A csend imája

VIII.

      Az ima elsősorban találkozás Istennel. Bizonyos esetekben, bár többnyire homályosan, tudatában vagyunk az Isten jelenlétének, vannak azonban pillanatok, amikor csupán a hit belső cselekedetével tudjuk magunkat arra kényszeríteni, hogy elé álljunk, anélkül hogy egyáltalán átéreznénk a jelenlétét. Ámde nem az a lényeges, hogy mennyire érezzük át a jelenlétet, nem ez teszi lehetővé és gyümölcsözővé a találkozást. Más feltételeket kell teljesíteni, amelyek között a legalapvetőbb az, hogy az imádkozó személy valóságos legyen. A társadalmi életben személyiségünknek számos arculata jelenik meg. Ugyanaz a személy egy bizonyos környezetben egészen másként viselkedik, mint egy másikban, tekintélyként azokban a helyzetekben, amelyekben ő parancsol, ugyanakkor rendkívül alázatosan otthon, és ismét teljesen másképp baráti társaságban. Minden én összetett, de e hamis személyiségek közül, illetve azok közül, amelyek részben hamisak és részben valódiak, egy sem lehet olyan mértékben a valóságos énünk, hogy az álljon a nevünkben Isten színe elé. S ha mégis, ez gyöngíti imánkat, megosztottá teszi értelmünket, szívünket és akaratunkat. Polonius mondja a Hamletben: „Légy hű magadhoz: így, mint napra éj, következik, hogy ál máshoz se léssz.”[1]

      Nem könnyű vállalkozás e különböző hamis személyek között vagy mögött megtalálni valódi énünket. Annyira szokatlan számunkra, hogy valamilyen mély és igaz értelemben önmagunk legyünk, hogy majdnem lehetetlen rájönnünk, hol is kezdjük a kutatást. Mindnyájan tudjuk, hogy vannak olyan pillanatok, amikor közelebb állunk ahhoz, hogy valódi önmagunk legyünk. Ki kell választanunk és alaposan meg kell vizsgálnunk ezeket a pillanatokat, hogy legalább megközelítőleg felfedezhessük, milyenek is vagyunk a valóságban. Rendszerint hiúságunk az oka, hogy oly nehéz az igazságot magunkról kideríteni; egyrészt maga a hiúság, másrészt az, ahogyan viselkedésünket befolyásolja. Hiúságunk abban rejlik, hogy olyan dolgokkal büszkélkedünk, amelyeknek semmi értékük sincs, illetve a saját magunkról alkotott ítéletünket és következésképpen egész életfelfogásunkat olyan emberek véleményétől tesszük függővé, akiknek nem kellene ennyire fontosaknak lenniük számunkra. Mások személyiségünkre adott reakcióitól függünk.

• A hiúság tehát az első ellenség, amelyet célba kell vennünk, jóllehet, ahogy az atyák mondják, utolsónak fogjuk legyőzni. 

      A hiúság legyőzésére jó példát találunk Zakeus történetében (Lk 19,1-10), amelyből sokat tanulhatunk. Zakeus jó társadalmi pozícióval rendelkező gazdag ember volt, a Római Birodalom hivatalnoka, vámszedő, akinek bizonyos ranghoz kellett magát tartania. Kis városkájának jelentős polgára volt, és az a szemlélet, amelyet úgy fogalmazhatnánk meg, hogy „mit szólnak majd az emberek?”, valószínűleg őt is megakadályozhatta volna abban, hogy Krisztussal találkozzék. Amikor Zakeus meghallotta, hogy Krisztus éppen Jerikóban jár, olyan nagy vágy ébredt benne, hogy meglássa őt, hogy elfelejtette, netán nevetségessé is válhat - ami számunkra sokkal rosszabb a legtöbb balszerencsénél -, s ez a tiszteletre méltó polgár már szaladt is, és felmászott egy fára! Az egész tömeg láthatta, s nem kétséges, hogy közülük sokan nevettek. Ámde olyan nagy volt benne a vágy a Krisztussal való találkozásra, hogy megfeledkezett a mások véleménye fölötti aggodalmairól, egy rövid időre függetlenítette magát mindenki ítéletétől, és abban a pillanatban egészen önmaga volt; Zakeus, az ember volt, nem pedig Zakeus, a vámszedő, vagy a gazdag ember, vagy a polgár.

• A megalázás az egyik mód, amelynek segítségével elfelejthetjük a hiúságot, de ha nem fogadjuk el önként, akkor a megaláztatás jó eséllyel csak fokozza sértett érzelmeinket, s még inkább függővé tesz mások véleményétől. 

      Lépcsős Szent János és Szíriai Szent Izsák nézetei a hiúságról látszólag ellentmondanak egymásnak. Az előbbi azt mondja, hogy a hiúság leküzdésének egyetlen módja a büszkeség, az utóbbi szerint viszont az alázaton keresztül vezet az út. Mindketten egy adott szövegösszefüggésben fejtik ki nézetüket, nem pedig abszolút igazságként, ámde ez lehetővé teszi számunkra, hogy megnézzük, mi a közös ebben a két végletben, nevezetesen az, hogy akár büszkék, akár alázatosak vagyunk, nem veszünk tudomást az emberi véleményről. Mindkét esetben figyelmen kívül hagyjuk az emberek ítéletét.
      Szent Makáriosz életében jó példát találunk az első esetre. Egy alkalommal Szent Makáriosz a felügyelete alá tartozó egyik monostorhoz közeledve látta, hogy szerzetesek egy csoportja kinevet és gúnyol egy igen fiatal barátot, aki viszont ügyet sem vet rájuk, és elámult a fiatalember derűs nyugalmán. Makáriosz nagy tapasztalattal rendelkezett a lelki küzdelem nehézségeiben, és némi gyanakvással nézte a dolgot. Megkérdezte a szerzetest, miként lehetséges, hogy fiatal volta ellenére a szenvedélymentesség ilyen magas fokára jutott. Az így válaszolt: „Miért kellene figyelnem ugató kutyákra? Nem figyelek rájuk, az Isten az egyetlen, akit elfogadok bírámul.” Jó példája ez annak, hogyan szabadíthat meg a büszkeség a mások véleményétől való függőségtől. A büszkeség az a magatartás, amikor önmagunkat állítjuk a dolgok középpontjába, magunkat tekintjük az igazság, a valóság, a jó és a rossz ismérvének, és akkor szabaddá válunk minden más ítélettől, s ekként a hiúságtól is.

• Csak a tökéletes büszkeség tudja azonban teljesen kiűzni a hiúságot, és a tökéletes büszkeség szerencsére meghaladja emberi képességeinket. 

• A másik gyógymód az alázat. Az alázat lényegében annak az embernek a magatartása, aki állandóan az Isten ítélete alatt áll. 

      Annak a magatartása, aki hasonló a termőföldhöz. A latin humilitas (alázat) a humus szóból ered, amely termőföldet jelent. A termőföld ott van, észrevétlenül, mindenki természetesnek veszi, mindig készen arra, hogy tapossanak rajta. Csöndes, észrevétlen, sötét, és mégis mindig kész bármilyen mag befogadására, kész arra, hogy annak testet és életet adjon. Minél alacsonyabban fekszik, annál több hasznot hajt, mert akkor válik valóban termékennyé, amikor magába fogadja a föld minden hulladékát. Olyan mélyen fekszik, hogy semmi sem tudja beszennyezni, lealacsonyítani, megalázni; elfoglalta a legutolsó helyet, mélyebbre nem mehet. Ebben a helyzetben már semmi sem tudja összezúzni a lélek nyugalmát, békéjét és örömét.
      Vannak pillanatok, amelyek kizökkentenek bennünket az emberi reakcióktól való függőségünkből; ezek a mély bánat vagy a valódi túláradó öröm pillanatai. Amikor Dávid király táncolt a frigyláda előtt (2Sám 6,14), sokan, mint például Míkal, Saul leánya, úgy gondolták, hogy a király nagyon illetlenül viselkedik. Valószínűleg mosolyogtak vagy zavartan elfordultak. Őt azonban annyira eltöltötte az öröm, hogy nem vette észre. A bánattal ugyanez a helyzet: ha őszinte és mély, a személy valódivá válik, a szerepek és a magatartások feledésbe merülnek, s ez az, ami olyan becses a bánkódásban, akár önmagunk, akár másvalaki szomorúságában.
      A nehézség abban rejlik, hogy amikor valóságosak vagyunk, akár a bánat, akár az öröm miatt, sem kedvünk, sem lehetőségünk nincs arra, hogy önmagunkat kívülről lássuk, hogy megfigyeljük, személyiségünknek milyen vonásai kerülnek ilyenkor a felszínre. Mégis van egy pillanat, amikor még elég mélyen érzünk ahhoz, hogy valódiak legyünk, de már eléggé magunkhoz tértünk az öröm vagy a bánat révületéből, hogy megdöbbenjünk az ellentéten, milyenek is vagyunk az adott pillanatban, és milyenek vagyunk általában; ekkor mutatkozik meg világosan számunkra saját mélységünk és sekélyességünk. Ha figyelünk, és nem figyelmetlenül megyünk át lelkünk vagy szívünk egyik állapotából a másikba, rögtön elfelejtve azt, ami elmúlt, akkor fokozatosan megtanulhatjuk megőrizni a valóságnak azokat a jellegzetes vonásait, amelyek csupán egy rövid időre jelentek meg.

• Számos spirituális szerző tanítja, hogy igyekeznünk kell felfedezni önmagunkban Krisztust. 

      Ő a tökéletes, a teljességgel igaz ember, és annak fölfedezését, hogy mi az, ami igaz bennünk, azzal kezdhetjük, hogy fölfedezzük azt, ami bennünk rokon ővele. Vannak részek az Evangéliumban, amelyek ellen lázadunk, és megint mások, amelyektől hevül a szívünk (Lk 24,32). Ha kiválasztjuk azokat a verseket, amelyek tiltakozást szülnek bennünk, illetve azokat, amelyeket szívünk mélyéből igazaknak érzünk, máris fölfedeztük magunkban a két végletet, röviden az Antikrisztust és a Krisztust. Mindkétfajta szöveget szem előtt kell tartanunk, és azokra kell összpontosítanunk, amelyek szívünkhöz közel állnak, mert joggal feltételezhetjük, hogy legalább egy olyan pontra utalnak, ahol Krisztus és mi magunk rokonok vagyunk, olyan pontra, ahol az ember - bizonyára nem teljesen, de legalább valamilyen kezdeti fokon - már valódi ember, Krisztus képmása. Nem elegendő azonban, ha érzelmileg valami megérintett bennünket, ha értelmünk teljes mértékig elfogadja az Evangélium egyik vagy másik versét: Krisztus szavait magunkban kell megvalósítanunk. Lehetséges, hogy bár valami megindított, mégis az első adandó alkalommal, amikor felfedezésünket hasznosíthatnánk, feladjuk mindazt, amit gondoltunk és éreztünk.
      Vannak pillanatok, amikor olyan hangulatban vagyunk, hogy meg akarunk békélni ellenségeinkkel, de ha a másik személy ellenáll, békülékeny hangulatunk könnyen harciasra vált. Ez történt Miuszovval, Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regényében. Előzőleg durva és türelmetlen volt másokkal, majd erőt vett magán, felülkerekedett benne az önbecsülés, de Karamazov váratlan arcátlansága egy csapásra ismét megváltoztatta érzelmeit, és Miuszov „a legderűsebb hangulatból hirtelen a legdühösebb indulatba csapott át. Mindaz, ami már-már kialudt és lecsitult a szívében, egy csapásra feltámadt és fellobbant.”[2]
      Nem elég az, ha megdöbbentenek azok az evangéliumi versek, amelyeket nagyon is igazaknak érzünk. A felismerést küzdelemnek kell követnie azért, hogy életünk minden egyes pillanatában olyanokká váljunk, amilyenek legjobb pillanatainkban vagyunk, így fokozatosan levetkőzzük a felületességet, és valódibbakká, igazabbakká válunk.

• Ahogy Krisztus maga az igazság és a valóság, úgy kell nekünk is egyre inkább azzá válnunk, ami Krisztus. Ez nem abból áll, hogy Krisztust csupán külső megnyilvánulásaiban utánozzuk, hanem bensőnkben kell azzá válnunk, ami ő. 

      Krisztus követése nem az ő magatartásának vagy életének puszta utánzását jelenti, hanem kemény és bonyolult küzdelmet. S ez az egyik különbség az Ó- és az Újszövetség között: az Ószövetség parancsolatai életszabályok voltak, és az, aki hűségesen betartotta ezeket a szabályokat, igaz emberré vált, mégsem tudott azonban ebből örök életet nyerni. Ezzel ellentétben az Újszövetség parancsolatai sohasem tesznek egy embert igazzá. Krisztus egy ízben ezt mondta tanítványainak: „ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: »Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt«” (Lk 17,10). Ámde amikor Krisztus parancsolatait nem pusztán magatartási szabályokként teljesítjük, hanem azért, mert az Isten akarata átjárta szívünket, vagy akár csak megzabolázzuk gonosz szándékainkat, rákényszerítve magunkat a parancsolatok külsőleges megtartására, és bűnbánattal megállunk, tudva, hogy ezen a külső teljesítésen túl semmi sincs bennünk, akkor fokozatosan felnövünk az Isten megismeréséhez, ami egy belső, és nem értelmi, elméleti vagy tudományos ismeret.
      Az, aki valódivá és igazzá vált, Isten elé állhat, és teljes figyelemmel, az értelem, a szív és az akarat egységében ajánlhatja föl imáját, olyan testben, amely tökéletesen engedelmeskedik a lélek ösztönzéseinek. Ám még ha nem is értük el a tökéletességnek ezt a fokát, azért még az Isten színe elé járulhatunk, tudatában lévén annak, hogy részben valóságosak vagyunk, részben pedig nem, és elé vihetjük mindazt, amit csak tudunk, ámde bűnbánatban, megvallva, hogy még igencsak valótlanok vagyunk, s felettébb képtelenek az egységre. Nincs olyan pillanat az életünkben - akár még teljesen megosztottak vagyunk, akár már az egység útján járunk -, amikor ne lenne lehetőségünk arra, hogy Isten elé járuljunk. A teljes egység helyett azonban, amely imánknak lendületet és erőt adna, gyöngeségben járulunk elé, elismerjük ezt, és készek vagyunk viselni a következményeit.
      Optyinai Ambrus, az utolsó orosz sztarecek egyike mondta egy ízben, hogy az emberek két csoportja jut majd el az üdvösségre: azok, akik vétkeznek és elég erősek ahhoz, hogy bűnbánatot tartsanak, illetve azok, aki még ahhoz is túl gyengék, hogy valódi bűnbánatot tartsanak, de készen állnak arra, hogy türelemmel, alázattal és hálával viseljék el bűneik következményeinek teljes súlyát. Ők alázatuk miatt válnak elfogadhatóvá Isten számára.
      Isten mindig valóságos, mindig önmaga, és ha szemtől szemben tudnánk vele állni, úgy, ahogy van, és fel tudnánk fogni az ő objektív valóságát, akkor minden jóval egyszerűbb lenne; ámde sikerül szubjektív módon elhomályosítanunk ezt az igazságot, ezt a valóságot, amellyel szemben állunk, és a valódi Istent halovány képmásával cseréljük föl, sőt, ami még rosszabb, egy olyan istennel, aki a róla alkotott egyoldalú és szegényes elképzelésünk miatt egészen valótlan.

• Ha valakivel találkozni készülünk, a találkozó realitása nemcsak attól függ, hogy mi milyenek vagyunk és milyen a másik fél, hanem nagy mértékben attól az előzetes elképzeléstől is, amelyet korábban erről az emberről alkottunk. Ilyenkor nem a valódi személyhez beszélünk, hanem a róla alkotott képhez, és elfogultságunk áldozatának rendszerint komoly erőfeszítésébe kerül, hogy ezt áttörje, és valódi kapcsolatot teremtsen. 

      Mindnyájunknak vannak elképzelései az Istenről, de bármennyire fennköltek, szépek és részleteikben igazak is ezek az elképzelések, ha nem vagyunk elég óvatosak, akkor közénk és a valódi Isten közé állnak, s így puszta bálvánnyá válhat az, amihez imádkozunk, a valódi Isten pedig rejtve marad mögötte. Ez különösen akkor történik meg velünk, amikor valamilyen kéréssel vagy közbenjárással fordulunk Istenhez; nem úgy jövünk hozzá, mint egy személyhez, akivel meg akarjuk osztani nehézségeinket, akinek a szeretetében bízunk, akitől döntést várunk, hanem bizonyos szemszögből próbálunk hozzá közelíteni, és ekkor nem Istenhez intézzük imánkat, hanem egy olyan istenfogalomhoz, amely az adott pillanatban hasznos számunkra.
      Nem szabad azért járulnunk Istenhez, hogy az érzelmek valamely skáláján menjünk keresztül, sem azért, hogy misztikus élményben legyen részünk. Csakis azért kell Istenhez járulnunk, hogy az ő színe előtt legyünk, és ha méltat bennünket arra, hogy ennek tudatában legyünk, akkor áldott legyen az Isten, de ha azt akarja, hogy a valódi távollétét éljük át, akkor ismét csak áldott legyen, hiszen, mint már láttuk, szabad abban, hogy eljöjjön hozzánk, vagy sem. Ugyanolyan szabad, mint mi, és mégis, ha mi nem járulunk az Isten színe elé, ez azért van, mert valami mással vagyunk elfoglalva, ami jobban vonz bennünket, mint ő. Ámde ami őt illeti, ha nem nyilatkoztatja ki jelenlétét, ez azért van, mert valamit meg kell tudnunk róla és önmagunkról. Az Isten távolléte, amelyet olykor imánkban megtapasztalunk, az érzés, hogy nincs jelen, szintén része kapcsolatunknak, méghozzá igen értékes része.
      Az Isten távollétének érzése lehet az ő akaratának eredménye; lehet, hogy azt akarja, vágyódjunk utána, és azáltal, hogy megismertet bennünket a teljes elhagyatottság érzésével, megtudjuk, milyen drága az ő jelenléte. Isten távollétének az érzése azonban gyakran abból fakad, hogy nem adunk lehetőséget magunknak jelenlétének érzékelésére.
      Egy asszony, aki már tizennégy éve gyakorolta a Jézus-imát, elpanaszolta, hogy még sohasem érzékelte az Isten jelenlétét. Ámde amikor figyelmeztették arra, hogy egész idő alatt folyton ő beszélt, beleegyezett, hogy néhány napig szótlanul imádkozzék. Így is tett, és nemsokára észrevette, hogy Isten ott van, hogy az őt körülvevő csönd nem puszta űr, a zaj és a mozgás hiánya, hanem valami szilárd valóság van ebben a csendben, hogy az nem valamilyen negatív, hanem pozitív dolog, valamiféle jelenlét, az Isten jelenléte, aki úgy nyilatkoztatta ki magát neki, hogy ugyanazt a csöndet hozta létre őbenne. Azután észrevette, hogy az ima egészen önmagától visszatért, de már nem a korábbi diszkurzív zajként, amely akadályozta Istent abban, hogy megismertesse magát.
      Ha alázatosak lennénk, vagy csak logikusan gondolkodnánk, nem várnánk azonnal, hogy pusztán azért, mert imádságba fogtunk, rögtön Keresztes Szent János, Szent Teréz vagy Szárovi Szent Szerafim élményeiben részesüljünk. Gyakran azonban nem is a szentek élményeire vágyunk, hanem egyszerűen saját, korábbi lelki élményünket akarjuk újra átélni, jóllehet egy előző élményre való összpontosítás elvakíthat bennünket, hogy ne lássuk meg a következő élményt, amellyel a következő stádiumban egészen természetes módon találkoznánk. Mindaz, amit korábban éreztünk, immár a múlté, tegnapi énünkhöz kötődik és nem ahhoz, ami ma vagyunk. Nem azért imádkozunk, hogy valamilyen sajátos élményt idézzünk elő, amelyben gyönyörködhetünk, hanem azért, hogy Istennel találkozzunk, bármilyen következményekkel járjon is ez, vagy egyszerűen azért, hogy elé tárjuk mindazt, amink van, és rábízzuk, hogy úgy használja ezt föl, ahogyan akarja.

• Ne feledjük: mindig úgy kell közelítenünk Istenhez, hogy tudjuk, nem ismerjük őt. A kifürkészhetetlen, titokzatos Istenhez kell közelednünk, aki úgy jelenti ki magát, ahogyan akarja; valahányszor hozzá jövünk, olyan Isten előtt állunk, akit még nem ismerünk. 

      Személyének és jelenlétének bármilyen megnyilatkozására készen kell állnunk.
      Lehet, hogy már sok mindent tudunk Istenről - saját tapasztalatunkból, mások tapasztalatából, a szentek írásaiból, az Egyház tanításából, az Írások tanúságából. Tudjuk azt, hogy jó, alázatos, égető tűz, hogy ő a mi bíránk, ő a megváltónk, és még sok minden mást, mégsem szabad elfelejtenünk, hogy bármely pillanatban ezeken az általános kategóriákon belül is olyan módon jelentheti ki magát, ahogy még sohasem tapasztaltuk. Tisztelettel kell előtte megállnunk, és készen kell lennünk arra, hogy azzal találkozzunk, akivel éppen szembe találjuk magunkat: vagy az általunk már jól ismert Istennel, vagy egy olyan Istennel, akit nem tudunk felismerni. Lehet, hogy megérezteti velünk, kicsoda ő, és ez egészen más lesz, mint amit várnánk. Azt várjuk, hogy a szelíd, együtt érző, szerető Jézussal találkozunk, és ehelyett az Istennel találkozunk, aki ítél és elítél, s jelenlegi állapotunkban nem enged közel magához. Máskor bűnbánattal közeledünk hozzá, készen arra, hogy elutasít, és ehelyett együttérzésre találunk. Isten életünk minden szakaszában részben ismert, részben ismeretien számunkra. Kijelenti magát, és ennyiben ismerjük őt, de sohasem fogjuk teljesen megismerni, mindig megmarad az isteni titok, a misztérium belső lényege, amelybe sohasem leszünk képesek behatolni.
      Az Isten ismeretére csak vele közösségben tudunk eljutni, csak ha osztozunk Istennel abban, ami ő, olyan mértékig, amennyire részesülhetünk belőle. A buddhista gondolatvilág egy sóbaba történetével érzékelteti ezt.

• A sóbaba hosszú szárazföldi vándorlás után eljutott a tengerhez, és ott valami olyannal találkozott, amilyet azelőtt sohasem látott, s amit nem is igen tudott megérteni. A szárazföldön állt egy kemény, kicsi sóbaba, és maga előtt egy másfajta talajt látott: mozgó, veszélyes, zajos, furcsa, ismeretlen földet. Megkérdezte a tengert: „Hát te meg mi vagy?”, és a tenger ezt válaszolta: „Én vagyok a tenger.” Mire a baba: „Mi az, hogy tenger?”, amire ezt a választ kapta: „Én vagyok az.” A baba tovább kérdezett: „Ezt nem értem, de szeretném megérteni; hogyan érthetném meg?” A tenger így válaszolt: „Érints meg!” Erre a baba félénken kinyújtotta az egyik lábát, megérintette a vizet, és az a különös érzése támadt, hogy ez az érthetetlen valami kezd érthetővé válni. Visszahúzta a lábát, ránézett, és látta, hogy az ujjai eltűntek, erre megijedt, és így szólt: „Jaj, hol a lábujjam, mit tettél velem?” A tenger ezt válaszolta: „Adtál valamit azért, hogy megérts valamit.” A víz lassanként a sóbaba egyre több darabkáját vitte magával, a baba pedig egyre messzebb ment a tengerbe, és minden pillanatban az volt az érzése, hogy egyre többet ért, habár még mindig nem tudta megmondani, mi a tenger. Ahogy mélyebbre ment, egyre tovább olvadt, és közben ezt ismételgette: „De hát mi a tenger?” Végül egy hullámmal az utolsó darabkája is felolvadt, és a baba ezt mondta: „Én vagyok az!” Rájött, hogy mi a tenger, de azt még nem tudta megmondani, mi a víz. 

      Anélkül, hogy szigorú párhuzamot vonnánk a buddhista baba és az Isten keresztény ismerete között, sok igazságot találunk ebben a kis történetben. Szent Maximosz egy vörösre izzított kard példáját hozza fel: a kard nem tudja, hol van vége a tűznek, a tűz pedig nem tudja, hol kezdődik a kard, így tehát - írja - vághatunk a tűzzel, és égethetünk a vassal. A bábu akkor tudta meg, hogy mi a tenger, amikor parányi létére feloldódott annak végtelenségében. Ugyanígy, amikor belépünk az Isten ismeretébe, nem mi fogadjuk be őt, hanem ő fogad bennünket magába, és mi ebben az Istennel való találkozásban leszünk önmagunkká, biztonságra lelvén az ő végtelenségében.
      Szent Atanáz írta, hogy az ember felemelkedése a megistenüléshez teremtése pillanatával kezdődik. Isten az első pillanattól kezdve részesít bennünket teremtetlen kegyelmében azért, hogy eggyé legyünk vele. Az ortodox tanítás szerint nincs „természetes ember”, akire Isten mintegy felülről ráruházza a kegyelmet. Az Isten első szava, amellyel a nemlétből a létbe hívott minket, első lépésünk volt elhivatásunk beteljesítése felé, hogy Isten legyen mindenekben, mi pedig úgy legyünk őbenne, ahogy ő mibennünk van.
      Készüljünk fel arra, hogy az Istennel való kapcsolatunk utolsó lépcsője tiszta imádat, amikor szemtől szemben állunk egy számunkra áthatolhatatlan titokkal. Évről évre, egészen életünk végéig, fokozatosan növünk fel az Isten megismeréséig, és ez folytatódik az örökkévalóságon át, de soha nem jutunk el egy olyan pontig, ahol elmondhatjuk, hogy már mindent ismerünk, ami Istenben megismerhető. Az Isten fokozatos felfedezésének ez a folyamata oda vezet, hogy minden pillanatban mögöttünk marad minden elmúlt tapasztalat, és előttünk áll a megismerhető, de mégis ismeretlen Isten misztériuma. Az a kevés, amit Istenről tudunk, megnehezíti számunkra, hogy többet tudjunk meg róla, mert a többet nem lehet egyszerűen hozzáadni a kevéshez, hiszen minden egyes találkozás olyan perspektívaváltozást eredményez, hogy az, amit előzőleg megtudtunk, majdhogynem hamissá válik későbbi tudásunk fényében.
      Ugyanezt mondhatjuk el bármilyen más tudásról, amelyre szert teszünk. Minden nap hoz valami újat számunkra a természettudományban vagy a humán tudományokban, a megszerzett tudásnak azonban csak annyiban van értelme, hogy elvezet bennünket ahhoz a határhoz, amelyen túl újabb felfedezések várnak ránk. Ha megállunk, hogy pusztán a megszerzett tudást ismételjük, az időnket vesztegetjük. Ha a valóságos Istennel akarunk találkozni az imában, mindenekelőtt azt kell megértenünk: a korábban elsajátított tudásunk hozott ide, hogy most itt álljunk a színe előtt. Mindez értékes és fontos, de ha nem megyünk tovább, akkor egyfajta kísértetté, fantommá válik, már nem valódi élet lesz többé, hanem emlék, az ember viszont nem élhet emlékekből.
      Emberi kapcsolatainkban elkerülhetetlenül személyiségünknek csupán egyik arcát fordítjuk a másik ember személyiségének egyik arculata felé; ez jó is lehet, ha a kapcsolatteremtést szolgálja, de rossz is lehet, ha azért tesszük, hogy a másik személy gyengeségeit kihasználjuk. Istenhez is azzal az arculatunkkal fordulunk, amelyik a legközelebb áll hozzá: bizakodó és szerető arcunkkal.

• Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy mi sohasem az Isten egyetlen arcával találkozunk, hanem Istennel a maga teljességében. 

      Amikor imádkozni kezdünk, azt reméljük, úgy fogjuk megtapasztalni Istent, mint egy személyt, aki jelen van, hogy imánk, ha nem is párbeszéd, de legalább beszéd lesz valakihez, aki hallgat bennünket. Félelemmel gondolunk arra, hogy talán semmilyen jelenlétet sem fogunk érezni, az a benyomásunk támad majd, hogy a semmibe beszélünk, ahol nincs is senki, aki meghallgatna, válaszolna, érdeklődne irántunk. Ez azonban pusztán szubjektív érzés, mert ha összevetjük imádságos tapasztalatunkat hétköznapi, emberi kapcsolatainkkal, jól tudjuk, hogy van, amikor valaki nagy figyelemmel hallgatja mondanivalónkat, mégis az az érzésünk, hogy hiába fecséreljük a szót. Imánk mindig eljut Istenhez, de nem kapjuk mindig válaszul az öröm vagy a béke érzését.
      Amikor arról beszélünk, hogy Isten elé állunk, azt szoktuk képzelni, hogy itt állunk mi, és ott áll Isten, rajtunk kívül. Ha Istent magunk fölött, magunk előtt vagy magunk körül keressük, nem fogjuk megtalálni. Aranyszájú Szent János mondta: „Keresd meg lelked belső szobájának ajtaját, és rájössz, hogy ez az ajtó vezet a mennyek országába.” Szíriai Szent Efrém azt tanítja, hogy Isten, amikor az embert megalkotta, a legmélyére rejtette az egész országot, az életnek pedig az a célja, hogy az ember elég mélyre ásson ahhoz, hogy rátaláljon az elrejtett kincsre. Ezért ha Istent meg akarjuk találni, le kell ásnunk addig, amíg arra a legbelső szobára rá nem találunk, arra a helyre, ahol az Isten teljes országa jelen van lényünk legmélyén, ahol Isten és mi találkozhatunk. A legjobb eszköz, amely minden akadályon keresztülhatol, az ima.
      A fontos csak az, hogy figyelmesen, egyszerűen és őszintén imádkozzunk, anélkül hogy a valóságos Istent bármilyen hamis Istennel, bálvánnyal, képzeletünk termékével helyettesítenénk, és anélkül, hogy bármiféle misztikus élmény előzetes képét rajzolnánk ki magunkban. Az ima szavaira összpontosítva, és hittel tudva azt, hogy minden kiejtett szavunk eljut Istenhez, használhatjuk saját szavainkat vagy a nálunk nagyobb emberek szavait, hogy kifejezhessük, jobban, mint arra mi magunk képesek vagyunk, azt, amit érzünk vagy homályosan sejtünk magunkban. Isten nem a szavak mennyisége alapján fog bennünket meghallgatni, hanem aszerint, hogy azok mennyire felelnek meg az igazságnak. Ha saját szavainkat használjuk, világosan kell szólnunk Istenhez, s ezért ne törekedjünk se rövidségre, se hosszúságra, hanem csak az igazságra.
      Vannak pillanatok, amikor az ima spontán módon, könnyen fakad fel lelkünkből, máskor viszont úgy érezzük, mintha kiszáradt volna bennünk a forrás. Ilyenkor kell mások imáit mondanunk, amelyek alapjában azt fejezik ki, amit mi is hiszünk, mindazt, ami abban az adott pillanatban nem tud életre kelni bennünk, mert nem kelt a szívünkben mély visszhangot. Ekkor kétszeres hittel kell imádkoznunk, nemcsak az Istenbe, hanem önmagunkba vetett hittel, bízva abban a hitben, amely elhomályosult ugyan, ám mégis részünket alkotja.
      Olyan pillanatok is vannak, amikor nincs szükségünk az ima szavaira, sem sajátjainkra, sem másokéra, amikor tökéletes csendben imádkozunk. Ez a tökéletes csend az ideális imádság, feltéve, ha valódi csendről és nem álmodozásról van szó. Nagyon kevés tapasztalatunk van arról, mit jelent a test és a lélek mély csendje, amikor teljes derű tölti be a lelket, amikor teljes béke árasztja el a testet, amikor semmi sem nyugtalanít, semmi sem izgat bennünket, amikor Isten előtt állunk, és teljesen megnyílunk felé az imádatban. Jöhetnek olyan pillanatok is, amikor testileg jól érezzük magunkat, elménk elengedett, a szavakba belefáradtunk, mert már annyit mondtuk őket; nem akarjuk felkavarni ezt az állapotot, és boldogoknak érezzük magunkat ebben a törékeny egyensúlyban; ez az a pillanat, amikor nem sok választ el bennünket attól, hogy álmodozásba merüljünk. A benső csend a gondolatok és érzelmek minden kavargásának a megszűnését jelenti, ugyanakkor teljes éberséget és nyitottságot Isten felé. Amikor tudjuk, meg kell őriznünk a teljes csendet, de sohasem szabad megengednünk, hogy egyszerűen valamilyen elégedett hangulatba süllyedjünk. Ennek megelőzésére az ortodoxia nagy írói óvnak attól, hogy az ima megszokott formáit teljességgel elhagyjuk, mert még azok is, akik ezt a szemlélődő csendet elérték, szükségesnek érezték, hogy valahányszor a lelki hanyagság veszélye fenyegette őket, újra az ima szavaihoz forduljanak mindaddig, amíg az imádság ismét megújítja a csöndet.
      A görög atyák ezt a csendet, amelyet iszihiának[3] neveztek, tartották az imaélet kiindulópontjának és egyben végcéljának. A csend az az állapot, amelyben a lélek minden ereje és minden testi képesség teljes békességben, nyugalomban és összeszedettségben van, tökéletesen éber, mégis mentes minden nyugtalanságtól vagy hullámzástól. Az atyák számos írásukban említik a tó vizének hasonlatát. Mindaddig, amíg a felszín fodrozódik, semmi sem tud tökéletesen tükröződni benne, sem a fák, sem az ég; ámde amikor a felszín teljes nyugalomban van, az ég tökéletesen tükröződik, a parti fákkal együtt minden tisztán kivehető, éppúgy, mint a valóságban.
      Az atyák egy másik, az előzővel rokon hasonlata szerint mindaddig, amíg a tó fenekén lévő iszap le nem ülepedik, a víz nem tud megtisztulni, és semmi sem látszik benne. Mindkét példa az emberi szív állapotára vonatkozik. „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent” (Mt 5,8). Amíg az iszap kavarog, semmi sem vehető ki tisztán a vízben, és amíg a felszín fodrozódik, a környező partokról semmi sem tükröződhet tökéletesen a tóban.
      Amíg a lélek nem csendesedik el, nem láthat semmit, de amikor a csend révén az Isten színe elé jutottunk, egy másfajta, sokkal tökéletesebb csend jön létre: annak a léleknek a csendje, amely nemcsak nyugodt és összeszedett, de amelyet az imádság belső cselekedetében lenyűgöz az Isten jelenléte. Olyan csend, amelyben Norwichi Julián szavaival „Az ima egyesíti a lelket Istennel”.

___________________________________

[1] Arany János fordítása. William Shakespeare, Hamlet, dán királyfi. In: Shakespeare összes művei. 2. köt. Európa Könyvkiadó, Budapest 1964, 242. o.

[2] Makai Imre fordítása. F. M. Dosztojevszkij, A Karamazov testvérek. 1. köt. Európa Könyvkiadó, Budapest 1982,131. o.

[3] A jelenlegi kiejtés szerint, amelyhez nagyon hasonló lehetett a IV. századi bizánci kiejtés is; az ún. erasmusi kiejtést követő magyar akadémiai átírás szerint hészükhia, s innen erednek a nemzetközi irodalomban (és korlátozottan a magyarban is) használt hészükhaszta, hészükhazmus, hészükhaszta vita kifejezések. 

Vége

*********
Előző részek:

I. Az ima lényege
1. Az élő ima: kaland az Úrral
2. A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával
3. Békesség minden rosszakaratú embernek!

II. Az Úr imája
 4. „Szabadíts meg a gonosztól”
 5. „Ne vígy minket kísértésbe”
 6. „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk”
 7. „Mindennapi kenyerünket”
 8. „Legyen meg a te akaratod”
 9. „Jöjjen el a te országod”
10. „Mi Atyánk”

III. Bartimeus imája

11. Bartimeus imája

IV. Elmélkedés és imádság 

12. Értelmünket nevelhetjük

13. Az elmélkedés gondolati tevékenység
14. Spirituális életünk alapja a hit és az elhatározás
15. A megtérés elkezdődik, de soha nem ér véget
16. A templom Isten lakhelye

V. Viszonzatlan ima és kérés
17. A csoda Isten országa törvényeinek visszaállítása
18. A test a lélek munkatársa
19. Isten országa alázatra épül

VI. A Jézus-ima
20. A Jézus-ima

VII. Aszketikus imádság
21. Aszketikus imádság

Forrás:

A könyv letölthető innen.

Aszketikus imádság

      Amikor jó hangulatban vagyunk, amikor szívünk megtelik imádsággal, mások iránti szeretettel, amikor – Szent Lukács szavaival - csordultig teli szívünkből szól a szánk (6,45), nincs semmi baj az imádkozással; a számunkra legmeghittebb szavakkal, szabadon szólunk az Istenhez. Ám ha imaéletünket hangulataink kényének-kedvének kellene kitennünk, akkor időnként valószínűleg buzgón és őszintén tudnánk imádkozni, de hosszú időszakokra elveszítenénk minden imádságos kapcsolatot Istennel. 

      Nagy kísértés elhalasztani az imádkozást addig a pillanatig, amíg nem érezzük, hogy megelevenedtünk az Isten számára, és azt hinni, hogy bármilyen ima, bármilyen közeledés, amelyet más alkalommal teszünk Isten felé, nélkülözi az őszinteséget. 

      Tapasztalatból tudjuk, hogy sokféle érzés van bennünk, amelyek nem jutnak felszínre életünk minden egyes pillanatában; betegség vagy csüggedés elhomályosíthatja azokat tudatunkban. Még ha mélységesen szeretünk is valakit, lehetnek olyan pillanatok, amikor nem vagyunk ennek tudatában, jóllehet tudjuk, hogy a szeretet elevenen él bennünk. 

      Ugyanez érvényes az Istennel való kapcsolatunkra is; vannak belső és külső okok, amelyek miatt időnként nehéz átéreznünk, hogy hiszünk, remélünk, és igenis szeretjük Istent. Az ilyen pillanatokban nem arra kell támaszkodnunk, amit érzünk, hanem arra, amit tudunk. Hinnünk kell abban, ami bennünk van, még akkor is, ha az adott pillanatban nem érzékeljük. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a szeretet még ott van, akkor is, ha nem tölti el szívünket örömmel és lelkesedéssel. 

• És úgy kell Isten elé állnunk, hogy nem feledkezünk meg arról: ő mindig szeret, mindig jelen van, még ha nem is érezzük ezt. 

      Amikor hidegek és szárazak vagyunk, amikor úgy tűnik, hogy imánk csupán hamis látszat, amelyet rutinból végzünk, vajon mi a teendő? Hagyjuk abba az imádkozást, amíg az ima ismét életre nem kel? No de honnan tudjuk majd meg, hogy eljött az idő? Súlyos veszélyt jelent, ha hagyjuk magunkat elcsábítani az imában való tökéletesség utáni vágytól, amikor még olyan messze vagyunk ettől. 

• Ha az ima száraz, ahelyett hogy feladnánk, tegyünk egy őszinte hitvallást, és folytassuk tovább. Forduljunk Istenhez, és mondjuk: „El vagyok csigázva, nem tudok igazán imádkozni; fogadd el, Uram, ezt a sivár hangot és imádságom szavait, és segíts rajtam.” 

      Legyen az imában a mennyiségen a hangsúly, ha már nem lehet a minőségen. Természetesen jobb a szavak értelmének teljes mélységével mindössze ennyit mondani: „Mi Atyánk”, mint az Úr imáját tízszer elismételni, de éppen ez az, amire néha képtelenek vagyunk. Az ima mennyiségi jellege nem a szokásosnál több szó használatát jelenti, hanem azt, hogy tartjuk magunkat a megszokott, egyszer meghatározott imarendhez, és elfogadjuk, hogy ez nem más, mint újra elismételt szavak bizonyos mennyisége. 

      Ahogy az atyák mondják, a Szentlélek mindig ott van, ahol imádság van, Szent Pál pedig ezt írja: „senki sem mondhatja: »Jézus az Úr«, hacsak nem a Szentlélek által” (1Kor 12,3). A Szentlélek az, aki kellő időben az új élet jelentésével és mélységével tölti meg az imát, ha az hűséges és kitartó marad. 

• Amikor ezekben a levert pillanatokban állunk az Isten elé, akaratunkra kell támaszkodnunk, meggyőződésből kell imádkoznunk, ha nem tudunk érzésből, abból a hitből, amelyről tudjuk, hogy bennünk van, értelemmel, ha már nem lángol a szívünk. 

      Az ilyen pillanatokban az imák egészen másként hangzanak számunkra, de nem az Isten számára. Norwichi Julián[1] írja: „Imádkozz bensődben, akkor is, ha semmi ízét sem érzed, mert ez javadra válik, akkor is, ha nem érzel semmit, akkor is, ha nem látsz semmit, igen, akkor is, ha úgy érzed, képtelen vagy rá. Mert a szárazságban és sivárságban, betegségben és gyöngeségben mondott imádságod van igazán kedvemre, még ha te úgy találod is, hogy szinte semmi íze sincs, az én szememben ugyanilyen értékű minden hívő imádságod.” (Az Isteni Szeretet kinyilatkoztatásai)[2]

      A szárazság időszakaiban, amikor az ima erőfeszítéssé válik, fő támaszunk az állhatatosság és az eltökéltség. Mindkettő segítségével, akarati erőfeszítéssel kényszerítjük magunkat arra - tekintet nélkül érzéseinkre -, hogy Isten elé álljunk és szóljunk hozzá, egyszerűen azért, mert az Isten az Isten, mi pedig az ő teremtményei vagyunk. Bármit érezzünk is egy adott pillanatban, állapotunk ugyanaz marad: Isten továbbra is a mi teremtőnk, a mi megváltónk, a mi urunk, és ő az, aki felé törekszünk, aki vágyaink tárgya, s az egyetlen, aki beteljesülést adhat nekünk. 

      Néha úgy érezzük, méltatlanok vagyunk arra, hogy imádkozzunk, sőt nincs is jogunk imádkozni, ami ismét csak kísértés. Minden csepp víz, akár egy kis tócsából, akár az óceánból száll fel, megtisztul a párolgás folyamatában, s ugyanígy tisztul meg minden Isten felé szálló ima. 

      Minél levertebbnek érezzük magunkat, annál nagyobb szükségünk van az imára, és kétségkívül ez volt az, amit Kronstadti János érzett egy nap imádkozás közben, amikor egy ördög figyelte, s ezt mormogta: „Te képmutató, hogyan merészelsz ezzel a szennyes elmével imádkozni, tele mindazokkal a gondolatokkal, amelyek között olvasok?” Ámde ő így válaszolt: „Éppen azért imádkozom Istenhez, mert elmém tele van olyan gondolatokkal, amelyektől viszolygok, s amelyek ellen harcolok.” 

      Akár a Jézus-imát gyakoroljuk, vagy más kötött imát mondunk, gyakran föltesszük a kérdést: milyen jogon imádkozzuk? Hogyan ejthetjük ki ezeket a szavakat úgy, mint sajátjainkat? Ha olyan imákat mondunk, amelyeket szentek, imádságos emberek írtak és tapasztalatuk eredményeként lejegyeztek, biztosak lehetünk abban, hogy ha elég figyelmesek vagyunk, ezek a szavak sajátjainkká válnak, fel fogunk nőni a bennük foglalt tartalomhoz, át fognak alakítani bennünket az Isten kegyelmével, aki válaszol erőfeszítéseinkre. 

      A Jézus-imával bizonyos fokig könnyebb a dolgunk, hiszen minél rosszabb állapotban vagyunk, annál könnyebb megértenünk, hogy az Isten színe elé állva mindössze ennyit mondhatunk: „Kirie elejszon”, „Uram, irgalmazz!” 

      Gyakrabban, mint ahogy magunknak is bevallanánk, valamiféle titokzatos megvilágosodás reményében imádkozunk, azt reméljük, hogy valami történik majd velünk, valamilyen lelkünket megborzongató élmény ér bennünket. Ez hiba, ugyanaz a hiba, amit néha elkövetünk az emberi kapcsolatainkban, amely tönkreteheti a kapcsolatot egészen. Valakihez fordulunk, és egy bizonyos meghatározott választ várunk, de ha semmilyen választ sem kapunk, vagy nem azt kapjuk, amit vártunk, csalódottak leszünk, vagy pedig valótlannak tekintjük a kapott választ. Amikor imádkozunk, nem szabad elfelejtenünk, hogy az Úristen, aki szabadon színe elé bocsátott bennünket, maga is szabad viszonyban áll velünk; ez nem azt jelenti, hogy önkényesen bánik szabadságával, ahogyan mi tesszük, amikor hangulatunktól függően vagyunk kedvesek vagy durvák, hanem azt, hogy nem köteles rögtön kinyilatkoztatni magát nekünk, pusztán csak azért, mert eljöttünk és felé irányítjuk tekintetünket. 

• Nagyon fontos emlékezetünkbe vésnünk, hogy Isten is, és mi is szabadon jövünk és távozunk, s ez a szabadság rendkívül fontos, hiszen ez minden valóságos kapcsolatnak a jellemzője. 

      Egyszer egy fiatal nő, egy imádságban eltöltött életszakasz után, amely alatt rendkívül bensőséges és szoros viszonyba került Istennel, hirtelen elveszített vele minden kapcsolatot. Az Isten elvesztése fölött érzett bánatánál is jobban félt azonban a kísértéstől, hogy azzal próbál majd megszabadulni az Isten távollétének az érzésétől, hogy egy hamis jelenlétet épít fel magának, hiszen az Isten tényleges távolléte és valóságos jelenléte egyformán erős bizonyítéka az ő létének s az imádság által feltételezett konkrét kapcsolatnak. 

• Legyünk tehát készen arra, hogy fölajánljuk imánkat Istennek, és elfogadjuk mindazt, amit csak adhat. Ez az aszketikus élet alapelve. 

      A harcban, amelyben igyekszünk megőrizni az Isten felé irányultságunkat, és küzdeni akarunk mindaz ellen, ami homályos bennünk, ami megakadályoz abban, hogy Isten felé tekintsünk, nem lehetünk sem teljesen aktívak, sem teljesen passzívak. Nem lehetünk aktívak olyan értelemben, hogy nyugtalankodással, saját erőfeszítéseinkkel nem tudunk felkapaszkodni az égbe, sem lehozni Istent az égből. De nem lehetünk egészen passzívak sem, tétlenül várakozva, mivel Isten nem tárgyként kezel bennünket. Nem alakulhatna ki valódi viszony úgy, hogy Isten egyszerűen csak végrehajtja rajtunk az akaratát. 

• Az aszketikus magatartás jellemzője a virrasztás, a katona virrasztása, aki az éjszakában olyan mozdulatlanul áll, amennyire csak tud, de a lehető legéberebben, legtudatosabban ügyel mindarra, ami körülötte történik, készen arra, hogy a megfelelő módon, gyorsan válaszoljon bármire, ami történik. 

      Bizonyos fokig tétlen, mert úgy áll a helyén, hogy semmit sem csinál, másrészt viszont intenzív tevékenységet folytat, hiszen éberen és teljes összeszedettséggel őrködik. Fokozott érzékenységgel hallgat, figyel, készen bármire. 

      Ugyanez érvényes a belső életre is. Az Isten színe előtt teljes csendben és összeszedettségben, éberen és nyugalomban kell megállnunk. Lehet, hogy órákig vagy még hosszabb ideig kell várakozunk, de elérkezik a pillanat, amikor éberségünk elnyeri jutalmát, mert valami történni fog. Ugyanakkor, ha éberen figyelünk és őrködünk, nem csupán egyetlen meghatározott dologra ügyelünk, hanem bármire, ami körülöttünk történhet. 

• Készen kell állnunk arra, hogy bármilyen élményt elfogadjunk, amit Isten küld. 

      Amikor egy kis imában eltöltött idő után bizonyos melegséget érzünk, nagyon könnyen beleesünk abba a kísértésbe, hogy a rá következő napon ugyanennek az érzésnek a reményében jöjjünk Istenhez. Ha a múltban melegséggel vagy könnyekkel, töredelemmel vagy örömmel imádkoztunk, ugyanolyan érzés reményében fordulunk Istenhez, amit már egyszer megtapasztaltunk, és nagyon gyakran a régi érzésekre várva elszalasztunk egy új kapcsolatot Istennel. Az Isten hozzánk való közeledése a legkülönfélébb módokon nyilvánulhat meg: érezhetünk örömet, félelmet, töredelmet vagy bármi mást. 

• Nem szabad elfelejtenünk, hogy az, amit ma fogunk érezni, még ismeretlen előttünk, mert az Isten, ahogy őt tegnap megismertük, nem ugyanaz az Isten, ahogyan esetleg holnap tárja fel önmagát előttünk.  

____________________________________
[1] Norwichi Julián (1342-1416 k.): angol keresztény misztikus írónő és remete. A középkori vallásos irodalom egyik legjelentősebb alakja. Rendkívüli vallási élményei és ezek teológiai megfogalmazása nagy hatást váltott ki a nyugati keresztény gondolkodásban. Életének utolsó idejét a carrow-i Szent Julián-templomban töltötte teljes elvonultságban, s nevét is e helyről kapta.
[2]  JULIAN OF NORWICH, Revelations of Divine Love. Translated into Modern English with an introduction by Clifton Wotters. Penguin Books, London 1966. 41. fejezet. 123. o.

Folyt. köv.

*********
Előző részek:

I. Az ima lényege
1. Az élő ima: kaland az Úrral
2. A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával
3. Békesség minden rosszakaratú embernek!

II. Az Úr imája
 4. „Szabadíts meg a gonosztól”
 5. „Ne vígy minket kísértésbe”
 6. „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk”
 7. „Mindennapi kenyerünket”
 8. „Legyen meg a te akaratod”
 9. „Jöjjen el a te országod”
10. „Mi Atyánk”

III. Bartimeus imája

11. Bartimeus imája

IV. Elmélkedés és imádság 

12. Értelmünket nevelhetjük

13. Az elmélkedés gondolati tevékenység
14. Spirituális életünk alapja a hit és az elhatározás
15. A megtérés elkezdődik, de soha nem ér véget
16. A templom Isten lakhelye

V. Viszonzatlan ima és kérés
17. A csoda Isten országa törvényeinek visszaállítása
18. A test a lélek munkatársa
19. Isten országa alázatra épül

VI. A Jézus-ima
20. A Jézus-ima


Forrás:

A Jézus-ima

VI. 

A Jézus-ima

       Azok számára, akik olvasták A zarándok elbeszéléseit, ismerősen cseng a Jézus-ima kifejezés. Ez egy állandóan ismételt, rövid ima, amely így hangzik: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!” A zarándok elbeszélései egy ember története, aki meg akarta tanulni a szüntelen imádkozást (1Thessz 5,17). Minthogy az az ember, akinek élményeiről e könyv szól, zarándok, így lelki tulajdonságainak jó részét, s azt a módot is, ahogyan az imát elsajátította és alkalmazta, meghatározta sajátos életmódja. Ezért a könyv nem használható olyan széles körben, mint egyébként lehetséges lenne, ámde mégis a lehető legjobb bevezető ehhez az imához, amely az ortodox egyház legnagyobb kincsei közé tartozik. 

      Az ima mélyen az Evangélium szellemében gyökerezik, ezért nem hiába hangoztatják az ortodoxia nagy tanítói, hogy a Jézus-ima az egész Evangéliumot magába zárja. A Jézus-ima így csak akkor gyakorolható a maga teljes értéke szerint, ha az, aki mondja, az Evangélium embere, Krisztus Egyházának tagja. 

• Az Evangélium minden üzenete, és az üzeneteknél még inkább az Evangélium valósága benne foglaltatik Jézus Nevében, Jézus személyében. 

      Ha az ima első felét nézzük, láthatjuk, hogyan fejezi ki hitünket az Úrban: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia...” A középpontban Jézus Neve áll, az a Név, amely előtt minden térd meghajol (Iz 45,23), és amikor kimondjuk, megvalljuk a megtestesülés történelmi tényét. Azt valljuk, hogy Isten, az Isten Igéje, aki az Atyával együtt öröktől fogva létezik, emberré lett, és az ő személyében közöttünk lakozott „az istenség egész teljessége testileg” (Kol 2,9). 

      A Léleknek kell vezérelnie bennünket ahhoz, hogy ebben a galileai férfiban, Izráel prófétájában meglássuk Isten megtestesült Igéjét, az emberré lett Istent, mert az Isten Lelke jelenti ki számunkra mind Krisztus megtestesülését, mind pedig az ő uralmát. Krisztusnak nevezzük őt, és ezáltal megvalljuk, hogy őbenne teljesedtek be az Ószövetség jövendölései. Jézust a Krisztusnak vallani azt jelenti, hogy az Ószövetség teljes történetét a sajátunkénak valljuk, elfogadjuk, mint az Isten igazságát. Az Isten Fiának nevezzük őt, mert tudjuk, hogy a Messiás, akit a zsidók vártak, az a férfi, akit Bartimeus „Dávid fiának” nevezett, az Isten megtestesült Fia. Ezek a szavak magukban foglalják mindazt, amit az Ó- es az Újszövetségből, valamint az Egyház évezredes tapasztalatából Jézus Krisztusról tudunk és hiszünk. Ebben a néhány szóban teljes és tökéletes hitvallást teszünk. 

      Nem elég azonban megtennünk ezt a hitvallást. 

• Nem elég hinnünk. Az ördögök is hisznek és rettegnek (Jak 2,19). 

      A hit nem elegendő az üdvösség elnyerésére, hanem az Istenhez fűződő helyes kapcsolathoz kell vezetnie; így, miután a maga teljességében, pontosan és világosan megvallottuk hitünket Krisztus uralmában és személyében, történetiségében és isteni mivoltában, megállunk vele szemtől szemben, s a helyes lelkiállapotba hozva magunkat ezt mondjuk: „könyörülj rajtam, bűnösön”. 

      A „könyörülj” kifejezést minden keresztény egyházban használják, az ortodox templomban pedig ez a nép válasza a pap minden egyes könyörgésére. Mai „könyörülj” vagy „irgalmazz” fordításunk korlátozott és elégtelen. Az evangéliumi görög szó, amely a legkorábbi liturgiákban is megtalálható, ez: elejszon. Az elejszon gyökere azonos az elaion szóéval, amely olajfát és olívaolajat jelent.[1]
      Ha megkeressük az Ó- és az Újszövetségben az ezzel a fogalommal kapcsolatos részeket, a különböző példázatok és események alapján teljes képet alkothatunk magunknak a szó jelentéséről. Már a Teremtés könyvében megtaláljuk az olajfa képét. Az özönvíz után Noé madarakat küld ki, egyiket a másik után, hogy megtudja, van-e már valahol szárazföld, és közülük az egyik, egy galamb - és nagyon fontos, hogy éppen a galamb - kis olajfaággal tér vissza. Ez a kis ág adja hírül Noénak és a bárkában lévőknek, hogy az Isten haragja elmúlt, és Isten most új lehetőséget kínál az embernek. Mindazok, akik a bárkában vannak, ismét letelepedhetnek a szárazföldön, újra megkísérelhetik az életet, és talán, ha tesznek is róla, soha többé nem éri őket az Isten haragja.
      Az Újszövegségben az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédben a szamaritánus olívaolajat önt a sebre, hogy a fájdalmat enyhítse és a sebet meggyógyítsa. Az Ószövetségben a királyok és a papok fölkenésekor szintén olajat öntöttek a fejre az isteni kegyelem jeleként, amely alászáll és kiömlik a felkentre (Zsolt 133,2), aki ezáltal új hatalmat nyer az emberi erőt meghaladó feladat teljesítésére. A király mintegy az emberi akarat és az isteni akarat közötti küszöbön áll, s az a hivatása, hogy népét az Isten akaratának teljesítésére vezesse. A pap is ezen a küszöbön áll, hogy hirdesse az Isten akaratát, sőt ennél is többet, hogy Isten nevében cselekedjék, Isten parancsolatait hirdesse, és az Isten döntéseit végrehajtsa.
      Az olaj először az Isten haragjának végéről beszél, a békességről, amelyet Isten ajánl fel az ellene vétkezett emberiségnek. Később arról szól, hogy az Isten meggyógyít bennünket, azért, hogy képesek legyünk élni, és azzá válni, amire elhivattunk. S mivel tudja, hogy saját erőnkből nem vagyunk képesek sem az ő akaratát, sem saját teremtett természetünk törvényeit teljesíteni, bőven kiárasztja ránk kegyelmét (Róm 5,20). Erőt ad ahhoz, hogy megtegyük azt, amit máskülönben nem tudnánk megtenni.
      A szláv miloszty (könyörület, irgalom) és pomiluj (irgalmazz) szavak ugyanabból a szótőből származnak, mint azok, amelyek gyöngédséget, kedvességet fejeznek ki, s ezért amikor az elejszon, pomiluj, vagyis „irgalmazz!” szavakat mondjuk, nem pusztán arra kérjük Istent, hogy mentsen meg bennünket a haragjától, hanem a szeretetéért folyamodunk.
      Ha most ismét felidézzük a Jézus-ima szavait: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!”, azt látjuk, hogy az ima első fele pontosan és tökéletesen kifejezi az evangéliumi hitet Krisztusban, az Isten Igéjének történelmi megtestesülését; az ima másik fele viszont azt az összetett és gazdag szeretetkapcsolatot fejezi ki, amely az Isten és teremtményei között áll fenn. AJézus-imát számtalan ortodox hívő ismeri, akár az imaszabály részeként, akár annak kiegészítéseként, egyfajta vallásos gyakorlatként, rövid imádságos „gyújtópontként”, amely bármely pillanatban, bármilyen helyzetben gyakorolható.
      Számos író említi a Jézus-ima testi vonatkozásait, a légzési gyakorlatokat, a szívverésre fordított figyelmet és más apróbb részleteket. A Filokália[2] tele van részletes útmutatásokkal a szív imájáról, még a szufi[3] gyakorlatra is utal. A régebbi és a mai atyák is foglalkoztak ezzel a kérdéssel, és egyöntetűen ugyanarra a következtetésre jutottak: lelkiatya szigorú irányítása nélkül sohasem szabad belefogni a testi gyakorlatokba.
      Ami széles körben használatos, és Istentől adott, az maga az ima, a szavak ismétlése, minden testi gyakorlat, sőt egyenesen a nyelv mozgatása nélkül, s ezt módszeresen végezhetjük, hogy belső átalakulást érjünk el. A Jézus-imának minden más imánál inkább az a célja, hogy az Isten jelenlétébe helyezzen bennünket, ahol nincs más gondolatunk, csak az ámulat, hogy ott állunk, és Isten velünk van, mivel a Jézus-ima gyakorlásakor nincs semmi vagy senki más Istenen és rajtunk kívül.

• Az ima használata kettős: egyrészt, mint minden más ima, az imádat cselekedete, másrészt, aszketikus szempontból olyan gyújtópont, amely lehetővé teszi, hogy figyelmünket csendben az Isten jelenlétében tartsuk. 

      Nagyon barátságos, kedves ima ez, mindig kéznél van, és az egyhangú ismétlések ellenére nagyon is egyéni. Akár örülünk, akár bánkódunk, ha egyszer hozzászoktunk, a lélek serkentője lesz, válasz Isten bármilyen hívására. Szent Simeon, az Új Teológus[4] szavai érvényesek valamennyi lehetséges, ránk gyakorolt hatására: „Ne legyen gondod arra, hogy mi következik ezután, majd megtudod, amikor eljön.” 

Megjegyzés:

• A Jézus-imát egy csotkinak nevezett fonott rózsafüzéren imádkozzák, a története és készítése itt olvasható.
• A zarándok elbeszélései letölthető innen.
• A Kis Filokália megtalálható itt.

_____________________________________

[1] Ez a szó hagyományos, az egyházatyák által gyakran idézett etimológiája, vagy még inkább egy szójáték, amellyel az atyák gyakran éltek. Szigorú filológiai szempontból azonban nem állja meg a helyét. Az olajfa, valamint az olajbogyó görögül elaia, a belőle sajtolt olaj: elaion. Az elejszon (irgalmazz!) eredeti helyesírás szerinti alakja eleészon, ámde a későbbi kiejtésben az é hang i-re, illetve j-re változott.

[2] Görög nyelvű antológia, amely lelki írásokat tartalmaz a IV-XIV. századból. 1782-ben adták ki Velencében. Korinthusi Makáriosz püspök és Áthoszi Szent Nikodémus állította össze. Magyarul megjelent válogatása: Kis Filokália. A szívbéli imádság könyve. Vál. Mathias Dietz. (Fordító nélkül.) Filosz, Budapest 2004.
[3] A szufizmus az iszlám misztikus irányzata. A szufik egy-egy karizmatikus „lelkiatya” (sejk) irányítása mellett félszerzetesi életet élnek, és a Jézus-imához hasonló imádságos gyakorlatokat is használnak (Allah nevével). Az elsőbbség kérdésének eldöntése nehéz tudományos probléma, főként, hogy hasonló gyakorlatok ismertek a hinduizmusban és a buddhizmusban is (mantra). A fő kérdés azonban nem az, milyen légzésgyakorlatot végzünk imádság közben, hanem hogy kihez imádkozunk.
[4] Simeon (Szimeón), az Új Teológus (949-1022): misztikus és aszketikus író, egyházi himnuszköltő. Az ortodoxia az egyházatyák közé sorolja. Kivételes hatása mindmáig érezhető, különösen a görög és a szláv nyelvű kereszténységen belül. Megkülönböztetett tiszteletét az is jelzi, hogy az ortodox egyház János evangélistán és Nazianzoszi (Teológus) Szent Gergelyen kívül őt ruházta fel harmadikként a „teológus” jelzővel.

Folyt. köv.

*********
Előző részek:

I. Az ima lényege
1. Az élő ima: kaland az Úrral
2. A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával
3. Békesség minden rosszakaratú embernek!

II. Az Úr imája
 4. „Szabadíts meg a gonosztól”
 5. „Ne vígy minket kísértésbe”
 6. „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk”
 7. „Mindennapi kenyerünket”
 8. „Legyen meg a te akaratod”
 9. „Jöjjen el a te országod”
10. „Mi Atyánk”

III. Bartimeus imája

11. Bartimeus imája

IV. Elmélkedés és imádság 

12. Értelmünket nevelhetjük

13. Az elmélkedés gondolati tevékenység
14. Spirituális életünk alapja a hit és az elhatározás
15. A megtérés elkezdődik, de soha nem ér véget
16. A templom Isten lakhelye

V. Viszonzatlan ima és kérés
17. A csoda Isten országa törvényeinek visszaállítása
18. A test a lélek munkatársa
19. Isten országa alázatra épül

Forrás:

Isten országa alázatra épül

      „Bizony, mondom néktek azt is, hogy ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nekik az én mennyei Atyám” (Mt 18,19). Ezt az idézetet olykor a keresztények elleni fegyverként használják, mert számos esetben előfordul, hogy több ember együtt, komolyan kér valamit, mégsem kapja meg. Az ellenvetések azonban abban a pillanatban összeomlanak, amint nyilvánvalóvá válik, hogy ez az együttlét világi jellegű, az egyetértés koalíció, nem pedig egység, és a hitet, miszerint Isten bármit megtehet, amit akar, ugyanúgy értelmezzük, ahogyan Jób vigasztalói. 

      Annak a látszólagos valótlansága, hogy „Mindazt, amit imádságban hittel kértek, megkapjátok” (Mt 21,22), választ nyer Krisztusnak a Getsemáne-kertben mondott imájában, és részben a Zsidókhoz írt levélben is (Zsid 11,36-40); 

• „Mások megszégyenítések és megkorbácsolások próbáját állták ki, sőt még bilincseket és börtönt is. Megkövezték, megégették, szétfűrészelték, kardélre hányták őket; juhok és kecskék bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorogva, gyötrődve, sínylődve, azok, akikre nem volt méltó a világ; bolyongtak pusztákban és hegyeken, barlangokban és a föld szakadékaiban. És mindezeken, noha hit által elnyerték az Írás jó bizonyságát, nem teljesült be az ígéret, mert Isten számunkra valami különbről gondoskodott, és azt akarta, hogy ők ne nélkülünk jussanak el a teljességre.” 

      Ezekben az esetekben bizonyára sok ima hangzott el; azok, akik készek voltak az életüket is adni az Istenért, feltehetően nem szabadulásért, hanem segítségért imádkoztak, mégsem adatott meg számukra mindaz, amit várhattak volna. 

      Amikor Isten látja, hogy elegendő hitünk van hallgatásának elviselésére, vagy pedig az ő országának nagyobb beteljesítéséért elfogadjuk a lelki és testi gyötrelmeket, amelyek bennünket érnek, lehet, hogy csendben marad, míg végül az ima meghallgatást nyer, csak egészen más módon, mint ahogy várható lett volna. 

      Szent Pál írja Krisztusnak a Getsemáne-kertben mondott imájáról, hogy ez az ima meghallgatásra talált, és az Isten feltámasztotta őt a halálból (Zsid 5,7). Szent Pál nem az Isten azonnali válaszáról ír, aki elvehette volna a kelyhet, amiként Krisztus kérte, hanem arról, hogy Isten valóban erőt adott Krisztusnak az elfogadáshoz, a szenvedéshez, művének beteljesítéséhez, és éppen Krisztus hitének tökéletessége tette lehetővé Isten számára, hogy nemet mondjon. Ugyanakkor Krisztus hitének ez a tökéletessége tette lehetővé a világ számára az üdvösséget. 

      Imáink között sok a kérő ima, és az ember hajlamos azt gondolni, hogy a kérés az ima legalacsonyabb foka, azután következik a hálaadás, majd a dicsőítés. Valójában azonban a hálaadás és a dicsőítés az, amely egy alacsonyabb rendű viszonyt fejez ki. 

• Félig hívő mivoltunkban könnyebb dicsőítő himnuszokat zengeni vagy hálát adni Istennek, mint eléggé bízni benne ahhoz, hogy valamit hittel kérjünk. Még azok is, akik csak félig-meddig hisznek, hálával tudnak Istenhez fordulni, amikor valami szép dolog történik velük, és vannak lelkesült pillanatok, amikor valamennyien énekelhetünk az Istennek. Sokkal nehezebb azonban olyan osztatlan hitet felmutatni, amellyel az ember teljes szívéből és teljes elméjéből, tökéletes bizalommal tud kérni valamit. 

      Nem szabad görbe szemmel nézni a kérésre, mert az a képesség, hogy kérő imát tudunk mondani, hitünk valóságának a próbaköve. 

      Amikor a Zebedeus fiak anyja eljött Jézushoz, hogy két fia számára a két legjobb helyet kérje a Paradicsomban, tökéletes bizalommal volt az iránt, hogy az Úr meg tudja tenni, amit kér. Ámde azt, hogy Krisztusnak hatalmában áll a kérését teljesítenie, úgy értette, hogy az Úrnak egyszerűen joga van megtenni, amit csak akar. Ez viszont ellentétes a tanítással, amely szerint „Az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak az akaratát, aki elküldött engem” (Jn 5,30). 

      A Zebedeus fiak anyja azt remélte, hogy az Úr, mint valami kegyet, önkényesen teljesíti majd kérését, mert ő volt az első, aki bejelentette az igényét. Krisztus elutasító válasza azt jelentette, hogy az anya felmagasztalt helyet kért az Isten országában, holott az egész ország az alázatra épül.  

      Az anya imáját az ószövetségi messiásvárás lelkülete határozta meg.

     

Folyt. köv.

*********
Előző részek:

I. Az ima lényege
1. Az élő ima: kaland az Úrral
2. A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával
3. Békesség minden rosszakaratú embernek!

II. Az Úr imája
 4. „Szabadíts meg a gonosztól”
 5. „Ne vígy minket kísértésbe”
 6. „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk”
 7. „Mindennapi kenyerünket”
 8. „Legyen meg a te akaratod”
 9. „Jöjjen el a te országod”
10. „Mi Atyánk”

III. Bartimeus imája

11. Bartimeus imája

IV. Elmélkedés és imádság 

12. Értelmünket nevelhetjük

13. Az elmélkedés gondolati tevékenység
14. Spirituális életünk alapja a hit és az elhatározás
15. A megtérés elkezdődik, de soha nem ér véget
16. A templom Isten lakhelye

V. Viszonzatlan ima és kérés
17. A csoda Isten országa törvényeinek visszaállítása
18. A test a lélek munkatársa

Forrás:

A test a lélek munkatársa

      Az ortodox egyháznak egyértelmű tanítása van a halálról és a temetésről. A temetési szertartás ezekkel a szavakkal kezdődik: „Áldott a mi Istenünk...”, és meg kell értenünk, hogy ennek milyen súlya van, mert ezeket a szavakat a halál ellenére, a gyász ellenére, a szenvedés ellenére mondjuk ki.

      A szertartás a hajnali istentiszteletre épül, amelynek középpontjában a dicsőítés és a világosság áll, s a gyászolók a feltámadás szimbólumaként égő gyertyát tartanak a kezükben. A szertartás alapvető üzenete, hogy valóban a halállal nézünk szembe, de a halál nem kelt többé félelmet bennünk, ha Krisztus feltámadásán keresztül szemléljük. A szertartás ugyanakkor érzékelteti a halál kettős értelmét, annak két oldalát. A halált nem lehet elfogadni, a halál szörnyűség: arra teremtettünk, hogy éljünk, és mégis, abból a világból, amelyet az ember bűne iszonyatossá tett, a halál az egyetlen kiút. 

• Ha a bűnnek ez a világa megváltoztathatatlan és örök volna, akkor maga lenne a pokol. A halál az egyetlen, ami lehetővé teszi, hogy a föld a szenvedéssel és a bűnnel együtt kimeneküljön ebből a pokolból. 

      Az Egyház felismeri a halál mindkét oldalát; Damaszkuszi Szent János éles realizmussal, nyersen ír erről, mert a keresztény ember nem gondolhat romantikával a halálra. A halál napja - az a halál napja, ugyanúgy, ahogyan a keresztről beszélve sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a kereszt a halál eszköze. 

      A halál: az halál, a maga teljes tragikus rútságában és szörnyűségében, de végső soron mégis a halál az egyetlen dolog, ami reményt adhat nekünk. Egyfelől élni szeretnénk, másfelől viszont, ha eléggé kívánjuk az életet, akkor vágyunk a halálra, mert ebben a korlátok közé szorított világban lehetetlen teljes életet élni. Valóban létezik a pusztulás, de ez olyan pusztulás, amely az Isten kegyelmével összekapcsolódva az élet új minőségére vezet bennünket, amelyet másképp nem tudnánk megszerezni. „A halál nyereség” – mondja Szent Pál (Fil 1,21), mert testben élve el vagyunk választva Krisztustól. 

• Miután az eltelt időtől függetlenül elértük az élet egy bizonyos mértékét, el kell veszítenünk ezt a véges életet, hogy beléphessünk a végtelen életbe. 

      Az ortodox temetési szertartás középpontjában szembetűnő módon a nyitott koporsó áll, mert az elhunytat még test és lélek egységében tekinti, s az Egyház mindkettőről gondoskodik. A testet előkészítették a temetésre; a test nem pusztán elnyűtt ruhadarab, ahogy látszólag istenfélő emberek szeretik mondani, amelyet levetünk, hogy a lélek szabaddá váljék. 

• A test a keresztény ember számára ennél sokkal több: semmi sem történhet a lélekkel, amiben a test ne venne részt. 

      Erről a földi világról, de részben az isteni világról is, a testen keresztül szerzünk benyomásokat. Minden egyes szentség az Isten ajándéka, amelyhez a lélek testi cselekedetek révén jut hozzá: a keresztség vize, a bérmálás olaja, az eucharisztia kenyere és bora, mind az anyagi világból származik. Csakis a testünk útján tudunk akár jót, akár rosszat tenni. A testnek nem az a szerepe csupán, hogy benne a lélek megszülethessék, megérjen, s azután eltávozzék és magára hagyja. 

• Nem, a test az első naptól az utolsóig mindenben a lélek munkatársa, és a lélekkel együtt alkotja a teljes embert. Örökre, mintegy pecsétként hordozza a lélek és a vele közösen élt élet nyomát. A test a lélekkel összekapcsolódva a szentségeken keresztül magához Jézus Krisztushoz is kapcsolódik. 

      Az ő testében és vérében részesülünk, s ily módon a test sajátjogán egyesül az isteni világgal, amellyel kapcsolatba kerül. A test a lélek nélkül holttest, és már nem sokat tehetünk érte, a lélek viszont test nélkül, legyen bár egy szentnek a lelke, aki „egyenesen az égbe megy”, nem élvezheti még azt a túlvilági boldogságot, amelyet az egész emberi teremtmény hivatott élvezni az idők végén, amikor az Isten dicsőségének ragyogása járja majd át a lelket és a testet. 

      Szíriai Szent Izsák azt mondja, hogy még az örök boldogságot sem lehet ráerőltetni az emberre a test beleegyezése nélkül. Rendkívül meglepő ez a megjegyzés a test fontosságáról Szent Izsák tanításában, aki egyike volt a nagy aszkétáknak, azoknak, akikről könnyen mondhatják az emberek, hogy egész életük folyamán a testüket öldökölték. 

      Ámde Szent Pál szavaival: az aszkéták a bűn testét öldökölték, hogy a romlásból örökkévalóságot nyerjenek (Róm 6,6), nem pedig a testet öldökölték azért, hogy a lélek kiszabaduljon feltételezett börtönéből. Ezért veszi gondjaiba az Egyház a halott testet, akkor is, ha egy bűnösnek a teste; és mindaz a figyelem, amelyet még életében szentelünk neki, nem hasonlítható ahhoz a tisztelethez, amelyben a temetési szertartás során részesül. 

      A test ugyanígy kötődik a lélekhez az imádságos életben. Minden romlottság, minden túlkapás, minden durvaság, amelynek saját magunk vetjük alá testünket, oly módon alacsonyítja le e társas viszony egyik tagját, hogy az a másiknak is árt; más szóval, a bennünket kívülről ért méltatlanság legyőzhető imával, de amikor mi magunk bánunk méltatlanul önmagunkkal, az tönkreteszi az imát. 

• A keresztény ima sajátja, hogy nem egyéb, mint Krisztusnak atyjához intézett imája, amelyet nemzedékről nemzedékre, mindig más és más körülmények között azok ajánlanak fel, akikben a kegyelem és a részesülés által Krisztus van jelen ebben a világban; állandó, szüntelen, Istenhez szóló ima, hogy legyen meg az Isten akarata, minden az ő bölcs és szerető terve szerint történjék. 

      Ez azt jelenti, hogy imádságos életünk egyben harc is mindaz ellen, ami nem Krisztusé. Saját imádságunk talaját készítjük elő, valahányszor elutasítunk valamit, ami nem Krisztusé, ami méltatlan hozzá, és csak annak az imája valódi keresztény ima, aki Szent Pálhoz hasonlóan ki tudja mondani: „Többé tehát nem én élek, hanem a Krisztus él bennem” (Gal 2,20). 

      Mégis ahelyett, hogy az Isten akaratának teljesüléséért imádkoznánk, gyakran arról igyekszünk őt meggyőzni, hogy a dolgokat úgy intézze, ahogyan mi szeretnénk. Mi más lehet az ilyen ima eredménye, mint kudarc? Bármilyen jól imádkozunk is, minden percben tudatában kell lennünk annak, hogy a legjobb gondolatunk is helytelen lehet. Bármilyen őszinték, bármilyen megbízhatók a szándékaink, bármilyen tökéletesek is tudásunk fényében, egy adott pillanatban minden ima rossz irányt vehet, éppen ezért - miután mindent elmondtunk, amit Istennek mondani akartunk - hozzá kell tennünk azt, amit Krisztus mondott a Getsemáne-kertben: „ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te” (Mt 26,39). 

      Ugyanebben a lelkületben kérjük a szentek közbenjárását is: eléjük tárjuk szándékainkat, amelyek jók, de rájuk bízzuk, hogy ők alakítsák azokat tovább az Isten akaratának megfelelően, amelyet ismernek. 

      „Kérjetek, és adatik nektek” (Mt 7,7). Ezek a szavak tövisként hatolnak a keresztény ember lelkébe, sem elfogadni, sem visszautasítani nem tudja őket. Visszautasításuk egyet jelentene az Isten végtelen jóságának megtagadásával, de nem is vagyunk még eléggé keresztények ahhoz, hogy el tudjuk fogadni őket. Tudjuk, hogy az atya nem fog nekünk kenyér helyett követ adni (Mt 7,9), de nem olyan gyermekekként tekintünk magunkra, akik nincsenek tisztában valódi szükségleteikkel, akik nem tudják, mi a jó és mi a rossz számukra. Mégis ebben rejlik annyi viszonzatlan ima magyarázata. Ugyanerre tanítanak Aranyszájú Szent János szavai: „Ne aggódjatok, ha nem kapjátok meg azonnal, amit kértek: az imában való állhatatosság által az Isten még több jót akar tenni veletek.” 

• „Az Isten hallgatása vajon nem önnön süketségünk tragikus oldala-e?”

     

Folyt. köv.

*********
Előző részek:

I. Az ima lényege
1. Az élő ima: kaland az Úrral
2. A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával
3. Békesség minden rosszakaratú embernek!

II. Az Úr imája
 4. „Szabadíts meg a gonosztól”
 5. „Ne vígy minket kísértésbe”
 6. „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk”
 7. „Mindennapi kenyerünket”
 8. „Legyen meg a te akaratod”
 9. „Jöjjen el a te országod”
10. „Mi Atyánk”

III. Bartimeus imája

11. Bartimeus imája

IV. Elmélkedés és imádság 

12. Értelmünket nevelhetjük

13. Az elmélkedés gondolati tevékenység
14. Spirituális életünk alapja a hit és az elhatározás
15. A megtérés elkezdődik, de soha nem ér véget
16. A templom Isten lakhelye

V. Viszonzatlan ima és kérés
17. A csoda Isten országa törvényeinek visszaállítása

Forrás:

A csoda Isten országa törvényeinek visszaállítása

V. 

Viszonzatlan ima és kérés

      A kánaáni asszony történetében (Mt 15,22-28) azt találjuk, hogy Krisztus, legalábbis kezdetben, elutasítja egy ima meghallgatását; ennek az imának rendkívül kemény próbatételt kell kiállnia. Az asszony tökéletesen helyes dolgot kér, teljes hittel közeledik, még csak azt sem mondja: „ha meg tudod tenni”, egyszerűen csak odajön azzal a meggyőződéssel, hogy Krisztus meg tudja és meg is akarja tenni, amit kér, és hogy a gyermeke meg fog gyógyulni. S erre a nagy hitre a válasz: „nem”. 

      Nem azért, mert az ima nem méltó válaszra, vagy mert a hite elégtelen, hanem egyszerűen csak azért, mert ő nem megfelelő személy. Krisztus a zsidókhoz jött, ő viszont pogány, nem érte jött. Ő azonban továbbra is állhatatos marad, és így szól: „Igen, hát nem vagyok megfelelő személy, ámde még a kutyák is esznek az uruk asztaláról lehullott morzsákból.” Ott áll rendületlenül, bízik az Isten szeretetében, annak ellenére, amit Isten mond, olyan alázatosan bízik, hiába indokolja meg Krisztus az elutasítást. Az asszony még az Isten szeretetére sem hivatkozik, csupán annak megnyilvánulására a mindennapokban: nincs jogom egy egész kenyérhez, csak néhány morzsát adj. Krisztus világos és éles visszautasítása próbára teszi a hitét, s imája meghallgatásra talál. 

      Milyen gyakran könyörgünk Istenhez ilyen szavakkal: „Ó, Istenem, ha... ha akarod..., ha megteheted...”, az apához hasonlóan, aki így szólt Krisztushoz: „A tanítványok nem voltak képesek meggyógyítani a kisfiamat, de ha tudsz valamit tenni, tedd meg!” (vö. Mt 9,22). Krisztus ugyanilyen feltételesen válaszol: ha képes vagy hinni, bármilyen kevéssé is, hittel minden elérhető. Ekkor az ember így felel: „Hiszek, segíts a hitetlenségemen!” 

      A két „ha” kölcsönösen összefügg egymással, mert ha nincs hit, akkor az Isten számára sincs lehetőség a közbelépésre. Ha valaki az Istenhez fordul, ezt elvileg a hit bizonyítékának kellene tekintenünk, de valójában csak bizonyos mértékig az; egyszerre hiszünk is, meg nem is, és a hit mértéke saját kétségeinek legyűrésében nyilvánul meg. 

• Ha ezt mondjuk: „Igen, kételkedem, de jobban bízom az Isten szeretetében, mint saját kétségeimben”, ez lehetőséget ad Istennek arra, hogy közbelépjen. 

      Ám ha valaki a törvényben hisz, és nem a kegyelemben, ha azt hiszi, hogy az általunk ismert világ a maga mechanikai törvényeivel valóban mechanikus világ, mivel Isten úgy akarta, hogy pusztán egy gépezet legyen, akkor nem marad hely az Isten számára. A szív tapasztalata azonban, akárcsak a modern tudomány, arra tanít bennünket, hogy nem létezik az a bizonyos abszolút törvény, amelyben az emberek hittek a XIX. században. Valahányszor a hit által újra megteremtődik az Isten országa, mindannyiszor tér nyílik arra, hogy az ország törvényei működésbe lépjenek, vagyis arra, hogy Isten a maga bölcsességével, azzal a képességével, hogy jót tegyen egy-egy gonosz helyzetben, belépjen az adott helyzetbe, anélkül azonban, hogy a világ rendjét fölborítaná. 

      Az a bizonyos „ha” a részünkről nem is annyira az Isten hatalmára, mint inkább szeretetére és gondoskodására vonatkozik, Isten válasza pedig: „Ha hiszel az én szeretetemben, akkor minden lehetséges”, azt jelenti, hogy semmiféle csoda nem történhet, hacsak nincs már jelen – bármilyen kezdeti fokon is - az Isten országa. 

• A csoda nem a bukott világ törvényeinek a megbontása, hanem az Isten országa törvényeinek visszaállítása; a csoda csak akkor történik meg, ha hisszük, hogy a törvény nem az Isten hatalmától, hanem szeretetétől függ. 

      Jóllehet tudjuk, hogy az Isten mindenható, mégis mindaddig, amíg azt gondoljuk, hogy nem törődik velünk, a csoda nem eshet meg. Ahhoz, hogy megtörténjék, Istennek ránk kellene kényszerítenie az akaratát, ezt viszont nem teszi meg, mert a világhoz fűződő viszonyának - legyen bár bukott világ - alapja az, hogy tökéletesen tiszteletben tartja az ember szabadságát és jogait. 

• Abban a pillanatban, hogy így szólsz: „Hiszek, ezért fordultam hozzád”, voltaképpen ezt mondod: „Hiszem, hogy akarod, hogy szeretet van benned, és valóságosan gondot viselsz minden emberi körülményre.” Abban a pillanatban, amikor ez a mustármagnyi hit megjelenik, létrejön a helyes kapcsolat, és a csoda lehetségessé válik. 

      Az effajta „ha” mellett, amely kételyünket fejezi ki az Isten szeretetében, s amely helytelen, létezik egy másik, jogos „ha” is. Imádkozhatunk így is: „Ezt kérem tőled, ha te is így akarod, vagy ha a javamat szolgálja, vagy ha nincs semmi titkos gonosz szándék bennem, amikor kérem” és így tovább. Mindezek a „ha” kitételek nagyon is jogosak, hiszen bizalmatlanságot fogalmaznak meg saját magunkkal szemben, s ezért minden kérő imának „ha imának” kell lennie. 

      Mivel az Egyház Krisztus jelenlétének kiterjesztése térben és időben, elvileg minden keresztény imában Krisztusnak kellene imádkoznia, jóllehet ez a szívnek olyan tisztaságát tételezi fel, amellyel mi nem rendelkezünk. Az Egyház imái: Krisztus imái, különösen a liturgia kánonjában, ahol teljes egészében Krisztus imádkozik. Ámde minden más ima, amelyet egy adott helyzetben valamiért mondunk, a „ha” megszorítás alá esik. A legtöbb esetben nem tudjuk, Krisztus miért imádkozott volna ebben a helyzetben, s ezért hozzátesszük azt, hogy „ha”, ami azt jelenti, hogy amennyire át tudjuk látni, amennyire ismerjük az Isten akaratát, azt kívánjuk, bárcsak egybeesne ez azzal, amit ő akar. 

      Ez a „ha” azonban még mást is jelent: e szavakkal fejezem ki kívánságomat, hogy a legjobb történjék, s ezért te nyugodtan, tetszésed szerint bármi másra megváltoztathatod a kérésemet. Tekintsd a szándékomat, a vágyamat, hogy a te akaratod teljesüljön, még akkor is, ha ostobaságomban nem tudom kifejezni, miképpen szeretném, hogy történjék (Róm 8,26). 

      Amikor például valakinek a gyógyulásáért imádkozunk, vagy hogy térjen vissza útjáról egy adott időpontban, amelyet valamilyen célból lényegesnek tartunk, valódi szándékunkkal a javát akarjuk, de nem látjuk tisztán, mi az, ami ezt szolgálja, s ekként lehetséges, hogy rosszul tervezünk vagy választjuk meg az időpontot. A „ha” azt jelenti, hogy amilyen mértékig tudom, mi a helyes, történjék úgy, ahogy kérem, de ha tévednék, ne a szavamat, hanem a szándékomat tekintsd. 

      Optyinai Ambrus[1] sztarec olyan képességgel rendelkezett, amellyel látta, mi szolgálja egy ember valódi javát. A monostor ikonfestője éppen egy nagyobb pénzösszeget kapott, és hazautazáshoz készülődött. Valószínűleg imádkozott azért, hogy minél hamarabb útra kelhessen, a sztarec azonban három napig szándékosan visszatartotta, s így megmentette attól, hogy egyik munkása megölje és kirabolja. Amikor végül is elindult, a gonosztevő már elhagyta leshelyét, és a festő csak évekkel később jött rá, milyen veszedelemtől óvta meg őt a sztarec.
      Előfordul, hogy imádkozunk valakiért, akit szeretünk, aki valamilyen szükségben van, s akinek nem tudunk segíteni. Igen gyakran nem tudjuk, mi lenne a célravezető, még az általunk leginkább szeretett személy megsegítéséhez sem találjuk a szavakat. Olykor tudjuk, semmi mást nem tehetünk, mint hogy csendben maradunk, bár készek lennénk életünket is odaadni azért, hogy segíthessünk. Ebben a lelkiállapotban Istenhez fordulhatunk, az egész helyzetet az ő gondjaira bízhatjuk, és így imádkozhatunk: „Istenem, aki mindent tudsz, és akinek szeretete tökéletes, vedd a kezedbe ezt az életet, tedd meg azt, amit én meg szeretnék tenni, de nem tudok.”

• Az ima elkötelezettséget jelent, s ezért nem tudunk igazán imádkozni azokért, akiknek mi magunk nem akarunk segíteni. 

        Izajással együtt készen kell lennünk arra, hogy meghalljuk az Úr szavát: „Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?”, és készen kell állnunk a válaszra is: „Itt vagyok, engem küldj el!” (Iz 6,8).

       Sokakat zavarba hoz a gondolat, hogy imádkozniuk kellene a halottakért, és azt kérdezik, mi célból mondunk ilyen imát, mit remélhetünk tőle. Vajon megváltoztatható-e a halottak sorsa, ha imádkoznak értük, vajon az ima meggyőzheti-e az Istent, hogy igazságtalanságot cselekedjen, és megadja nekik azt, amit nem érdemeltek meg? Ha hiszed, hogy az élőkért mondott ima segítség számukra, miért ne imádkoznál a halottakért is? Élet csak egy van, ahogy Szent Lukácsnál olvassuk: „Az Isten pedig nem a holtak Istene, hanem az élőké” (20,38).

• A halál nem a vég, hanem csak egy állomás az ember sorsában, és ez a sors nem kövül meg a halál pillanatában. 

       Az imánkban kifejeződő szeretet nem lehet hiábavaló; ha a szeretetnek csak a földön lenne hatalma és semmi hatalma sem lenne a halál után, akkor tragikus módon ellentmondana az Írás szavainak, miszerint „erős a szeretet, mint a halál” (Én 8,6), valamint az Egyház tapasztalatának, amely szerint a szeretet hatalmasabb a halálnál, mert Krisztus az emberiség iránti szeretetében legyőzte a halált. Hiba azt gondolni, hogy az ember földi élettel való kapcsolata megszűnik a halálával.
       Az ember élete folyamán magokat vet. Ezek a magok más emberek lelkében életre kelnek, befolyásolják a sorsukat, és a belőlük termett gyümölcs valójában nem csupán azoké, akik megérlelték, hanem azoké is, akik elvetették. Azok a leírt vagy kimondott szavak, amelyek megváltoztatják egy ember életét vagy az egész emberiség sorsát - például a prédikátorok, a filozófusok, a költők vagy a politikusok szavai -, szerzőik, közlőik felelősségét hordozzák, nemcsak a kárukra, hanem a javukra is, és feltétlenül hatással van a sorsukra az, ahogy ezek a szavak az utánuk jövőket befolyásolták.

• Minden ember élete ott visszhangzik egészen az utolsó ítéletig, és az ember örök, végső sorsát nemcsak az a rövid idő határozza meg, amelyet ezen a földön élt, hanem az is, amit életével hátrahagyott: annak jó vagy rossz következményei. 

      Azok, akikben az elvetett mag termékeny talajra talált, befolyásolhatják az elhunyt sorsát imádságos könyörgésükkel Istenhez, hogy áldja meg azt, aki megváltoztatta életüket, aki földi létüknek értelmet adott. Állhatatos szeretettel, hűséggel és hálaadással fordulva Istenhez, belépnek abba az örök országba, amely túl van minden időkorláton, s így befolyásolhatják a közülük eltávozott sorsát és állapotát. Nem igazságtalanságot kérünk Istentől, nem csupán azt kérjük, hogy bocsásson meg egy embernek minden elkövetett vétkéért, hanem hogy áldja meg mindazért a jóért, amit tett, amelyről mások élete tesz tanúbizonyságot. Imánk a hála, a szeretet megnyilvánulása, mivel létünk annak a folytatása, amit az elhunyt képviselt. Nem azt kérjük Istentől, hogy igazságtalan legyen, nem képzeljük azt, hogy mi könyörületesebbek vagyunk és jobban tudunk szeretni, mint ő, nem azt kérjük, hogy legyen irgalmasabb, mint egyébként lenne, hanem új bizonyítékokkal járulunk hozzá az Isten ítéletéhez, azért imádkozunk, hogy vegye ezeket figyelembe, és az Isten áldása bőségesen szálljon le arra, aki olyan sokat jelentett a mi életünkben.
      Ne felejtsük el, nem azért imádkozunk, hogy Istent valamiről meggyőzzük, hanem azért, hogy bizonyságot tegyünk arról: ez a személy nem élt hiába, hiszen szeretett és szeretetet váltott ki maga iránt. Bárki, aki valamiképpen a szeretet forrása volt, már fölhozhat valamit a mentségére, de az itt maradottak feladata, hogy tanúságot tegyenek arról, amit értük tett. S ez szintén nem jóakarat vagy érzelmek kérdése. Szíriai Szent Izsák[2] azt tanítja, hogy ne korlátozzuk imánkat szavakra, hanem egész életünket alakítsuk az Istenhez szóló imává. Ennélfogva, ha elhunytjainkért akarunk imádkozni, életünknek alá kell támasztania az imát. Nem elegendő időről időre felindítani magunkban bizonyos érzést irántuk, és azután kérni Istent, hogy tegyen valamit értük. A legfontosabb, hogy a jónak, az igazságnak és a szentségnek minden egyes magja, amelyet ők elvetettek, gyümölcsöt teremjen, mert csak akkor állhatunk Isten elé, és mondhatjuk: ő jót vetett, volt benne valami, ami engem arra ösztönzött, hogy helyesen cselekedjem, és a jónak ez a részecskéje nem az enyém, hanem az övé, s így voltaképpen az ő dicsősége és megváltása.

__________________________
[1]      Szent Ambrus (Amvroszij), világi nevén Alekszandr Mihajlovics Grenkov (1812-1891): az oroszországi Optyina remeteség legismertebb sztarece. Kivételes lelki tapasztalattal és éleslátással rendelkezett. Az egész országból özönlöttek hozzá a zarándokok, látogatók. Dosztojevszkij és Lev Tolsztoj is megfordult nála. 1988-ban avatták szentté.     
[2]      Szíriai (Ninivei) Szent Izsák (VII. század); rövid ideig Ninive püspöke volt, majd lemondott tisztségéről, és remeteéletet élt. Homíliáiban összefoglalja az aszketikus küzdelmek valamennyi fontos kérdését.
     

Folyt. köv.

*********
Előző részek:

I. Az ima lényege
1. Az élő ima: kaland az Úrral
2. A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával
3. Békesség minden rosszakaratú embernek!

II. Az Úr imája
 4. „Szabadíts meg a gonosztól”
 5. „Ne vígy minket kísértésbe”
 6. „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk”
 7. „Mindennapi kenyerünket”
 8. „Legyen meg a te akaratod”
 9. „Jöjjen el a te országod”
10. „Mi Atyánk”

III. Bartimeus imája

11. Bartimeus imája

IV. Elmélkedés és imádság 

12. Értelmünket nevelhetjük

13. Az elmélkedés gondolati tevékenység
14. Spirituális életünk alapja a hit és az elhatározás
15. A megtérés elkezdődik, de soha nem ér véget
16. A templom Isten lakhelye


Forrás: