötözze. Az apostolok Pünkösd után felismerték ezt az igazságot, nem kategorizálták a betegségeket, hanem MIND az ördög művének tartották, ez egyszerű és érthető a Szentírásban:

      „Miképp kente fel az Isten a názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal. S ő ahol csak járt, jót tett, meggyógyította az összes ördögtől megszállottat, mert vele volt az Isten.” (ApCsel 10,38)

      Kiválasztottak vagyunk mi keresztények, Isten gyermekei. A mennyei Atya minden lelki áldással megáldja gyermekeit. De ezek az áldások nem tudnak életünkben megvalósulni, ha nem bocsátunk meg.

      „Áldott legyen az Isten, Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki a mennyeiek között Krisztusban minden lelki áldással megáldott minket. Mert őbenne választott ki bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte. Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által - akarata és tetszése szerint - fogadott gyermekeivé legyünk; hogy magasztaljuk felséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában jóságosan megajándékozott minket.” (Ef 1,3-6)

      Tehát felismertük sebeinket, érzelmeinket, és döntünk. Hogyan? ahogy maga Jézus Krisztus, Isten Fia tette:

      „Mert erre vagytok hivatva, hiszen Krisztus is értünk szenvedett, példát adva nektek, hogy kövessétek nyomdokait.” (1Pét 2,21)

     Jézus a kereszten megbocsátott kínzóinak, sőt imádkozott értük:

     „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek.” (Lk 23,34)

      Amikor átimádkoztam a szenvedés-történetet, kezdetben nehéz volt megértenem ezt a részt:

      „Aztán odébbment, úgy egy kőhajításnyira, és térdre borulva imádkozott: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!” Megjelent neki az égből egy angyal, és megerősítette. Halálfélelem kerítette hatalmába, és még buzgóbban imádkozott. Verejtéke, mint megannyi vércsepp hullott a földre.” (Lk 22, 41-44)

      Óriási szellemi - lelki távolság az a kőhajításnyi Jézus és az alvó apostolok közt! Jézus szenved, vérrel verejtékezik, és imádkozik az Atyához. A szenvedés kelyhéről és az Atya akaratáról van szó, itt is Jézus imáiban első helyen az Atya szerepel, észrevettem, itt már nincs szó az emberekről egyáltalán. Jézus imáját meghallgatta-e a mennyei Atya, válaszolt-e Jézusnak? IGEN!!! Szent Pál felismerte ezt az igazságot:

      „Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fil 2,8-11)

      A választott nép, és általuk minden nép, nem tudta, hogy Isten az Atya. Jézus azért jött, hogy kinyilatkoztassa Istent, mint Atyát. Jézus földi életében állandó bensőséges kapcsolatban volt az Atyával, mindig az Atya volt az első helyen:

      „Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek a földön: a feladatot, amelynek az elvégzését rám bíztad, elvégeztem. Most te is dicsőíts meg, Atyám, magadnál: részesíts abban a dicsőségben, amelyben részem volt nálad, mielőtt a világ lett.” (Jn 17,3-5) „Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” (Jn 17,21)

      Fogadjuk el önmagunkat, mint Isten gyermekeit, az Ő mesterművei vagyunk. Akkor is, ha egész életünket egy szóval tudnánk elintézni: kudarc. Isten azonban így szólít meg téged: „Fiam!”, „Leányom!”. Ha megbocsátasz, megváltozol, Isten áldása leszel mások számára, csak úgy sétálgatsz a jótettekben, ezt még a közvetlen környezeted is felismeri.

   „A végtelenül irgalmas Isten nagyon szeret minket, Krisztussal életre keltett minket, bűneinkben halottakat is - így kegyelemből kaptuk a megváltást; feltámasztott minket, és Krisztus Jézusban a mennyeiek közé helyezett minket, már nem vagyunk idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten családjának tagjai. Isten alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket; ezeket az Isten előre elrendelte, hogy bennük éljünk” (vö. Ef 2,4-10)

      Azt mondod, te szereted Istent? Akkor döntsél, ne a te igazságaidon, sérelmeiden rágódj, bocsáss meg mindenkinek, önmagadnak is, a szeretet nem mindig jár érzelmekkel, hanem az akarat aktusa. Ha te okoztál kárt másoknak, próbáld meg helyrehozni.

      Tehát felismerted fájdalmas érzelmeid, nehezteléseid, és döntöttél. A harmadik lépés lenne: csatlakozás egy jézusi közösséghez, de erre visszatérek majd a következő bejegyzésben.

      Imádkozhatsz ilyenformán, vagy ahogy a Szentlélek indít:

      

      „Úr Jézus Krisztus! Te vagy az egyetlen Út az Atyához. Meghaltál értem a kereszten, a bűneimért, és feltámadtál a halálból. Bánom bűneimet és megtérek a Te segítségeddel. Megbocsátok mindazoknak......................... akik nem szerettek engem, megbántottak, elutasítottak, és hiszem, hogy te is megbocsátasz nekem. A te Atyád az én Atyám, az én lakóhelyem a menny, a te családod az én családom. Köszönöm Uram. Amen”

      Légy Isten szabad gyermeke, menj az Atyához: minél hamarabb tedd le bűneidet egy őszinte szentgyónásban. Sok esetben fizikai gyógyulás is követi a szentgyónást, nem csak lelki gyógyulás. A neheztelés bűn, elszakít Istentől, nem leszel a szentek polgártársa! Az Atya szeret engem, téged, mindenkit, de Ő nem csak Szeretet, hanem Igazság is.

Ima:

Miatyánk...

Istenben élünk, mozgunk és vagyunk

      Egy családban az anya jelképezi Jézus Szívét, aki átdöfött szívvel is tud szeretni, tud megbocsátani, egy gyermek az anya szívén keresztül tanul meg szeretni. Az anyai tekintély alapja a szeretet, a megbocsátás. Az apa a gyerek számára szintén a szeretetet jelképezi, de az erős, kitartó és törvénytisztelő szeretetet. Sokszor hallottam gyerekeket versengeni, hogy kinek az apja a legerősebb, a legokosabb, aki mindent tud. Egyik barátunk mesélte, hogy a felesége a szomszédasszonynak elpanaszolta, elromlott a krumpli a pincében. Mire a három éves kisfia öntudatosan megjegyezte: Ha elromlott, szóljál apukának, ő majd megjavítja. Az apa roppant büszkén mesélte el ezt az esetet.

      Az apaság az maga a törvény, de ugyanakkor nem élhet vissza vele, mert csak kölcsönkapta apaságát az Atyától. Az apa is megbocsátó, türelmes, és ha fogyatékos gyermek van a családban, az apa azt veszi körül a legtöbb gondoskodással. A keresztény házasság a gyermek számára Istent kellene tükrözze, Isten apai és anyai szeretetét.

      Apa nélkül a legtöbb gyermek nem ismeri fel korlátait, zűrzavar, erőszak a vége. Az apaság, az anyaság is véges itt a földön, már csak azért is, mert nincs hatalma a halál fölött, de a mennyei Atyának van. Ez volt a fordulópont lelkiéletemben: az Atyának van hatalma a halál fölött. Talán mégsem olyan rideg, nemtörődöm, mint ahogy én tapasztaltam, ahogy én elképzelem. Hirtelen életre kelt számomra az Ószövetségben az Isten, mint Atya, mint Apa:

      „Örök szeretettel szerettelek, azért megőriztem irántad irgalmasságomat.” (Jer 31,3)

      „Mert én, az Úr vagyok, a te Istened, Izrael Szentje, a Megváltód... mert drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek....ne félj hát, mert veled vagyok!” (vö. Iz 43,4-5)

      „Így panaszkodott Sion: „Elhagyott az Úr! Megfeledkezett rólam!” De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? S még ha az megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad. Nézd, a tenyeremre rajzoltalak; falaid szemem előtt vannak szüntelen.” (Iz 49, 14-16)


      Életre kelt a zsoltárok világa is, általuk tanultam meg imádkozni az Atyához:

      „Lelkem a porban hever, szavadhoz híven önts belém életet! Feltártam előtted útjaimat, s te meghallgattál, taníts meg törvényeidre!” Zsolt 119, 25-26


      Az embernek van egy csodálatos tulajdonsága: tud beszélni, szavakat használ. Ez isteni tulajdonság, az állatok nem használnak szavakat. Isten is beszél hozzánk, mert elvárja, hogy párbeszédbe lépjünk vele, hogy szövetségeseivé váljunk. Isten megszólít minket, mert ki akarja fejezni szeretetét, közeledik hozzánk, fontossá akar válni számunkra. Isten törvényei nem elnyomnak, hanem felszabadítanak „erős kézzel, kinyújtott karral”.

      Kapcsolatainkban nagy szerepe van a szavaknak. A mindennapi életben a párbeszéd nehézségekbe ütközik. A megszólított mondhat nemet, megszakíthatja, elárulhat, megsebezhet. Isten nem fárad bele, nem fordít hátat, végtelenül irgalmas és türelmes, újra meg újra párbeszédet kezdeményez, de mi emberek viszont megszakíthatjuk felebarátainkkal és Istennel is a párbeszédet.

      Ma nagyon sok gyermek nélkülözi a szülői szeretetet, az apai tekintélyt, a családi élet biztonságát, gondviselését, számtalan oka van ennek, mindenki maga tudja a legjobban, milyen sebek érték. Ma a családban nincs idő a párbeszédre, az együttlétre. A gyermek, a fiatal, mindezt kudarcként éli meg, és az énképe sérül, hasznavehetetlennek, fölöslegesnek, elvetettnek érzi magát.

      Amikor valaki megtér, elsősorban a hit által, az énképe kezd javulni. A hit tényeken alapszik, három legfontosabbat Szent Pál gyönyörűen foglalja össze a korintusiaknak írt első levelében:

      „Figyelmetekbe ajánlom, testvérek, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek. Elfogadtátok, és szilárdan kitartotok benne. Általa elnyeritek az üdvösséget, ha megtartjátok úgy, ahogy hirdettem nektek. Másként hiába lettetek volna hívővé. Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért, az Írások szerint, eltemették és harmadnap feltámadt, az Írások szerint.” (1Kor 15, 1-4)

      A hit által befogadja Krisztust, mint élete Urát, Megváltóját, felismeri, hogy ő Isten gyermeke:

      „Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében, akik nem a vérnek vagy a testnek a vágyából s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.” (Jn 1,12-13)
      „Akarattal hívott minket életre az igazság szavával, hogy mintegy zsengéje legyünk teremtményeinek.” (Jak 1,18)

      Isten akarata, Isten igazsága, hogy létezünk, maga az élő Isten tart minket számon! Istennek nincsenek másodosztályú gyermekei, mind értékesek vagyunk számára. Bármikor hozzáfordulhatunk, nem szól ránk senki: most ne zavard Apukát.

      Ez eddig rendben volt. A következő lépés volt a legnehezebb: MINDENKI Isten gyermeke, „mert benne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28). Ó, könnyű szeretni azt, aki már befogadta Krisztust, aki jóságos, kedves, őszinte, tiszta, okos, a külseje is gondozott. De nem mindenki ilyen.

      Ez régen történt, amikor még Erdéyben nem voltak lelkiségi mozgalmak, sem imacsoportok, de a Biblia élő Könyv volt számomra, és rendszeresen éltem az Egyház szentségeivel.
      Megbocsátani talán könnyebb, ha nem vagyunk kénytelenek a megbántóinkkal együtt élni. A megbocsátás lehet egyoldalú, amikor a sérült kapcsolat nem áll többet helyre, de ezért nem mi vagyunk a hibásak, a másik fél is meg kell(ene) harcoljon önmagával, felismerje Isten akaratát,  imádkozzunk ellenségeinkért, ahogy Jézus is tanított minket.
      De egy állandó konfliktushelyzetben, amellyel nap mint nap szembe kellett nézzek, nehezebb volt „a szüntelen megbocsátás”. Ezért kitaláltam (és ezt Isten sugallatának veszem), hogy amikor ránézek az ellenségemre, vagy csak egyszerűen a jelenlétében vagyok, akkor odaképzelem Jézust, aki Judást is barátjának nevezte, vagyis az illető oldala mellett ott áll az én szeretett Jézusom, és szeretettel néz engem, várakozóan, bizalommal. Ez nagyon megfékezte ingerültségemet, reakcióimat, sokszor tudtam tűrni, hallgatni Jézusért. Természetesen ilyen gondolataim is voltak: „Biztos, Uram, hogy nem tévedtél, amikor ezt a kapcabetyárt, ezt a cédát...megteremtetted? biztos, hogy őt is szereted?” Nem mindig tudtam faarccal kibírni, kegyetlen emberekkel volt dolgom. De szép lassan minden változni kezdett, elsősorban bennem, és azután a környezetemben. Nem tudok receptet adni a szüntelen megbocsátásra, a kiengesztelődésre, de nekem ez vált be.

Ima:

Miatyánk...

Isten előbb szeretett minket

Vágyunk a feltétel nélküli szeretetre, de gyermekkori élményeink alapján azt gondoljuk, a szeretet ki kell érdemelnünk. Ezt tapasztaltuk otthon, az iskolában.

Mindannyian kapcsolatokban élünk, és kapcsolatokra vágyunk. Elsősorban elfogadásra, másodsorban elismerésre, harmadsorban elvárjuk önmagunktól, hogy helyt álljunk bármilyen helyzetben. Ha visszautasítanak, nem értékelnek vagy elbukunk, mindezt hihetetlenül nehéz elviselni. Ilyenkor védekezünk, következtetéseket vonunk le, amelyekkel önmagunknak igyekszünk bebizonyítani saját értékességünket a többiekkel szemben. A másik ember rólunk alkotott elképzelése fontos nekünk, ez hamis énképhez vezet.

Ugyanúgy nekünk is vannak elképzeléseink a másik emberről, és gyakran olyan reakciókat várunk el tőle, mintha feltétel nélkül szeretne. Ha nem így történik, akkor energiánkat arra pazaroljuk, hogy bebizonyítsuk: igenis, mi méltók vagyunk a szeretetükre, magyarán manipuláljuk őket, és talán még csak nem is vagyunk tudatában. Ha rosszat tettek nekünk begubózunk, vagy igyekszünk az első adandó alkalommal visszaadni, vagy kilépünk a kapcsolatból. Minél több kapcsolatból lépünk ki, annál magányosabbak, önzőbbek leszünk. Van aki feladja, van aki kitart, és van aki visszaüt, sokszor máson töltve ki a bosszúját, de lehet tragikus vég is: öngyilkosság.

Nem csak mi, de mások is képtelenek a feltétel nélküli szeretetre, mások is manipulatív módon viselkednek velünk. A szülők a gyermeküket feltétel nélkül tudják szeretni, de van amikor önző módon, vagy legtöbbször túl nagy elvárásaik vannak, sokan azt szeretnék, ha a gyermekük egy szép, sikeres és boldog zseni lenne, teljesítené a saját füstbe ment álmaikat. Megtörténhet, ahol több gyermek van, különbséget tesznek köztük, a szülők figyelme az okosabbik felé fordul, vagy amelyiket kedvesebbnek tartanak, a másik gyermek pedig hiába igyekszik kiérdemelni ugyanazt a figyelmet.

Néha kapcsolatainkban megtapasztaljuk az őszinte szeretet ajándékát, de mivel sok emberrel kerülünk kapcsolatba, az érzelmeink a szeretettől a gyűlöletig terjednek. Sajnos a tetteink is ezt tükrözik.

Ha kapcsolatainkat a Szeretetre építjük, akkor az sziklára épített ház, szilárd alapja az énképnek. Úgy a szülő, mint a gyermek, egyszer rájön: senki sem tökéletes, a szeretet csorbát szenved.

Szeretet az Isten, és mi Isten képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve. Isten egyik képessége a szó: Isten teremtő szavára lett meg minden látható és láthatatlan. Isten nem hallgat, mindig szólt az emberekhez. Akkor is, ha visszautasították, ha a kapcsolatot megszakították vele. De ő továbbra is szólt a próféták által, majd Fia által:

„Sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz, ezekben a végső napokban Fiában szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett, aki által az időket is teremtette. Mint dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása, ő tartja fenn hathatós szavával a mindenséget. A bűntől való megtisztítást elvégezve helyet foglalt az isteni Fölség jobbján, s annyival kiválóbb, mint az angyalok, amennyivel különb nevet örökölt náluk. Vajon melyik angyalnak mondta valaha: „A fiam vagy, ma szültelek?” Vagy: „Én atyja leszek, ő meg a fiam.” (Zsid 1, 1-5)

Itt nyilvánvalóan az Atya szól hozzánk Igéjében. Nekünk megadatott a beszéd képessége, szavakkal kérhetjük, dicsérhetjük Istent. A tökéletes szeretet csak Istenben van meg, és Isten bennünk vett lakást. Ezt mondja szent hitünk. A hit tényeken alapszik, és nem befolyásolják a pillanatnyi érzések. Ha hitünket érzésekre alapozzuk, állhatatlanok leszünk, mert a körülményekkel együtt érzelmeink is változnak, viszont a tények nem.

A tökéletes szeretet már bennünk van, csak fel kell fedezni, Isten előbb szeretett minket, ez tény!

„Azért szeretjük (az Istent), mert ő előbb szeretett minket.” (1Jn, 4.19)

„A nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete. Amikor még erőtlenek voltunk, Krisztus éppen akkor meghalt a bűnösökért, noha az igazért is alig hal meg valaki, legföljebb jó emberért vállalják a halált. Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” (Róm 5, 6-8)

Isten ébreszti fel bennünk ezt a szeretetet, amellyel viszontszerethetjük Őt. De ez a szeretet passzívan szunnyad, ha egy másik személy fel nem ébreszti. Szükséges a külső beavatkozás. Ha valaki nem találkozik sem a szülei, sem Isten szeretetével, az felnőttkorában képtelen lesz szeretet adni és elfogadni, sem felismerni, sem kimutatni. Ezen csak Isten tud változtatni, személyes segítségünkkel, főleg imáink által.

A szeretetlenség elszakít Istentől, a felebaráttól. Ez bűn. A bűn zsoldja a halál. A bűn nem magánügy, ahogyan sokan gondolják, akkor sem, ha sokak előtt titokban marad. Rettenetesek a következményei, visszhangja van a lelkek világában. Jaj a botrányt okozóknak. De ugyanakkor az imának, a jónak, a szentnek is visszhangja van! Nem szabad belefáradni az imába, a jótettekbe, használjunk szeretettel teli szavakat.

Ima:

Miatyánk...

Tiszteld apádat és anyádat

      Szent Máté evangéliuma Jézus családfájával kezdődik: találunk köztük szenteket, hősöket, de találunk csirkefogókat is. Mindez nem befolyásolta Isten tervét: csodálatos Liliom származott e hosszú nemzedékek sorából: Mária, akit Isten arra szánt, hogy Fia édesanyja legyen.

      Hosszú nemzedékeken át formálódott fizikai külsőnk, temperamentumunk, népünk, hazánk. Nem véletlenül vagyunk e világon, itt és most. Nem véletlen, hogy pont ez az apád, az anyád, a családod. Isten eltervezte a mi létünket nemzedékek során keresztül, és „látta Isten, hogy jó”, örömét leli minden egyes emberben, mert az Ő alkotásai vagyunk. Őseink bűnéért mi nem vagyunk felelősek, ezt Isten mondja, nem én.

      Amint Jézus családfájából is láthatjuk, az apák jelképezték a történelmet, minden gyermek megismerte családfáját, nem voltak gyökértelenek. A zsidóknál az örökbefogadott gyermek is ugyanazt a jogot élvezte a családban, mint a saját gyermek.

      Igazság az Isten. Szeretet az Isten. Nincs szeretet igazság nélkül, és nincs igazság szeretet nélkül. Csak így lesz érthető az Atya és Jézusunk keresztáldozata: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3.16)

      Istenben megtaláljuk az apa és a anya szerepét is, tökéletesen egybeforrva. Az anya mindig megbocsát, ő jelképezi az irgalmat, a gyöngédséget.

      Az apa jelképezi a törvényt, a parancsokat, a tilalmakat. Az anya mindent oda akar adni a gyermekének, mindent megbocsát. Az apa húzza fel a korlátokat. Ma már ez nem teljesen egyértelmű, a filmek, a könyvek aláásták az apa szerepét, az anya szerepét erőszakolják rá, legyen „csak megértő, csak megbocsátó”. Az ilyen családban szinte semmilyen kötelezettség nem magától értetődő a gyermek számára, azt mondhatnánk, az apa, is az anya is, a gyermekeik is – csak gyermekek maradnak. A gyermeket az érzései irányítják. Ha az apa nem bírja, elkezd inni, a munkahelyen, a barátaival tölteni az időt, szeretőt tart, vagy egyszerűen kilép a házasságból. Kudarc, mély sebek, mindenkinek sérül az énképe.

      A szülői tekintély szeretettel kell párosuljon, hogy a gyermek ne félelemből tanuljon meg engedelmeskedni. A szülői tekintély olyan, mint egy kerítés a ház körül. A gyermeknek szüksége van arra, hogy a kerítésen belül szabadon mozoghasson, közben próbálgatja a kerítést, rést keres, át akar mászni, de a kerítés áthághatatlan kell maradjon, ez jelenti a biztonságot a gyermeknek.

      Csak példaként: a forgalmi rendőr képviseli a törvényt és a tekintélyt. Megállítja az autót, köszön, és nyugodtan kéri az aktákat. És aki a volánnál ül, legyen férfi vagy nő, nincs oka félelemre, ezért engedelmesen átnyújtja. De mi lenne, ha a rendőr kérné az aktákat, nem kapja, akkor el kezdene toporzékolni, sírni, könyörögni, ütlegelné dühében a saját fejét ... ugye milyen nevetséges, és káosz lenne. Mégis ma ilyen szerepet osztanak ki az apákra.

      Isten a mi Atyánk, ő is felhúzza a kerítést a mi javunkra, parancsai vannak.

      Jézus azt mondja a gazdag ifjúnak: „Ismered a parancsokat: Ne ölj! Ne törj házasságot! Ne lopj! Ne tanúskodjál hamisan! Ne csalj! Tiszteld apádat és anyádat!” (Mk 10.19)

      Ez már az Ószövetségben is nézd csak mennyire fontos parancs volt:

      „Tiszteld apádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked.” (Kiv 20,12)

      „Tiszteld apádat és anyádat, amint az Úr, a te Istened parancsolta neked, hogy hosszú életű légy és jól menjen a sorod azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked!” (MTörv 5,16)

      „Hallgass az apádra, aki nemzett téged, és ne vesd meg anyádat azért, mert öreg lett.” (Péld 23,22)

      Esetleg a szüleid részegesek, házasságtörők, tolvajok, stb. voltak, bántalmaztak téged, elhagytak. Igazad van, ez bűn, ez nem szeretet. Mégis tisztelned kell őket, mert az életed nekik köszönheted. Isten teremtett téged, de mégis általuk. És meg kell bocsátani a szülőknek, mert ez is Isten parancsa. Akár élnek, akár meghaltak, meg kell bocsátani. Ne mondd azt, hogy „nem tudok”, ez olyan, mintha azt mondanád, „nem akarok megbocsátani”. Kezd azzal, hogy „meg akarok bocsátani nekik”, és akkor meg tudsz bocsátani. Mert Isten a parancsai mellé bőségesen adja a kegyelmét is, mert Mindenható, szerető és irgalmas Isten. Ülj le, és mond ki hangosan, ha nem elég egyszer, akkor többször, akár heteken keresztül, minél régebbi és mélyebb a seb, annál nehezebben megy a megbocsátás. Lehet, hogy megbántott ráadásul az édestestvéred, férjed, a feleséged, a gyermeked, a barátod, a sor folytatható, mindegy: mindenkinek meg kell bocsátanod.

      Nézz Jézusra, ő mindezt, amit te érzel, átélte a te nevedben, teérted: Pilátus halálra ítélte ártatlanul, de nem lett volna szükség többlet kegyetlenségre: a megostorozásra. A katonák nem kaptak parancsot arra, hogy Jézust tövissel megkoronázzák, és mégis megtették, ráadásul megkínozták. Veled is hasonlók történtek. A kereszten Jézus mindenkinek megbocsátott, majd felkiáltott, hangosan mondva: „Éli, Éli, lamma szabaktani?” Vagyis: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27.46) – megtapasztalta, hogy az Atya magára hagyta, beleszakadt isteni Szíve ebbe a sok borzalomba. Ha ránézel, könnyű lesz megbocsátani bárkinek. Ez nem a téged bántónak tesz jót főleg, hanem neked. Ha megbocsátasz, képes leszel szeretet adni és elfogadni, újra képes leszel az empátiára. Az újabb megpróbáltatásoknál újra meg kell bocsátanod, szüntelenül. Az emberi kapcsolatokban nem csak szeretet van, hanem sebeket is ejtünk.

      Láthatjuk az evangéliumokban, Jézus harcolt a bűn ellen, de szerette a bűnöst, együtt evett vámosokkal, tolvajokkal, cédákkal. Az igazságérzet helyes, és nem szabad elfojtani különösen a gyerekekben, a fiatalokban, de helyes irányba kell terelni. Ha csak az igazságérzet marad a főérzés, akkor nagy bajok származhatnak ebből az egész társadalomban. Nézetem szerintem így születnek a véres forradalmak, kihasználják a fiatalokat a lelketlen emberek, és a szülők temetnek.

      Visszatérek a 80-as évek elejére. Kolozsváron a bentlakások és az egyetem között mindig ugyanazon az útvonalon jártunk. Harmadévesek lehettünk, mikor egyik délben, alig hogy elindultunk korgó gyomorral ki az Obszihoz (bentlakásokhoz), egyszer csak megállítanak minket, és azt kérdik, hol van a Siesta szálló. Nem tudjuk – válaszoltuk. De itt kell legyen valahol! – erősködtek. De mi soha nem is hallottunk róla. Majd a kantinban elújságolták a medikák, hogy mit történt: egy afrikai egyetemista társuk hónapokkal ezelőtt konzultált az egyik professzorukkal, mert az ujjbegyei ki voltak sebezve. Ez a fiú azelőtt való nap felakasztotta magát a Siesta szállóban. Ugyanaz a professzor boncolta fel, és csak boncolás közben jött rá, hogy lepra, mégpedig a levező fajtából (nem értek hozzá, csak megismétlem a magyarázatot), addig nem tudta. A professzor állítólag nem megfelelő kesztyűt használt boncoláskor vagy megvágta magát, mert szüntelenül kékszesszel mosta a kezeit, többet nem tárgyalt senkivel, az elméje elborult.

      Ez az afrikai diák a Siesta szállóban lakott, talán ötödéves volt és briliáns eszű, jó orvos lehetett volna belőle. Hátrahagyott egy búcsúlevelet, amelyben felsorolta, kikkel volt szexuális kapcsolata, bizony sokkal, és csak becenevek szerepeltek rajta: Pusa, Juci, Maci, stb. Elmondták, hogy ez a fiú egy gazdag afrikai „törzsfőnök” fia volt, megengedhette magának, hogy ne bentlakásban lakjon, márkás autója volt, és farmerrel, arany ékszerrel meg valutával ejtette csapdába a medikákat és más lányokat.

      Zúgott a diákok világa, felszabadultan tárgyaltuk az esetet, mert mi tiszták maradtunk az ilyen csapdáktól. Kiderült az is, hogy Romániából a leprásokat a Fekete-tengeri Kígyók-szigetére deportálták. Igazságosnak találtuk, hogy az a fiú felakasztotta magát és meghalt. Mint ifjú titánok, a külföldi egyetemistákat a Kígyók-szigetére deportáltuk volna MIND, a szeretőikkel együtt. Meg a jövevényeket, a kommunistákat és a szekusokat is családostól. Akkor még nem hallottunk sem az AIDS-ről, sem a melegekről, szerencsére, mert akkor Kolozsvárt elméletileg kiürítettük volna.

      Valaki azt mondta, hogy Istennek ez frusztráció, mert Jézus hiába halt meg ezért a fiúért. Ó dehogy - mondtam, Isten nem szól bele semmibe, megteremtett minket, és szépen magunkra hagyott, esetleg a távolból figyel minket. Több esze volt az illetőnek, nem vitázott velem.

      Ez volt az akkori mentalitásom, de ma is vannak hívő emberek minden korosztályból, akik így gondolkodnak, elítélik embertársaikat, szeretnének igazságot szolgáltatni Isten helyett, sőt meg is teszik az első adandó alkalommal. Vannak, akik meg is mondják Istennek, miképpen teremtsen rendet, hogyan szolgáltasson igazságot. Akiket nem szeretnek, vagy kérésükre Isten sem változtatja meg őket tüstént, azokat elküldenék a Kígyók szigetére örökre - nagyon sok fiatal a szüleit küldené elsősorban.

