2018. aug. 30.

Láttam a mennyországot!

         Azt mondják, hogy egyszer egy faluban egy gyermek éjszaka a mennyországról álmodott. „Anya! Anya! Hol van a Mennyország? “- kérdezte a gyermek türelmetlenül másnap reggel, ahogy felébredt. De az anyának, szegény anyának nem volt ideje. Annyi sok munka volt a háztartásban! És akkor elment az apjához megkérdezni. - Nem tudom... keresd meg egyedül - mondta fáradtan, és továbbment. „Hol? Hol van a mennyország?” - kérdezte a gyermek majdnem sírva a falubeliektől. De az embereknek nem volt idejük rá, siettek. - Milyen rossz a világ... - mondta magában a gyermek.
         „Hogy megtaláld, el kell hagynod ezt a falut... - szólította meg egy öreg, aki régóta figyelte a gyereket. És ott a pusztában, egy napnyi járásra találsz egy embert, aki egyedül él egy kunyhóban. Ő majd megmondja neked, hol van a mennyország”.
         Amint mondta úgy is tett. Másnap reggel, amikor a szülei még nem keltek fel, egy tarisznyába elemózsiát rakott, és lopva elindult az alvó házak között a pusztába. Hamarosan felkelt a nap, és a gyereke léptei után falut elborította homok. Ment mendegélt, és ahogy beesteledett, egy kunyhó bukkant fel a pusztában. Nagy volt az öreg csodája, aki sok éven át ott élt. „Hát téged mi szél fújt erre, te gyermek”- faggatta az öreg a kis utazót. – „Szeretném megtalálni a Mennyet - válaszolta a gyermek -, és valaki azt mondta, te tudod, hogyan lehet odaérni.” Az öregember csendesen rámosolygott, majd azt mondta: „Most falatozz és aludj, fáradt vagy. Holnap hajnalban együtt megyünk a Mennybe “.
          Az éjszaka gyorsan elmúlt. Ezúttal a kisfiú nem álmodott. Valójában nem is aludt, nyitott szemmel várta a reggelt. Az öreg tudta. Kora hajnalban útnak indultak, és estefelé a gyerek látta, hogy a pusztában néhány kőfal és egy nagy épület magasodik, kereszttel a tetején. „Mi ez?”, - kérdezte a gyerek. „Ez egy kolostor - mondta az öregember. Innen kezdődik a Mennybe vezető út.” És a kolostor öregje, mert az volt, befogadta a kisfiút, aki semmit sem tudott a kolostori életről. „Mit fogok itt tenni?” - kérdezte a gyerek. „Egyelőre takarítasz, sepregetsz, később meglátjuk.” Telt az idő, a gyermek türelmes és szorgalmas volt.
         De egy szép nap, hosszú idő után, a kolostor öregje váratlanul megkérdezte: „Hogy megy a munka, hogy vagy?” „Nagyon jól – felelte a gyerek, - mindenem megvan.” Elhallgatott. Az öreg érezte a zárkózott csendet, és folytatta: „Úgy tűnik, valamit rejtegetsz a lelkedben, hogy így hallgatsz. Mondd meg becsületesen, hiányzik neked valami ?” „Nekem... semmi, szólt a gyerek nagy későre, de abban a nagy épületben van egy Testvér, szakállas, mint a többi testvér, keresztre feszítve, és nem tud mozogni, és senki nem visz neki enni. Miért nem jön el Ő is velünk enni? “, majd fürkészően feltekintett az öregemberre. Az öreg pap úgy érezte, hogy most csendben kell lennie, hagyta, hogy a csend beszéljen. „Igen, igen, ez az ő penitenciája, mert nem sepregetett úgy, ahogy kell, nem takarított megfelelően “, szólalt meg egy szerzetes, aki a közelben állt és hallotta a beszélgetést. A Csend Angyala, aki alighogy a gyerek vállára telepedett, eltűnt. „Odakerülsz te is, ha nem megfelelően dolgozol” - mondta a szerzetes hangja.

         Egyszerre, így szól a történet, a jó bűn beférkőzött a gyermek szívébe. Ez volt az első lépés a menny felé, amit szeretetnek hívnak.
         Később estefelé, a kisfiú észrevétlenül beosont a kolostor konyhájába, ennivalót lopott, és anélkül, hogy bárki is észrevenné, bement a templomba és letette a kereszten függő Testvér lábához. – „Gyere, egyél! - mondta, aggódva tekintgetve jobbra-balra. Gyere, ezt senki sem tudja!” És a Testvér leereszkedett. Mosoly volt az ajkán, és a megnyugtatóan simogatta meg a kisfiú homlokát, aki nem vette észre, hogy az egész templom megtelt soha nem látott fénnyel, és az ajtók maguktól bezáródtak.
         Aztán, mintha régi-régi ismerősök lettek volna, nevetni kezdtek és tréfálkozni, ahogy még soha életében. Annyira boldog volt a kisfiú, végre talált egy barátot!

         De nem tudta, hogy fellépett a Menny második lépcsőfokára, neve: barátság.
         Ahogy teltek a napok a kolostorban, a többi testvér elkezdte egymástól kérdezgetni: Hol van a kisfiú? Mit csinál? Esténként miért hiányzik mindig közülünk? Akkor, kíváncsiságból, elindultak megkeresni az egész kolostorban. Csak a templomot nem ellenőrizték; végül oda is elértek, s akkor, meglepetésükre először nem tudták kinyitni az ajtókat. Megpróbáltak benézni a kulcslyukon keresztül, és ebben a pillanatban egy erős fény vakította el őket. Nem tudván mit kell tenniük, ott maradtak megijedve a templom vastag falainál késő éjszakáig, míg a kisfiú kijött. „Te mit csináltál odabent?”, és mint egy fekete madárraj úgy vették körül. „Nem, nem tettem semmit - mondta a kisfiú remegve. „Hazudsz! Mondd, mit csináltál?” kérdezték a dühös szerzetesek. „Ételt loptam és bevittem a Testvérnek, aki ott ül a kereszten”, mondta a gyermek megijedve. „Milyen Testvér?” kérdezték elképedve a szerzetesek. „Hát Ő, aki oda van kötözve a kereszthez, és senki nem ad neki enni.” „És mit csinált a Testvér?” kérdezték összezavarodva a szerzetesek. „Felkelt és evett” válaszolta egy szuszra a gyerek.
         És abban a pillanatban, mindenki a gyermek körül térdre esett. Nagy félelem fogta el a kolostor vénét, miután mindezt meghallotta.
         Az apát remegve és a könnyek közt kérte a gyereket: „Mondd meg a Nagy Testvérnek, hogy fogadjon engem is az asztalánál...” „Megmondom – felelte a gyermek boldogan, de most már vihetek neki ételt a konyháról?” „Igen, amennyit csak kívánsz” - válaszolta remegve az apát.
         És az est ismét leszállt a kolostorra, a gyerek, ezúttal a konyhából vett étellel sétált vidáman a templomba. „Gyere, egyél!” kiáltotta boldogabban, mint valaha. És a Nagy Testvér újra leszállt a keresztről, megsimogatta a kisfiút, és a templom megtelt fénnyel. A szokásos módon az ajtók bezáródtak. Aztán mennyi tréfa és mennyi öröm vette körül kettőjüket! De a nevetés könnyei közben a kisfiúnak eszébe jutott az apát kérése. „Testvér, az a nagyapa, innen a kolostorból, azt mondta, szeretné, ha fogadnád az asztalodnál őt is”
         És most először az idős Barátja elszomorodott. Valahová elnézett a földre – „Látod ezeket a morzsákat az asztalon? –szólalt meg későre a Nagy Testvér Sokkal kevesebb, mint az ő bűnei... Nem jöhet.” „Nem jöhet?” csodálkozott a gyermek. „Nem” válaszolta röviden a Testvér.
         Aztán megint nevettek, és tréfálkoztak. Később a gyermek búcsút vett a Nagy Testvértől, elindult az apát cellájához, aki remegve várt rá. „Mit mondott a Testvér?” - kérdezte elszorult torokkal. „Azt mondta, nem tud fogadni” válaszolta a gyerek. „- Miért? - kérdezte a megrémülve az apát.” „Azt mondta nekem, hogy sokkal több bűnöd van, mint az asztalról lehullott morzsa.”
         És akkor az apát térdre esett, zokogva sírt. „Mondd meg Neki, hogy bocsásson meg nekem, mondd meg, hogy teljes szívemből kérem, bocsásson meg nekem!” Kétségbeesve kapaszkodott a kisfiúba. Meglepődve nézett le rá, és azt válaszolta” „Nos, én holnap újra megkérem.”
         Kemény éjszaka várt az apátra! Hánykolódás és a bűnbánat nyögései! A kisfiú azonban csendesen aludt. És ismét felvirradt a nap a kolostor szokásos teendőivel. De mindenki csak tetette a munkát. Várták az estét, mert tudták, elhozza a megbocsátást. „Vihetek ételt?” kérdezte ártatlanul a gyermek a konyhában. „Vihetsz,” felelte a szerzetes, reszkető kézzel töltve meg az edényt. Majd kis lépésekkel, nehogy kiborítsa a túlcsorduló ételt, a gyermek ismét elment a templomba: „Gyere enni!” mondta a Nagy Testvérnek, „Gyerünk!” válaszolta Ő elindulva feléje.
         Mennyi játék, móka! Akkor a nagy vidámság közepett a gyermeknek hirtelen eszébe jutott: „Az apát arra kért, bocsáss meg neki... És fogadd őt is az asztalnál.” Szomorúság lett közöttük. Ezúttal a kisfiú szó nélkül ránézett az asztalon a kenyérmorzsákra, mintha még több lett volna. „Megértem... nem lehet ...” „Igen, nem lehet” – válaszolt a Nagy Testvér.

         Majd a jó bűn ismét beférkőzött a kisfiú szívébe és merész lett. „De Te nem gondolod, hogy most az ő irgalmából eszel?” Mondta bátorsággal, most első alkalommal a gyermek. És idősebb Barátja lelke megrendült, újra látta a gyermek jó szívét. „Jól van, mondta hosszas csend után a Nagy Testvér, mondd meg neki, hogy nyolc nap múlva fogadom az asztalomnál...”
         Mennyire örvendett a kolostor apátja, amikor késő este a gyermek közölte vele! És a nyolc nap eltelt. Az öreg apát számára böjtben és imádságban, és főleg bűnbánatban. A nyolcadik napon kora reggel megszólaltak a harangok. „Miért?” kérdezte értetlenül a gyermek. „Az öreg apát elment az Úrhoz,” válaszolták a szerzetesek, akik már a temetésére készülődtek.

         És akkor a gyerek látta.
         Látta, amint a Nagy Barátja asztalánál ott ült boldogan, könnyekkel a szemében, maga az apát. Együtt ettek. Az asztalon nem volt több kenyérmorzsa. A Megváltó megbocsátott neki. „Láttam mennyországot! - kiáltozta boldogan a gyermek a kolostorban. Láttam a mennyországot!” ismételte minden egyes szerzetesnek külön-külön. – Ez lehetetlen! - kiáltották. Hogy néz ki?” „Megbocsátással teljes! - suttogta a gyerek.”

Forrás:
Dan Puric - Despre omul frumos

2018. aug. 28.

Homo deus

Felirat hozzáadása

       Rég olvastam ennyire lenyűgöző könyvet a jövőnkről. Az írónak jó a humora, és megfelelően tudja tálalni mondanivalóját.
         A Homo sapiens tovább fejlődik, nincs megállás. És az új vallás az algoritmusok vallása lesz.
Nem mindenben értek egyet a szerzővel (ami Istent érinti különösen nem).
         Idézetek a könyvből:

         "A harmadik évezred hajnalán az emberiség felébred, nyújtózkodik és megdörzsöli a szemét. Agyában még ott motoszkálnak egy szörnyű rémálom foszlányai. „Valami szögesdrót volt benne, meg gombafelhők. Na, mindegy, csak álom volt.” Az emberiség kimegy a fürdőszobába, megmossa az arcát, szemügyre veszi a ráncait a tükörben, aztán kávét főz, és kinyitja a határidőnaplóját. „Na, nézzük, mi van mára.”
         A lista élén évezredeken keresztül változatlanul ugyanaz állt. A 20. századi Kína, középkori India és az ókori Egyiptom lakóit három fő probléma foglalkoztatta: az éhezés, a járványok és a háborúk. Az emberek nemzedékről-nemzedékre számtalan istenhez, szenthez és angyalhoz imádkoztak, temérdek eszközzel, intézménnyel és társadalmi rendszerrel álltak elő - mégis milliószámra hullottak az éhínség, a ragály és az erőszak miatt. Számos gondolkodó, politikus jutott arra a következtetésre, hogy az éhezés, a járvány és a háború minden bizonnyal szerves része az isteni tervnek vagy a mi tökéletlen természetünknek, és az idők végezetéig sem szabadíthat meg tőlük semmi.
         A 3. évezred hajnalán azonban az emberiség döbbenetes felismerésre ébred. A legtöbb ember nemigen gondol bele, de az elmúlt néhány évtized során sikerült valamennyire megzaboláznunk az éhezést, a járványokat és a háborút. Teljesen persze egyik problémát sem tudtuk megoldani, de felfoghatatlan és irányíthatatlan erőből kezelhető kihívássá változtak. Nem kell többé semmilyen istenhez vagy szenthez imádkoznunk, hogy megszabadítson tőlük. Jól tudjuk, mit kell tennünk, hogy elejüket vegyük - és rendszerint sikerrel is járunk.
         Persze előfordulnak még látványos kudarcok is; ezeket azonban már nem intézzük el egy vállrándítással, és azzal, hogy „így működik a mi tökéletlen világunk”, vagy „ez Isten akarata”. Ehelyett, amikor mindenek dacára éhezés, járvány vagy háború tör ki, úgy érezzük, hogy valaki elszúrt valamit, vizsgálóbizottságot állítunk fel, és megfogadjuk, hogy legközelebb jobban csináljuk. "

         Éhezés
         "Az elmúlt száz év technológiai, gazdasági és politikai vívmányai egyre erősödő biztonsági hálót vontak az emberiség és a biológiai szegénységi küszöb köré. Egyes vidékeken még most is időről időre kitör tömeges éhezés mára azonban már ez a kivétel, és szinte mindig a politika okozza, nem pedig természeti katasztrófa. Természeti okokból fakadó éhínség ma már gyakorlatilag nincs a világon, csak politikai eredetű. Ha az emberek Szíriában, Szudánban vagy Szomáliában éhen halnak, az azért van, mert egyes politikusok így akarják."

         Járványok 
         "Az emberiségre néhány évtizedenként lesújtó „járványcunamik” mellett a kisebb, de gyakoribb fertőzéshullámok is milliószámra szedték áldozataikat minden évben. Az immunitással még nem rendelkező gyerekek különösen fogékonyak voltak rájuk, ezért gyakran „gyerekbetegségeknek” nevezik őket. A 20. század elejéig az alultápláltság és a betegségek miatt a gyerekek egyharmada nem érte meg a felnőttkort.
         A legutóbbi évszázadban az emberiség a növekvő lélekszámnak és az egyre jobb közlekedésnek köszönhetően kiszolgáltatottabbá vált a járványokkal szemben, mint valaha. Egy modern nagyváros, mint Kinshasa és Tokió, sokkal gazdagabb vadászterületet biztosít a kórokozóknak, mint a középkori Firenze vagy Tenocstitlan 1520-ban, a globális közlekedési hálózat pedig sokkalta fejlettebb, mint 1918-ban. Egy spanyol vírus kevesebb mint huszonnégy óra alatt eljuthat Kongóba vagy Tahitira. Elvileg tehát egy epidemiológiai pokolban kellene élnünk, amelyben egyik járvány a másikat éri.
         Mégis az utóbbi évtizedekben a járványok gyakorisága és ereje is drámai mértékben lecsökkent. Főleg a gyerekhalandóság alacsonyabb, mint valaha: világszerte a gyerekek kevesebb mint öt százaléka ha1 meg mielőtt elérné a felnőttkort. A fejlett világban ez az arány egy százaléknál is alacsonyabb. Ez a 20. századi orvostudomány soha nem látott eredményeinek köszönhető: a védőoltásoknak, az antibiotikumoknak, a fejlett higiéniának és a korábbinál sokkal jobb orvosi ellátási hálózatnak."

         Háborúk
         "A Föld nagy részén a háború ritkább lett, mint valaha. Míg a mezőgazdasági társadalmak idején az erőszak az összes haláleset mintegy tizenöt százalékát okozta, a 21. században már csak az öt százalékát, a 21. század elejére pedig csupán a globális halálozás körülbelül egy százalékáért volt felelős. 2012-ben világszerte nagyjából 56 millió ember halt meg; ebből 620 ezerrel végzett emberi erőszak (120 ezer vesztette életét háborúban, 500 ezer bűncselekmény következtében). Ezzel szemben 800 ezren követtek el öngyilkosságot, és másfél millióan haltak meg cukorbetegségben. A cukor mára veszedelmesebbé vált a puskapornál.
         Ennél is fontosabb, hogy az emberiség egye nagyobb hányada egyszerűen elképzelhetetlennek tartja a háborút. A történelem során először, amikor a kormányok, cégek és magánemberek a közeljövőt tervezik, a legtöbben nem számolnak a háborúval mint reális lehetőséggel. Az atomfegyverek kollektív öngyilkossággá tették a nagyhatalmak közötti fegyveres összetűzést, s arra kényszerítették ezáltal a világ leghatalmasabb nemzeteit, hogy békés megoldást keressenek a konfliktusokra.
         (...) Amikor 1913-ban az emberek azt mondták, hogy Franciaország és Németország között béke van, ezt úgy értették: „Franciaország és Németország jelenleg nem háborúzik egymással, de ki tudja, mi lesz jövőre?” Amikor ma azt mondjuk, hogy Franciaország és Németország között béke van, az azt jelenti, elképzelhetetlen, hogy bármely előre látható körülmények között háborút kezdjenek egymással. És nemcsak Franciaország és Németország között áll fenn ilyen béke, hanem a világ legtöbb (noha nem az összes) országa között. Nem létezik olyan forgatókönyv, amely szerint jövőre háború tör ki Németország és Lengyelország, Indonézia és a Fülöp-szigetek, vagy mondjuk, Brazília és Uruguay között. Ez az „Új Béke” nem csak afféle hippifantázia. A hataloméhes kormányok és a mohó vállalatok is ezzel számolnak.
         (...) Természetesen nincs garancia arra, hogy az Új Béke örökké fog tartani. Ahogy az atomfegyverek lehetővé tették az Új Békét, úgy az újabb technológiák újfajta háborúknak nyithatnak teret."

         A 21. század
      "Múltbeli eredményeink elismerése a remény és a kötelességtudat üzenetét közvetíti, és arra bátorít, hogy a jövőben még nagyobb erőfeszítéseket tegyünk. Annak fényében, amit a 20. században elértünk, többe nem foghatjuk Istenre vagy a természetre, ha az emberek továbbra is szenvednek az éhezéstől, a járványoktól és a háborútól. Hatalmunkban áll még jobbá tenni a dolgokat, és még tovább csökkenteni a szenvedést. Eredményeink nagyságának elismerése azonban más üzenetet is hordoz: a történelem nem tűri a vákuumot. Ha az éhezés, a járvány és a háború hanyatlóban van, akkor az emberiség teendőinek listájára szükségkeppen fel kell kerülnie valami másnak. És ajánlatos nagyon alaposan meggondolnunk, mi legyen az. Másképp hiába aratunk teljes győzelmet a régi csatatereken, teljesen felkészületlenül érnek bennünket az új ütközetek.
         Tehát mi veszi át az éhezés, járvány és háború helyét a lista élén a 21. században? Az egyik fő teendő az emberiség és az egész bolygó megóvása lesz a saját hatalmunkban rejlő veszélyektől.
         (...) Mi másért küzdjön még az emberiség? Becsüljük meg azt, amit már elértünk, tartsuk továbbra is kordában az éhezést, a járványt és a háborút, és őrizzük meg az ökológiai egyensúlyt? Kétségtelenül ez lenne a legbölcsebb út, de nem valószínű, hogy ezt követjük majd. Az ember ritkán elégszik meg azzal, amije van. A leggyakoribb reakció, miután elértünk valamit, nem az elégedettség, hanem az, hogy elkezdünk még többre vágyakozni. Az ember mindig nagyobbat, jobbat, szebbet keres. Ha tehát az, emberiség hatalmas új erők birtokába jut, és az éhezés, a járvány és a háború veszedelme végre teljesen, mihez kezdjen magával? Mit csináljanak egész nap a tudósok, a befektetők, bankárok és orvosok? Írjanak verseket?
         A siker becsvágyat szül, és a legújabb eredmények arra sarkallják az emberiséget, hogy még merészebb célokat tűzzön ki maga elé. A bőség, egészség és harmónia soha nem látott szintjének biztosítása után, múltbeli tetteink, illetve jelenlegi értékrendünk alapján a következő céljaink a halhatatlanság, a boldogság és a megistenülés lehetnek. Miután lecsökkentettük az éhezés, betegség és erőszak okozta halandóságot, megkísérelhetjük legyőzni az öregedést, és akár magát a halált is. Miután megmentettük az embereket a nyomortól, kitűzhetjük célul, hogy ténylegesen boldoggá legyük őket. És miután a túlélésért folytatott állati harc fölé emelkedtünk, belefoghatunk abba, hogy istenné tegyük az embert, a Homo sapiensből Homo deust csináljunk."

         A szerző taglalja az élettartamunk: ha a 20. században megkétszereződött, akkor a 21. században legalább 150 évre kell kitolni. Megváltozna a család struktúrája, a gyereknevelés után még marad majdnem 100 év, gyakori lesz az újraházasodás.
         Nem csak az élethez, de a boldogsághoz is minden embernek joga van. De mi a boldogság? – Epikurosz szerint, ha kellemes érzeteink vannak.
            A halhatatlanságot és a boldogságot keresve az emberek megpróbálják „istenné fejleszteni” magukat, és ez három módon lehetséges:

  • biológiai tervezés, 
  • kiborgtervezés, 
  • illetve szervetlen lények tervezése révén. 

         Tévedés ne essék: a gazdagoknak több esélyük lesz.
       Boncolgatja a homo sapiens és az állatvilág kapcsolatát. Az embereknek van lelkük, az állatoknak nincs, ezt a monoteista vallások mítoszának nevezi. Kijelenti, hogy nekünk embereknek sincsen lelkünk. (115. o.)

         Mi a tudatosság? Hogyan ad értelmet a világnak a Homo sapiens?
         Elválasztja a vallást a spiritualizmustól. A vallások igyekeznek megzabolázni híveik spirituális útkeresését, csak az engedelmességet szajkózzák, és sok vallási rendszer számára nem az evést, szexet és hatalmat hajszoló világi emberek, hanem a közhelyeknél többre vágyó spirituális igazságkeresők jelentik az igazi veszélyt ma is. Luther Márton istenfélő aszkéta szerzetes volt, aki a búcsúcédulák gyakorlatát ellenezte többek közt.

         Ma már egyre fontosabb az egyes emberek érzése, sorsa, nem mint régen, csak a királyok és hadvezérek élete, sorsa volt a fontos. A háborút nem csak hadvezérek vívták sajnos.

         A mesterséges intelligencia átveszi majd a munkát, az irányítást, az emberek szabadok (haszontalanok) lesznek, mi legyen akkor a „haszontalanokkal”?
         A mesterséges intelligencia betör az élet minden területére. A Deep Blue 1996. február 10.-én megverte Garri Kasparovot. A Google DeepMind által kifejlesztett program magától tanult meg játszani az Atari cég negyvenkilenc klasszikus játékával.
         A művészet sem marad az egyedüli emberi menedékünk. David Cope, a zenetudomány professzora által kidolgozott EMI zeneszerző-program utánozta J.S. Bach stílusát, majd megtanulta utánozni Beethovent, Chopint, Rahmanyinovot és Sztravinszkijt is. Cope lemezszerződést is szerzett az EMI-nek, és az első album meglepően jól fogyott.

         A dataizmus azt hirdeti, hogy az univerzum adatfolyamukból áll, és minden jelenség vagy entitás értékét az határozza meg, hogy mennyiben járul hozzá az adatok feldolgozásához. A dataizmus szerint a Beethoven Ötödik szimfóniája, egy tőzsdei buborék és az influenzavírus csupán három különféle adatfolyam, amelyek ugyanazon alapfogalmak és eszközök segítségével elemezhetők. Az emberek az információs algoritmusok döntéseire fogják magukat bízni.
         A dataizmus közös nyelvet adna valamennyi tudósnak, áthidalná a tudományos szakadékokat, és az új felismerések számára átjárhatóvá tenné az egyes tudományágak határait. A zenetudósok, közgazdászok és sejtbiológusok végre megérthetnék egymást.

Idézet a könyv utolsó fejezetéből:

  • "A tudomány álláspontja ahhoz a mindent átfogó dogmához közeledik, amely szerint az organizmusok algoritmusok, és az élet adatfeldolgozás. 
  • Az intelligencia elkülönülőben van a tudattól.
  • A nem tudatos, de rendkívül intelligens algoritmusok hamarosan jobban ismerhetnek bennünket, mint mi saját magunkat. 


Ez a három folyamat felvet három kulcskérdést, amelyek reményeim szerint szöget ütnek majd az önök fejébe, most, hogy végigolvasták a könyvet:

  • Az organizmusokk valóban algoritmusok, és az élet tényleg nem több, mint adatfeldolgozás?
  • Melyik értékesebb: az intelligencia vagy a tudat? 
  • Mi lesz a társdalommal, a politikával és a mindennapi élettel, ha a nem tudatos, de rendkívül intelligens algoritmusok majd jobban ismerhetnek bennünket, mint mi saját magunkat?" 

         A könyv angol nyelven 2015-ben jelent meg, és nem említi Sophiat, mert ugyanebben az évben Hanson Robotics külsőre hölgynek tűnő robotja, Sophia történelmet írt azzal, hogy Szaúd-Arábiában állampolgárságot kapott, ezzel pedig több joga van, mint sok más nőnek a világon. A 2015-ben aktivált géphölgyet a Google anyacég Alphabettel közösen fejlesztette, „agyát” pedig a SingularityNET szoftvere hajtja. Mesterséges intelligenciával vértezték fel, így folyamatosan elemzi a beszélgetéseket, gyakorlatilag egy arccal rendelkező chatbot, aki folyamatosan tanul, emellett pedig emberi gesztusokat is tesz, ezért olyan különösen megnyerő. Sophianak még humora is van:
https://24.hu/tech/2018/06/04/budapesten-jart-a-robot-aki-azt-mondta-elpusztitja-az-emberiseget/ 
       
Az emberi fejlődés új stratégiáival foglalkozó weboldal (mintha 2045 egy határ lenne): http://gf2045.com/

Valóban istenek leszünk?

2018. aug. 9.

A Bárány Menyasszonya

Odaadás

Járjak vakon, Uram, a te utaidon, 
mint kisgyermek: terved tudni nem akarom. 
A bölcsek Atyja vagy, s az én Atyám, 
hozzád vezetsz, bár vezess át vak éjszakán! 

Uram, legyen, amit akarsz, készen vagyok! 
Ha az életben nem is adsz boldog napot, 
hiszem, az idő Ura vagy, tied a kor, 
és örök mád enyém lesz valamikor. 

Valósítsd meg tervedet, gondolatod, 
segíts, ha áldozatra készít sugallatod! 
Felejtsem el mindenestől kis önmagam, 
haljon az én, és csak neked éljek, Uram!
(Szent Edith Stein)