Szentmártoni Mihály jezsuita atya álláspontja, hogy a családfa-gyógyítása nem lelkiségi mozgalom, hanem az ezoterikus elemekkel vegyült alternatív gyógymódok egyike, amely vallási fogalmakat alkalmaz. Egyetértek 100%-ban Mihály atyával.
Ez a rövid mondata sok ellentmondásra talált a blogomon is: „De Grandis közvetlenül Jungra és kollektív tudatalattira hivatkozik, amikor igazolni akarja az elődök hatását az utódokra.”
A kollektív tudatalatti nyilvánvalóan egy ezotérikus fogalom, ezért nem fejtette ki bővebben (szerintem) Szentmártoni Mihály atya. Az ne tévesszen meg senkit, ha a katolikus médiában ezt a fogalmat keresztény olvasatban tálalják, mert attól még ezotérikus fogalom marad, akkor is, ha egy teológus pap használja „biblikus” fogalomként.
Sokan az állatok tanulmányozásával próbálták bebizonyítani a kollektív tudatalatti helyességét!!! Csak egy dolgot felejtettek el: Isten a saját képmására teremtette az embert, Lelkét lehelte belé, csak kevéssé tette kisebbé, mint az angyalokat, és azért teremtette, hogy keresse és szeresse Istent, csak Neki szolgáljon. Az állatból nem lesz soha ember.
Többen felismerték Jung veszélyes tévtanításait, de maradjunk továbbra is a magyar katolikus papoknál, Szentmártoni Mihály atya után következzen Gál Péter atya megkülönböztetése:
A modern pszichológiai iskolák és C. G. Jung (A New Age megértése)
Sigmund Freud és iskolája, az általuk megteremtett pszichoanalízis és bizonyos pszichoterápiák, gyógymódok, főképpen pedig Freud egyik nagy tanítványa, Carl Gustav Jung akaratlan is hozzájárultak olyan felismerések elterjedéséhez, amelyek az egyik oldalról kikövezték az utat a mai Új Korszak szellemisége számára. Az Új Kor mesterei, terjesztői pedig felfedeztek egy lehetőséget; hivatkoznak rájuk és elméleteiket tudományos igazolásukként igyekeznek felhasználni. Az ún. Transzperszonális és Humanisztikus Pszichológia nevű irányzat újabban pedig tudatosan alkalmazza a lélektani érveket és gyakorlatokat a New Age mozgalom érdekében. Sigmund Freudtól kezdve ez a mélypszichológia támogatta az embereket önmaguk jobb megértésében, de egyúttal azon az úton is, amit a már leírt idézet Hippolütosztól a gnoszticizmusnak tulajdonít; ennek javaslata segítette az embert az Istentől való elfordulás lázadó mozdulatában is:
,,Hagyjátok abba Isten és a teremtés kutatását. Magatokba nézzetek, önmagatokat tegyétek meg kiindulási pontul. (...) Ismerjétek meg a bánat, az öröm, a szeretet és gyűlölet forrását. (...) Ha ezt a témát gondosan áttanulmányoztátok, megtaláltátok őt magatokban.”
Miközben a modern pszichológiai kutatás valóban nem elégedett meg azzal, amit a kísérleti pszichológia kínált, úgy vélte, hogy mindig mélyebbre szállhat, és útja közben reális tapasztalatait fantáziát nem nélkülöző hipotézisekkel egészítette ki, amelyek gyakran csakugyan előbbre is tudták segíteni. Ezen az úton, a ,,tudományos ezoterika” befelé irányuló útján megállapította a tudat összetettségét, és megalkotta többek közt a tudattalan fogalmát. A nem hívő Freud és számos követője hajlamosak voltak arra, hogy felfedezéseiket, mint amilyen a libidó, vagy a tudattalan szerepe, úgy tekintsék, mint a ,,bölcsek kövé”-t; túlértékeljék, s általánosítsák az emberi élet, s a társadalom minden vonatkozására, s ily módon szinte misztifikálják ezeket. Úgy érezték, hogy csakugyan megragadhatták az ember lényegét, s ez felért egyfajta hittel. Még inkább így fogták fel e modern mélypszichológiai felfedezéseket a New Age újgnosztikusai. Amíg csak valószínűsítjük, hogy a Hippolütosz által idézett ókori gnosztikus iskola tagja a fentiek szerint ,,önmagában” valamilyen panteisztikus istenséget akart ,,megtalálni”, nyilvánvaló az, hogy a New Age-hívő a saját bensejében, a pszichoanalitikusoktól kölcsönzött ,,tudatalatti”-jában megtalálja istenét, aki valóban egyszerre önmaga is, meg a világszellem is, és így a monizmus révén eme ,,tudatalatti” segítségével valósul meg szerintük az áhított kapcsolat és egység a mindenség-Istennel.
A Freudnál nem kevésbé zseniális, és tudósi alázattal is rendelkező Carl Gustav Jung hipotetikus eredményei közül az új okkultizmus, a New Age mozgalma elsősorban az ún. ,,archetípusok” és a ,,kollektív tudattalan” elméletét fogadta és építette be revelációként, nagy készséggel.
Hogyan írja le ő maga ezeknek a fogalmaknak a lényegét?
,,A személyes emlékeken kívül mindenkiben adva vannak a nagy, ősi képek, ahogy Jakob Burckhardt egyszer találóan megfogalmazta: az emberi elképzelés örökölt lehetőségei arról, ami ősidők óta mindig is volt. Ennek örökletes volta magyarázza meg azt az alapjában véve különös jelenséget, hogy bizonyos mondatémák és motívumok az egész Földön azonos formákban ismétlődnek. (...) Olyan fantáziák reprodukálódnak, amelyeknek alapja (...) a tudattalan mélyebb rétegének a megnyilvánulása, annak a rétegnek, amelyben az általános emberi, ősi képek szunnyadnak. Ezeket a képeket vagy motívumokat archetípusoknak (vagy dominánsoknak) neveztem.”[1]
Jung megkülönbözteti a személyes tudattalant a személytelen tudattalantól, az utóbbit kollektív tudattalannak nevezi. Azt mondja hozzá: ,,A kollektív tudattalan az objektív, míg a személyes tudattalan a szubjektív pszichét képviseli.”[2]
Ez az utóbbi megfogalmazása azért érdekes, mert némileg láttatja azt a panteisztikus hitet Jungnál, melyre írásai közben az olvasó másutt is rábukkan, annak ellenére, hogy a tudós igyekszik személyes hitvallások helyett az objektív tényeknél maradni. Az ,,objektív psziché” ilyen fogalma, egyáltalán a kollektív tudattalan fogalma megengedi azt a következő lépést, hogy valaki azt mondhassa: az emberek tudatának egyik része, mivelhogy olyan tartalmai vannak, amelyek objektíven szerepelnek az emberiség történetében, mítoszaiban, jelképeiben, végül is egy összefüggést alkot, s ez nem lehet más, mint maga az objektív szellem, a világszellem, vagyis a kozmikus istenség. És ezt a lépést meg is tette a New Age gondolkodása. Így használja fel Jung ideáit a maga eredeti monizmusának megerősítésére. E lépés után pedig már nagyon kézenfekvő, hogy a ,,kollektív tudatalatti”-val lehet látszólag tudományosan magyarázni az okkult-mágikus csodatételeket, amelyekre a New Age törekszik, s melyekkel dicsekszik.
C. G. Jung egész életében fokozódó érdeklődést mutatott az okkultizmus iránt; kutatta a keleti és ókori vallásokat, megkülönböztetett figyelemmel a gnoszticizmust, sokféle okkult lelki technikát, jóslást, alkimista módszert próbált ki személyesen, valamint a jógát is.
Kutatói buzgalma közben nem mentesült azonban attól, hogy hatása alá kerüljön a nagyméretű okkult tudásanyagnak, melybe beleásta magát, és könyveiben maga is egy Nettesheimi Agrippát vagy Rudolf Steinert is meghazudtoló lendületes részletességgel dolgozta fel és jegyezte le a legkülönfélébb motívumokból összeállított analógiákat, párhuzamokat, melyek közül bizony igen sok erőltetetten és légbőlkapottan került egymás mellé. Olvassuk csak el, hogyan ível lelkesedéséből fakadó erővel az a képsor, mellyel egy archetipikus tartalomnak az általánosságát akarja megrajzolni, s amellyel sok-sok mágusnak és okkultistának a nyomdokaiba szegődve nem is tesz mást, mint a panteista - monista világerő fogalomnak, a vis vitalis-nak, az életerőnek, a teremtő energiának a létét hangsúlyozza azok számára, akik ezt a világnézetet választották:
,,Az energia és megmaradásának elve ősi kép kell hogy legyen, amely addig (míg Mayer föl nem fedezte) a kollektív tudattalanban szunnyadt. Akkor viszont be kell bizonyítanunk, hogy egy ősi kép valóban előfordult a szellemtörténetben, és hatott is évszázadokon keresztül. A bizonyítékot erre nagyobb nehézség nélkül megtaláljuk: a Föld legkülönbözőbb részein élő primitív vallások mind ezen a képzeten alapulnak. Ezek az úgynevezett dinamisztikus vallások, amelyeknek egyetlen és lényegbevágó gondolata egy olyan általánosan elterjedt mágikus erő létezése, amely mindennek a központja. Taylor, az ismert angol kutató, valamint Frazer ezt félreértve animizmusnak nevezte. Valójában a primitív népek az erőfogalmon nem lelket vagy szellemeket értenek, hanem olyasmit, amit Lovejoy amerikai kutató találóan »primitive energetics«-nek nevezett. Ez a fogalom megfelel a lélek, szellem, isten, egészség, testi erő, termékenység, varázserő, befolyás, hatalom, tekintély, gyógyszer képzetének, éppúgy, mint ahogy bizonyos kedélyállapotoknak, amelyeket az affektusok kiváltása jellemez. Bizonyos polinéziai törzseknél a »mulungu« (ez a primitív energiafogalom) szellemet, lelket, démoni lényt, varázserőt, tekintélyt jelent; és ha valami bámulatos dolog történik, az emberek »mulungu«-t kiáltanak... A történelem folyamán ez a kép új meg új formát öltött. Az Ószövetségben a mágikus erő az égő csipkebokorban és Mózes arcán világol; az evangéliumokban a lángnyelv, melynek formájában a Szentlélek száll alá az égből. Ez Hérakleitosz világenergiája, »az örökké égő tűz« a perzsáknál ez a »haoma« vagy az isteni kegyelem tűzfénye; a sztoikusoknál ez az őshő, a sorserő. A középkori legendákban aura, dicsfény gyanánt jelenik meg a szentek feje körül... A régiek felfogása szerint ez az erő maga a lélek: halhatatlanságának eszméjében rejlik megmaradásának az elve, s a buddhista és primitív nézet a metempszichózisról (lélekvándorlás) az állandó megmaradás melletti határtalan változóképességét fejezi ki.”[3]
Ez az összekapkodott példázat, kellő átgondolás nélkül így lefektetve, valójában nem annyira tudományos magyarázat, mint inkább az okkult világkép kedvelőinek nyújtott ,,bizonyíték” egy tekintélyes tudóstól... Hiszen láthattuk, hogy az okkultizmus panteista fogalma az a különféleképpen nevezett energia-fogalom, amellyel úgy próbálják az anyagi valóságot és a világszellemet összekapcsolni, hogy meglegyen az áhított átmenet (az egység miatt), és közben legyen köze minden vallási hagyományhoz. Jung szövegében nem csak akörül bukkan fel kérdés, hogy ilyen egyszerűsítve beszélhetünk-e a primitív népek összes vallásáról, kimondható-e fő jellegzetességükként ez a bizonyos ,,energia”-gondolat; nagyobb probléma az, ahogyan Jung azonosságot tételez fel - minden metafizikai-filozófiai magyarázat nélkül - a fizikusok által vizsgált energia (Mayer) és a legkülönfélébb vallások energia-fogalomhoz hasonló monista, vagy panteista, vagy csakugyan animista fogalmai között. Még nagyobb probléma, hogy a Szentlelket a mágikus erővel azonosítja.
Ez egy mindennapi varázsló okkultistától, mint pl. W. Charon, megszokott beállítódás, és egy mindennapos New Age-propagátortól szinte természetes, de túlságosan igénytelen megfogalmazásnak tűnik egy nemzetközi tekintélyű tudós pszichológustól. Figyelemre méltó, ahogyan ,,mágikus erő”-nek nevezi az ószövetségi és keresztény teofániákat, isteni megjelenéseket is ugyanabban a sorban. A klasszikus mágia és a New Age szócsöveinél találom ezt a fajta fogalmazást, amely a keresztény hitet és misztériumait egyértelműen a mágia sorába helyezi, olyanoknál, mint W. Charon, Szepes Mária vagy az új antropozófus iskolák. Jung tiszteletreméltó módon kívánja, hogy a modern ember is ismerje el azt, hogy szüksége van valamilyen Istenre. Immanuel Kanthoz hasonlóan próbálja visszacsempészni az előbb már racionálisan eltörölt istenfogalmat; míg a filozófus-előd az erkölcsiség vonzataként képzeli el Istent, a pszichológus az archetípusokból vezeti le a morális és pszichés gyógyuláshoz szükséges istenfogalmat.
,,Az istenfogalom (...) irracionális természetű, szükségszerű pszichológiai funkció, amelynek egyáltalán semmi köze az Isten létének kérdéséhez. Erre a kérdésre ti. az emberi értelem sosem adhat választ; az isten létének bizonyítékát még kevésbé tudja valaha is felmutatni. Ez tulajdonképpen fölösleges is: egy mindenható, isteni lény gondolata mindenkiben él, ha nem tudatosan, akkor tudattalanul, mivel ez archetípus. Valamiféle felsőbb hatalmat érzünk lelkünkben - ha ez nem tudatosan Isten, akkor legalábbis a »has«, (...) mint Pál apostol mondja. Értelmünk már nagyon régen tudja, hogy az Isten igazi létét és mivoltát még csak elgondolni sem tudja, nemhogy elképzelni, Isten léte egyszer s mindenkorra megválaszolhatatlan kérdés. A »consensus gentium« (emberi egyezség) örök időktől fogva istenekről beszél, és örökké fog is beszélni róluk.”[4]
Nem tudunk maradéktalanul örvendezni a New Age gondolkodóihoz társulva Jung eme teljesítményének, mellyel láttatná, hogy íme, pszichológiai felfedezése hogyan menti meg számunkra az istenfogalmat... Látható ugyanis nála az, hogy - miután a ráció Istenét halottnak nyilvánítja, és nem veszi figyelembe a másik ,,consensus”-t, az emberi tudatokét, a gondolkodókét, a filozófia reflexióját az istenfogalomra, sem semmilyen kinyilatkoztatást -, mi marad meg az istenfogalom ,,megmentéséhez”: a mély lélekvilágból, vagy ki tudja, honnan feltörő képek, tartalmak, lények, szellemek, érzelmek. Vagyis mindaz, ami irracionális, ami intuitíve fogható fel, az, ami az ösztönök termékeivel, indulataival, emlékekkel, álmokkal keveredve támad fel belülről. Az, hogy itt végül is milyen istenképet találunk, az nem lehet kérdés; politeizmusra, panteizmusra, félistenektől vagy szellemektől nyüzsgő világra bukkantunk? Egyre megy Jungnál. Ő megelégszik ezzel, vagyis a lényeg az, hogy a tudattalan az embernek biztosít valamilyen hitet. A másik kérdésünk az, hogy az irracionális, a mélyből feltörő, az intuícióban magától érkező mitől ad értékesebb, bizonyosabb utat az istenséghez, mint a tudatos gondolkodás, vagy egy tudatosan és ,,intuitíve” is elfogadott kinyilatkoztatás?
Jung rendszere nyomában az kísért, hogy az öntudatlan és mélyben szunnyadó dolgokat mind Istennel azonosítsák. Ha pedig a kollektív tudattalan őrzi az istenek fogalmát, akkor megint csak egy lépés kell, hogy kiaknázva a tudattalan nagy lehetőségeit, egyénileg is kiemeljünk belőle tartalmakat (amihez csak valamilyen megfelelő pszichotechnikára van szükség, mint eksztázisra, hipnózisra, alfa-állapotra, Kundalini-meditációra stb). És készen állhat mindenfajta lelki manipuláció szentesítése, akár az istenmegismerés ürügyével. Arra a kérdésre: mégis mi az a ,,valamiféle felsőbb hatalom, amit megérzünk lelkünkben”? - sokan tudják, hogy sajnos elég sokféle válasz adható...
Pedig másutt leszögezi Jung:
,,A pszichológiának (...) nincs módja arra, hogy metafizikai állításokhoz folyamodjon. Csak azt állapíthatja meg, vajon egybeesik-e a pszichés teljesség jelképisége az istenséggel, de sose bizonyíthatja azt, hogy egy istenkép magát az Istent jelenti, vagy hogy a mélyén pótolja az Istent.”[5]
Másutt pedig:
,,Az archetípus gondolata miatt kritikusaim sokszor súlyosan megtámadtak. Minden további nélkül megengedem, hogy e fogalom vitatható, és nem csekély zavart okozhat...”[6]
Ezeket a megállapításait azonban nem idézik a New Age műhelyeiben... Helyette azonban magukénak és mesterüknek vallják őt.
Szepes Mária például eképpen beszél róla:
,,Az alkimistákban felismerte az eredeti metapszichikai élményre és tapasztalatokra törekvő, merész kutatókat, akik szellemük körül nem tűrték el a középkori egyház dogmatizmusának korlátait. Jung az alkímiai szimbólumok óriási képanyagát vette át tanulmányaiban, és olyan módon értelmezte őket, ahogy a hermetikus filozófia (értsd: az okkultizmus - G. P.). Tehát hiteles ősformáknak látta e jelképeket, amelyek minden síkon más transzpozícióban ábrázolják ugyanazt a lényeget.”[7]
,,Jung olyan hermetikus ismertetőjeleket hordozott intellektusában és lelki alkatában, amelyek őt az általa »archetipikusnak« definiált »bölcs öreg ember«-hez teszik hasonlóvá... Jungban teljessé válik egy kör, amely Hermes Trismegistossal indult, és Pythagorason, Hippokratesen, Paracelsuson, Crolliuson, Kirchneren, Hahnemannon, végül Jungon és tanítványain keresztül a szellemi kibontakozás spirálritmusát rajzolja ki.”[8]
Úgy tűnik, ő maga is valóban viaskodott azzal, hogy a pszichológiailag megtalált általánosságok, emberi szimbólumok, lélektani élmények kapcsolatba hoznak-e minket a metafizikaival, az Istennel. Mint láttuk, egyszer kimondja a tudományos kutatás és a saját hipotézis függetlenségét is az istenhit metafizikai kérdésétől. Másutt viszont nyilvánvalóan állást foglal - praktikus szempontokból - az újgnosztikus vallási szinkretizmus mellett. Jung felhozza, hogy a keresztény hit feszültségben áll azokkal a pogány és gnosztikus, vallási tartalmakkal, amelyekre ő maga is gyakran támaszkodik. Ezt az ellentmondást nem tudja kellően megmagyarázni, inkább megnyugtatja magát is azzal, hogy megállapítja: újabban ,,ez az ellentét közben megfelelő kifejezésformát keres, például a keleti vallásokban (buddhizmus, hinduizmus és taoizmus). A teozófia szinkretizmusa messzemenően szolgálja ezt a szükségletet, ez magyarázza meg számos sikerét.”[9]
A zsidó-keresztény kinyilatkoztatás hitéhez való viszonyát jellemzi: ,,...sem a múltban, sem a jelenben nem sikerült elérnie még neki a hajdani pogány szimbolizmus gazdagságát” - mondja sajnálkozva a katolicizmus kereszténységéről.[10] Úgy látszik, a tudós, aki szimbólumokkal foglalkozik, nem teszi le munkaszemüvegét, és a vallásokat is aszerint minősíti (márpedig minősíti!), hogy mennyi szimbólum szerepel bennük... Mindez rendkívül jól jött a New Age hit számára, amely viszont a régi és okkult szimbólumok sokaságát dobja be a huszadik századi ember mindennapjai közé.
Végül is ő maga valamiféle panteista hit felé jutott el, s azt vallotta, hogy az istenséget intuitíve tapasztalta meg. Elméleti szinten láthatóan izgatta a monizmus igazolhatósága. Előkészítette a maga módján az utat a gondolkodásban az egységesítő szempontok ,,győzelme”, a monizmus felé. ,,Unus mundus”-nak nevezett állapotról beszélt, amikor az anyag még nem vált el a szellemtől, a pszichétől. Az egy-világ érdekében a kollektív tudattalan nála megadja az átmenetet a pszichés, tudatos világ és az anyagvilág között is.
A cselekményeket, amelyeket egyesek Istennek tulajdonítanak, a marxizmus az anyag képességeinek ismerte el. A dolgokat, tetteket, amit egyesek Istennek tulajdonítanak, C. G. Jung a tudattalan psziché képességeinek ismerte el; szerinte ez, a közös örökség a lelkek mélyén hordozza a világot ,,teremtő” és ,,rendező” ősmintákat, programokat.
,,A keresztények hálával adósak két amerikai kritikusnak, Kevin Perrotának és Leanne Payne-nek” - írja Michael Cole -, amiért rávilágítottak Jung gondolatainak hibáira. Szerintük ,,Jung alaptanításainak négy gyengesége van: Az első a hajlás az ön-feloldás felé; egy másik tendencia, hogy összetéveszti az egyént az Istennel; a harmadik az, hogy Jung összekeveri a személyi tökéletesség célját a keresztény szentség céljával; végül az a gondolat, hogy a gonoszt inkább integrálni kell, mint személyében elvetni. Jung önéletrajza, az Emlékek, álmok és elmélkedések leleplezi a svájci pszichológus gondolkodásának lényegét és motivációját. Egész életében sanyargatta a démon, vagy ahogy mások nevezik, az okkult fenomén. Azt tolmácsolta, hogy az Isten jó is és rossz is, hogy Jahweh és a sátán egy teremtmény pólusai, és hogy hasonlóképpen a pszichikai életnek is megvan a jó és rossz pólusa. Ez a Jungról szóló rövid kivonat tükrözi, hogy ő valójában a legmegbízhatatlanabb vezető és tanító. Jelenleg még az egyik modern pszichológiai iskola feltalálója, ami a New Age-ben a transzperszonális pszichológia eszméjéhez vezetett. Ennek koncepciója az »isteni belső« és a »realitás egysége« ideákat hozta be a pszichológiába. A transzperszonális pszichológiában minden létező alapja a tudatosság. Ha egy magasabb tudatosságra lépünk, tetőzésünket a tiszta lélekben találjuk meg. Olyanok leszünk, mint az Isten. Egyértelmű, hogy a transzperszonális pszichológia a nyugati panteizmust, a keleti hinduizmust és buddhizmust öleli fel.”[11]
Carl Gustav Jungot kritizálva nem bíráljuk a széles tudású tudóst vagy a nagyszerű orvost, aki gyakran használta fel páciensei érdekében az egyház tanítását vagy a lelkészi segítséget. Kritizáljuk azonban a kereszténység szempontjából téves világnézetét, amit tisztelői nem elemeznek, amit nagy hatása miatt, úgy látszik, kevesen tudnak szemügyre venni valódi teológiai szempontok alapján. A kevesek közé tartozik a jezsuita Mitch Pacwa, aki Catholics and the New Age című könyvében a tisztelet szavai mellett kritikájában a hiányokat és tévedéseket is le merte írni: ,,A kétségeim Jung téziseit illetően akkor vetődtek fel, mikor észrevettem, hogy a keresztény tanításokat mitikus szemszögből magyarázza és a kollektív tudattalan őstípusok egy nagyobb csoportjának tekinti. Én hinni akartam abban, hogy a kereszténység mind történetileg, mind pedig objektívan igaz és nem csupán egyfajta mítosz, még akkor is, ha ezt a fogalmat ügyesen újra definiáljuk. Jézus Krisztusnak adtam az életemet azáltal, hogy beléptem a jezsuitákhoz és fogadalmat tettem. Ha Krisztus csak egy archetípus lenne, nem hiszem, hogy képes lettem volna jezsuita maradni. Nekem a mítoszok és az őstípusok túlságosan sekélyesek ahhoz, hogy feladjak értük feleséget, gyerekeket és otthont. (...) Nem lettem volna képes elkötelezni magam Krisztus örömhíre számára, ha csak a tudattalannak személyes vagy kollektív terméke lenne. Jézus Krisztus egy hitet és egyházat hagyott apostolaira, amelyért keresztények éltek és életüket adták. Jung teljesen félremagyarázta a dolgot, mikor úgy értelmezte a Szűz Mária mennybevételéről szóló hittételt, mint az Istenhez hozzáadott női részt. (...) Jung és a keresztény tanítás: Első: Jung a hitet a hittételek vak elfogadásaként értelmezte; szerinte a hit elzárja a hívőt az igazi teljességtől. »Az a hit főbűne, hogy gátat vet a tapasztalatnak«. Az ő szemében a hit bűn! (...) Jungot vallása odáig juttatta, hogy így fogalmazzon: »Miután tapasztalatból tudtam, hogy Isten nem ütközik meg az istenkáromláson, sőt, néha még bíztat is rá, mert az embernek nem csak a fényes, pozitív oldalát kívánja előhívni, hanem sötétségét és istentelenségét is...« (...) Második: Jung hangsúlyozta, hogy Isten személyes megtapasztalásának kell a dogmákban való hitnek a helyébe lépnie... Nemcsak hogy megtanulta elfogadni tapasztalatait, de belőlük azt a következtetést vonta le, hogy Istennek is van árnyoldala, melyet a keresztény tanítás letagad. Ez és más, legkevésbé sem hithű ideái megerősítették meggyőződésében, hogy »vallási ügyekben egyedül a tapasztalás a mérvadó«. (...) Harmadik: Jung úgy vélte, hogy az archetípusok jelentik a világ igazi tudását. Amit az Egyház mond Szűz Mária mennybemeneteléről, nem jelent annyit Jung számára, mint a saját külön tudása a mandala és egyéb archetípusok valódi jelentéséről. Tulajdonképpen Jung gondolatainak katolikusok körében való népszerűségének egy része abból adódik, hogy vallásunkba mélyreható és igaz betekintést ígér - mélyebbet, mint a hivatalos dogmák. (...) Jung gnosztikus, mert hitte, hogy tudása a pszichéről, különösen hipotézisei a kollektív tudattalanról és ennek őstípusairól, feltárták a vallás és a személyiség igazi értelmét. A keresztény tanítások egyházi magyarázatai ellenére Jung meg tudta ragadni az igazi értelmet az őstípusok saját, egyedi értelmezésére alapozva. Ez már közel jár a gnózisban való hithez, vagy titkos tudáshoz. (...) Jung tudtunkra adja, hogy Isten Krisztussá vált (ti. Jézusban), hogy elszenvedje a szenvedő emberi sorsot. Ez a kijelentése ellentmond egy másik kijelentésének: »Az Úr Jézus számomra kétségtelenül ember volt, esendő figura, és csak a Szentlélek egy morzsája«. Az ilyen vélemények összezavarják az olvasót az élet legfontosabb kérdéséről, melyet Urunk Jézus így tett fel: »Ti kinek tartotok engem?« (Mt 16,15). Jung hablatyolása Jézus identitásáról nyitottá teszi művét a New Age magyarázatai felé, melyek távolról sem hiteles keresztény magyarázatok.”[12]
_________________________________________
Jegyzetek
[1] C. G. Jung: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába. Bp., Európa Könyvkiadó, 1990., 123-124.
[2] C. G. Jung i.m. 125.
[3] C. G. Jung i.m. 128-130.
[4] C. G. Jung i.m. 133-134.
[5] C. G . Jung: Aión. Bp., Akadémiai Kiadó, 1993., 166.
[6] C. G. Jung Bevezetés...i.m. 145.
[7] Szepes Mária i.m.171.
[8] Szepes Mária i.m. 148-186.
[9] C. G. Jung: Bevezetés...i.m. 147.
[10] C. G. Jung: Bevezetés... i.m.146.
[11] Michael Cole - Tony Higton - Jim Graham - David C. Lewis i.m. 36-37.
[12] Mitch Pacwa SJ: Catholics and the New Age. Michigan, Ann Arbor, Servant Publications, 1992. 41., 47-48., 49-50., 62-63.
