Avilai Szent Teréz élete - film

Jézusról nevezett Szent Teréz élete nyolc részben:

Az első rész:

Folytatás az alábbi linkekre kattintva:

A második rész

A harmadik rész

A negyedik rész

Az ötödik rész

A hatodik rész

A hetedik rész

A nyolcadik rész

Összesen 7 és fél órás film, felér egy lelkigyakorlattal. 

Igazán rendkívüli Szent Terézia Anyánk!

Avilai Szent Teréz

      Szent Teréz* műveit nem elég csak egyszer elolvasni, mindig valami újat mondanak. Az idén felfigyeltem a vértanúság iránti szüntelen vágyára. Teréz alig 7 éves, amikor a négy évvel idősebb testvérével, Rodrigóval, megszöknek otthonról, hogy vértanúságot szenvedjenek a mórok földjén, és a mennybe jussanak, elvégre ezt az örök boldogságot a vértanúk „mégiscsak olcsón szerezték meg”. Teréz a maga közvetlen és humoros modorában erről így számol be:

• „Volt közöttük egy, velem körülbelül egyidős, akihez legjobban ragaszkodtam, bár azért nagyon szerettem valamennyit s ők is engem. Azzal azonban, akit említettem, együtt szoktuk olvasgatni a szentek életét, s midőn ilyenkor a könyv beszélt nekünk azokról a kínzásokról, amelyeket a szent vértanúk állottak ki, én rendesen úgy láttam, hogy azért mégiscsak olcsón szerezték meg Isten látásának boldogságát, s nagyon szerettem volna én is úgy meghalni; természetesen nem azért, mintha tényleg akkora lett volna bennem a szeretet Isten iránt, hanem inkább azért, hogy oly hamarosan elérhessem a mennyei boldogságot, amelyről annyit olvastam. Testvéremmel tehát sokat tanakodtam arról, hogyan lehetne ennek módját ejteni. Végre is abban állapodtunk meg, hogy elmegyünk a mórok földjére – útközben kéregetünk – ott azután csak levágják a fejünket. Igazán azt hiszem, hogy az Úr már ebben a zsenge korban megadta nekünk az ehhez szükséges bátorságot, s csak azon múlt a dolog, hogy nem tudtuk miképpen üssük nyélbe tervünket. Miért is vannak az embernek szülei?! Okoskodtunk, mert hát természetesen ez volt szemünkben a legnagyobb akadály. Nagy meghatottsággal ismételgettük az olvasottak alapján, hogy a kárhozat és az üdvösség mindörökké tart. Erről sokat szerettünk beszélgetni, s különösen abban telt örömünk, hogy újra meg újra mondogattuk egymásnak: mindörökké, mindörökké, mindörökké. Azáltal, hogy ezeket a szavakat oly sokszor ismételtem, Isten kegyelméből már ily kis koromban lelkembe vésődött az igazság útja.”  (Önéletrajz, 1. fej.)

      Teréz megismeri Isten szeretetét, fölségét, végtelenségét, szépségét, jóságát; sokat szeretne tenni Jézusért és az Egyházért, aki látomásaiban megmutatja magát megdicsőült Testében és szózataival irányítja cselekedeteit. A szívét a szerafim dárdája sebzi meg s az sajog az édes fájdalomtól. Teréz csupa szenvedély, nagy gyötrelmet okoz szívének a lelkek elkárhozása. Teréznek sikerült meghódítania Istent; a mindenség Ura lett a rabja a szívének, de sajnos nem láthatja Istent addig, amíg ez a nyomorult földi élet tart. Már idősödő korban, lelki élete csúcsán, 1577-ben írja meg a misztika gyöngyszemét, „A belső várkastély”-t. Eddigre a nagy szenvedélyek kora megszűnt. Már nincsenek elragadtatásai, sem látomásai: Istennel lelki házasságra lépett, és minden szellemivé, egyszerűvé, békéssé lett. Szüntelenül Istenbe van merülve. Teréz korában is sokan szerettek volna látomásaiban részesülni, de csak kevesen a szenvedéseiben, egyfajta „misztikus” versengés indult meg a követői közt, amit Keresztes Szent János igyekezett helyes mederbe vezetni. Teréz a belső ima útjára oktatja nővéreit, Jézust állítva példaképül, és szüntelenül figyelmezteti őket az engedelmességre, az alázatosságra és az önmegtagadás szükségességére:

• „Most pedig meg akarom magyarázni - mert akadhat köztetek, aki nem tudja, hogy miben áll az elmélkedés. Adja Isten, hogy legalább ez legyen nálunk olyan, amilyennek lennie kell. Azt hiszem azonban, hogy ez is keserves munkába kerül, hacsak nem szereztük meg az erényeket, ha nem is olyan magas fokban, mint amilyenben a szemlélődéshez szükségesek. Azt akarom ezzel mondani, hogy a dicsőség Királya nem fog eljönni lelkünkbe, s nem fog vele egyesülni, hacsak nem igyekszünk szert tenni nagy erényekre.” (A tökéletesség útja, 16. fej.)

      „A belső várkastély” utolsó fejezetében is minduntalan kitér erre:

• „Ha azt akarja, hogy az ima hasznára legyen, fékezze meg saját akaratát. Itt e falak között bőségesen nyílik alkalma, hogy ezt megtehesse. Gondoljátok meg, hogy ez sokkal fontosabb, mint ahogy én a lelketekre tudom kötni. Tekintsetek a feszületre s mindez könnyűvé válik. Ő Szent Felsége oly rettenetes gyötrelmek között, cselekedetekkel mutatta ki szeretetét irányunkban: ti pedig puszta szavakkal akarnátok Őt kielégíteni? Tudjátok-e, mit jelent igazi lelki életet élni? Azt, hogy Isten rabszolgái legyünk; hogy viseljük azt a bélyeget, melyet vasával, a kereszttel sütött ránk; hogy kegyelemnek tekintsük, nem pedig sérelemnek, ha Ő rabszolga gyanánt adna el bennünket a világnak, aminthogy Őt odaadta Atyja a világért. Ha valaki nem képes így gondolkodni, az nyugodt lehet afelől, hogy nem fogja sokra vinni, mert ennek az egész lelki épületnek alapja, mind mondottam, az alázatosság. Ha tehát az nem erős bennük, az Úr sohasem fogja épületünket magasra emelni, már miránk való tekintetből sem, nehogy az egész romba dőljön. (...) Ismétlem, hogy az alapok ne álljanak csupán ajakimából és elmélkedésből, mert ha nem gyűjtötök erényeket, és nem gyakoroljátok őket, mindig törpék maradtok a lelki életben. S adná Isten, hogy ebben az esetben más nagyobb bajotok ne legyen, mint az, hogy nem növekedtek, mert hiszen tudjátok, hogy aki nem növekszik, az kisebbedik. A szeretet, ha egyszer igazán megvan, nem tud azzal megelégedni, hogy változatlanul maradjon meg egy és ugyanazon állapotban.” 

      Teréz minél jobban megismerte Istent, annál jobban megismerte önmagát, megértette azt is, mekkora baj a farizeusi kényes lelkület,- az erények férgének nevezi, ez ártalmas a közösségre is, Isten óvjon minket az ilyen elöljáróktól: 

• „Szemem előtt áll egyik-másik lélek, akinek a cselekedetei olyan szentek és olyan nagyszerűek, hogy bámulattal adóznak neki az emberek. Én Uram Istenem! de hát akkor miért van az ilyen még mindig a földhöz ragadva?! Miért nem jutott föl már régen a tökéletesség csúcsára?! Mi az oka ennek?! Ki tartja vissza azt, aki annyit tesz Istenért?! Kényes arra, hogy megbecsüljék: ez az egész. A legrosszabb a dologban pedig az, hogy nem tud erről a gyöngeségről, s az ördög olykor még azt is elhiteti vele, hogy köteles erre a kényességre. Pedig hát higgyék el nekem, - higgyék el ennek a kis hangyának, aki az Úr megbízásából beszél - hogy amíg csak el nem pusztítják ezt a hernyót, rongálni fogja az egész fát, s ha marad is rajta erény, az mind férges lesz. Nem lesz szép fa belőle, s nemcsak ő maga nem fog megnőni, de még a szomszéd fák fejlődését is akadályozni fogja, mert a gyümölcse, - a jó példája - nem egészséges és nem tartós. Sokszor mondom, hogy akármilyen csekély legyen is valakiben ez az érzékenység, éppen úgy van vele, mint az orgona hangja, amelyben csak egy hang, vagy akkord legyen is elhibázva, az egész zene fülsértő lesz. Ez a gyöngeség egyébként is mindig ártalmas a lélekre, a belső imának útján azonban valósággal halálos betegség. (Önéletrajz 31. fej.)

      Teréz csak 7 éves kislány volt, amikor azt szerette volna, ha a mórok levágnák a fejét; eltelik 55 év, Isten már lelki házasságra lépett vele, de számára az örök boldogság elérésének a legkönnyebb útja továbbra is a vértanúság. A Belső Várkastély szintén utolsó fejezetében írja töretlen humorral: „Isten...megteszi az embernek azt a szívességet, hogy kivégezteti”: 

• „Mennyire tetszik nekem az a jelenet is, mikor Szent Péter a fogságból menekülve találkozott az Úrral, s Ő azt mondotta neki, hogy Rómába megy és még egyszer keresztre feszítteti magát.[3] Valahányszor ez ünnep zsolozsmájában e jelenetről olvasunk, mindig nagy lelki vigasztalásomra szolgál. S vajon mily hatást tett Szent Péterre ez a kegyelem? Mit tett utána? Azonnal visszament, hogy elszenvedje a halált. Persze az ilyen esetben nem csekély irgalma az Úrnak, ha gondoskodik valakiről, aki megteszi az embernek azt a szívességet, hogy kivégezteti.” 

      Hogy végül milyen is volt a halála, az itt olvasható.
    
Avilai Szent Teréz ünnepén dicsérjük együtt a mi Urunkat és Kincsünket, a Jézus Krisztust. Amen.

* Jézusról nevezett (Avilai) Szent Teréz 1515. március 28-án született, 1536-ban lép be a sarus kármelita nővérek rendjébe, három évi súlyos betegségen esik át, 1553-ban lelki fordulat áll be, 1562-ben megalapítja az első szigorú szabályzatú kolostort, 1566-ban megírja A tökéletesség útját, 1577-ben a Belső várkastélyt. 1582. okt. 4-én este hal meg. 1614-ben V. Pál pápa boldoggá, 1622-ben XV. Gergely pápa szentté avatja. 1626-ban Spanyolország patrónája, 1970. szept. 27-én VI. Pál pápa Sziénai Szent Katalinnal együtt egyháztanítóvá nyilvánítja.

Avilai Szent Teréz [9]

      Ezidőtájt hallottam Franciaország bajairól, s arról, hogy mily rettenetes pusztítást okoznak benne a lutheránusok s hogy mennyire terjed ez a szerencsétlen felekezet. Emiatt sokat szenvedtem és sokat sírtam az Úr színe előtt, és - mintha csak nekem is lehetne beleszólásom ebbe a dologba - könyörögtem Neki, szüntesse meg ezt a nagy csapást. Úgy éreztem, hogy kész volnék ezerszer odaadni életemet egyetlen egy lélekért is, amely ott vesztébe rohan. (...)

      Reméltem, hogy ha mindnyájan buzgón imádkozunk az Egyház védelmezőiért, a hitszónokokért és hittudósokért, akik az ő zászlaja alatt harcolnak: annyira-amennyire mégis csak segítségére leszünk ennek az én jó Uramnak. Hiszen annyira szorongatják Őt azok, akikkel akkora jót tett, hogy szinte úgy látszik, mintha újra keresztre akarnák feszíteni, s mintha igazán nem volna már számára hely, ahová lehajtsa fejét.

      Ó én Üdvözítőm! Mennyire sajog a szívem, ha erre gondolok! Hová jutottak a keresztények? Mindig azok sértegetnek Téged legjobban, akik legtöbbel tartoznak Neked! Akikkel legnagyobb jót tettél! Akiket kiválasztottál, hogy barátaid legyenek! Akiknek közepette élsz és akiknek a Szentségeket osztogatod! Hát még mindig nem elég nekik az a szenvedés, amit érettük elviseltél?! (Avilai Szent Teréz, A tökéletesség útja, 1. fej.)

      Azt akarom mondani, hogy midőn látom azokat a nagy bajokat és azt, hogy emberi erő nem képes többé ezen eretnekségeknek mind jobban elharapódzó tüzét elfojtani, eszembe jut, hogy úgy kell tennünk, amint az a megszorult fejedelem tesz, akinek országát az ellenség már egészen ellepte. Fogja magát és egy jól megerősített városba vonul vissza, ahonnan időnkint rácsap ellenségeire. Felteszem, hogy azok, akik a városban vele vannak, válogatott emberek és egymagukban is többet tudnak tenni, mint más gyengébbek, nagyszámú katonaság segítségével. Ily módon esetleg teljes győzelmet is lehet aratni, de még akkor is, ha ez nem is sikerülne, nem szenvednek legalább vereséget. Mivel nincs közöttük áruló, az ellenség nem tudja bevenni a várost, hacsak ki nem éhezteti. A mi esetünkben pedig az éhség sohasem segítheti győzelemre az ellenséget. Meghalni meghalhatunk, de arról szó sem lehet, hogy megadjuk magunkat.(...)

      Nekik az a feladatuk, hogy buzdítsák a lanyhákat és lelket öntsenek a csüggedőkbe. Ugyan szépen járnának a katonák, ha nem volnának tisztjeik! Nekik tehát az emberek között kell élniük; a palotákban forgolódniuk s nem egyszer, legalább külsőleg, úgy viselkedniük, amint azt a világiak teszik. S azt gondoljátok talán, leányaim, hogy ez oly könnyű dolog? Érintkezni a világgal; kint élni a világban; világi ügyekkel foglalkozni; sőt, mint mondottam, alkalmazkodni a világiak viselkedéséhez: bensőleg pedig idegenkedni a világtól, ellenséges érzülettel lenni a világ iránt, számkivetésben érezni magát, egy szóval nem embernek, hanem angyalnak lenni? Mert ha nem ilyenek, akkor nem érdemlik meg, hogy tiszteknek nevezzék őket s ne is engedje az Úr, hogy elhagyják celláikat, mert több kárt okoznának, mint hasznot. Most nem olyan időket élünk, hogy még a tanításra hivatottakban is el lehetne nézni a gyöngeségeket.

      Arra kérlek tehát titeket, igyekezzetek olyanok lenni, hogy két dolgot érdemeljetek ki Istennél. Az egyik, hogy azon sok hittudós és szerzetes között minél többnek legyen meg az említett szükséges képesítése; akikben pedig ez nem volna meg, azokat javítsa meg az Úr, mert sokkal többre képes egy tökéletes ember, mint sok más, aki nem az. A másik pedig, hogyha már egyszer benne vannak a harcban - tekintve, hogy ez a harc, amint mondottam, ugyancsak nem tréfadolog - istápolja őket az Úr hatalmas karjával, mert csak úgy lesznek képesek kikerülni a sok veszélyt, amely őket a világban fenyegeti; csak úgy tudják majd süket fülre venni az élet vészes tengerén a szirének csábító énekét. (Avilai Szent Teréz, A tökéletesség útja, 3. fej.) 

      Istenünk, te Szent Terézt, a mi anyánkat Szentlelked által arra indítottad, hogy életművével e tökéletesség útját tanítsa az Egyházban. Add, hogy mennyei tanítása szüntelenül oktasson minket, és eltöltsön az igazi életszentség utáni vággyal. Amen.

Avilai Szent Teréz [8]

      Tőlünk az Úr csak két dolgot kíván: azt, hogy szeressük Ő Szent Felségét és szeressük embertársunkat. Ezt a kettőt kell megvalósítanunk s ha e két parancsot tökéletesen teljesítjük, akkor egyesülve vagyunk vele. De amint mondtam, mennyire messze vagyunk attól, hogy ezt a két dolgot úgy tegyük meg a mi nagy Istenünknek, amint azt illik megtennünk. Adja meg nekünk Ő Szent Felsége azt a kegyelmet, hogy megérdemeljük ez állapotnak elérését; mert rajtunk múlik; csak akarnunk kell.

      Arra vonatkozólag, vajon megtartjuk-e ezt a két parancsolatot, nézetem szerint a legbiztosabb jel az, ha teljesítjük a felebaráti szeretet kötelmeit. Mert hogy szeretjük-e Istent vagy sem, azt nehéz megmondani, bár erre vonatkozólag is vannak nagyon biztos jelek, amelyekből megérthetjük, hogy igazán szeretjük Őt: ellenben azt nem kell soká kutatnunk, hogy szeretjük-e embertársunkat. Legyetek meggyőződve, hogy minél jobban haladtok előre ez utóbbiban, annál jobban fogtok haladni az Isten iránti szeretetben is. Ő Szent Felsége ugyanis annyira szeret bennünket, hogy jutalmul felebaráti szeretetünkért ezerféle úton-módon fogja megnövelni azt a szeretetet, amellyel Neki tartozunk. Eziránt nincs semmi kétségem. Nagyon fontos tehát szemmel tartanunk magunkat, hogy miképpen állunk e tekintetben; ha jól, akkor minden rendben van. Mivel ugyanis a mi természetünk meg van romolva, nem lehetne meg bennünk a felebaráti szeretet, ha nem gyökereznék Isten iránti szeretetünkben.

   
      Az Úr tetteket kíván! Ha beteget látsz, akinek szolgálatára lehetsz, ne törődj azzal, hogy elmulasztod az elmélkedést, hanem könyörülj meg rajta. Ha fáj neki valamije: neked fájjon; ha meg kell magadtól vonnod az ételt, hogy neki jusson: tedd meg és pedig ne csak azért, hogy kedvébe járj, hanem azért, mert az Úr kívánja tőled ezt az áldozatot. Ez az igazi egyesülés Isten akaratával. S ha előtted valakit dicsérnek, örülj neki jobban, mintha téged dicsérnének. Igaz ugyan, hogy ezzel nem mondtam nagyot, mert ha valaki alázatos, akkor úgy sem tudja elviselni, hogy dicsérjék. Ellenben annál fontosabb, hogy örülni tudjunk olyankor, amidőn előttünk nővéreink erényeit magasztalják. Ha pedig hibát látunk valamelyikben, tekintsük azt a magunkénak és takargassuk. (Avilai Szent Teréz, A belső várkastély, 5. lakás, 3. fej.)

      Istenünk, te Szent Terézt, a mi anyánkat Szentlelked által arra indítottad, hogy életművével e tökéletesség útját tanítsa az Egyházban. Add, hogy mennyei tanítása szüntelenül oktasson minket, és eltöltsön az igazi életszentség utáni vággyal. Amen.

Avilai Szent Teréz [7]

      Bárcsak adná Ő Szent Felsége, hogy csakis attól féljünk, ami igazán félelmetes. Bárcsak meg tudnók érteni, hogy egyetlen egy bocsánatos bűn nagyobb kárt okoz nekünk, mint az egész pokol együttvéve. Ez tényleg így van. Hogy ezek az ördögök folyton ijesztgetnek bennünket, az csakis onnét van, mert szántszándékkal ijesztgetjük önnönmagunkat folytonos aggodalmakkal, hol a becsületünk, hol a vagyonunk, hol meg az élvezeteink miatt. Könnyű nekik azután, midőn ily módon önmagunknak vagyunk ellenségei; mikor szeretjük azt és törekszünk az után, amitől irtóznunk kellene, - könnyű nekik, mondom, szövetkezniük velünk miellenünk, s nem csoda, ha ilyenkor nagy kárt okozhatnak. Mi vagyunk okai, ha saját fegyvereinkkel küzdenek ellenünk, mert hiszen mi adtuk a kezükbe azt, amit védelmül kellett volna ellenükben fölhasználnunk. Ez a legnagyobb baj.

      Ellenben, ha Isten kedvéért mindenről lemondunk, ha szívünkhöz szorítjuk a keresztet; ha igazán igyekszünk szolgálni az Úrnak: az ördög úgy menekül ezen igazságoktól, mint a veszedelemtől. Mint a hazugság barátja, sőt a megszemélyesített hazugság, ő nem léphet szövetségre azzal, aki igazságban halad. Ellenben, ha azt látja, hogy értelmünk el van homályosodva, akkor szép szelíden arra segít bennünket, hogy teljesen megvakuljunk. Vegye csak észre azt, hogy valaki máris vak és örömét találja ezekben a semmiségekben - igenis semmiségekben, mert mi mások e világ dolgai, mint gyermekeknek való játékszerek – azonnal tisztában van vele, hogy kisdeddel van dolga; úgy is bánik vele azután, s az ilyennel van mersze megküzdeni nemcsak egyszer, hanem sokszor.

      Adja az Úr, hogy én magam is ne tartozzam az ilyenek közé! Világosítson meg engem Ő Szent Felsége, hogy azt tekintsem nyugalomnak, ami igazán nyugalom; becsületnek azt, ami valóban becsület; boldogságnak azt, ami tényleg boldogság, ne pedig fordítva: akkor fügét mutatok az összes ördögöknek, mert akkor ők fognak remegni tőlem. Én nem értem ezt az ijedezést. Minek kiabáljuk, hogy: ördög! - ördög! - mikor azt kiálthatjuk: Isten, Isten, s ezzel megfélemlíthetjük az ördögöt. Hiszen tudjuk, hogy moccanni sem képes, hacsak az Úr meg nem engedi. Mire való ez?! Ami engem illet, én igazán jobban félek azoktól, akik rettegnek az ördögtől, mint tőle magától. Mert hiszen ő semmit sem árthat nekem; ezek ellenben, főleg, ha lelkiatyák, ugyancsak meggyötörhetik az embert. Én legalább annyit szenvedtem éveken át, hogy most sem értem, miképpen tudtam elviselni. Áldott legyen az Úr, aki annyira megsegített! (Avilai Szent Teréz, Öneletrajz, 25.fej.)

      Istenünk, te Szent Terézt, a mi anyánkat Szentlelked által arra indítottad, hogy életművével e tökéletesség útját tanítsa az Egyházban. Add, hogy mennyei tanítása szüntelenül oktasson minket, és eltöltsön az igazi életszentség utáni vággyal. Amen.

Avilai Szent Teréz [6]

      Elkezdtem tehát buzgón hallgatni a szent misét, s végezni olyan imádságokat, amelyeket az Egyház jóváhagyott; mert sohasem voltam barátja az amolyan mindenféle szertartásos imáknak, amilyeneket mifelénk egyesek, főleg nők végeztek. Bennük áhítatot keltettek, de nekem soha sem voltak a szám íze szerint, s végül is az egyházi hatóság elítélte őket, kijelentvén, hogy babona az egész. Pártfogómul és uramul a dicsőséges Szent Józsefet választottam, s nagyon melegen a kegyeibe ajánlottam magamat. Volt is alkalmam tapasztalni, hogy nemcsak ebből a bajból, hanem sok más, ennél nagyobb, becsületemet és lelkem üdvét fenyegető veszedelemből jobban kimentett ez az én atyám és uram, mint ahogy kérni tudtam. Nem emlékszem, hogy valaha kértem volna tőle valamit, amit ő meg ne tett volna. Igazán csodálatra méltó dolog, hogy mekkora kegyelmeket eszközölt ki számomra Istennél ez az áldott szent, és milyen testi és lelki veszedelmekből szabadított ki. A többi szenteknek, úgy látszik az Úr csak azt adta meg, hogy ebben vagy abban a szükségben tudjanak segíteni, erről a dicsőséges szentről azonban tapasztalatból tudom, hogy mindegyikben pártunkat fogja. Az Úr mintegy értésünkre akarja adni, hogy amiként engedelmes volt neki a földön - mert hiszen atyjának nevezték, s mint nevelőjének joga volt neki parancsolnia - éppúgy az égben is megteszi minden kívánságát. Tapasztalták ezt mások is, akik tanácsomra hozzá fordultak, és már újra sokan vannak, akik ezek alapján nagyon tisztelik őt. (...)

      Szeretnék mindenkit rábeszélni arra, hogy tisztelje ezt a dicső szentet, mert tudom, hogy mily sok jót tud számunkra Istennél kieszközölni. Nem ismertem még embert, aki ha igazán tisztelte őt és különösebben szolgált neki, ne haladt volna nagyon előre az erények útján; mert rendkívül jó hatással van azokra a lelkekre, akik neki ajánlják magukat. Azt hiszem, már jó néhány esztendeje, hogy az ő ünnepén mindig kérek tőle valami különöset és még mindig megkaptam. (...)

      Én csak arra kérek mindenkit, az Isten szerelméért próbálja meg, ha nem hiszi, s tapasztalni fogja, mennyire jó dolog az, ha az ember ennek a dicső pátriárkának ajánlja magát és tiszteli őt. A belső ima embereinek azonban különösen kellene hozzá ragaszkodniuk. Mert ki volna képes az angyalok királynéjáról elmélkedni, s életének azon eseményeire gondolni, amelyek folyamán annyi veszedelmet élt át a kisded Jézussal, a nélkül, hogy hálás ne volna Szent Józsefnek azért, hogy ezen nehéz körülmények között gondjukat viselté. Ha valaki nem talál olyan lelki vezetőt, aki belső imára tudná őt oktatni, fogadja tanítójául ezt a dicső szentet, s nem fogja eltéveszteni az utat. (Avilai Szent Teréz, Önéletrajz, 6. fej.)

      Istenünk, te Szent Terézt, a mi anyánkat Szentlelked által arra indítottad, hogy életművével e tökéletesség útját tanítsa az Egyházban. Add, hogy mennyei tanítása szüntelenül oktasson minket, és eltöltsön az igazi életszentség utáni vággyal. Amen.

***További bejegyzések Szent Józsefről ezen a linken!

Avilai Szent Teréz [5]

      Hát ez a mi jó Urunk mivel érdemelte volna meg, hogy csúfot űzzünk belőle, s hogyha egyszer odaadtunk neki valami csekélységet, azt újra visszavegyük tőle? Mert ha már rászántuk magunkat arra, hogy abból a sok időből, amit másokra fecsérlünk (akik pedig ugyancsak nem fogják azt nekünk visszafizetni), egy keveset neki szentelünk: akkor már csak adjuk neki azt az időt úgy, hogy az eszünk egészen Ővele foglalkozzék és ne gondoljunk másra. Ezenkívül pedig legyünk szilárdan eltökélve, hogy ezt az időt sohasem vonjuk meg többé tőle, bármennyi szenvedéssel, ellentmondással és lelki szárazsággal találkozzunk is. Ezt az időt úgy kell tekintenem, mint amelyhez nekem már semmi jogom sincs többé s amelyet az igazság alapján követelhetnének tőlem, ha azt egészen meg akarnám tagadni. Azt mondom, hogy „egészen”, mert hiszen azt nem tekintem hűtlenségnek, ha valaki alapos okból, vagy betegség miatt elhagyja az elmélkedést egyszer, vagy akár néhány napon át, föltéve, hogy azután megint újra kezdi. Elég, hogy az elhatározás maradjon meg rendületlenül, mert hiszen a mi Istenünk nem szőrszálhasogató és nem nézi az ilyen kicsiségeket.

      Ha így tesztek, hálás lesz érte. Ezt nevezem én ajándéknak a mi részünkről. Azt a másik eljárást hagyjuk az olyan embereknek, akikben nincs nagylelkűség, sőt annyira szűkmarkúak, hogy adni egyáltalában nem képesek s már az is nagy dolog részükről, ha valamit odakölcsönöznek. Legalább tegyék meg ezt, mert hiszen a mi Urunk mindenért hálás. Mindent úgy tesz, amint mi akarjuk. Mikor pedig bekéri a számadásunkat, nem kicsinyeskedik, sőt nagyon is nagylelkű, annyira, hogy bármily nagy hiány mutatkozzék is benne, Ő készörömest elnézi, csakhogy megnyerje a szívünket. Ellenben Ő maga oly pontos fizető, hogy ha csak egyszer emeljük is hozzá szemünket, vagy csak egyszer gondolunk is rá, nem hagyja jutalom nélkül. 

      A másik ok, amelyik miatt a szilárd elhatározás annyira fontos az, hogy jórészben elejét veszi az ördög kísértéseinek. Az ördög ugyanis nagyon fél a határozott jellemű lelkektől. Tapasztalatból tudja, mekkora kárt okoznak neki, s hogy mindaz, amit ellenük elkövet, nekik és másoknak hasznára válik s ő minduntalan vereséget szenved.

      Mindamellett ne bízzuk el magunkat és ne számítsunk erre, mert álnok ellenséggel van dolgunk. Nagyon gyáva lévén, nem meri megtámadni az olyan embert, aki nyitva tartja a szemét, ellenben, ha azt látja, hogy nem vigyázunk, nagy kárt okozhat nekünk. Ha pedig észreveszi, hogy valaki ingatag jellemű, hogy nem erős a jóban és nincs meg benne az eltökélt szándék és az állhatatosság: az ilyen embernek nem hagy nyugtot egy pillanatra sem. Se vége, se hossza nem lesz az ijesztgetésnek, a nyugtalanításnak! Ezt én mind tapasztalatból ismerem, s azért tudok róla beszélni s újra mondom, hogy az ember el sem hinné, mennyire fontos a szilárd elhatározás. (Avilai Szent Teréz, A tökéletesség útja, 23. fej.)

      Istenünk, te Szent Terézt, a mi anyánkat Szentlelked által arra indítottad, hogy életművével e tökéletesség útját tanítsa az Egyházban. Add, hogy mennyei tanítása szüntelenül oktasson minket, és eltöltsön az igazi életszentség utáni vággyal. Amen.

Avilai Szent Teréz [4]

      Azt kívántátok tőlem, hogy mondjak nektek egyet-mást az imádságról. Jól van, megteszem, azonban viszonzásul arra kérlek benneteket, hogy olvassátok el gyakran és szívesen azt, ami eddig írtam és tartsátok meg. Mielőtt azonban a belső dolgokról, vagyis az imádságról beszélnék, meg akarok említeni egyet-mást, amire feltétlen szüksége van mindenkinek, ha az imádság útjára lép. Szólni akarok pedig olyan dolgokról, amelyek nélkül lehetetlen igazi szemlélődő embert képzelni, amelyek segélyével ellenben, még ha nem is szemlélődő valaki, nagyon magasra juthat az Úr szolgálatában. Akiben ezek a dolgok nem volnának meg, az ne is tartsa magát szemlélődőnek. Az Úr Jézus adja meg nekem a kegyelmét és értesse meg velem azt, amit mondani akarok, hogy azután az Ő dicsőségére szolgáljon. Ámen. 

      Ne gondoljátok, barátnőim és testvéreim, hogy valami sok terhet akarok a vállatokra rakni: adja Isten, hogy csak legalább azt tudjuk megtenni, amit a mi szent Atyáink követtek és meghagytak nekünk! Hiszen ezen az úton érdemelték ki ők is maguknak a „szent” nevet: Isten ments, hogy más utat keressünk, akárki tanácsolná is. Részemről csak három pontra akarom felhívni a figyelmeteket, amelyek egyébként bennfoglaltatnak a Szabványokban, mert ennek a háromnak megtartása biztosítja nekünk legjobban azt a belső és külső békességet, amelyet az Úr annyira a lelkünkre kötött. Az első a kölcsönös szeretet egymás között. A második a szakítás minden teremtménnyel. A harmadik az igazi alázatosság, amelyet ugyan utolsó helyen említek, de azért a legeslegfőbb, mert a többit mind magában foglalja. (Avilai Szent Teréz, A tökéletesség útja, 4. fej.)

      Istenünk, te Szent Terézt, a mi anyánkat Szentlelked által arra indítottad, hogy életművével e tökéletesség útját tanítsa az Egyházban. Add, hogy mennyei tanítása szüntelenül oktasson minket, és eltöltsön az igazi életszentség utáni vággyal. Amen.

Avilai Szent Teréz [3]

      Sok szent és jó ember írt már arról, hogy mennyi haszonnal jár a belső ima, akarom mondani az elmélkedés. Hála legyen érte Istennek. De ha nem is volna így a dolog, akármilyen kevés bennem az alázatosság, annyira még sem vagyok kevély, hogy erről merjek tárgyalni. Saját tapasztalatom alapján azonban mégis bátorkodom a következőket mondani. Akármilyen hibákba essék az, aki a belső imát megkezdte gyakorolni, ne hagyja abba; mert ez a legjobb eszköze a javulásnak; nélküle sokkal nehezebb. Ne engedjen valahogy annak az ördögi kísértésnek, amelybe én estem, hogy tudniillik az alázatosság ürügye alatt fölhagy vele. Higgye el, hogy az Úr szavai nem csalhatnak, s hogy ha igazán megbánjuk bűneinket, ha föltett szándékunk őt többé meg nem sérteni: akkor újra barátságára méltat bennünket, s újra megadja kegyelmeit, sőt esetleg még bőségesebben, mint annak előtte, ha bűnbánatunkkal ezt megérdemeljük. Aki pedig még nem próbálta meg a belső imát, az Úr szerelmére kérem, ne fossza meg magát ekkora kincstől. Nincs benne semmi félelmetes, sőt mindenképen kívánatos. Mert még abban az esetben is, ha nem haladna előre, s nem igyekeznék benne akkora tökéletességre vinni, hogy kiérdemelje azokat az örömöket és élvezeteket, amelyeket a lelki élet ezen fokán osztogat az Úr; még akkor is meglesz belőle az a haszna, hogy megtanulja a mennyországba vezető utat. Ha pedig állhatatos marad benne, akkor - bízom Isten irgalmában - meg fogja látni, senki sem választotta még barátjául anélkül, hogy bőséges jutalomban ne részesült volna. Mert nézetem szerint a belső ima nem egyéb, mint benső barátság Istennel, amennyiben gyakran maradunk négyszemközt ővele, tudván azt, hogy szeret bennünket. Igaz, hogy két lény között a szeretet csak akkor lehet igazi és a barátság csak úgy maradandó, ha mindkettőnek ugyanaz a természete; már pedig tudjuk azt, hogy a mi Urunké hibátlan, míg ellenben a mienk bűnös, érzékies, hálátlan. De azért, ha mi nem is szeretjük őt még igazán, s nem is vagyunk képesek Őt megfelelő módon szeretni, mert hiszen az Ő természete egészen más, mint a miénk: látván azt, mennyire érdekünkben van ez a barátság, s hogy ő mennyire szeret bennünket, hát csak szánjuk rá magunkat, s szenvedjük el a gyakori együttlétet Azzal, aki annyira különbözik tőlünk. (Avilai Szent Teréz, Önéletrajz 8. fej.)

      Istenünk, te Szent Terézt, a mi anyánkat Szentlelked által arra indítottad, hogy életművével e tökéletesség útját tanítsa az Egyházban. Add, hogy mennyei tanítása szüntelenül oktasson minket, és eltöltsön az igazi életszentség utáni vággyal. Amen.

Avilai Szent Teréz [2]

      Nekem ez a meggyőződésem, s ezen nem is akarok semmit változtatni: ha a belső ima rövid idő alatt igen nagy hatásokat hoz létre a lélekben, - és pedig szembeszökő hatásokat, mint például azt, hogy az illető mindenről lemond, csupán azért, hogy Istennek kedvére tegyen, ami nem képzelhető rendkívül erős szeretet nélkül - mondom, az ilyen belső imát én többre becsülöm, mint azt a másikat, amelyet valaki már évek hosszú során át gyakorolt, de amellyel nem vitte többre az utolsó napon, mint az elsőn, vagyis nem tett Istenért semmi olyant, amit érdemes volna megemlíteni. Mert hiszen afféle apró, kicsinyes, sószemnyi nagyságú dolgokat, amelyeket, mondhatni, egy madár is elvisz a csőrében, csak nem lehet nagy hatásnak és önmegtagadásnak minősíteni! Igazán szomorú dolog, hogy olyan nagyra vagyunk egyes ilyen dolgokkal, amiket az Úr kedvéért teszünk; holott jobb volna oda se figyelni rájuk, ha még oly nagy számmal volnának is. Sajnos, én magam vagyok ilyen, s hozzá képes vagyok lépten-nyomon megfeledkezni az Úr kegyelmeiről. Nem akarom én ezzel azt mondani, hogy Ő Szent Felsége, amilyen jóságos, nem veszi sokba az ilyen dolgokat, hanem csak azt szeretném, hogy én ne becsüljem semmire, sőt észre se vegyem őket, mert olyan csekélységek. Azonban, bocsáss meg nekem, én jó Uram, s ne ródd föl nekem ezt bűnül, mert hiszen, ha már semmi szolgálatot nem tudok neked tenni, valamivel mégis csak kell, hogy vigasztaljam magamat. Ha nagy dolgokat tennék érted, akkor nem vetnék ügyet az ilyen semmiségekre. Boldogok azok, akik nagy tetteket vihetnek végbe a Te dicsőségedre! Hiszen ha nyomna valamit a latban, hogy mennyire irigylem őket, s hogyan szeretnék én is úgy tenni: akkor én sem maradnék valami nagyon hátra a Te szolgálatodban. Tőlem azonban semmi sem telik. Ó Uram! Tégy engem képessé valami jóra, ha már annyira szeretsz! (Avilai Szent Teréz, Önéletrajz, 39. fej.)

     Istenünk, te Szent Terézt, a mi anyánkat Szentlelked által arra indítottad, hogy életművével e tökéletesség útját tanítsa az Egyházban. Add, hogy mennyei tanítása szüntelenül oktasson minket, és eltöltsön az igazi életszentség utáni vággyal. Amen.

Avilai Szent Teréz [1]

      Az önismeret ugyanis rendkívül fontos s még ha az égig emelkedtetek volna, akkor is azt akarnám, hogy szüntelenül gyakoroljátok magatokat benne. Ameddig ugyanis e földön élünk, nem létezik számunkra szükségesebb erény az alázatosságnál. Ismétlem tehát, tanácsos, sőt szükséges, hogy először abba a lelki lakásba igyekezzünk bejutni, mely az önismeretnek van szentelve, s csak azután törekedjünk a többi felé, mert hiszen útjuk az előbbin visz keresztül. Minek kívánnánk mi szárnyakat, hogy repülni tudjunk, mikor biztos és egyenes út nyílik előttünk? De meg azután minek is törekednénk másra, mint arra, hogy minél gyorsabban jussunk előre ezen az úton? Azt hiszem azonban, hogy sohasem fogjuk magunkat igazán megismerni, ha nem igyekszünk megismerni Istent. Csak akkor értjük meg igazában kicsinységünket, ha az Ő nagyságát szemléljük; csak akkor vesszük észre piszkos voltunkat, ha gyönyörködünk tisztaságában; csak akkor látjuk be, mily messzire vagyunk az igazi alázatosságtól, ha az Övéről elmélkedünk. ( Avilai Szent Teréz, A belső várkastély, 1. lakás, 2. fej.)

      Istenünk, te Szent Terézt, a mi anyánkat Szentlelked által arra indítottad, hogy életművével e tökéletesség útját tanítsa az Egyházban. Add, hogy mennyei tanítása szüntelenül oktasson minket, és eltöltsön az igazi életszentség utáni vággyal. Amen.

Alba de Tormes kolostor

      Jézusról nevezett Szent Teréz, (Avila, 1515. március 28.- Alba de Tormes, 1582. okt. 4.), második megtérése után, 1562-ben alapította az első megreformált női kolostort, majd öt év múlva megindul, és 1567– től haláláig úton van, egyik kolostort a másik után alapítja.

      1582. szeptember 15.-én Valladolidból Medinába érkezik. Rá négy napra (19.-én) az éppen Medinában tartózkodó Antonio de Heredia, az akkori avilai prior, késedelem nélkül Alba de Tormes-be küldi a súlyos beteg Terézt, hogy az a jelenlétével biztosítsa a hercegnő unokájának szerencsés megszületését. (Antonio de Heredia és Keresztes János voltak az elsők, akik 1567-ben Duruelóban Teréz hatására áttértek a reformált karmelita életvitelre. Állandó ima és a környék lelkipásztori szolgálata alkotta életkeretüket). A medinai főnöknő, Alberta Bautista, akit Teréznek figyelmeztetnie kellett egy hiba miatt, annyira haragszik rá, hogy víz és élelem nélkül engedi útra. Teréz már gyenge, útközben elájul. 

      Szeptember 20.-án Teréz megérkezik Albába, de addigra megszületik a hercegi unoka, úgyhogy már nincs rá szükség. Kénytelen ágyba feküdni. A perjelnő kérésére azonban másnap felkel, és részt vesz a közös tevékenységekben. 

      De október elsejétől Teréz már nem képes többé felkelni az ágyból. Isten közli vele, hogy hamarosan magához veszi. Október 3.-án meggyón és felveszi a betegek szentségét, ez számára az utolsó kenet. Másnap reggel Teréz elmerül az imában, és már nem jön vissza belőle, nyoma sincs haláltusának (Szeghy Ernő atya mindezt oly szemléletesen megírta). Elragadtatásba esik, és este kilenckor Isten magához veszi. 

      Rá tíz hónapra, 1583. július 4.-én kinyitják Teréz koporsóját, hogy a testét Avilába szállíthassák, és íme, a testét romlatlannak találták. Pápai rendelkezésre 1586. augusztus 23.-án visszaszállítják Teréz testét Albába, azóta is ott van.

      Itt pedig egy rövid virtuális látogatás tehetünk az albai  sarutlan kármelita kolostorban, ahol Teréz meghalt, látható a sírja, a szívereklyéje...

Avilai Szent Teréz: az ima útja

Avilai Szent Teréz [9]

P. Marton Marcell OCD: A Kármel nagy szentje

9. nap - Szent Teréz és a szentségi Jézus

      A legnagyobb jó a világon a legméltóságosabb Oltáriszentség. Nincs nagyobb jó, nincs akkora jó, és nincs semmi, ami csak meg is közelíthetné - oly nagy, oly igen nagy jó az Üdvösséges Ostya, a szentségi Jézus. Mint a nagy természet számára az égen a Nap, az nekünk, sőt annál is több, végtelenül több Jézus a tabernákulumban. Képzeljük el Nap nélkül a világot, a természetet, a kis földet. Sötétség volna, éjszaka és hideg, kietlen minden. Nem volna élet sehol. A Nap jelenti a fényt és a meleget, a születést, a zsendülést, a fakadást és az életet. A szentségi Jézus a testben élő lélek Napja. Ő a lélek boldogsága, ő a világossága, a melege, a tápláléka, az itala, szóval az élete, mindene. Rombold le a tabernákulumot, vagy bújj el annak isteni Lakója elől, mint a korhely a kocsmába vagy a féreg a pincébe - s nem lesz élet benned. Megvakul a lelked, mert nem jár világosságban, kihűl, mert nincs, ami melegítse, elsorvad, mert nincs, ami táplálja.

      Aki ismeri Nagy Szent Terézt, aki olvassa írásait, annak összes benyomását őróla ebben lehetne összegezni: mindene Jézus! Ezt a drága Nevet írta fel minden munkája élére, Őt emlegeti írása minden lapján, reá hivatkozik, Őt szólítja meg, Őt dicséri, magasztalja, Hozzá imádkozik. Nincs életének semmiféle vonatkozása, eseménye, semmiféle ügye, amelyet Vele összefüggésbe ne hozna. Neki több Jézus, mint a gyermeknek az anyja, mint a szegénynek a pártfogója, több mint a menyasszonynak a vőlegénye, neki a szentségi Jézus - az élete. Ezért azaz édes, fájdalomtól túláradó kesergés, amikor a kietlenné lett, az Oltáriszentségtől megfosztott templomokról beszél; panasza az Úrhoz e szörnyű rombolások miatt úgy hangzik ajkáról, mint akit valóban szíven sebeztek. Ő tudta, vallotta és átélte, hogy az Oltáriszentség a legnagyobb jó a világon.

      Mi is szeretnénk, ha így beszélhetnénk a szentségi Jézusról, ha számunkra is valóban az elképzelhető legeslegnagyobb jót jelentené a világon. Kérdezzük tehát, hogyan jutott el idáig Szent Teréz? Mert ez a nagy összeforradás a szentségi Jézussal, ez a Vele való, szinte szüntelen együttélés - eredménye egy útnak, amelyet meg kellett tennie, amíg ideért. Más szóval, mi visz a szentségi Jézussal való egyesüléshez? Mi szükséges ahhoz, hogy számunkra is ugyanazt a napot, ugyanazt a legnagyobb ját jelentse a tabernákulum, mint Szent Teréz számára? Három dolog: a hit, a bizalom és a szeretet az Oltáriszentség iránt.

