Eközben a barbárok betörtek Galliába. Julianus császár Vangion [Worms] városánál összevonta hadseregét, és pénzadományt osztott ki a katonák között. Ilyenkor az volt a szokás, hogy egyenként hívták ki a katonákat. Mikor Márton került sorra, megfelelőnek látta a pillanatot, hogy elbocsátását kérje. Nem tartotta volna tisztességesnek, hogy elfogadja az adományt, holott nem kíván harcolni. „Eddig neked szolgáltam - szólt a császárhoz -, engedd meg, hogy most már Istennek katonáskodjam. Adományodat fogadja el az, aki harcolni akar, én Krisztus katonája vagyok, ezért nekem már nem szabad harcolnom.” Mikor azonban a zsarnok meghallotta ezeket a szavakat, haragra lobbant, és azt állította, hogy Márton a másnapi harctól fél, nem pedig a vallása miatt vonakodik a küzdelemtől. Ő azonban rendíthetetlenül, sőt a neki felrótt félelem miatt még szilárdabban így szólt: „Ha elhatározásomat gyávaságnak és nem a hitemnek tulajdonítják, akkor holnap fegyvertelenül állok oda a sereg elé, és Jézus Urunk nevében, a kereszt jelével, pajzs és sisak nélkül bátran behatolok az ellenség sorai közé.” Ekkor fogságba vetették, hogy beváltsa ígéretét: fegyvertelenül szálljon szembe a barbárokkal. Másnap azonban az ellenség, önmagát és minden felszerelését felajánlva, követek révén békét kért.
Ki kételkedhetnék, hogy ez igazában a szent ember győzelme volt, akit megóvott az ég attól, hogy fegyvertelenül küldjék a csatába? Bár a gondviselő Úr az ellenség kardjai és lándzsái között is meg tudta volna oltalmazni katonáját, mégis, nehogy mások halálának látványa elkeserítse, kimentette a szentet a küzdelem kényszeréből. Valóban, Krisztushoz ilyen győzelem illett katonája kedvéért: vérontás nélkül megadásra kényszerítette az ellenséget, nehogy bárki is meghaljon.
5. Poitiers-től Milánóig: találkozás Hilariusszal; a pannóniai út kezdete
Márton ezután, felhagyva a katonai szolgálattal, elment Szent Hilariushoz, Pictavium [Poitiers] város püspökéhez, akinek Isten titkaiban való hite miatt ekkoriban csodálatos híre volt, és nála is maradt egy ideig. Hilarius megpróbálta Mártont a diakonátus szolgálatával megbízva szorosabban magához és az isteni szolgálathoz kötni, de ő ismételten vonakodott ettől, azt hangoztatva, hogy méltatlan rá. A nagy bölcsességű férfi belátta, hogy csak egy módon tudja lekötelezni, ha olyan feladattal bízza meg, amelynek elfogadásához alázatra van szükség. Így arra kérte, hogy legyen ördögűző. Ezt a papi fokozatot Márton nem utasította vissza, nehogy úgy tűnjék, hogy megveti a kisebb papi rendet. Nem sokkal később figyelmeztetést kapott álmában, hogy vallásos lelkületből fakadó gondoskodással keresse fel szülőhazáját és szüleit, akiket még a pogányság tartott fogva. Szent Hilarius beleegyezésével útra kelt, miután a püspök sok kéréssel és könnyel kérve kérte, hogy térjen vissza. Mint mondják, szomorúan indult a zarándokútra, s előre megmondta a testvéreknek, hogy sok nehézséget fog elszenvedni, amit a későbbi események igazoltak is.
Márton, miközben eltévedt az Alpokban, rablók fogságába került. Az egyik már felemelte fejszéjét, hogy fejére sújtson vele, de egy másik visszatartotta gyilkos jobbját. Márton kezét hátrakötötték, és egyik társukat megbízták, hogy őrizze, és vegyen el tőle mindent. Ő, miután elvitte a rejtekhelyre, kérdezgetni kezdte, hogy kicsoda valójában. Azt válaszolta, hogy Krisztus követője. A rabló többször megkérdezte, hogy fél-e tőle. Erre Márton rendíthetetlen nyugalommal megvallotta, hogy sohasem volt ilyen nyugodt, mert tudja, hogy Isten irgalma leginkább a megpróbáltatásokban jön segítségül, s inkább szánja őt, mert rablóként élve méltatlan Krisztus irgalmára. Majd elkezdte magyarázni az evangéliumot, és Isten igéjét hirdette neki. Minek részletezzem? A rabló hívő lett, elkísérte Mártont, és megmutatta neki a helyes utat. Kérte, hogy imádkozzon érte az Úrhoz. Később szerzetes lett, s amit itt elmondtunk, tőle magától hallottuk.
6. Találkozás a sátánnal és az arianizmussal; Márton remeteségbe vonul
Innen továbbhaladva, miután elhagyta Mediolanumot [Milánó], Márton előtt emberi alakot fölvéve megjelent a sátán, és megkérdezte, hová igyekszik. Midőn meghallotta, hogy Márton azt feleli: oda igyekszik, ahová az Úr hívja, ezt mondta neki: bárhová mégy is, bármivel próbálkozol, a sátán akadályozni fog téged. Erre Márton prófétai szóval így válaszolt: „Istenben bizakodom, nem félek, ember mit árthat nekem?” A sátán ekkor hirtelen eltűnt előle. Ezután lelki vágyának és szándékának megfelelően megszabadította anyját a pogányság tévedésétől, de apja megmaradt a rosszban; Márton jó példája mégis sokak üdvösségére szolgált.
Arianus tévtanítása ezekben az években az egész földkerekségen elterjedt, de leginkább Illíriában. A papok eretneksége ellen szinte egyedül Márton küzdött igen határozottan, és emiatt sok bántalom érte: nyilvánosan megvesszőzték, majd végül a tartományból is kiűzték. Itáliába visszatérve, miután tudomást szerzett arról, hogy Galliában is viszály támadt az egyházban Szent Hilarius távozása miatt, akit az eretnekek sokasága száműzetésbe kényszerített, Márton remetelakot épített magának Mediolanumban. Auxentius, az ariánusok tanítómestere és vezére azonban ott is erősen támadta, sok rágalommal illette, és kiűzte a városból. Márton úgy vélte, hogy engednie kell a körülményeknek, és Gallinaria szigetére vonult vissza egy pap társaságában, akit kiváló erényeiről ismertek.
Itt sokáig a növények gyökereivel táplálkozott. Egyszer, mint mondják, a hunyor mérges szárát vette magához eledelül, de amikor megérezte, hogy a méreg átjárja a testét, s közel van a halála, a félelmetes veszedelmet imádságával elűzte, és azonnal megszűnt minden fájdalma. Nem sokkal később megtudta, hogy a császár, megbánva tettét, megengedte, hogy Szent Hilarius visszatérjen. Márton még Rómában szeretett volna találkozni vele, ezért elindult a városba.
Forrás:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése