Ó-antifónák (December 17-23)

      A mai nappal kezdődik advent utolsó és intenzívebb hete. Ebben a közvetlen készületi időben az Egyház az Ó-antifónák sorával tanít minket. Ezek az antifónák az Esti dicséret Magnificat-jához kapcsolódnak, nevüket a kezdő „Ó” indulatszóról kapták, gregorián énekek, a Megváltó utáni vágyakozást fejezik ki. A megszólítások az Ószövetségből valók, de mindegyik az üdvözítő Jézusnak szól. 

December 17:  

Ó, Bölcsesség! Te a magasságbeli Isten ajkán születtél, erőddel elérsz a világ egyik végétől a másikig, és üdvösen igazgatod a világmindenséget: Jöjj, taníts meg minket okosan élni!

https://www.youtube.com/watch?v=8ngcQDQfhlA 

December 18: 

Ó, Urunk és népednek vezérlő Fejedelme! Te megjelentél Mózesnek az égő csipkebokorban, és neki a Sínai-hegyen törvényt adtál: Jöjj, válts meg minket kitárt karoddal!

https://www.youtube.com/watch?v=dn1cloz0ssQ 

December 19: 

Ó, Jessze gyökeréből támadt Sarj! Te jel vagy a népek számára; elnémulnak a királyok előtted, és epedve várnak a nemzetek: Jöjj, szabadíts meg minket, már ne várass tovább magadra!

https://www.youtube.com/watch?v=VFE7B-DZ8_w 

December 20:  

Ó, Dávid kulcsa és Izrael királyi pálcája! Amit te megnyitottál, azt senki be nem zárja, amit te bezártál, azt senki ki nem nyitja: Jöjj, szabadítsd ki a börtönből a foglyokat, akik sötétségben és a halál árnyékában ülnek! 

https://www.youtube.com/watch?v=fDg29sswhgQ 

December 21: 

Ó, szent Virradat! Te az örök világosság Fényessége és az igazságosság Napja vagy: Jöjj, és világosítsd meg azokat, akik sötétségben és a halál árnyékában ülnek! 

https://www.youtube.com/watch?v=1BsZH7e27Dg 

December 22: 

Ó, nemzetek Királya és szívük Kívánsága, az Egyház Szegletköve! Te egybekapcsolod régi és új választott népedet: Jöjj, üdvözítsd az embert, akit a föld anyagából alkottál!

https://www.youtube.com/watch?v=5GvDvgfLoUo 

December 23: 

Ó, Emmánuel, törvényhozó Királyunk! Te üdvözíted a reád várakozó népeket: Jöjj, és üdvözíts minket, Urunk, Istenünk! 

https://www.youtube.com/watch?v=wdu0HjiLEn4

 

Adventi útmutató Böjte Csaba Testvérrel (4)

...és elhangzik ez a mondat a videóban Csaba testvér ajkáról:

ajándékká válni (mások számára)...

Mikor ma a közömbösség, mások kihasználása, a szeretetlenség a divat, még az Egyházban is... sokszor ezt tapasztalom meg - mármint a blogszerző . De csakis ajándékként érdemes élnem, igazad van Csaba testvér, ha sikerül:-) és akkor is, ha néha ez oly nehéz.

Adventi útmutató Böjte Csaba Testvérrel (3)

Adventi útmutató Böjte Csaba testvérrel (2)

Advent második vasárnapja:

Adventi útmutató Böjte Csaba testvérrel

Advent első vasárnapja:

Szalmaszálakat a Kisjézus jászolába

Czakó Gábor

Ádventi szalmaszál

      Ádventben járunk. A szó a latin adventus Domini kifejezésből ered, jelentése: az Úr eljövetele. Régen a karácsony előtti hat héten át tartott, ezért november közepén kezdődött. Utóbb Szent András napján, november 30-án kezdődött. Az emberek szerdán és pénteken böjtöltek, szombatonként nem ettek húst, és minden hajnalban misére mentek. A hajnali misét latinul roráténak nevezzük. A szó jelentése: harmatozzatok. A „Harmatozzatok, égi magasok” kezdetű, ilyenkor szokásos énekről. Székelyföldön a hajnali misén adták elő a betlehemes játékot is.

      Az utóbbi időben a november 27-e és december 3-a közötti vasárnap az első napja, Krisztus Király ünnepe, az egyházi év kezdete. Így az ádvent hossza 21 és 28 nap között ingadozhat december 25-től visszaszámolva.

      Az ádvent ilyen módon való megülése magyar eredetű. Tőlünk terjedt el az Osztrák–Magyar Monarchiában, majd a lengyelek közt s Közép-Európában.

      „Az advent Krisztusvárás volt nékünk... az olyan volt, hogy vártunk, kértünk, örültünk. Az advent András napja után kezdődött. András napja zárta be a muzsikát. Amikor már közelgett, tudtuk, hogy jaj, vége a vígságnak. András-napkor mentünk az első hajnali misére. Mikor jött adventnak az első napja, mi már készítettük a szállást, de nem a háznál, hanem a szívünkben. Édesanyánk mondta: Gyűjtögessétek a Kisjézus jászolába a szalmaszálakat, nehogy kevés legyen alatta. Na de ez azt jelentette, hogy most már evésben-ivásban, nótázásban egyaránt tartóztassuk magunkat.” (Advent Mezőkövesden; Gari Margittól gyűjtötte és megírta Fél Edit – Vigilia, 1985/12.) Sokfelé ma is szokás a szalmaszálgyűjtés: a gyermekek jócselekedetük után tehetnek egy-egy szalmaszálat a Megváltó jászolbölcsőjébe.

      A keresztény ember ünnepeire virrasztással, várakozással, böjttel készül. E hármasság célja az éberség fölszítása, hogy készek legyünk az ünnep megélésére. Az éberség nem a szem, hanem a lélek megnyitása.

*

      A karácsonyi gyermek, a Világ Világossága nem villanyerőmű, nem az utcákat, a lakásokat, az áruházakat, még csak nem is a templomokat világítja meg, hanem a lelkeket. „Minden embert megvilágosít, ám nem mindenki fogadja be.” A világosság nem azonos a fénnyel. A fény fotonok áramlása, külső, fizikai jelenség. A Világosság belül, a lélek mélyén gyullad föl. Ragyogását azok fogadják be, akiknek „hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek”, akik „hisznek a nevében, akik nem vérnek vagy testnek a vágyából, nem is férfi akaratából, hanem Istenből születtek.” (Jn 1,9–13). Akik újjászületnek hitükben – tanítja Jézus Nikodémuson keresztül mindannyiunknak. Vágyunk-e újjászületni?

      Az ádvent világosság-gyakorlat.

      Az éberség, lelkünk tüzének fölszítása az újjászületés előkészülete. A Világosságon nem múlik, ő eljön. Bod Péter írja az ádvent négy vasárnapjáról: „a Krisztusnak négy adventtussa, eljövetele vagyon. Midőn a testben megjelent. – Ez a Karácsony. – Midőn a szívbe bészáll, és az embert megtéríti. – Ez volna az újjászületés. – Midőn halála óráján elmégyen az emberhez. – Átsegít bennünket. – Midőn eljő az utolsó ítéletre.” – Hogy az örök életbe befogadjon. Ha mi befogadtuk őt.

      Vajon mi befogadjuk-e őt? Milyen egyszerűen mondta a mezőkövesdi parasztasszony, Gari Margit: „mi már készítettük a szállást, de nem a háznál, hanem a szívünkben”. Hogyan kell szállást készítenünk Istennek a szívünkben?

*

      A nagy misztikusoktól tudjuk, hogy miután megélték az Ő „lépteit a szellőben”, többé semmire sem vágytak jobban, mint ugyanerre, hogy újra és újra, mert ennél csodálatosabb élmény nincs. Ennek gyakorlati útja a tisztaság, a jóság, a szépség, az igazság és a szeretet mentén vezet. Az újjászületésbe, az egyszerűségbe. Böjte Csaba így szokta leleplezni a misztika titkát: ha valaki éhes, akkor annak enni kell adni. Lásd Mt 25,35–36. „(…) mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, vándor voltam és befogadtatok, mezítelen voltam és fölruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok, börtönben voltam és fölkerestetek.” Ez természetesen nem belátás, hanem megvalósítás, a Világosság tetteinken keresztül hatol belénk. Azoknak a szalmaszálaknak a révén, melyeket például nélkülöző gyermekek megsegítésével gyűjtöttünk.

      Manapság, az ún. szociális kérdések fölmerülésekor civilizációnk értekezleteket hív össze, bizottságokat alapít, „projekteket” indít menedzserekkel, igazgatóságokkal – és felügyelőkkel, akik megeszik a jótékonyak által összeszedett kenyeret.

      Az ádvent, az Úr eljövetele igazi megoldást kínál.

*

      Egyszer egy idős pap mesélte, hogy karácsonykor betolakodott hozzá egy környékbeli mocskos csavargó. Kényszerítette, hogy adjon neki enni-inni, viszonzásul förtelmesen viselkedett. Amikor végre elment, az öreg plébánosba belehasított a Világosság: egész életében rendesen ellátta papi hivatalát, hitoktatott, imádkozott, tanult, doktorált is, de saját kezűleg soha életében egy pohár vizet nem adott senki nyomorgónak…

      A misztika végtelenül tiszta és egyszerű. Mindenki számára nyitott, mert a gondolat és a tett összekapcsolása. Hajdan tömegek élték. Semmi köze a tanultsághoz, és még kevésbé az okoskodáshoz, mely örökké a villanykapcsolót keresi – a világosság helyett.

       Vajon rakosgatjuk-e a szalmaszálakat a Kisjézus jászolába? Vagy belevetjük magunkat december konzumidióta őrületébe, hogy megtömjük a multik zsebét? Megúszhatjuk-e a jótetteket azzal, hogy szeretteinket elárasztjuk fölösleges szamárságokkal?

Ó, Gyermek Jézus...

Jó csendben várni az Úrra (Siral 3,26)

       Ima nélkül nem tapasztalhatjuk meg Isten ajándékát: hogy szívünkben megízleljük és szellemünkben megtapasztaljuk az Isten jelenlétét, erejét, édességét már itt a földön, Isten önmagát akarja nekünk ajándékozni. Hallgatás és csend nélkül nincs igazi ima. A hallgatás szoros kapcsolatban van a magánnyal. A magány nem elszigeteltséget jelent, hanem egyedül Isten keresését, szavának készséges meghallgatását és önfelajánlást Szeretetének. Az ima nem csak az napi imaidőt jelenti, hanem az Istennel való bensőséges egyesülésének állandó keresése a nap folyamán napi elfoglaltságaink és teendőink közepette. Az igazi ima elmélyíti a testvéri szeretetet, a testvéri szeretet növeli az Isten utáni vágyakozást.

      Az imádkozás egészen máriás lelkiséget jelent, vagyis követjük Mária hallgatását, rejtett, elmélkedő életét, hitét, szeretetét, önátadását Istennek, és közreműködését a megváltás misztériumában.

Velünk az Isten (IV. / 26)

December 24

(IV.hét / Csütörtök)

„Holnap lerontatik a föld bűne és a világ Üdvözítője uralkodik majd fölöttünk.”

      1. Istennek az időben és az időn kívül véghezvitt valamennyi tette közül legnagyobb az Ige megváltó megtestesülése. Legnagyobb, mivel célja nem egy egyszerű teremtmény, bármilyen magasrendű legyen is, hanem maga Isten, az örök Ige, aki az időben emberi természetet vett magára. Legnagyobb, mivel mint Isten irgalmas szeretetének legmagasabb rendű megnyilvánulása azt a művet jelenti, amely minden másnál jobban megdicsőíti Istent, éspedig szeretetével kapcsolatban dicsőíti meg, ami pedig Isten lényege. Legnagyobb végül, az embereknek hozott mérhetetlen jó miatt; a bűnök bocsánata, az egész emberi nem üdvössége és örök boldogsága teljesen az Ige megtestesülésétől, Jézustól, a megtestesült Igétől függ.

      Az Atyaisten kiválasztott minket „őbenne, a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte. Szeretetből arra rendelt minket, hogy gyermekeivé legyünk Jézus Krisztusban; Őbenne nyertük el a megváltást... bőséges kegyelme folytán... A végtelenül irgalmas Isten azzal mutatta meg nagy szeretetét irántunk, hogy Krisztussal életre keltett minket, bűneinkben halottakat, így kegyelemből kaptátok a megváltást; föltámasztott minket és maga mellé ültetett a mennyben” (Ef 1,4-7; 2, 4-6).

      Jézus, a megtestesült Ige az üdvösség és a szentség egyetlen forrása. „Ő a láthatatlan Isten képmása (Kol 1, 15), ő a tökéletes ember, aki visszaadta Ádám leszármazottainak, az első bűn óta eltorzult Isten-képmásoknak Istenhez való hasonlóságukat” (Gaudium et Spes 22). Krisztus nélkül az ember Istent nem szólíthatná Atyának, nem szerethetné őt gyermekeként, nem remélhetné, hogy részesedik benső életében; nem lenne kegyelem, se Isten boldog színelátása. Jézus nélkül az ember a pusztán emberi élet rabja volna, nélkülözné ideiglenesen és örökre a természetfeletti távlatokat.

      2. Az Ige megtestesülése, azaz Istennek az egész világ üdvösségére és megvilágosítására szolgáló legnagyobb műve homályban, csendben, a legszerényebb és legemberibb körülmények között megy végbe. A császár rendelete arra kötelezi Máriát és Józsefet, hogy elhagyják a kis názáreti házat. S íme máris úton vannak, gyalogosan, mint a legszegényebbek, jóllehet Mária hamarosan gyermeket vár. Nem engedélyezték, hogy elnapolják az utazást, ők pedig nem tesznek semmi ellenvetést, hanem gyorsan és egyszerűen engedelmeskednek. Aki parancsol, ember, mély hitük révén azonban a pogány császár rendelete mögött meglátják Isten akaratát. És mennek, bízva a Gondviselésben. Isten mindent tud, Isten majd mindenről gondoskodik. Isten „mindent javukra fordít azoknak, akik őt szeretik” (Róm 8, 28). Semmi sem történik véletlenül. Az Üdvözítő születésének helyét már megjövendölte a próféta: „De te, Betlehem, bár a legkisebb vagy, mégis belőled születik majd, aki uralkodni fog Izrael felett” (Mik 5, 1). A jövendölés az alázatos jegyesek engedelmessége állal beteljesedik. Beérve a városkába, szállást keresnek, „de nem jutott nekik szállás” (Lk 2,7), és így nincs más hátra, mint hogy egy városon kívül eső barlangban húzódjanak meg. Az állatok e menedékhelyének ridegsége nem csüggeszti el őket, se meg nem botránkoznak: tudják, hogy a születendő Gyermek Isten Fia, ugyanakkor azt is tudjak, hogy Isten művei mennyire különböznek az ember műveitől! És ha Isten azt akarja, hogy legnagyobb műve itt teljesedjék, ebben a nyomorúságos barlangban, ebben a nagy szegénységben, Máriának és Józsefnek nincs semmi ellenvetése! Elég volna csak egy csöppnyi emberi okoskodás, hogy elrémüljenek, kételkedjenek, elbizonytalanodjanak... Mária és József mélyen alázatosak, ezért tanulékonyak és feltétel nélkül hisznek Istenben. Isten pedig, a maga stílusában, felhasználja mindazt, ami a világ szemében szegény és megvetett; így viszi végbe legnagyobb művét.

      Az éjszaka csendjében és sötétségében Mária világra hoz egy fiút, a „Magasságbeli Fiát” (Lk 1, 32). Így végre történelemmé vált, „amit az Úr a próféta szavával mondott: Anya lesz a szűz és fiat szül, Emmanuel lesz a neve. Ez azt jelenti: Velünk az Isten” (Mt 1,22—23).

      Ó legteljesebb és átalakult szeretet! Ó isteni látvány! Ó kimondhatatlan! Milyen dicsőséges felfogni, ó Jézus Krisztusom, amikor megérteted velem, hogy hogyan és hogy értem születtél! Valóban, azt látni és megérteni, hogy nekem születtél, minden örömnél többet jelent. A Megtestesülésből és a születésből fakadó bizonyosság ugyanaz; ugyanazért testesültél meg, amiért születtél. Bámulatos, milyen csodálatosak is a művek, amelyeket értünk véghezvittél!

Folignói B. Angela, Il libro della B. Angela

Útmutató az elmélkedéshez a Bevezetőben.

Forrás:

P. Gabriele di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006

Az Ige Testté lett (IV. / 25)

(IV.hét / Szerda)

„Ó Emmánuel! Törvényünk és Törvényhozónk,

népek reménysége és üdvözítője:

jöjj el, és üdvözíts minket, mi Urunk, Istenünk!”

      1. Az Ige a Szentháromság második Személye. Az egyetlen isteni természet ölen három Személy van, három szubzisztencia. Az ember is szubzisztens lény, személy. E „szubzisztencia” révén mondhatja ki: „én”, és tulajdoníthatja ennek az énnek azokat a tetteket, amelyeket véghezvisz. Istenben, az isteni természetben három Személy van, aki azt mondhatja: „én” a külső isteni cselekvések tekintetében, amelyek mind a három Személy közös tettei, mivel a minden három isteni Személy birtokában lévő egyetlen isteni természetből származnak. Az Ige éppúgy bírja az isteni természetet, mint az Atya és a Szentlélek; birtokában van ugyanazoknak a végtelen isteni tulajdonságaiknak - örökkévalóság, mindenhatóság, mindentudás -; minden isteni nagyság és tökéletesség éppúgy az Igéjé, mint a másik két Személyé. Az Ige, az Egyszülött Fiú csak abban különbözik az Atyától, hogy az Atya nemzette őt, a Szentlélektől pedig annyiban, hogy azt az Atya és a Fiú leheli. Az Ige minden más szempontból tökéletesen azonos az Atyával és a Szentlélekkel, és velük együtt hajtja végre ugyanazokat a tetteket: végtelen módon ismer és szeret, teremt és fenntartja az egész világegyetemet.

      Az Ige Isten! János evangélista evangéliuma kezdetén, mielőtt Jézus földi születéséről beszélne, bemutatja az Ige örök származását, aki öröktől az Atya keblén létezik, Vele teljesen egyenlő, ugyanakkor különbözik tőle. „Kezdetben volt az Ige; az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige” (1, 1). Az Ige az Atya egyetlen Szava, aki egészen kifejezi az Atyát; az Atya, neki adva egész lényegét és isteni természetét, közli vele egész isteni tevékenységét is. Íme, az Ige a causa efficiens, minden természetes és természetfeletti élet elve (princípiuma). „Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett.” Az Ige, az Atya ragyogása azonban nemcsak élet, hanem fény is, fény, amely felfedi az emberek előtt Isten nagyságát és misztériumait: „Benne volt az élet, s az élet volt az emberek világossága” (Jn 1, 4). A természetes élet, a kegyelmi élet, a fény, Isten megismerése: minden az Igétől származik, aki az Atyával és a Szentlélekkel együtt Isten.

      2. „És az Ige testté lett” (Jn 1, 14). Az Ige, lévén Isten, örök és változhatatlan, ezért szükségképpen az marad, aki volt: „manet quod erat!” Semmi sem akadályozza azonban meg abban, hogy Ő, együtt az Atyával és a Szentlélekkel, az időben egy olyan emberi természetet teremtsen, amely - ahelyett, hogy olyan korlátolt és gyönge „én” birtokosa volna, mint az ember - tökéletesen az isteni „én” kormányzása alatt áll. Így is tett: az általa felvett emberi természet azonos az emberével, azonban - ahelyett, hogy egy emberi „én”-hez tartozna — isteni „én”-hez, az Ige Személyéhez tartozik, így tehát ennek az emberi természetnek tettei és szenvedései az Igéé. Az Igének, megtestesülése után, kettős természete van: az egyetlen isteni természet, amelyet közösen bír az Atyával és a Szentlélekkel, valamint az emberi természet, amely ugyanaz és ugyanazon tulajdonságokkal bír, mint az emberé.

      Az Ige ugyanaz maradt, aki volt, mégsem szégyellte, hogy isteni mivoltában magára vegye a bűn miatt elesett emberi természetet, „kiüresítette önmagát, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát” (Fil 2,7-8). Az örök Ige így valóban Emmanuel, Isten-velünk lett, aki azért jött, hogy köztünk fölverve sátrát, hozzánk mindenben hasonlóan, megszabadítson minket a bűn rabságából, a sátán igájából.

      Íme, végtelen szeretetében ezt művelte Isten, aki, megkönyörülvén a bűn mélységébe hullt teremtményén, habozás nélkül elhatározta Egyszülötte megváltó Megtestesülését. „Krisztus Jézusnak az a küldetése a világban, hogy igazi közvetítő legyen Isten és az ember között... Isten Fia valódi Megtestesülése útján jött el, hogy az embereket az isteni természet részesévé tegye” (Ad Gentes 3).Ez a gyümölcse annak a nagy szeretetnek, amellyel minket Isten szeretett (Ef 2, 4).

      Ó fenséges és örök Háromság! Mi a halál fája vagyunk, te pedig az élet fája. Ó örök Istenség, mit jelent a te fényedben látni teremtményednek ezt a tiszta fáját; ezt a teremtményt te magadból hoztad elő, ó végtelen tisztaság, tiszta ártatlansággal, egyesítetted az emberséggel és meggyökereztetted abban azt, amit te alkottál meg a föld porából... Azonban ez az ártatlanságból kiinduló életfa engedetlenség folytán lezuhant, és az élet fájából a halál fájává változott. Nem is hozott más gyümölcsöt, mint a halált. Ezért, te fenséges és örök Háromság, minthogy őrültként szereted teremtményedet, látva, hogy ez a fa csak halált terem, mivel elszakadt tőled, ugyanazzal a szeretettel, amellyel teremtetted, kerestél neki gyógyulást, és emberségünk halott fájába beoltottad istenségedet. Ó édes és szelíd beoltás! Te kimondhatatlan édesség, méltóztattál egyesülni a mi keserűségünkkel; te, a ragyogás, sötétségünkkel; te, a bölcsesség, oktalanságunkkal; te, az élet, a halállal; te, a végtelen, a mi végességünkkel! Teremtményed sértegetései után ki késztetett téged arra, hogy visszaadd neki az életet? Csakis a szeretet... s így e beoltás által szétfoszlik a halál.

Szienai Szent Katalin, Preghiere ed Elevazioni 110-112

Útmutató az elmélkedéshez a Bevezetőben.

Forrás:
P. Gabriele di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006

A nagy misztérium (IV. / 24)

(IV.hét / Kedd)

„Ó népek Királya, mindannyiunk vágyakozása,
Szegletkő, a két népet egybefoglaló: jöjj el,
és mentsd meg az embert, kit a porból alkottál!”

      1. A liturgia sürgető crescendoval fejezi ki az Üdvözítőre való várakozást, mintegy összegyűjti mindazok vágyát, akik a századok során szabadulást reméltek: „Ó népek Királya, jöjj el!” Ez a vágyakozás időszerű marad minden emberben, aki tudatában van annak, hogy szüksége van az üdvösségre; sóvárgását az Üdvözítő misztériumának elmélyítésében kell kifejeznie. Ez pedig azt jelenti, hogy a végtelen Szeretet misztériumába kell belehatolnia, az ugyanis a misztérium egyetlen magyarázata.

      „Isten szeretet” (1Jn 4, 16): benne és kívüle minden a szeretet műve. Mivel Isten a végtelen Jó, semmit sem szerethet önmagán kívül attól a vágytól indítva, hogy növelje boldogságát: önmagában van mindene. Isten boldogsága abban áll, hogy Isten önmagában szeret, végtelen jóságát és tökéletességeit ki akarja árasztani, teremtményeket akar, hogy mások is részt vegyenek életében. Isten így szerette az embert örök szeretettel, természetes és természetfeletti életet adva neki így hívta őket életre. Isten a semmiből alkotta meg az embert, gyermekének teremtette meg, arra rendelte, hogy részesüljön belső életében, örök boldogságában. Ez az állapot volt Isten végtelen szeretetének az emberre vonatkozó első terve. Amikor azonban az ember bűnbe esett, Isten, aki őt a szeretet egy aktusában teremtette, a szeretetnek egy még nagyobb aktusával meg akarta váltani.

      A Megtestesülés misztériuma tehát annak „a nagy szeretetnek” legfelső megnyilvánulása, „amellyel Isten szeretett minket” (Ef 2, 4). „Isten szeretete abban nyilvánult meg, hogy Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk. A szeretetnek nem az a lényege, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, s elküldte Fiát bűneinkért engesztelésül” (1Jn 4, 9-10). Miután természetes életet adott az embernek és természetfeletti életre rendelte, mit adhatott volna neki Isten még többet, mint önmagát, a testté lett Igét, hogy az megváltsa az embert a bűntől?

      2. Isten szeretet, magától értetődő tehát, hogy az ember javát szolgáló tetteinek története a szeretet, az irgalmas szeretet története. A teremtés és a megváltás terve „minden szeretet forrásából, az Atyaisten szeretetéből fakadt. Az Atya... nagy és irgalmas jótékonyságának szabadon teremtett, sőt érdemünk nélkül arra hívott meg, hogy osszuk meg vele életét és dicsőségét” (Ad Gentes 2). A terv első szakasza tehát: az ember öröktől arra rendeltetett, hogy szemlélje és élvezze Isten belső életét; a terv második része pedig: a Megtestesülés misztériuma.

      Ádám bűne tönkretette az emberiség természetfeletti állapotra való felemelésének első tervét: mindnyájan lezuhantak ebből az állapotból, az eredeti bűnhöz pedig mindenki hozzáadta a maga személyes bűneit. „Mindnyájan vétkeztek és nélkülözik Isten dicsőségét” (Róm 3, 23), mondja Szent Pál. Isten mindent megbocsáthatott volna, végtelen szentségéhez és igazságosságához azonban az illett, hogy megfelelő elégtételt kérjen. Erre pedig az ember teljesen képtelen volt. Ekkor teljesedett be Isten irgalmának legnagyobb műve; a második isteni Személy jött, hogy megtegye azt, amit az ember nem tudott megtenni. Íme az Ige, Isten Egyszülöttje, aki „értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért, leszállott a mennyből, megtestesült a Szentlélek erejéből, Szűz Máriától és emberré lett” (Credo). Isten irgalmas szeretete elérte legmagasabb pontját. Ha nincs nagyobb hálátlanság és nyomor a bűnnél, nem lehet nagyobb szeretet annál, amelyik ráhajol az elvetemültségre, hogy azt megváltsa, és így az embert visszavezesse eredeti ragyogó állapotába. Nem egy próféta vagy angyal által teszi ezt Isten, hanem személyesen: az egész Szentháromság műveli a Megtestesülést, amelynek során az Ige Személye emberi természettel kapcsolódik össze. Isten Fia jön, hogy megszabadítsa az embert, akit maga alkotott a sárból. A Teremtő, minden nép Királya személyesen állítja helyre keze művét és veti meg az Egyház alapját, amelybe minden szétszórt gyermekét össze akarja gyűjteni.

      Istenem, tégy méltóvá arra, hogy megismerjem azt a csodálatos misztériumot, amelyet a Szentháromság kimondhatatlan szeretete művelt: szent Megtestesülésed titkát; értünk történt ez, és ez volt üdvösségünk kezdete. A Megtestesülés egyrészt eltölt minket szeretettel, másrészt biztossá tesz minket üdvösségünkben. Ó fölfoghatatlan szeretet! Nincs ennél nagyobb szeretet: az én Istenem testté lett, hogy engem Istenné tegyen. Ó szenvedélyes szeretet! Hogy engem megújíts, fölvéve emberi természetünket, kicsivé tetted magadat. Mindazonáltal nem úgy tetted, hogy valami is hiányozzék belőled vagy Istenségedből... csak Fogantatásod mélységes titka mondatja velem ezeket a szavakat... Ó Fölfoghatatlanság, aki értünk érthetővé lett! Ó Teremtetlen, aki értünk teremtmény lett! Ó Elképzelhetetlen, aki értünk elképzelhetővé lett! Ó Kitapinthatatlan, aki értünk tapinthatóvá vált! Ó Uram, méltass arra, hogy meglássam csodálatos szeretetednek azt a mélységét, amelyet a szent Megtestesülésben közöltél velünk.

Folignói B. Angela, Il libro della. B. Angela

      Ó, Uram, hogy dicsérjelek, hogy adjak neked hálát szeretetedért? Annyira szerettél engem, hogy irántam való szeretetből beléptél az időbe, Te, aki az időt alkottad; a világban korodra nézve fiatalabb voltál sok szolgádnál, Te, aki a világban a legősibb vagy; emberivé lettél, Te, aki az embert alkottad; anyád teremtménye lettél, Te, aki őt teremtetted; azok a karok hordoztak téged, amelyeket te formáltál; azokat a kebleket szoptad, amelyeket te töltöttél meg; kisgyermekként sírtál a jászolban, Te, aki az Ige vagy, aki nélkül nincs emberi ékesszólás.

Szent Ágoston, Sermo, 188, 2

Útmutató az elmélkedéshez a Bevezetőben.

Forrás:

P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006

Ó Napkelet... (IV. / 23)

(IV.hét / Hétfő)

„Napkelet! Örök fény ragyogása, igazság Napja!

Jöjj le és világosíts meg minket,

kik sötétségben ülünk és a halál árnyékában!”

      1. „A szerelmem! Nézzétek, ő jön ott, ugrál a hegyeken és szökell a dombokon. Köszön s így szól szerelmesen: Kelj föl, Kedvesem, gyere szépségem!” (En 2, 8. 10). A Szentírás a házasság jelképét alkalmazva Istent jegyesként mutatja be, aki kezdeményez ;s közeledik ahhoz, akit szeret: Izraelt, a jegyeséül kiválasztott nemzetet, és találkozásra készteti. Mindebben annak előképét kell látnunk, ami beteljesedett, amikor az örök Ige, Isten Fia, testet öltve Mária szűzi méhében eljegyezte az emberi természetet.

      Ha ezért a magasrendű egyesülésért Krisztus az Egyház és benne minden megváltott misztikus jegyese lett, akkor a Názáreti Szűz a legkiválóbb jegyes, akit Isten Fia hív és kiválaszt magának: „Kelj föl, Kedvesem, és jöjj” (uo. 13). Mária válaszolt a hívásra, az Ige pedig misztikus jegyese s ugyanakkor igazi fia lett. A Szent Szűz azonban, bár teljesen elmerül ennek a csodálatos misztériumnak imádásában, megérzi, hogy ez a kimondhatatlan ajándék nem egyedül őérte van; érzi, hogy letéteményese annak, éspedig az egész emberiség számára. Készségesen minden benne felhangzó hívásra „útnak indult és a hegyekbe sietett” (Lk 1, 39), hogy felkeresse rokonát, Erzsébetet, akinek anyaságáról az angyaltól értesült. Nincs egyedül: a testté lett Ige van vele, vele együtt halad át a hegyeken, hogy találkozzék azokkal a teremtményeivel, akiknek üdvözítéséért jött. Mária így megkezdi küldetése teljesítését: Krisztust viszi a világba. Hallgatagon hordja őt, a benne élő Isten azonban kinyilatkoztatja magát. „Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, örömében megmozdult méhében a gyermek, maga Erzsébet pedig eltelt Szentlélekkel” (41).

      Mária arra tanítja a keresztényeket, különösen pedig az apostolokat, hogy Krisztust nem annyira szavainkkal visszük el testvéreinkhez, hanem inkább Istennel egyesült életünkkel, azzal, hogy magunkban teret engedünk Istennek, és hagyjuk, hogy növekedjék szívünkben.

      2. Mária azt a Krisztust hordozza, aki mint „az örök fény ragyogása és az igazságosság Napja” éppen felkelőben van. Ragyogása oly nagy, hogy nem tud rejtve maradni és tevékeny lesz anyja által: „Lásd, mihelyt meghallottam köszöntésed szavát - mondja Erzsébet -, az örömtől megmozdult méhemben a gyermek” (Lk 1, 44). Az Úr angyala ezt már előre megmondta Zakariásnak: „Feleséged, Erzsébet, fiat szül neked ... Már anyja méhében a Szentlélek fogja eltölteni” (Lk 1, 13. 15). Nos, ez most beteljesedett. Az előfutár már születése előtt megszentelődik Mária közvetítésével, aki viszont, hogy Isten Fia Anyja legyen, a kegyelem és a megszentelődés közvetítője lett nemcsak Keresztelő János, „az asszonyok fiai között a legnagyobb”, hanem minden idő és minden nép minden embere számára.

      A Szűz Anya annyira tiszta és áttetsző, hogy merő jelenléte is kinyilvánítja Krisztus ragyogását és világosságát. Az embereknek, akik „sötétségben és a halál árnyékában” ülnek, nélkülözik a fényt, és képtelenek annak befogadására, rendkívül nagy szükségük van Mária anyai közvetítésére. Mária az út, amely Krisztushoz vezet, Anya, aki szétszórja a sötétséget, és felkészíti a .szíveket a Megváltó befogadására. Ugyanakkor a keresztény példaképe is, akinek, miután befogadta Krisztust, tovább is kell Őt adnia testvéreinek. A keresztény életének is ilyen tisztának, áttetszőnek kell lennie, minden megnyilatkozásában Krisztust kinyilvánítania. A keresztény magatartásában Krisztusnak, „az örök fény ragyogásának és az igazságosság napjának” kell tündökölnie, szétoszlatnia a sötétséget, a kétségeket, a tévedéseket, az előítéleteket és bizonytalanságot mindazokban, akik talán azért nem hisznek, mert még nem találkoztak olyan kereszténnyel, aki hitelesen tanúskodott az Evangéliumról. Mária hatalmas közbenjárására támaszkodva a keresztény így imádkozik önmagáért és testvéreiért: „Ó Napkelet! Örök fény ragyogása, igazság Napja! Jöjj el, és világosíts meg minket, kik sötétségben ülünk és a halál árnyékában!”

      Szeretett anyám, aki oly tökéletesen hordoztad Jézust, taníts minket arra, hogyan hordjuk őt magunkban, miután magunkhoz vettük őt, és bennünk van, amint benned is volt testével. Mindig bennünk van, amint benned is volt, isteni lényével.

      Taníts, hogy ugyanolyan szeretettel, összeszedettséggel, csendes szemlélődéssel és imádással hordozzuk, mint te tetted...

      Taníts, Anyánk, hogy úgy utazzunk, amint te, elfelejtve minden földi dolgot, szemünket szüntelenül Jézusra függesztve, akit te, méhedben hordozva, szemléltél, imádtál, csodáltál. Mintegy álomban haladtál át a teremtmények között, mintegy felhőben láttál mindent, ami nem Jézus volt, miközben Ő, mint a nap, csillogott, szikrázott és ragyogott benned, átölelte szívedet és fénnyel töltötte be lelkedet.

Taníts, hogy úgy járjunk utunkon és az élet útján, ahogyan te jártál és tettél életed minden napján: észre sem véve a külső dolgokat, állandóan Jézusra szegezett szemmel. Ő világosítja meg lelkünket, mint valami tűzfolyam. Et nox illuminatio mea in deliciis meis. Ó, Istenem, hadd legyen minden, ami nem Te vagy, számunkra sötét éjszaka, és Te, egyedül Te világítsd meg lelkünk mélységét a Te édes ragyogásoddal.

Charles de Foucauld, Sur les fetes de l'année

Útmutató az elmélkedéshez a Bevezetőben.

Forrás:

P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006

Betlehemes

Két napja igazi tél van, szakad a hó, minden fehér. A betlehemesek is megjelentek a városban, az Artera szervezésében. Ez a hagyomány faluhelyeken most is él, csodálatosan megtöltik a lelket és a szívet a betlehemi éjszaka titkaival, békéjével, szeretettel ....

A Szűz és a Megtestesülés (III. /21)

(III.hét / Szombat)

„Ó Dávid kulcsa, aki megnyitod az örök Ország kapuját, 
jöjj el, vezesd ki a börtön házából a bilincsbe verteket,
kik sötétségben ülnek és a halál árnyékában”

      1. Ha Mária élete mindig összeszedett és Istenre összpontosult volt, akkor még összeszedettebbé válhatott abban az időszakban, amikor a Szentlélek erejéből az Ige méhében megtestesült. Gábor angyal magányban és visszavonultságban találta őt; ebben a légkörben fedte fel neki Isten rendelkezéseit: „A Szentlélek száll rád, s a Magasságos ereje borít be árnyékával. Ezért a születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni” (Lk 1, 35).

      Az összeszedettség nyitottá tette a Szüzet az isteni üzenet meghallgatására, nyitottá a beleegyezésre, készségessé a teljes odaadásra. Abban a pillanatban „szívébe és testébe fogadta Isten Igéjét” (LG 53). Isten egészen egyedülálló módon lett jelenlévővé Máriába. Ez a jelenlét meghaladja Istennek a teremtményekben való más jelenlétét. Az alázatos Szűz az örök Ige tabernákuluma lett. Ennek tudatában így énekelt: „Lelkem magasztalja az Urat..., mert nagyot tett velem a Hatalmas” (Lk 1, 46. 49). Ugyanakkor csendben elrejtette az isteni misztériumot, szíve rejtekében imádva élte azt. Eljön a nap, amikor József észreveszi anyaságát, és nem tudja, mit tegyen. Mária azonban fölöslegesnek tartja a csend megszegését, igazolni sem akarja magát, sem felvilágosítást adni. Isten, aki szólt hozzá, aki benne működik, tudni fogja, hogyan védje meg titkát; tudni fogja, mikor kell közbelépnie. Mária ebben biztos. Rá bízza tehát ügyét, és – bár szenved - továbbra is hallgat, Isten titkának hűséges letéteményese marad. Ennek a hallgatásnak meg kellett indítania a Magasságbeli szívét. Íme Józsefnek egy angyal jelenik meg álmában és ezt mondja: „József, Dávid fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, hiszen akit a szíve alatt hord, a Szentlélektől van” (Mt 1, 20). Isten nem tud ellenállni a hűséges hallgatásnak, a feltétlen bizalomnak, teremtménye teljes önátadásának.

      2. Isten egyetlen teremtménynek sem adta oda magát annyira, mint Máriának. Viszont egyetlen teremtmény sem értette meg jobban az isteni ajándék nagyságát, mint Mária, és senki sem volt szerelmesebb és hűségesebb őre és imádója ennek, mint Mária. Szentháromságról nev. Boldog Erzsébet így mutatja őt be: „Van egy teremtmény, aki ismerte Istennek ezt az ajándékát, egy teremtmény, aki egy atomnyit sem veszitett el belőle... Ez a hűséges Szűz, aki »mindent megőrzött szívében«. Az Atya, ráhajolva erre az annyira szép, erre az önmaga szépségét annyira nem ismerő teremtményre, azt akarta, hogy az időben ő legyen Annak anyja, akinek az örökkévalóságban ő az Atyja. Akkor közbelépett az Isten minden művét ihlető szeretet Lelke, és a Szűz kimondta maga »legyen«-jét: »Íme az Ur szolgáló leánya, legyen nekem a te igéd szerint«. A legnagyobb misztérium teljesedett be akkor, az Ige testté, Mária pedig örökre Isten zsákmánya lett” (1 Lelkigyak. 10. 1).

      Miközben csendben imádta a benne beteljesülő misztériumot, nem hanyagolta el mindennapi kötelességeit. A benne élő Istenben való élete nem vonta el őt a mindennapi lét konkrét feladataitól. Stílusa azonban mindig a Magasságbelit imádó magatartása volt. B. Erzsébet így folytatja: „Milyen békével és összeszedettséggel közelített minden dologhoz! Hogy megistenítette még a leghétköznapibb dolgokat is! Mindenben Isten ajándékának imádója maradt. Mindez nem akadályozta meg a külső teendők végzésében, amikor a szeretet gyakorlásáról volt szó. Azt hiszem, hogy a Szent Szűz magatartása - az angyali üdvözlettől a születésig eltelt hónapokban - példaképe azoknak a belső életet élő lelkeknek, akiket Isten arra választott ki, hogy belül éljenek” (uo.).

      Mária a lélekben jelenlévő Istenre összpontosított belső élet titkára tanítja a keresztényeket. Hogy elérjük ezt az összeszedetttséget, ki kell törnünk a kíváncsiság, a fecsegés, a fölösleges elfoglaltságok köréből, és bele kell helyezkednünk a csend, az isteni jelenlét és az imádás légkörébe. Ez a csönd nem szegénység, hanem az élet teljessége, a vágyak intenzív összefogása, kiáltás Isten után, kiáltás az Üdvözítő után: Ó Dávid kulcsa, jöjj el, vezesd ki a börtön házából a bilincsbe verteket, kik sötétségben ülnek és a halál árnyékában!

      Ó Mária, a Szentháromság temploma! Ó Máría, tűz hordozója! Mária, irgalmasság osztogatója. Mária, az emberi nem visszavásárolója! Krisztus kínszenvedésével, te pedig tested és lelked szenvedésével vásároltad vissza a világot.

      Ó Mária, te békés tenger, Mária, béke ajándékozója, Mária, termékeny föld. Mária, te vagy az az első növény, amelyen kivirágzott Isten Egyszülött Fiacskájának illatos virága, hiszen benned, termékeny föld, vettetett el ez az Ige. Te vagy a föld és te vagy a növény. Ó Mária, tüzes szekér, alázatod hamuja alatt te hordoztad a rejtett tüzet.

Szienai Szent Katalin, Preghiere ed Elevazioni 116-117

Útmutató az elmélkedéshez a Bevezetőben.

Forrás:

P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006

Jessze gyökere (III. / 20)

(III.hét / Péntek)

„Ó Jessze gyökere, ki jelként állsz a népek között,

jöjj és szabadíts meg minket, és már ne késlekedjél!”

      1. Az utolsó adventi napok nagy antifónái különféle szempontok szerint készítenek fel az Üdvözítő eljövetelére, a messiási jövendölések legkifejezőbb vonásait alkalmazzák rá, és megvilágítják üdvözítő műve különböző sajátosságait. Két antifóna - Ó Jessze gyökere, Ó Dávid kulcsa - különös módon kiemeli Krisztus dávidi leszármazását, és üdvözli benne az Izrael királyának tett ígéretek beteljesülését. Izajás ezt mondta: „Vessző kél majd Izáj törzsökéből, s hajtás sarjad gyökeréből... Az Izáj gyökeréből támadt sarj zászlóként áll majd a népek előtt. Keresni fogják a pogány nemzetek” (Iz 11, 1. 10). És Jeremiás: „Igen, jönnek napok, amikor igaz sarjat támasztok Dávidnak. Királyként uralkodik majd, bölcsen kormányoz, gondja lesz a jogra és az igazságra az országban” (Jer 23,5). Mindez akkor lesz történelem, amikor Jessze, Dávid atyja, gyökeréből megszületik Jézus, az Üdvözítő. Ő áll majd jelként a népek között mint az üdvösség zászlója. Minden nép vágyódva tekint felé, őt keresi, őt várja, őt hívja segítségül: „Jöjj és szabadíts meg minket, ne késlekedj!”

      A világ ezer éveken keresztül várakozott rá, most pedig már kétezer éve késlekedik, hogy elismerje őt, elfogadja mint Üdvözítőt, mint Isten Fiát, mint igaz Istent és igaz embert. Pedig a világnak ma is mérhetetlen szüksége van rá: ma éppúgy, mint tegnap, holnap éppúgy, mint ma, Krisztus marad mindig az üdvösség egyetlen jele, csak őbenne üdvözülnek az emberek. A nagy antifónák, akárcsak a jövendölések, emberi leszármazását világítják meg, hogy kiemeljék: hogy ha Ő „a Fölséges szájából származó Bölcsesség”, ha Ő az Ige, Isten Fia, akkor ember Fia is. Krisztus az emberiséghez tartozik, ugyanakkor annak csúcsán áll. Ő a „kulcsa, központja és célja az egész emberi történelemnek” (GS 10); azért lett ember, hogy az ember Őbenne ismét megtalálja Istent.

      2. „Ó Dávid kulcsa ... „ A kulcsok a hatalmat és így az uralmat jelentik. Ebben az esetben Dávid királyságát Krisztus kapja meg. A Jelenések könyvében is úgy jelenik meg mint „aki ha valamit kinyit, senki be nem zárja, s ha valamit bezár, senki ki nem nyitja”. Világos: hatalmát nemcsak Dávid birodalmában gyakorolja, ahonnan származik, hanem túl minden földi országon kiterjeszti azt a mennyek országára, amelynek örök Ura, és ahová el akar vezetni minden embert. Krisztus a legnagyobb Király, joga van kinyitni az emberek előtt az Atya országát. Ő meg is teszi ezt, ha nem a tekintély mozdulatával, hanem irgalmas szeretetével; ez utóbbi által lett ember az emberek között, és ez késztette élete odaadására azért, hogy az embereknek visszaszerezze az Atya házába való belépés jogát. Azzal, hogy a megtestesülésben kiüresítette önmagát, továbbá kínszenvedésével, halálával és feltámadásával Krisztus a menny „kulcsa” lett.

      Amikor Zakariás fia születésekor visszakapja hitetlenkedése miatt elvesztett beszélőképességét, azonnal énekbe tör ki; ebben a Messiást magasztalja, akinek János előfutára lesz. „Eltelve Szentlélekkel” körvonalazza küldetését: „meglátogat minket a magasságból, hogy világosságot adjon az embereknek, akik sötétségben és a halál árnyékában ülnek" (Lk 1, 78-79). A liturgia ismétli ezeket a szavakat, és beilleszti a negyedik nagy antifónába: „Ó Dávid kulcsa, jöjj el, s vezesd ki a börtön házából a bilincsbe verteket, kik sötétségben ülnek és a halál árnyékában”. Hogy az Atya országába elvezesse az embereket, Krisztusnak előbb ki kell őket ragadnia a bűn börtönéből, a halál sötétségéből. Ő, az örök Világosság, az Atya fényessége, meg akarja világosítani elméjüket és szívüket, hogy megszabadítsa őket a rossz árnyaitól és a sátán rabságából. A karácsonyra való előkészület azt jelenti, hogy megnyílunk Krisztus fénye felé, hagyjuk, hogy szava és örömhíre megvilágosítson, elvetjük a sötétséget, és őt, a Fényt követjük, aki jön, hogy a magasságból meglátogasson minket.

      Ó lelkem megvilágosító Igazsága, vigyázz, ne szóljon hozzám sötétségem. Földi dolgokhoz zuhantam alá és hályog borítja lelkemet. Ámde innét, ezekből is szerettelek téged. Tévelyegtem, de emlékeztem rád. Meghallottam visszatérésre intő hangodat mögöttem, de alig szűrődött hozzám a békétlenek zsivaja miatt. És íme, cserepes szájjal most visszatérek, lihegve lépek forrásod felé. Senki ne vessen gáncsot. Hadd igyak forrásodból, hogy forrásodból éljek. Ne én legyek a magam élete. Magamból rosszul éltem, magam halála lettem, s csupán benned éledek föl ismét. Szólj hozzám! (Conf. XII, 10).

      Uram, szomjazom! Élet forrása, itass meg!... Jöjj, Uram, ne késlekedj. Jöjj, Úr Jézus, jöjj és látogass meg békéddel. Jöjj és szabadítsd ki ezt a börtönbe zártat, hogy egész szívvel örvendhessünk előtted. Jöjj, Üdvözítőnk, jöjj, téged vár minden nép. Mutasd meg arcodat, és elnyerjük az üdvösséget (ps. Sol. 35).

Szent Ágoston

Útmutató az elmélkedéshez a Bevezetőben.

Forrás:
P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006

Isten keresése a teremtményekben (III. / 19)

(III.hét / Csütörtök)

„Ó örök Bölcsesség, aki erővel és szelídséggel irányítasz mindent,

jöjj és taníts meg az okosság útjára!”

      1. A mai liturgiában felhangzik az első a bölcsességi könyvekből vett nagy antifónákból. „Én a Fölségesnek szájából születtem” (Sir 24, 3), mondja magáról a megszemélyesített Bölcsesség. Őt dicsérve a szent szerző hozzáteszi: „Erejét kifejtve elér a világ egyik végétől a másikig, és a mindenséget üdvösen igazgatja” (Bölcs 8, 1). A „Fölséges szájából született” és az egész teremtett világ kormányzására küldött Bölcsességben a katolikus hagyomány az Ige előképét látja; ő Isten lényegi Szava, a Szentháromság második Személye, az örök és teremtetlen Bölcsesség, aki által minden lett és aki egy napon megtestesült az emberek üdvösségéért. Adventben ezért így imádkozik az Egyház: „Jöjj és taníts meg az okosság útjára”.

      Az embernek mérhetetlen szüksége van arra, hogy megértse: minden teremtmény Istentől származik és mindent végtelen Bölcsessége irányít. Az egész teremtett világ a teremtetlen Bölcsesség jegyét viseli magán, minden lény őbelőle nyilakoztat ki valamit, egyetlen teremtmény, egyetlen létező sem bújhat ki kormányzása alól. A legfőbb és legnagyobb bölcsesség ezt jelenti: minden teremtményben felismerjük Isten keze alkotását, a változékony emberi életben pedig az örök Bölcsesség tervét.

      Elsősorban az Isten képére teremtett embert tartjuk az örök Bölcsesség mesterművének. A bűn ugyan elhalványíthatja benne az isteni képet, az erkölcsi nyomorúság megváltoztathatja és felfordíthatja benne a végtelen Bölcsesség tervét, mégis egyik is, másik is létezik. Aki pedig ezt a képet és tervet fel tudja fedezni, annak abban az örömben lesz. része, hogy testvéreiben találkozik Istennel. Ekkor az emberrel való kapcsolatok nem elvonnak Istentől, hanem Isten keresésének és megtalálásának alkalmaivá válnak, lehetővé teszik, hogy teremtményeiben magát Istent szeressük és szolgáljuk. Mindez azonban csak akkor lehetséges, ha a keresztény előbb megtöltötte szívét Istennel, első tekintetét hosszan őrá szegezte és az ima meghitt pillanataiban megismerte őt.

      2. Amikor Isten örök Bölcsessége megtestesült, emberi arccal és Jézus néven megjelent a világban mint a századok óta megjövendölt Szabadító, legtöbben nem ismerték fel. „A sötétség nem fogta fel. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” (Jn 1, 5. 11). A bűn által elhomályosított szem nem képes arra, hogy meglássa Krisztusban az Isten Fiát, aki azért lett ember, hogy „népét megváltsa a bűntől” (Mt 1, 21). A szenvedélytől elvakult értelem nem értheti meg annak szavát, aki az Atya Szava. Hasonló módon az az ember, akinek szíve és tekintete nem tiszta, nem képes arra, hogy felismerje Istent és felismerje testvéreiben Krisztust. „Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják Istent” (Mt 5, 8); meglátják majd színről színre az örök hazában, de a hit által már ebben az életben elkezdik látni őt nem csak misztériumaiban, hanem műveiben is. „Csak a hit világosságánál és Isten igéjéről elmélkedve tudjuk mindig és mindenütt felismerni Istent, akiben »élünk, mozgunk és vagyunk« (ApCsel 17, 28), tudjuk keresni az ő akaratát minden eseményben, tudjuk meglátni Krisztust minden emberben” (AA 4). Amikor e bölcsesség fényében az élet minden eseményében és minden teremtményben felfedezzük Istent, testvéreinkben pedig meglátjuk Krisztust, alapvetően megváltoznak emberi kapcsolataink. Ahelyett, hogy megállnánk a teremtmények merő emberi tulajdonságainál, kikerülhetetlen, többé vagy kevésbé sértő hibáinál, azt nézzük, amit bennük Isten kinyilatkoztatott. Így túllépünk minden faji vagy nemzeti, pártbeli vagy társadalmi különbségen, nem teszünk különbséget rokonszenvesek és ellenszenvesek, barátok vagy ellenségek, hívők vagy hitetlenek között, hanem minden emberben Isten képét tiszteljük és szeretjük, Krisztus arcát keressük és ismerjük fel. Az ember is, aki távol él Istentől, aki talán lázad ellene, az ő teremtménye és gyermeke, ha nem is a kegyelem által, de legalább a kegyelemre való meghívottsága által: továbbá Krisztus testvére, legalábbis jog szerint, hiszen Krisztus érte is megtestesült, meghalt és feltámadt. Az emberekkel való kapcsolataink ily módon Istennel való kapcsolatokká alakulnak át. Velük beszélve Krisztussal beszélünk, testvéreinket szolgálva Krisztust szolgáljuk.

   

      Istenem, add meg nekem azt a kegyelmet, hogy a teremtményekben egyedül téged lássalak, hogy soha ne álljak meg náluk, anyagi és lelki szépségüket ne saját tulajdonuknak tartsam, hanem egyedül a te visszatükrözésednek. Add, hogy túllépjek a fátyolokon, hogy a látszatokon túl téged pillantsalak meg, a teljes Létet, aki magadból átadsz valamit a nekem tetsző teremtménynek...

      Tapintatlanság, hálátlanság és a bizalommal való visszaélés lenne, ha megállnék maguknál a teremtményeknél, hiszen te csak azért adsz azoknak szépséget és érezteted velem vonzásukat, hogy téged sejtselek meg, hogy tehozzád vonzódjam, hogy hálát ébressz bennem jóságodért, szeretetet szépségedért. Így arra hívsz, hogy egészen trónusodig szálljak fel, hogy lelkem megmaradjon az állandó imádásban, elragadtatott szemlélődésben és hálaadásban... Legyen tehát társalkodásom egészen az égben, hiszen a földi dolgok a te szépségedet, a te gyöngédségedet sejtetik meg velem...

      A tökéletességedet tükröző és általam megcsodált teremtmények, amikre ráesik a végtelen Nap egy sugara, rajtam kívül vannak, tőlem bizonyos távolságban; te viszont, Istenem, végtelen és lényegi tökéletesség, jóság, igazság és szeretet, Te bennem vagy, átkarolsz és egészen betöltesz.

Charles de Foucauld, Retraite a Nazareth

Útmutató az elmélkedéshez a Bevezetőben.

Forrás:

P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006

Isten keresése a hitben (III. / 18)

(III.hét / Szerda)

Uram, erősítsd bennem a hitet.

(Lk 17,6)

      1. „Boldog, aki nem botránkozik meg rajtam” (Lk 7, 23). Nagy tanítást tartalmaznak az Úrnak ezek a szavai. Világba jövetelekor Jézus nem hatalmas és dicsőséges megszabadítóként lépett fel, hanem alázatos és szelíd szegényként. Szerény, egyszerű, a többi emberhez hasonló megjelenése miatt sokan fennakadtak, különösen azok, akik nem tudtak az emberi látszaton túlemelkedni, és nem ismerték fel Krisztusban a megígért Messiást. Nem hittek sem Istennek a próféták által kinyilatkoztatott szavában, sem a Jézus által véghezvitt csodákban, inkább kurta eszükre hallgattak, amely lehetetlennek tartotta, hogy a világ Üdvözítője mindenben hozzájuk hasonló ember legyen.

      Ahhoz, hogy befogadjuk Krisztust, higgyünk benne, keressük és megtaláljuk Istent, hitre van szükségünk. „A hit szilárd bizalom abban, amit remélünk” (Zsid 11, 1). Nem érezhető vagy a teremtmény által ellenőrizhető adatokra támaszkodik, hanem Isten szavára, arra, amit Isten szerecetében önmagáról és a titkairól kinyilatkoztatott. „A kinyilatkoztató Istennek a hit engedelmességével tartozunk. Ezzel az ember szabadon Istenre bízza egész önmagát, értelmével és akaratával teljesen meghódol a kinyilatkoztató Isten előtt, és önként elfogadja a tőle adott kinyilatkoztatást” (DV 5). A hit nem teszi magától értetődővé az isteni valóságokat, de megadja a Szeretet - Isten szavára alapozott biztonságot.

      A hit azt mondja, hogy a Názáreti Jézus, akit kortársai „József fiának” (Lk 4, 22) tartottak, Isten Fia, a megígért Üdvözítő. Minél elevenebb az ember hite, a szeretetben annál inkább befogadja Jézust, teljes egészében elfogadja az Isten-Ember személyét, üzenetét, és Őrá építi életét.

      Jézus ezt mondta: „Aki szeret engem..., Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni” (Jn 14, 23); ennek a magas rendű igazságnak a hit ad bizonyosságot, hiszen ez az igazság messze meghaladja az érzékek és az emberi értelem ellenőrzését. A hit mondja, hogy a Szentháromság bennünk lakozása végtelenül igazabb az emberi tudomány által igazolható oly sok veszendő igazságnál. Amikor egy teremtmény teljesen meg van erről győződve, akkor képessé válik arra, hogy ezt az isteni valóságot minden földi valóság fölé helyezze.

      2. Az Istenre vágyódó embernek Keresztes Szent János ezt mondja: „Keresd Őt hitben és szeretetben, anélkül, hogy bármi módon is a magad érdekét hajhásznád” (A Szellemi páros ének 1, 11). Az Istennel egyesült élet alapja nem lehet érzés, hanem csak kizárólag a teologális erények. Meg kell tanulnunk tehát, hogy Istent minden élvezettől és vigasztalástól elszakadva keressük - még ha ez tisztán lelki is! -, hogy a „tiszta hit” útján járjunk. A hit minden érezhető tapasztalatnál, bármifajta ismeretnél vagy érvelésnél biztosabban hozza az embert közvetlen kapcsolatba Istennel. „Csak a hit az egyedüli közvetlen és alkalmas eszköz a léleknek Istennel való egyesüléséhez. Ugyanis akkora a hasonlatosság közte és Isten között, hogy csak annyiban különbözik Istentől, amint különböznek egymástól Isten látása és Isten hívése” (2Kármelhegy útja 9, 1). A hit olyannak állítja elénk Istent, amilyen; nem láttatja meg, hanem képessé tesz arra, hogy higgyünk lényegi valóságában, ily módon kapcsolatba hozza az emberi értelmet Istennel. „Isten csak a hit eszköze közvetítésével nyilatkoztatja ki magát a léleknek, oly isteni fényben, amely felülmúl minden megértést. Minél több hite van tehát a léleknek, annál jobban egyesül Istennel” (uo.). A hit egyesíti az embert Istennel, még ha az embernek nincs is része semmiféle vigasztaló élményben. Mi több, Isten az őt keresőktől gyakran megvon minden lelki örömet, hogy így vele való kapcsolatban ne az érzésekre, hanem a hitre támaszkodjanak és növekedjenek a hitben.

      „Aki Istenhez járul, hinnie kell” (Zsid 11, 6). Amilyen mértékben hitből él az ember, annyira közeledik Istenhez, egyesül vele és hisz szeretetében. „Ezt jelenti a hit aktusa”, mondja Szentháromságról nev. Boldog Erzsébet: higgyünk Isten szeretetében, higgyünk abban megingathatatlanul a megpróbáltatások és a sötétség közepette is. Akkor a teremtmény „nem áll meg többé az érezhető örömöknél és érzéseknél, keveset számít neki, érzi vagy nem érzi Istent, vagy hogy Isten neki örömet vagy szenvedést ad. Hisz szeretetében” (1 Lelkigyak. 6,1). Hogy erre a „megingathatatlan hitre” szert tegyünk, és abban gyakoroljuk magunkat, így kell imádkoznunk: Uram, „növeld hitemet!” (Lk 17,6)

      Uram Jézus Krisztus, hiszek benned, de add, hogy úgy higgyek, hogy szeresselek. Igazán hinni annyit jelent, mint szeretni téged. Nem úgy, mint a gonosz lelkek, akik, bár hittek, nem szerettek, és ezt mondták: „Mi dolgunk van veled, Jézus, Isten Fia?”

Hadd higgyek benned úgy, hogy szeretlek és nem ezt mondom „Mi dolgom van veled?”, hanem inkább ezt: „Te megváltottál, tied akarok lenni” (In Ps 130, 1).

      Segítségül akarlak hívni; úgy segíts azonban, hogy ne csak a hangom adjam ki, közben pedig életemben néma maradok... Úgy akarlak segítségül hívni, hogy megvetem a világot, hogy lábbal taposom a föld élvezeteit. Úgy hívlak segítségül, hogy nem nyelvemmel, hanem életemmel mondom: A világ nekem keresztre van feszítve, én pedig a világnak. Úgy hívlak segítségül, hogy bőven adok a szegényeknek (Serm. 88, 12).

      A hitet összekapcsolom az élettel, dicsőítelek igazat mondó szavammal és életem jó tetteivel. (Serm. 183, 13)

Szent Ágoston

Útmutató az elmélkedéshez a Bevezetőben.

Forrás:

P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006

A szegényeknek ígért üdvösség (III. / 17)

(III.hét / Kedd)

A szegény kiált hozzád, Uram, és te meghallgatod,

kiszabadítod minden szorongatásból.

(Zsolt 34, 7)

      1. Jézus egy napon kemény szemrehányást tett a farizeusoknak és a nép vezetőinek: „Eljött hozzátok János, hogy az igazság útjára vezessen benneteket, de nem hittetek neki. A vámosok és a cédák hittek neki” (Mt 21, 32). A vámosok valóban megadták magukat a Keresztelő szavának, megvallották bűneiket, kérték a bűnbánat keresztségét és ezt kérdezték: „mit kell tennünk?” (Lk 3, 12). A farizeusok azonban nem; „nem tartottak bűnbánatot és nem hittek” (Mt 21, 32). A gőg vakította el őket, ez akadályozta meg, hogy higgyenek az előhírnöknek, amint zártak és ellenségesek maradtak Jézussal szemben is. Jézus ezért mondja: „A vámosok és a cédák megelőznek benneteket az Isten országában” (31). Természetesen nem a bűnök mint olyanok adnak jogot az országba való belépésre, hanem a bűnök alázatos megbánása, az erkölcsi nyomorúság alázatos tudata és megvallása, valamint annak elismerése, hogy szükségünk van a megszabadulásra. Az alázat nyitotta meg a vámosok és a bűnös nők szívét az üdvösség befogadására; ezért van előnyük Isten országában. A farizeusok magatartása homlokegyenest ellenkező: nemcsak hogy nem ismerték el és vallották meg bűnüket, a gőgöt, hanem igaznak tartották magukat, olyanoknak, akiknek semmiféle bocsánatra nincs szükségük. Az üdvösség elhaladt mellettük és ők elutasították: „A farizeusok és a törvénytudók semmibe vették Isten szándékát”(Lk 7, 30). Isten egyetlen üdvösséget ajánl fel minden embernek, azonban ezt csak az alázatosak, a szegények, a kicsik képesek befogadni.

      Izajás jövendölése, amit a názáreti zsinagógában Jézus olvasott és magára alkalmazott, ma is nagyon időszerű: „Az Úr Lelke ... elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek” (Lk 4, 18). Nemcsak a kisemmizettekről, az éhezőkről van szó, hanem elsősorban azokról, akik elismerik erkölcsi fogyatékosságukat, lelki szegénységüket, akik mélyen átérzik, hogy szükségük van megszabadításra, megváltásra, tisztulásra, és egész szívvel várják az Üdvözítőt. „A megtört szívűekhez közel van az Úr, a bánatos lelkűt meggyógyítja” (Zsolt 34, 19).

      2. Aki Istent meg akarja találni, annak a szegény lelkületével kell hozzá mennie. Isten felajánlja az embernek az üdvösséget, életszentségre és a vele való életközösségre hívja; azonban mindezeket a javakat alázatos szívvel kell befogadni és azzal a meggyőződéssel, hogy isteni segítség nélkül nem tehetünk semmit, mivel egyedül Istentől jön az erő és az akarás. Lisieux-i Szent Teréz ezt mondta: „Az életszentség nem ebben vagy abban a gyakorlatban áll, hanem a szívnek olyan készségében, amely alázatossá és kicsivé tesz minket Isten karjai között, tudatosítja gyöngeségünket, és a vakmerőségig bizakodóvá tesz az Atya jóságában” (Novissima Verba, 3-VIII). Az evangéliumi egyszerűség „kicsi útján” a Szent a Szentírásból merített világosságot és bátorságot: „Ölükben hordozzák csecsemőiket és térdükön becézik őket. Mint a fiút, akit anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én is titeket” (Iz 66, 12-13). Isten mindent megtesz azért a teremtményéért, aki követelődzés nélkül, a lélek igazi szegénységében és abban a meggyőződésben keresi őt, hogy már maga a keresés és az Isten utáni vágy is ajándék, hogy saját erői abszolút elégtelenek az üdvösségre, a szentségre és az Istennel való meghitt kapcsolatra. Minél tehetetlenebbnek ismeri el magát, Isten annál inkább magához vonja.

      A világba lépő Isten Fia azt akarta, hogy szegények és alázatosak vegyék körül: Mária és József, jóllehet Dávid házából származtak, annyira ismeretlenek és szegények voltak, hogy nem kaptak helyet a szálláson; a pásztorok értéktelen, megvetett népség volt, nem kerülte el őket a bizalmatlanság és elutasítás. Nyilvános működése során Jézus a szegényeket, az elnyomottakat, a kicsiket kereste, és ezt mondta: „nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket” (Mt 9, 13). Aki igaznak tartja magát, meg van elégedve saját erényességével és másokat talán magánál kisebbre tart, nem részesedik karácsony gazdagságából. Az Üdvözítő Jézus mindenkiért jön, az önmagával megtelt szívben viszont nincs hely a számára, vagy csak zsugorian mért hely. Csak az alkalmas arra, hogy magába és az egész Egyházba befogadja a megváltást, „Izrael vigaszát” (Lk 2, 25), aki szegény szívvel közeledik Krisztushoz, kegyelme és szeretete kiáradása számára elegendő széles teret kínál fel.

      Uram, Jézus, te azért jöttél a világba, hogy megkeresd és üdvözítsd az elveszettet; ha én, az ember, nem lettem volna elveszett, te, az Emberfia, nem jöttél volna; mivel azonban elveszett ember voltam, te mint Isten és ember jöttél, hogy engem mint embert megtalálj. Mint ember szabad akaratommal vesztembe rohantam; akkor jöttél te, Isten és ember, megszabadító kegyelmeddel. A gőg veszítette el az első embert... és hol lennék én, a második ember, ha te nem jöttél volna?

Szent Ágoston, Sermo, 174, 2

Útmutató az elmélkedéshez a Bevezetőben.

Forrás:

P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006

Keresztes Szent János - December 14.

Főünnep

(Akik szabályszerűen felvették a Rend skapuláréját, ezen a napon teljes búcsút nyerhetnek) 

      Keresztes Szent János misztikus és kármelita pap volt, egy póféta, egy jel, akit Isten elhalmozott kegyelmével. 1542. június 24-én született Fontiverosban, Spanyolországban, egy nehéz anyagi körülmények közt élő család harmadik tagjaként, nemsokára meghal az édesapa. Árvaházba kerül, kórházi betegápolóként dolgozik, azalatt megkezdi humán tanulmányait egy jótevője segítségével. 1563-ban, 21 évesen belép Medina del Campóban a kármelita rendbe, 1567-ben pappá szentelik és ugyanezen év szeptemberében megismerkedik a történelem egyik legnagyobb nőalakjával, Avilai Teréz anyával és elkötelezi magát a Kármel reformja mellett. 1591. december 14-én, 49 évesen meghalt Ubedában. 1675. január 25-én X.Kelemen pápa boldoggá, 1726 december 27-én XIII.Benedek pápa szentté, 1926 augusztus 24-én XI.Piusz pápa egyházdoktorrá avatja. Az ő egyházdoktorrá való avatása óta - nemcsak a Kármel lelkiségében élők, hanem valamennyi keresztény számára is hiteles tanító az Egyházban, ránk maradt művei értékes gyöngyszemek.

      Szent János atyánk élte is azt amit írt, tanított, magyarázott, olyan bensőséges kapcsolatba került Istennel, hogy néha csak egy-egy gondolat a Szentháromságról, Isten jóságáról, Jézus Krisztusról, a Kereszt látványa az elragadtatás állapotába emelte, sokszor felemelkedett a földről és lebegő állapotban maradt. Máskor, a környezete által is látható fényjelenségek kísérték Istennel való szoros kapcsolatát. Olykor a jövőt jelen időben látta, és ezt el is mondta, amit a jelenben élők gyakran csak a jövendölés beteljesedésekor értették meg.

      Mint hívőről, misztikusról és íróról elmondhatjuk róla, hogy éli a Szentírást. Belőle kapja a tapasztalatait, tanításait és nyelvezetét. Olvassa, elmélkedik róla, szemlélődik általa, elemzi; énekli és magyarázza is. Írásaiban közel 1500 biblikus idézet található, valamint azok visszhangjai. Mindig vele volt a Biblia, utazásai során is. Énekli a zsoltárokat és az Énekek Énekét, különös szeretettel szavalta János evangéliumának 17. fejezetét. Lisszaboni tartózkodása alatt bibliájával együtt lement a tengerpartra, míg a többi, rendi káptalanon résztvevő atya egy hamis stigmatizált személy sebeivel volt elfoglalva. mint hűséges barát, aki elkíséri a templomba, a kertbe, a cellába, az utazásain. A Biblia nem más számára, mint a Szó és a Jelenlét, ami közelében lehet a halálig. Kicsivel azelőtt, hogy kilehelte volna a lelkét, a Prior atya elkezdte olvasni neki a halottakért végzendő litániákat és imádságokat. János testvér egy mozdulattal megkéri, hogy hagyja abba, s kéri elválaszthatatlan barátjának jelenlétét: “Olvassa el nekem atyám az Énekek Énekét, mert másra nincs szükségem!” Meghallgat belőle néhány versszakot, s így szól: “Ó, milyen értékes gyöngyök!”

      Szent János élete és tanítása a Keresztről és a Szeretetről szól, valójában minden szent élete folytonos döntés volt a Kereszt mellett. Ő az önmegvalósítással szemben állította a lemondás és az önmegtagadás szabadságát és örömét, felismerte a szenvedés értelmét és értékét, mindezek a kérdések a ma emberét is elevenen foglalkoztatják.

      A misztikus doktornak legteljesebb és az egész magasabb lelkiéletet felölelő műve a „Szellemi Páros Ének”. Ennek a mennyei nászdalnak nagyobb részét toledói szűk börtönének falai között, a nyolc utolsó versszakot pedig valamivel utóbb, baezai rektor-korában írta meg, a 11-iket pedig még később, Granadában toldotta belé. Ami pedig a költeményhez fűzött kommentárt illeti, egyes részek Veasban készültek, az ottani kármelita nővérek kívánságára, a többi pedig Granadában.

A Szellemi páros ének című művéből (37. versszak):

S legott a sziklán magasan

Fekvő barlangokhoz jutunk

Melyek jól el vannak takarva

S belépvén oda majd

Megízleljük a gránátalma mustját.

      Akármennyi titkot és csodát fedeztek is már föl a szent egyháztanítók, és tudtak meg a szent életű lelkek ezen a földön, még sokkal több az, amit sohasem mondtak el, sőt soha fel sem fogtak. Éppen ezért még sok mélységet kell feltárni Krisztusban, mert ő olyan, mint a gazdag aranybánya, amelynek szerteágazó tárnájában végtelenül sok kincs rejlik. Akármilyen mélyre is ásson benne valaki, sohasem ér a végére, sőt minden egyes elágazásban itt is, ott is új ereket, új kincseket fog találni. Ezért mondja Szent Pál magáról Krisztusról: “In quo sunt omnes thesauri sapintiae absconditi” vagyis Kiben (tudniillik Krisztusban)a bölcsesség és a tudomány minden kincsei rejlenek (Kol 2, 3). Ezekbe a kincsekbe nem tud behatolni, nem képes hozzájuk eljutni a lélek, hacsak nem megy előbb a belső és külső szenvedések sűrűjén keresztül az isteni tudáshoz. Mert még azt is, amit ezen élet folyamán lehetséges megtudni Krisztus titkairól nem érheti el az ember, hacsak nem szenvedett sokat, s nem kapott Istentől számos értelmi és érzékelhető kegyelmet. Sok és hosszas lelki gyakorlatnak kell ezt megelőznie, mert hiszen mindezek a többi kegyelmek alacsonyabbak mint Krisztus titkainak ismerete, s valamennyien csak előkészületül szolgálnak ez utóbbihoz. Innét van az, hogy amidőn Mózes azt kérte Istentől, hogy mutassa meg neki az Ő dicsőségét, azt felelte neki, ezt ebben az életben nem láthatja, hanem, hogy megmutat neki minden jóságot (2 Móz 33,20), tudniillik annyit, amennyit ebben az életben lehet. Ezt pedig úgy tette meg, hogy a sziklának, vagyis mint mondottuk, a Krisztus barlangjába helyezte el őt, és megmutatta neki a hátát, vagyis Krisztus emberségének titkait.

      Tehát Krisztusnak ebbe a barlangjába óhajt a lélek amúgy igazában behatolni, hogy belemerüljön, átalakuljon, mámorossá legyen ezek tudásának szeretetétől, és hogy elrejtőzzék Kedvesének keblében.

Isten bennünk él (II. / 14)

(II.hét / Szombat)

Seregek Ura, meddig haragszol még? Hisz néped már imádkozik.

(Zsolt 80,5)

      1. ”Ekkor, mint a tűzvész, Illés próféta jött, kinek szava lángolt, mint az égő fáklya... Jel lettél a jövendő harag idejére, hogy te csillapítsd le, mielőtt kitörne, hogy az apák szívét fiaikhoz fordítsd, és Jákob törzseit újra helyreállítsd.” (Sir 48,1.10.) Az Egyház ma a hatalmas, népét megszabadító fenséges Istent és prófétájának a képét állítja szemünk elé. Izrael népe várta Illés próféta eljövetelét, hogy az apák szívét fiaikhoz fordítsa, és Izrael újra szbad és dicsőséges nép legyen, mielőtt még  a  megígért Messiás megjelenne körükben.

      A Tábor-hegyi boldogító látomásban - amikor Jézus elváltozott a három apostola előtt –  megmutatja isteni természetét, felragyog dicsősége, de majd ismét elrejti az emberi test fátyola alá, sőt a kereszt gyalázata alá. A törvény és próféták (Mózes és Illés próféta) a Messiás eljövetelére készítették fel a választott népet, az Ószövetségben mint előkép, Jézusról beszéltek. Ezért imádkoztak a Seregek Istenéhez, várták a Messiás eljövetelét.

      A szeretett Mestert eddig olyannak látták az apostolok, mint a többi embert, de amint istenségét szemlélik, megpillantják Mózest és Illést is, amint Jézussal beszélgetnek. Lejövet megkérdezik tőle: „Miért mondják az írástudók, hogy előbb Illésnek kell eljönnie?” Így felelt: „Illés ugyan eljön és helyreállít mindent...” (Mt 17,10-12) Izrael annak a kiváltságnak örvendett, hogy Isten jelen volt népe körében, kísérte a sivatagban, védelmezte a csatamezőn, visszavezette a babiloni fogságból, és a szent sátorban, majd később a jeruzsálemi templomban tartózkodott. Szüntelenül gondját viselte népének és próféták által szólt hozzájuk, megígérte nekik a Messiást. Az "új Izraelnek" Jézus valami mérhetetlenül nagyobb kiváltságot nyilatkoztat ki a Tábor hegyén: a Szentháromság titkát, és hogy lakást vesz azokban, akik őt szeretik. Isten nemcsak védelmező, aki vezeti, erősíti, védelmezi és megszabadítja népét, hanem vendég is, aki az ember szívében akar szállást venni, és vele bensőséges meghittségben élni. „Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk, és benne fogunk lakni” (Jn 14, 23). Isten a mi legjobb barátunk, aki a szívünkben akar szállást venni, és velünk bensőséges meghittségben élni.

      2. Isten szükségképpen jelen van minden teremtményében. Hogy létezzenek, nemcsak Isten teremtő aktusára, hanem életüket fenntartó gondviselésére is szükségük van. Isten, bennük működve, valóban fenntartja őket, azaz állandóan közli velük a létet. Minthogy pedig Isten saját lényegével működik, mindenütt működik és jelen van, így tehát valamennyi teremtményében is. Ily módon Isten mindenhol jelenvaló, még a hitetlenekben és a bűnösökben is.

      A kegyelemben és szeretetben élő hívekben azonban egészen különleges módon van jelen; ez az, amit Jézus megígért: a bennünklakás jelenléte. „Az isteni Személyek bennünklakása azt jelenti, hogy kifürkészhetetlen módon jelen vannak az értelemmel megajándékozott teremtményekben, akik a megismerés és a szeretet által, egészen bensőséges és egyedülálló, minden teremtett természetet meghaladó módon kapcsolatba kerülhetnek Velük” (XII. Piusz, Myst. Corp.). A hívőben a három isteni Személy felfedi önmagát, hogy a hívő megismerje és szeresse Őt, hogy bensőséges közösségben éljen az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel. Ugyancsak Jézus állítja: „Maradjatok bennem, s akkor én is bennetek maradok” (Jn 15, 4). „Amint Te, Atyám, bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is bennünk” (17, 21). Ahol viszont jelen van az Atya és a Fiú, ott jelen van a Szentlélek is: „Az Igazság Lelke... bennetek van és bennetek marad” (14,17).

      „Az emberi méltóság lényeges alkotó eleme - tanítja a zsinat -, hogy hivatása van az Istennel való közösségre” (GS 19). Ez a közösség pedig pontosan a Szentháromság bennünklakozásának misztériumát jelenti mindazokban, akik szeretik Istent. Mindegyikükhöz, teljes joggal lehetne intézni azokat a szavakat, amelyek annak idején annyira meghatották Szentháromságról nevezett boldog Erzsébetet: „Benned van az Atya, benned van a Fiú, benned van a Szentlélek!” Milyen mérhetetlen értékes ajándék!

      Istenem, meg vagyok rémülve, s szeretném ezt mondani: „ Menj ki tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok”, de mégsem mondom, sőt inkább: „Maradj velem, mert már esteledik”. A bűn éjjelében élek, nem jöhet mástól az üdvösség fénye, mint tőled. Maradj, Uram, mert bűnös vagyok, rémülten látom azokat a tökéletlenségeket, amelyeket szinte minden pillanatban elkövetek... Te bennem vagy, én pedig előtted, benned, reggeltől estig, minden pillanatban hibázom, vég nélküli mulasztásokat követek el gondolatban, szóban és cselekedetben...

      Ezek a hibák akadályoznak, hogy saját magamban keresselek téged, hogy imádjalak és lábadhoz vessem magam. El vagyok rémülve attól, hogy oly közel vagy hozzám, oly közel vagy nyomorúságaimhoz, oly közel számtalan tökéletlenségemhez.

B. Charles de Foucauld, Sur les fetes de chaque jour de l'année

Útmutató az elmélkedéshez a Bevezetőben.