Köztudott, hogy angyalok is gyakran megjelentek neki, szóba elegyedtek és társalogtak vele. Az ördögöt pedig olyan élesen és világosan látta szemével, hogy akár saját természetében, akár a gonoszság különféle álarcait felöltve, bármilyen alakban felismerte. Mivel az ördög tudta, hogy nem tud elrejtőzni előle, gyakran szórta rá átkait, mert fortélyaival nem tudta megtéveszteni.
Egyszer az ördög egy ökör véres szarvát tartva kezében, hatalmas robajjal tört be szobájába. Majd véres jobbját mutatva ezt mondta neki, miközben legújabb gonosztettének örvendezett: „Hol van a te erőd, Márton? Éppen most öltem meg valakit a tieid közül!” Erre Márton összehívta a testvéreket, és elmondta, hogy mit mondott neki az ördög. Megparancsolta nekik, hogy gondosan nézzenek be minden cellába, és tudják meg, kivel történt ez a baj. Jelentették neki, hogy a szerzetesek közül senki sem hiányzik, de egy pénzért felfogadott parasztember kiment az erdőbe, hogy szekerével fát hozzon. Ekkor megparancsolta, hogy néhányan menjenek ki, és keressék meg. Nem messze a kolostortól meg is találták; már alig volt benne élet. Miközben még utolsókat lélegzett, elmondta a testvéreknek, mi okozta halálos sebét: amikor a járomban levő ökrök meglazult szíjait szorosabbra akarta fűzni, az egyik ökör kiszabadította fejét, és szarvaival a lágyékába döfött. Kis idő múltán meg is halt a parasztember. Rád van bízva, hogy megértsd, milyen isteni ítéletből származott ez az ördögnek adott hatalom. Mártonban csodálatra méltó volt, hogy nem csupán az elmondott történetet, hanem az ehhez hasonló, Istentől tudomására juttatott összes előforduló esetet jóval korábban előre látta, sőt a testvérekkel közölte is.
22. Szent Márton még a sátán megtérését is kívánja
Amikor az ördög ezerféle ártó szándékú mesterkedéssel próbálta a szent férfiút becsapni, gyakran a legkülönfélébb formákban mutatkozott előtte. Megtörtént, hogy Jupiter, vagy legtöbbször Merkur alakjában, gyakran meg Venus és Minerva formáját magára öltve jelent meg neki. Márton a kereszt jelének és az imádságnak segítségével mindig félelem nélkül védekezett ellene. Sokszor hallani is lehetett a szidalmakat, amint az ördög sértő szavakkal gyalázta, ő azonban, jól tudva, hogy mindez hiábavalóság és hazugság, meg se rendült a vádak hallatán. Voltak testvérek, akik arról tanúskodtak, hogy hallották, amint az ördög gyalázó szavakkal szidalmazta, hogy miért fogadott vissza a monostorba olyan megtérő testvéreket, akik egykor különböző tévtanokhoz csatlakoztak, s elvesztették a keresztség kegyelmét; el is sorolta bűneiket. Márton, a sátánnal keményen szembeszállva, azt felelte neki, hogy a megtéréssel megjobbított életünk által megtisztulunk a régi vétkektől, és ezért az Úr irgalma folytán bocsánatot nyernek azok bűnei, akik felhagytak a vétkekkel. Az ördög azonban ellentmondott, mert szerinte nem helyénvaló megbocsátani a bűnösöknek, és aki csak egyszer is vétkezett, azt az Úr nem részesítheti semmiféle irgalomban. Mondják, hogy Márton erre ezen szavakkal kiáltott rá: „Hogyha te, nyomorult, felhagynál az emberek üldözésével, és megbánnád tetteidet legalább most, amikor közel van az ítélet napja, én – igazán bízva az Úr Jézus Krisztusban - irgalmat ígérnék neked.” - Ó, mily szent, az Úr jóságába vetett bizalom ez! Még ha nem volt is hatalma arra, hogy megvalósítsa, de megmutatta lelke szelídségét.
Miután az ördögről és mesterkedéseiről kezdtünk el beszélni, nem tűnik feleslegesnek, hogy elmondjunk olyan megtörtént eseményeket, amelyek bár kissé messzebbre visznek, mégis megmutatják Márton csodatevő erényeit. E csodálatra méltó eseményeknek fenn kell maradniuk, hogy óvatosságra intsenek, ha majd valahol hozzájuk hasonló történik.
23. Az álmisztikus
Egy Clarus nevű, igen előkelő nemes ifjú, aki később pap lett, és napjainkban szent halállal eljutott az örök boldogságra, mindenét elhagyva Mártonhoz csatlakozott. Rövid idő alatt elért a hit teljességére, és minden erény magaslatára. Clarus a püspök kolostorától nem messze remetelakot épített, és számos testvér is vele lakott. Egy bizonyos Anatolius nevű ifjú, fogadalmas szerzetes is odament, teljes alázatot és ártatlanságot színlelve, és egy ideig a többiek közösségében tartózkodott. Egy idő múlva azt állította, hogy rendszeresen angyalokkal szokott társalogni. De amikor ezt senki sem hitte el, bizonyos jelekkel többeket rávett, hogy higgyenek neki. Végül odáig jutott, hogy azt hangoztatta: hírnökök jönnek-mennek közte és Isten között, sőt már azt kívánta, hogy a próféták egyikének tartsák. Clarustól azonban sehogyse tudta kikényszeríteni, hogy hitelt adjon neki. Akkor az Úr haragjával és a küszöbön álló büntetésekkel fenyegetőzött, amiért egy szenttel szemben hitetlen marad. Azt mondják, hogy végül így kiáltozott: „Íme, ma éjszaka az Úr fehér színű ruhát fog adni nekem az égből, ebbe öltözködve járok-kelek majd köztetek, ez lesz a jel számotokra, hogy Isten ereje van bennem, mert Ő ajándékozott meg a ruhával.”
E megnyilatkozása után mindenki feszülten várakozott. Éjfél felé azt tapasztalták, hogy ugrálásoktól eredő rengés rázza meg az egész kolostort, a kis szobában pedig, ahol ez az ifjú lakott, villogó fények ragyogását lehetett látni, valamint járkálás zaja, és sok hangból összetevődő morgás hallatszott. Amikor csend lett, kijött, és az egyik testvért, akinek Sabatinus volt a neve, magához hívta, és megmutatta tunikáját, amelybe öltözött. Ez elámult, és odahívta a többieket is. Maga Clarus is odaszaladt, fáklyát hoztak, és alaposan szemügyre vették a ruhát. Egészen puha volt, hófehér, bársonyosan ragyogott, de nem lehetett felismerni, hogy milyen eredetű a szövete, mégis, aki szemével vagy ujjaival vizsgálgatta, közönséges ruhának találta. Clarus ekkor buzgó imádságra hívta fel a testvéreket, hogy az Úr nyilvánvalóbban mutassa meg nekik, mi is történt. Az éjszaka hátralevő részét himnuszok és zsoltárok éneklésével töltötték. Amikor hajnalodni kezdett, Clarus megfogta Anatolius kezét, és Mártonhoz akarta vezetni - jól tudta ugyanis, hogy őt az ördög mesterkedései nem tudják becsapni. De akkor a szerencsétlen vonakodni és kiabálni kezdett, és azt mondta, hogy tilos Márton előtt mutatkoznia. Amikor pedig akarata ellenére, erővel kényszerítették, hogy menjen oda, a ruha szertefoszlott az őt vonszolók kezei között. Ezek után ki is kételkednék, hogy Mártonban megvolt az erő ahhoz, hogy a sátán ne tudja soká eltitkolni és elleplezni előtte képzeletének cselvetéseit, mihelyt a szeme elé kerülnek.
Forrás:
- első rész
- második rész
- harmadik rész
- negyedik rész
- ötödik rész
- hatodik rész
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése