2019. febr. 1.

Nagy Szent Gergely pápa: Szent Benedek élete és csodái [1]

Nagy Szent Gergely pápa
         Nagy Szent Gergely egyike a legnagyobb pápáknak, késői nyugati egyházatyaként a középkori teológia egyik megalapozója. Végül mindkét írás nem titkolt célja a példaadás: egy szerzetesi, keresztény életprogram megfogalmazása. Ennek eleven megtestesítői, zászlóvivői a művekben szereplő szentek: a keleti szerzetesség bűvöletében élő, de a Kelethez „felzárkózni” kívánó Nyugat szülöttei, akik sajátosan latin miliőben próbálnak példát adni ugyanarról, amiről az első nagy egyiptomi szerzetesnemzedék aszkétái – az értünk emberré lett Fiúisten, Krisztus naponta újrakezdett követéséről.

         A Benedek életét magában foglaló Dialógusok könyvét a hagyomány egyöntetűen Nagy Szent Gergely pápának tulajdonítja. Gergely 540-ben született Rómában, befolyásos arisztokrata családban. A kor, amelyben felnőtt, a Római Birodalom szétesése utáni zűrzavaros időszak volt. Itáliát háborúk, éhínség és járványok sújtották, a rendkívül véres görög-gót háború, majd a longobárd betörés idején mindennapos volt a fosztogatás, az erőszak; a gazdasági élet ellehetetlenült. Az egykori főváros kiszolgáltatott helyzetbe került, lakossága drasztikus mértékben csökkent. Az embereken eluralkodott a létbizonytalanság, a földi élet viszonylagosságának érzése. Ilyen környezetben lett a fiatal Gergely Rómában vezető tisztségviselő, prefectus urbis. 573-ban úgy döntött, hogy a világról lemondva a szemlélődésnek és az aszkézisnek szenteli életét, és római házát - akárcsak szicíliai birtokait - szerzetesi közösséggé alakítja. Kiváló adottságai és származása révén nem kerülhette el az egyházi szolgálatot: 579-ben diakónussá szentelték, s a pápa még abban az évben Konstantinápolyba küldte, hogy a császári udvarban Róma érdekeit képviselje. Hatéves bizánci tartózkodása az egyházpolitikai tapasztalatszerzés mellett minden bizonnyal alkalmat nyújtott a sokszínű keleti szerzetességgel való ismerkedésre is. 585-ben Rómába visszatérve néhány évi nyugalom köszöntött rá, a szemlélődő belső élet és a külső, lelkipásztori feladatok harmonikus egyensúlyát élhette. 590-ben azonban a pápa halálakor rá esett a választás, s Péter székét vonakodva, nehéz szívvel, de elfoglalta. Pápasága rendkívül nehéz terheket rótt rá: a gazdátlan város közigazgatása is az ő feladata volt, háborús betörések, pestisjárvány a Tiberis áradása nehezítették a csendességre, lelki magányra vágyó Gergely életét. Mindemellett nagy hangsúlyt fektetett a misszióra, a középkor hajnalán hittérítőket küldött a szétesett Birodalom északi végeire, megalapozva ezzel egy új Európa születését. 604-ben halt meg. A mű A Dialógusok könyve különleges helyet foglal el Nagy Szent Gergely művei között. Keletkezését 593-ra teszik, de a benne szereplő történetek jó része a korábbi évtizedekre nyúlik vissza. Gergely minden bizonnyal egy már meglévő gyűjteményre támaszkodott, amely itáliai szentek történeteit tartalmazta. A szentéletrajzoknak a dialógus műfaja ad keretet, amely Gergely és Péter diakónus komoly teológiai-etikai témákat felvonultató beszélgetésébe ágyazza a gyakran naiv, csodás elemekben bővelkedő történeteket. A szerző az 1. és a 3. könyvben számos szent alakját mutatja be, míg a 2. könyvet teljes egészében Benedek életének szenteli. A 4. könyvben főleg eszkatológiai témákat illusztráló epizódokat találunk. A szerző szándéka, hogy a rettenetes pusztítást okozó longobárd betörés után emléket állítson a lelki élet korabeli, itáliai nagyjainak.
         Mivel Szent Benedek életével kapcsolatban erre az egyetlen szövegre támaszkodhatunk, nem kis jelentősége van a mű történeti megbízhatóságával kapcsolatos kérdésnek. A Dialógusok értelmezéstörténete során született fundamentalista elemzések Benedek életének minden momentumát történeti értékkel próbálták felruházni. Ezzel szemben napvilágot láttak olyan feltételezések is, amelyek szerint a Benedek élete csupán didaktikus-szimbolikus mű, szereplői nem történelmi személyek, hanem a gergelyi teológia és spiritualitás egy-egy vonásának jelképes megtestesítői, merő fikciók. A közelmúltban komoly, átfogó filológiai és történeti elemzés alapján Nagy Szent Gergely szerzőségét is kétségbe vonták. A műnek nincsen nyoma a 7. század vége előtti időkből; keletkezésének feltételezett évében Gergelynek nem sok ideje volt írásra; szövegében történeti és földrajzi következetlenségek vannak; stílusában, szóhasználatában jelentősen eltér a pápa többi írásától - ezen érvek alapján a kritika szerint A Dialógusokat egy száz évvel később élt hamisító művének kellene tekinteni, aki eredeti, Gergelytől származó részleteket dolgozott össze a későbbi kor népszerűsítő hagyományából származó történetekkel. A Benedek élete hitelessége körüli vita még korántsem ért véget, azt azonban nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy az életrajz alapvető adatai megbízhatók, néhány fogódzópont alapján beilleszthetők a kor történelmébe, és a szöveg által említett tanúk valós személyeket takarnak. Ezzel együtt persze a Dialógusok 2. könyve nem modern értelemben vett életrajz, szerzőjük szándéka nem a tények és események minél pontosabb megörökítése, hanem egy szerzetesi ideál, egy lelki út minél gazdagabb bemutatása. A főhős és szellemisége A Dialógusok 2. könyve alapján felvázolhatók Benedek életének legfontosabb sarokpontjai.

Nursiai Szent Benedek
         490/500 körül született Nursia vidékén tehetős családból. Tanulmányait Rómában folytatta, de húszévesen elhagyta a várost, s rövid enfidei tartózkodás után Subiacóba vonult vissza, ahol magányosan élt egy barlangban. Remetesége végén Vicovaro monostorának apátja lett, majd az Aniene folyó völgyében alapított tizenkét monostort. 529 körül a személye körüli viszályok miatt elhagyta addigi lakhelyét, és egy pogány szentély helyén megalapította Montecassinót. Itt élt haláláig, itt írta a Regulát, s itt fogadta Tottila gót király látogatását is. Halála 560 körülre tehető.
         Ha azonban Benedek személyéhez, az általa bejárt lelki úthoz, a Gergely művében megfogalmazott szerzetesi ideálhoz akarunk közelíteni, akkor az életrajzot nem elegendő önmagában olvasni. Csak a Regulával együtt, azzal párhuzamosan olvasva ragadhatjuk meg a csodás események leírása mögött a Krisztus-követés benedeki programját.
         A pannonhalmi ebédlő bejárata fölött a barokk mester Szent Benedeket csuklyás, szakállas öregemberként festette meg, aki ujját szája elé teszi, a kép melletti felirat pedig a benedeki Regula kezdő szavát idézi: ausculta!, ami magyarul annyit jelent: „hallgasd meg!”, „figyelj oda!”. Ez a szó nagyon jól összefoglalja azt a küldetést, amelyet Benedek és gyermekei a Szentlélektől az egyházban kaptak. A festő talán nem a legszerencsésebben ábrázolja a meghallgatás fogalmát. A képen megfestett alaknak inkább a fülére kellene tennie a kezét. De valójában még ez sem lenne elég: az ausculta, a benedeki meghallás, meghallgatás a szívvel, a szív hallásával történik.
         Benedek mindenekelőtt Isten Igéjét hallja meg, amely Rómából a magányba hívja. Minden keresztény hivatás és küldetés kezdetén, így Benedek szerzetesi útjának elején is ez áll: az Isten önmagát közlő Igéje megszólít, választ vár, együttműködésre hívja az embert. S ha valaki ezt egész mélységében meghallja, az szíven talált emberré válik, akinek életében az Ige dolgozni, élni kezd. Benedek életében Krisztus, az Ige titokzatos módon „testté” lesz: konkrét, testi valóságban, térben és időben növekedni kezd benne és körülötte az Isten országa.
         Benedek életének folytatása - akárcsak később a bencés monostorok életét tagoló és formáló zsolozsma és a lectio divina, a szent olvasmány - nem más, mint e meghallás begyakorlása, lehetőségének megteremtése. S a naponta befogadott Ige - ellentétben a világ igéivel, amelyek eltömik a fület, és összeszorítják a szívet - képes kitágítani az ember szívét, érzékennyé tenni hallását, s fogékonnyá teszi őt Isten másfajta szavaira is, amelyek a világban jelenlétéről tanúskodnak. Így lesz Benedekből csodatévő lelkiatya, s így születhet meg Benedek és az őt századokon át követő szerzetesek meghallgatásából az a kultúra, amelyet joggal nevezhetünk a meghallgatás kultúrájának.
         Aki szívébe fogadta Isten Igéjét, az képes meghallani a természetben jelen lévő Isten hívását; Subiaco és Montecassino szépsége, a Nap egyetlen sugarában meglátott világ elválaszthatatlanok a benedeki istenkereséstől. Nem véletlen, hogy a bencés monostorok mind csodálatos természeti környezetben épültek, ahol az ember meghallhatja Istent az évszakok váltakozásában, a völgyben csörgedező patakban, a dombtetőn fújó lágy szellőben, vagy a hegyoldal ezüstösen csillogó, zúzmarás fáiban. Az anyagban, amely megmunkálásra vár, és a kész munkadarabban, amely az Ige dicséretét hirdeti.
         A meghallgatás közösségében élő ember megtanulja meghallgatni önmagát, a maga mély vágyait. Benedek, akinek meg kellett küzdenie érzékiségével és az ellene forduló indulatokkal, nemcsak azt hirdeti a Regulában, hogy Isten a testi vágyakban is jelen van, s hogy testi szükségleteink, éhségünk és szomjúságunk is Isten ajándékai, hanem gondja van arra is, hogy vegyék figyelembe a különféle életkorok sajátosságait, hogy az eltérő ízlések miatt kétfélét főzzenek, hogy a szerzetesek eleget aludjanak, sőt hogy a hosszú hajnali imádság végén a reggeli dicséret előtt legyen idejük kimenni, hogy dolgukat elvégezhessék.
         A természet és önmagunk meghallgatása mellett a harmadik, s talán legnehezebb feladat: meghallgatni és meghallani a másikat. Nagy Szent Gergely leírásában az érett Benedek egyszerre szigorú és jóságos atyaként jelenik meg, aki bölcsességgel és figyelemmel gondozza a rábízott lelkeket. Amint az önmagában gyenge, emberi szavak mögött meg kell tanulni felfedezni az embernek szóló, üdvösségre vezető üzenetet, amely végső soron nem más, mint Krisztus maga, ugyanúgy a testvérek naponta látott, sokszor nehezen elviselhető arcán is fel kell ragyogniuk Krisztus vonásainak. Csak ha az Ige kitágította a szíveket, akkor válhat meggyőződéssé, hogy a másik ember az életet megnehezítő akadály, legyőzendő vetélytárs helyett testvér, akivel együtt akar Isten a mennyországba vezetni. Benedek útja a hívást meghalló és világtól elforduló, Istent kereső ifjútól a világot Istenben szemlélni képes, mindenben őt hallgató öregemberig, a Prológus Istentől elszakadt, engedelmességre szoruló novíciusától az utolsó fejezetek jó buzgóságtól és szeretettől motivált szerzeteséig vezet.
Forrás:


Nincsenek megjegyzések: