Nagy Szent Gergely pápa: Szent Benedek élete és csodái [11]

         31. Volt egy gót ember, név szerint Zalla, az ariánus eretnekség híve. Totilának, a gótok királyának idején kegyetlenül dühöngött a katolikus egyház Istennek szentelt tagjai ellen, úgyhogy ha egy klerikus vagy szerzetes a szeme elé tévedt, kezei közül nem került ki épségben. Egy napon kapzsisága vágyától tüzelve zsákmány után lihegett, s ezért szörnyű kínzásokkal zaklatott, s különféle kegyetlenkedésekkel gyötört egy parasztembert. Ez végre is a kínoktól legyőzve azt vallotta, hogy mindenét Isten szolgájára, Benedekre bízta; így remélte, hogy legalább addig, amíg kínzója erről megbizonyosodik, felhagy a további kegyetlenséggel, és élete néhány órával meghosszabbodik. Erre Zalla valóban abbahagyta a parasztember gyötrését, ám karjait erős szíjjal lekötözve lova előtt kezdte hajtani, hogy mutassa meg neki, ki is az a Benedek, aki átvette a javait. A megkötözött kezű parasztember így előtte haladva elvezette a szent férfiú monostorához. Meg is találta Benedeket a monostor bejárata előtt, amint ott ült egyedül, és olvasott. A parasztember ekkor ezt mondta az őt kegyetlenül hajszoló Zallának: „Íme, akiről beszéltem; Benedek atya.” Zalla dühösen rátekintett, és elvetemült lelke esztelenségében azt gondolta, hogy most is olyan félelmet tud kelteni, mint máskor; ezért nagy hangon kiabálni kezdett, és mondta: „Kelj fel, kelj fel, és add vissza ennek a parasztnak a tulajdonát, amit átvettél tőle.” E szavakra Isten embere azonnal fölemelte szemét az olvasásból, ránézett, majd a parasztemberre is, aki ott állt megkötözve. Amikor rávetette szemét karjára, csodás módon oly gyorsasággal kezdett leoldódni a karjára erősített szíj, amilyen sebesen semmiféle emberi ügyességgel nem lehetett volna lebontani. Amikor az ember, aki megkötözve jött ide, hirtelen feloldva ott állt, Zalla megrettenve e nagy hatalom erejétől, a földre roskadt, kegyetlen, kemény nyakát Benedek lába elé hajtotta, és imádságába ajánlotta magát. Isten embere azonban fel se tekintett az olvasásból. Előszólította a testvéreket, s meghagyta nekik, hogy vezessék be Zallát, és lássák vendégül. Amikor visszahozták, figyelmeztette, hagyjon fel az esztelen kegyetlenkedéssel. Zalla megtörve távozott, és többé már nem merte zsarolni a parasztembert, akit az Úr embere nem érintéssel, hanem csak puszta tekintetével tett szabaddá. Lám, Péter, ez az, amit mondtam: azok, akik a mindenható Istennek igazán őszintén szolgálnak, néha csodát tudnak tenni hatalmuk erejével. Az ugyanis, aki ültéből fel sem kelve leszerelte a félelmetes gót vadságát, és a kötelékek csomóit, amelyek az ártatlan ember karjait fogva tartották, pusztán tekintetével eloldozta, éppen a csoda gyorsaságával bizonyítja előttünk, hogy hatalma folytán történt, amit cselekedett. S hogy milyen és mekkora csodát tudott tenni imájával, azt most rögtön el is mondom.

         32. Egyik nap Benedek a testvérekkel együtt mezei munkára ment. Ekkor egy parasztember jött a monostorba halott fia testével a karjában, elvesztésén keseregve, s Benedek atyát kereste. Amikor megmondták neki, hogy az atya a testvérekkel együtt a mezőn van, tüstént odavetette fia holttestét a monostor ajtaja elé, és a fájdalomtól szinte eszét vesztve elrohant a tiszteletre méltó atya keresésére. Isten embere ebben az órában már éppen visszatérőben volt a mezei munkáról a testvérekkel együtt. Amint a fiát-vesztett parasztember megpillantotta, kiáltozni kezdett: „Add vissza a fiamat, add vissza a fiamat!” Isten embere e szavakra megállt, és azt mondta: „Elvettem a fiadat?” Az ezt felelte: „Meghalt, jöjj, támaszd fel!” Isten szolgája ennek hallatára nagyon elszomorodott, és így szólt: „Hagyjatok, testvérek, hagyjatok. Ez nem a mi dolgunk, hanem a szent apostoloké. Miért akartok a vállunkra olyan terhet rakni, amelyet nem tudunk elviselni?” Ám az a nagy fájdalomtól űzve nem tágított, és esküdözött, hogy nem távozik addig, amíg Benedek fel nem támasztja a fiát. Isten szolgája erre megkérdezte: „Hol van?” „Íme, a monostor kapuja előtt fekszik a teste” - felelte az. Amint Isten embere odaért a testvérekkel, térdre ereszkedett, ráborult a gyermek testére, majd felegyenesedve kezét az ég felé tárta, és így szólt: „Uram, ne az én bűneimet nézd, hanem ennek az embernek a hitét, aki fia feltámasztását kéri. És add vissza kis testébe lelkét, amelyet kivettél belőle.” Alig fejezte be imádkozó szavait, a lélek visszatért, a gyermek egész teste megremegett, úgyhogy az összes jelenlévők láthatták, ahogy ott lélegzett, remegve a csodás megrendülés után. Azután kézen fogta, s életben és épségben visszaadta atyjának. Világos, Péter, hogy e csoda nem állott hatalmában Benedeknek, ezért könyörgött leborulva, hogy megtehesse.

         Péter: Minden úgy van, ahogy mondod. Világos, mert előadásodat tényekkel támasztod alá. De kérlek, oktass ki arról is, vajon a szent emberek mindent megtehetnek-e, amit akarnak, és vajon mindent ki is eszközölnek-e, amit óhajtanak.

         33. Gergely: Péter, ki áll ebben az életben magasabban Pálnál, aki a test ösztökéjét illetően háromszor kérte az Urat, és amit akart, mégsem kaphatta meg? Ezért el kell mondanom néked a tiszteletre méltó Benedek atyáról, hogy igenis, volt valami, amit akart, de mégsem tudott elérni. Testvére, akit Skolasztikának hívtak, s aki gyermekkora óta Istennek volt szentelve, évenként egyszer el szokott jönni hozzá, amikor Isten embere nem messze a kaputól a monostor egyik birtokára ment le eléje. Egyik nap szokása szerint megérkezett oda, és tiszteletre méltó testvére lement hozzá tanítványaival együtt. Az egész napot Isten dicséretében és szent társalgásban töltötték. Amikor pedig már az éjszaka sötétje közeledett, együtt is étkeztek. Még az asztalnál ültek – a szent társalgásban későre járt már az idő -, midőn testvére, az Istennek szentelt szűz, e szavakkal fordult hozzá: „Kérlek, ne hagyj el ezen az éjszakán, hogy egészen reggelig beszélgethessünk a mennyei élet örömeiről.” Ezt felelte: „Hogy mondhatod ezt, nővérem? A monostoron kívül semmiképp sem maradhatok.” A mennybolt akkor olyan derült volt, hogy egyetlenegy felhő sem volt látható az égen. Az Istennek szentelt szűz pedig, amint testvére tagadó válaszát hallotta, kezét összekulcsolva az asztalra fektette, ráhajtotta a fejét, és a mindenható Úrhoz kezdett könyörögni. Ahogy aztán a fejét felemelte, oly erős villámlás, mennydörgés, és akkora záporeső kerekedett, hogy sem a tiszteletre méltó Benedek, sem a vele ott tartózkodó testvérek nem tudták átlépni annak a helyiségnek a küszöbét, ahol beszélgettek. Az Istennek szentelt szűz, fejét lehajtva, könnyeivel árasztotta el az asztalt, és ezzel az ég derültségét záporrá változtatta. A felhőszakadás nem egy kis idő elteltével tört ki az imádság után, hanem oly tökéletes volt az ima és a zápor időpontjának egybeesése, hogy fejét az asztalról már az égzengéssel egyidejűleg emelte fel. Valóban, egy és ugyanazon pillanat műve volt fejének felemelése és a zápor megindulása. Isten embere erre megértette, hogy villámlás, mennydörgés és hatalmas felhőszakadás közepette nem térhet vissza a monostorba. Szomorúan kezdett ezért panaszkodni: „Legyen irgalmas hozzád, nővérem, a mindenható Isten - mondta. - Mit is cselekedtél?” Ő azt felelte: „Íme, kértelek, és te nem akartál meghallgatni. Az én Uramhoz fordultam, és ő meghallgatott. Most indulj csak el, ha tudsz; bocsáss csak el engem, és térj vissza a monostorba.” Ő azonban nem tudott kimenni a házból. Ahol tehát önként megmaradni nem akart, ott akarata ellenére maradni kényszerült. Így történt, hogy az egész éjszakát ébren töltötték, és a lelki életről beszélgetve kölcsönösen istenfélő társalgásban üdítették egymást. Ezért mondtam, hogy Benedek akart valamit, amit azonban nem tudott elérni. Mert ha a tiszteletre méltó férfiú szándékát tekintjük, nincs kétség afelől, hogy ő azt óhajtotta: maradjon derült az idő, amint megérkezésekor volt. Isten akaratából viszont olyan csodával találta magát szemben, amely egy szűz szándéka szerint valósult meg. De nincs is csodálkozni való azon, hogy a szűz, aki testvérét oly régóta óhajtotta már látni, ekkor erősebbnek bizonyult, hiszen János szava szerint: „Szeretet az Isten.” (1Jn 4,16) Nagyon is igazságos tehát, hogy ő többre volt képes, mert jobban szeretett.

         Péter: Megvallom, nagyon tetszik, amit mondasz.

          34. Gergely: Amikor aztán másnap a tiszteletre méltó szűz cellájába távozott, Isten embere is hazatért saját monostorába. De íme, három nap múlva, amikor éppen égre emelt tekintettel cellájában tartózkodott, látta nővére lelkét, amint testéből elszállt, és galamb képében az égi otthonba repült. Nagy dicsőségében együtt örvendett vele, himnuszokkal, dicsérő imával adott hálát Istennek, s halálát jelentette a testvéreknek is. Ezeket aztán tüstént el is küldte, hogy a holttestet a monostorba hozzák, s helyezzék el abban a sírboltban, amelyet már elkészített saját magának. Így történt, hogy akiknek lelke Istenben mindig egy volt, azoknak a testét még a sír sem választotta el.

Forrás:

Szent Benedek élete:
         - első rész
         - második rész
         - harmadik rész
         - negyedik rész
         - ötödik rész

         - hatodik rész

         - hetedik rész
         - nyolcadik rész
         - kilencedik rész
         - tizedik rész

Férfi szív - női szív

      Szent Benedeknek (*Nursia, 480 körül † Monte Cassino, 547. március 21.), Európa védőszentjének az életrajzát Nagy Szent Gergely pápa örökítette meg, ennek szenteli a Dialógusainak második könyvét; nem ismerte személyesen, négy tanítványa elbeszélései után írta meg.

      A regulától eltekintve ez az egyetlen életrajzi forrás. Szent Benedek évente egyszer meg szokta látogatni nővérét, Szent Skolasztikát, aki Monte Cassino mellett élt. Utolsó találkozásukat jó humorral Gergely pápa így írja le, ekkor már Skolasztikát halálsejtelmek töltötték el, de Benedeknek nem szólt róluk: 

• „Ezért el kell mondanom néked a tiszteletreméltó Benedek atyáról, hogy igenis, volt valami, amit akart, de mégsem tudott elérni. Testvére, akit Skolasztikának hívtak, s gyermekkora óta Istennek volt szentelve, évenként egyszer el szokott hozzá jönni, mikor is Isten embere nem messze a kaputól a monostor egyik birtokára ment eléje. Egyik nap is szokása szerint megérkezett oda és tiszteletreméltó testvére szintén lement hozzá tanítványaival együtt. Az egész napot Isten dicséretében és szent társalgásban töltötték. Mikor pedig már az éjszaka sötétje közeledett, együtt is étkeztek. Még az asztalnál ültek - a szent társalgásban későre járt már az idő - midőn az Istennek szentelt szűz, a testvére, ezekkel a szavakkal fordult hozzá: „Kérlek, ne hagyj el ezen az éjszakán, hogy egészen reggelig beszélgethessünk a mennyei élet örömeiről.” Ezt felelte: „Hogy mondhatod ezt, nővérem? A monostoron kívül semmiképp sem maradhatok.” A mennybolt akkor olyan derült volt, hogy egyetlen felhő sem volt látható az égen. Az Istennek szentelt szűz pedig, amint testvére tagadó válaszát hallotta, kezét összekulcsolva az asztalra fektette, ráhajtotta a fejét, és a mindenható Úrhoz kezdett könyörögni. Ahogy aztán a fejét felemelte, oly erős villámlás, mennydörgés és akkora záporeső kerekedett, hogy sem a tiszteletreméltó Benedek, sem a vele ott tartózkodó testvérek nem tudták átlépni annak a helyiségnek a küszöbét, ahol beszélgettek. Az Istennek szentelt szűz fejét lehajtva könnyeivel árasztotta el az asztalt, és ezzel az ég derültségét záporrá változtatta. A felhőszakadás nem egy kis idő elteltével tört ki az imádság után, hanem oly tökéletes volt az ima és a zápor időpontjának egybeesése, hogy fejét az asztalról már az égzengéssel egyidejűleg emelte fel. Valóban, egy és ugyanazon pillanat műve volt fejének felemelése és a zápor megindulása. Isten embere erre átlátta, hogy a villámlás, mennydörgés és a hatalmas felhőszakadás közepette nem térhet vissza a monostorba. Szomorúan kezdett ezért panaszkodni: „Legyen irgalmas hozzád, nővérem, a mindenható Isten - mondta. - Mit is cselekedtél?” Azt felelte: „Íme kértelek, és te nem akartál meghallgatni. Az én Uramhoz fordultam, és ő meghallgatott. Most indulj csak el, ha tudsz; bocsáss csak el engem, és térj vissza a monostorba.” Ő azonban nem tudott a házból kimenni. Ahol tehát önként megmaradni nem akart, ott akarata ellenére kényszerült maradni. Így történt, hogy az egész éjszakát ébren töltötték, és a lelki életről beszélgetve kölcsönösen istenfélő társalgásban üdítették egymást. Ezért mondtam, hogy Benedek akart valamit, amit azonban nem tudott elérni. Mert ha a tiszteletreméltó férfiú szándékát tekintjük, nincs kétség afelől, hogy ő azt óhajtotta: maradjon a derült idő, amely megérkezésekor volt. Viszont olyan csodával találta magát szemben, Isten akaratából, mely egy szűz szándéka szerint valósult meg. De nincs csodálkoznivaló azon, hogy a szűz, aki testvérét oly régóta óhajtotta már látni, ekkor erősebbnek bizonyult, hiszen János szava szerint: „Szeretet az Isten” (Jn 4,16). Nagyon is igazságos tehát, hogy ő többre volt képes, mert jobban szeretett.” 

        A szeretet fölébe kerekedik a rendszabályoknak, a szeretet törvényt bont. Skolasztika kiegészíti Benedeket: a nővér a fivért, az asszony a férfit, a szív a szellemet. Csodálatos ajándék Szent Benedek regulája, az általa megfogalmazott keresztény életre vonatkozó rendszabályok összessége, de végülis csak a szeretet örök, nem az elvrendszerek. Nem elég csak  az Istent szeretni, az előttünk álló felebarátot is szeretni kell. Szent Skolasztika szerette fivérét.
      Nagyon rideg lenne az Egyház, ha csak a férfiak alkotnák, talán eddig már nem is létezne. Isten is Egyszülött Fiát egy asszonyra bízta, Máriára*. A teremtésben is a kettő együtt képez egészet. 

      Szent Benedek és Szent Skolasztika ikrek voltak.

_________________
* Szent Erzsébet mondja a Szűzanyának: „Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!” (Lk 1,45). Hinni - ez egy ige, héberül egy összetett szó, amelynek szószerinti fordítása így hangzik: „IGEN-t mondani Istennek”. Mária IGEN-t mondott Istennek, ezzel kezdődött a megváltásunk. Majd Isten gondoskodott Szent József meggyőzéséről, ő is IGEN-t mondott, mert szerette Máriát.