      A Bibliát (Károli fordítás) egyetemista koromban vettem meg titokban, mert börtön járt volna érte, ha kiderül. Naponta olvastam, varázsa volt, és ez ma is tart. De ahogy naponta minimum kétszer elvágtattunk a Siesta szálló mellett anélkül, hogy észrevettük volna a névtábláját, úgy mentem el én is az Atya mellett, mintha a Bibliában nem is létezne, pedig minden lapon az Atya szól hozzánk. A hittanórán megtanultam, hogy az Atya a Szentháromság első Személye, de ennyi. A Szentlélek is ritkán jutott eszembe, az Atya egyáltalán. Ma már tudom, ha Istent mondunk, akkor Atyát is mondunk. Jézus és Mária IGEN, ők léteztek számomra, meg a szentek. Édesanyám meghalt mikor két éves voltam, apám újranősült, elhagyott. Nagymamám nevelt, voltak könyvei a szentek életéről, meg erdélyi ferences kiadványok, imakönyvei még a II. Világháború előttről, és naponta imádkozta a rózsafüzért. Minden nap szentelt gyertyát égetett, úgy imádkozott a halottaiért. Nyilvánvaló volt számomra, hogy a lélek halhatatlan, és édesanyám meg nagytatám élnek, ha meghaltak is. Tudtam, hogy Isten Mindenható, Jézus Anyja, Mária az én Édesanyám. Hétvégeken többet főzött, a szegényeinek adta, eljöttek vagy elvitte nekik. Volt egy idős néni, akinek a férje és a kisebbik fia meghaltak a háborúban, a nagyobbik fia pedig felakasztotta magát, nem volt már épelméjű és erősen vizelet szagú volt; ha eljött hozzánk, ő szokott a legtöbbet elüldögélni a konyhában. Hát ez a néni roppant zavart engem, de mivel nagyon szerettem Nagymamámat, soha nem sértettem meg. Most felnőtt ésszel tudom, hogy bizony mi is szegények voltunk.

      Ezt a hitet vesztettem el, amikor nagymamám meghalt – 15 és fél éves voltam, mintha Isten is elhagyott volna. „Nincsen anyám, se apám, se istenem, se hazám”. Egyedül az Oltáriszentségbe vetett hitem maradt meg Isten kegyelméből, de többet templomba nem mentem. Mindenhol fennhangon hirdették, nincs Isten, tombolt az ateista diktatúra, de a jó magot Nagymamám elvetette bennem, ott szunnyadt a lelkem mélyén. Hittem, de torzult volt az Isten-képem. Rendszeresen olvastam a Bibliát, sok minden visszatetsző volt számomra az Ószövetségben, és nem értettem, hogy Jézusunk miért szenvedett annyit, miért ölték meg, az Atya ezt miért hagyta, azzal a benyomással maradtam, hogy Istennek csak a szenvedés tetszik, örvend, ha én szenvedek, mivel sokat szenvedtem kiskoromtól. Ilyen atya valóban senkinek sem kell. A mélybe zuhantam, ebben a pusztában talált rám az Atya.

Tegyük a fejszét a fák gyökerére

      Mikor az imáról beszélgettem vagy leveleztem, rájöttem, sokan nem fogják fel, hogy kéréseinket egy irgalmas Atyához intézik, Jézusban és Jézus által. Az Atyát félreismerik. Hosszú utat tettem meg én is, amíg a mennyei Atya szeretetét felismertem, a mélyből emelt fel engem.

      Az egyetemen a pedagógiát, mint fakultatív tantárgyat tanultam-, az énkép, az önismeret szó már akkor szöget vert bennem, sokszor feltettem magamban a kérdést: ki vagyok, és miért vagyok, de erről senkivel sem beszéltem. Tilos szak volt a kommunizmus idejében a pszichológia, de a pedagógia leple alatt pszichológiát is tanítottak. Hiányzott a természetfölötti alapja a kurzusnak: hogy az ember Isten képére és hasonlatosságára van teremtve. Kármel misztikusai is az önismeretet fontosnak tartották, de Isten tükrében értelmezték, gyakorolták.
  
      Nem vagyok szakember, csak a kurzus-emlékeim, és a tapasztalataim alapján írom mindezeket. Az interneten található pszichológiai magyar oldalak tűzdelve vannak ezoterikus elméletekkel, praktikákkal.

      Az életév első három évét nagyon hosszan taglalta a tanár, ennek a periódusnak a végére alakul ki az énkép, amely folyamatosan fejlődik. Egy éves korában kezd a gyermek függetlenedni az anyától, két éves korában önmagáról, mint harmadik személy beszél „a Baba éhes”, de három éves korában már azt mondja „Én éhes vagyok.” Belép az első tudatos dackorszakba. Ebben a korban a figyelme az apa irányába terelődik, és idealizálja akár egész életében, legyen fiú vagy lány az a  gyerek. Az apa képviseli a törvényt, a biztonságot. A gyereknek belső igénye, hogy minél többet legyen együtt az apával.

      Egészen 14 éves koráig mind a két szülőt idealizálja és utánozza őket. Utána kezdődik a második dackorszak, amit én személy szerint, mint anya, a rettenetes kamaszkornak nevezek.

      Olvastam valahol, hogy régebb a zsidóknál a gyermek tetteiért, egészen 7 éves koráig, csak a szülők felelnek, 7-14 éves korában a gyerek is, a szülő is felelős a gyerek tetteiért, 12 éves korától már felkészítik a teljes felelősségre. A gyermek 14 éves kora után egyedül felel a tetteiért Isten és ember előtt.

      Az énképnek három lényeges eleme van, és az érzéseken alapszik:

- elfogadottság (befogadottság, szeretet, emberi kapcsolatok, a „mi” érzése)

- önbecsülés (önértékelés, önuralom, érezzük, hogy helyesen cselekszünk, igazunk van)

- alkalmasság (remény, bátorság, kompetencia, tisztában vagyunk gyenge pontjainkkal)

      Ezek az érzések a gyermekkorban fejlődnek ki születésünktől fogva, és felnőttkorunkban, a felelősség éveiben, ezek az érzések határozzák meg viselkedésünket, reakcióinkat, vagyis a gyermekkori énképünk alapján.Ha az énkép hamis,  nincs bennünk derű és béke,  nem tudunk szeretet adni-elfogadni, állandóan küzdünk félelmeinkkel, bűneinkkel, botlásainkkal, vagyis a felszínnel, míg a gyökér rejtve marad.

      Sok prédikációt hallottam a tékozló, a lázadó fiakról, de szinte semmit a lázadó apákról, lázadó anyákról. Egyre inkább megbomlott az apa szerepe a családokon belül. Vannak apák, akik elhagyják a családot, meghaltak, vagy nem töltik be Istentől kapott feladatukat, vannak nevelőapák a második vagy sokadik alkalommal. Legtöbbször az anyára hárul az apaszerep is, ha egyedül marad, mint szülő. Abban a családban, ahol az anya a kapitány, megbontja a gyerekek lelki egyensúlyát, határozatlan és gyenge jelleműek lesznek, mert az ilyen anya a gyerekének korlátlan szabadságot akar biztosítani az apa (a normák) kárára. A férj a család feje, mint ahogy Krisztus is az Egyház feje. Az apák és az anyák ezt sokszor elfelejtik.

      Olvastam egy kimutatást, hogy az utóbbi évtizedekben a sok válás miatt a társadalmunk elnőiesedett, azért van ennyi sérült ember, annyi öngyilkos fiatal.

      A két világháború alatt százezrek maradtak apa nélkül, az anya sokszor egyedül nevelt fel 5-6 gyereket, de ép-egészséges lelkületű emberek lettek. Igen, de az apakép nem sérült, mert az apa hősi halált halt, a gyermek nem gyűlölte azt a másik nőt és az apját (ez bűn!), aki miatt édesapa nélkül maradt.

      Hol van apád? Nincs ideje rám... Nem szeret... Az is lehet, az apa egyszerűen nem tudja kimutatni szeretét gyermeke iránt, de a gyermek rosszul értelmezi.
      Apuka elment. Hátra marad a szégyen, a cserbenhagyottság, a „nincs szüksége rám senkinek” érzése, mindezt kivetítjük a mennyei Atyára.

      Életünk folyamán emberi kapcsolatainkban is érnek megpróbáltatások, befolyásolják énképünket,  de egy egészséges önismerettel rendelkező ember minden nehézséggel meg tud küzdeni Isten segítségével, és gyarapszik a kegyelmekben. Ha egy lelkileg mélyen sérült  ember a környezetében nem talál szerető, együttérző valakire, akkor magányában annyira kínzóak lehetnek ezek az érzések, hogy az értelme már nem tud megbirkózni velük, kétségbeesett lesz, depressziós, ami öngyilkosságba torkollhat. Ilyenkor az ördög is jelen van a bűn által, ő „a kezdettől fogva gyilkos”.

      Tény, hogy a kisgyerek számára a szülők jelképezik az Istent. Ha az apa hiányzik, vagy nem tölti be Istentől kapott hivatását, akkor a gyerek nehezen fog rátalálni a mennyei Atyára, esetleg egy távoli, rideg Személy marad számára egész életében.

      Ebben a nagyböjtben tegyük a fejszét a fák gyökerére. Fontos az ima, fontos a böjt, a jótettek, de mindez maradhat külső pótcselekvés, fontosabb önmagunkkal szembenézni a tükörben, ez a tükör pedig Isten. Ha életünkben kezeletlen sebek vannak, akadályozzák az Atya szeretetének megtapasztalását, másokat is megsebzünk, mert uralkodni akarunk, vagy döntésképtelen bólogató Jánosok leszünk, életünkben kétséges gyümölcsök teremnek, savanyúak. „A fejsze már a fák gyökerén van: kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt.” (Mt 3.10)

      Van erre gyógymód. A legelső az lenne, hogy szembenézzünk a cserbenhagyottság, a gyűlölet érzéseivel, és felismerjük Isten gondviselésének jelenlétét a múltban és a jelenben. Ezt megtehetjük az ima ideje alatt. Szent Ágoston, Avilai Szent Teréz, Kis Szent Teréz, visszatértek életük eseményeire, megfejtették értelmüket. Ez az út nem volt mindig könnyű. Tudták, hogy más átélni, ami történik, más dolog megérteni, hogy mit élünk-éltünk át, és ismét más kifejezni. Az említett szentek önéletrajzot írtak, és ez óriásit segített rajtuk, ők is olyan emberek voltak, mint te meg én. Ha az önismeret világosságát kérjük Istentől, megadja nekünk.

      A következőkben nem önéletrajzot, hanem Isten kegyelmeiről írok,  de óhatatlanul én is belekeveredek. Ezt a sorozatot két személyes barátnőmnek ajánlom.

      De az Istenben már meggyökerezett, erőslelkű olvasóm is,  próbáld meg észrevenni és segíteni a magára hagyott, megsebzett felebarátod, életet menthetsz.

Ima:

Miatyánk...