      1. A hit. Hinni kell, hogy Jézus köztünk van, hogy valósággal ott rejtezik a tabernákulum mélyén az Ostya színe alatt. Hinni, de nemcsak valahogyan, hanem oly eleven hittel, mint amilyen volt Szent Teréz hite. Csodálkozott, amikor hallotta a megjegyzést: mily jó lett volna élni akkor, amikor Jézus a földön járt! Ő ezután nem vágyakozott. Hiszen itt van Jézus, ugyanaz az Istenember, aki akkor élt. A tanítványok nem lehettek szerencsésebbek, mint mi; s aki a ruhája szegélyét érintette és az érintéstől meggyógyult, alig dicsekedhetnék lelkesebben, mint mi; hiszen mi mindennap érinthetjük, szívünkbe fogadhatjuk; mi boldogabbak lehetünk, mint az apostolok, mert mindennap táplálkozhatunk Vele!

Olyan nagy ez a hit Szent Terézben, hogy szinte súrolja a valóság határát. Ekkora hittel közelíteni a szentségi Jézushoz, ilyen hittel letérdelni előtte vagy gondolni Reá a távolból, hódítást jelent: a föld meghódítja az Eget, a mélység lehúzza a magasságot, egy szegény emberi szív az Egek Királyát.

Gondoljuk csak el, milyen szemet vethetett a tabernákulum Jézusa tisztaságos Jegyesére, amikor az reá gondolt, amikor Őt elképzelte, amikor Hozzá beszélt, és amikor Őt imádta! „Ekkora hitet nem találtam egész Izraelben, egész Spanyolországban, az egész földkerekségen” - mondhatta édes gyönyörűséggel az isteni Fogoly. - Boruljunk le Péterrel, és esedezve kérjük Jézusunkat: Uram, öregbítsd bennünk a hitet!

      2. A bizalom. Rejtőzzünk el Szent Teréz valamelyik kolostorában, hol itt, hol ott, és lessük meg őt a lélek szemeivel olyankor, amikor egyedül van a cellájában vagy a tabernákulum előtt! Mindig ugyanazt a jelenetet láthatjuk: ahogy bizalmas beszélgetésben van elmerülve Jézusával. Határtalan bizalommal tárgyalja meg vele rendi ügyes-bajos dolgait, személyi ügyeket, anyagi kérdéseket s mindenekfölött a lelkek ügyét. Ügy kér, úgy könyörög, mint aki tudja, érzi, hogy meg is kapja azt, amit kér; oly bizalommal, hogy az Úr nem tud neki ellenállni, és ezt az édes, gyermeki lelket valósággal a tenyerén hordja.

      A tabernákulumot hihetetlen közelségbe hozza a mi lelkünkhöz is. Amikor látjuk ezt a soha nem tapasztalt, bizalmas viszonyt, amelyben ők ketten vannak, Jézus és Teréz, az ámuló szemlélőnek az az érzése támad, hogy Jézus kilépett az aranykalitkából, megnövekedett és édes elmerülésben társalog Jegyesével. Mintha látnánk mi is Jézust, és mintha ez egészen természetes volna.

      „Köztetek van az, akit ti nem ismertek” - halljuk a Szentírást. De mi már úgy vagyunk, hogy Teréz révén egész bizonyossággal tudjuk, hogy valóban köztünk van, sőt, hogy mi már ismerjük is Őt. Megismertük, és csak azon csodálkozunk, hogy még mindig nem vagyunk vele oly bizalmas jó viszonyban, mint Teréz. Azaz már ezek után nem is lenne csoda, ha úgy tudnánk benne bízni, mint ő Hitével kicsalta Ót a tabernákulumból, bizalmával bevette szentséges Szívét. Vajon mit művelt szeretetével?

      3. A szeretet az, ami biztosítja a két szerető szívnek, az isteni és az emberi szívnek egyesülését. A hit magára vonja a tabernákulum lakójának figyelmét, sőt leköti az érdeklődését; a bizalom megnyeri a Szívét, behálózza azt, hogy szabadulni ne tudjon, mintegy foglyul ejti - a szeretet egyesíti vele. ők egészen egymáséi! Eggyé lettek. Mint a tűzbe dobott fahasáb. Eleinte még különbözik lángja a tűz lángjától, még füstöt is ád, amíg kiizzadja a nedveket; de aztán kiszárítja a tűz, lángba kap, és a két láng - már nem külön-külön, hanem teljesen egybefonódva - együtt lobog az ég felé.

      Jézus így beszél Jegyeséhez: Te az enyém vagy, én a tied. Az én ügyeim a te ügyeid, a tieid az enyéimek! - Az ilyen szív már mindent szeretetből tesz, s mindent szerelmeséért. Teste-lelke az övé, akarata nincs, és gondolatvilága tökéletesen megegyezik az Övével. A világ az ilyen lélek számára megszűnik, a Sátánnak sincs semmi hatalma fölötte; énje elveszett, él ugyan, de már nem ö él, hanem Jézus él őbenne. Ketten vannak csak e földön: a két lélek, Istené és az emberé. De e kettő is eggyé lett.

      Ó, a szeretetnek hallatlan átalakító hatása van. Levetteti a régi embert és fölveteti az újat. Az ős-Adámból új lesz, a második Ádám: Krisztus!

        A hit szikla: megáll rajta összedönthetetlenül a tabernákulum. A bizalom csodákat művel, rabul ejti az Istent. A szeretet Jézussá tesz. Nem én mondom, a Szentlélek mondja: „Isteniek lesztek, a Magasságbelinek fiai mindnyájan!”

      Ez a Teréz és a szentségi Jézus viszonyának története. Két lélek története. Más szóval így is lehetne mondani: a tabernákulum titka, vagy hogyan lesz mennyországgá már e földön az emberi szív?!...

      Befejeztük! Búcsúzunk szeretetre méltó szentünktől. Nem örökre! Sokszor visszatérünk még hozzá egy-egy szent kilenceddel, hogy megtudjuk, mi is az egyedül-szükséges, hogyan kell imádkozni, szeretni az önmegtagadást, a szegénységet, hallani akarjuk, amint ellenállhatatlan erővel buzdít minél mélyebb alázatosságra, élvezni édes humorát, eltanulni vidám lelkületét, venni tőle rendíthetetlen hitet, határtalan bizalmat, lángoló szeretetet, és kiesdeni az ő érdemeivel - a tiszta egyszerű szívet!

Addig pedig tanítson bennünket naponta titkon a szépséges mennyországból a legédesebb tudományra: szeretni a szentségi Jézust, és lopja bele a lelkünkbe, hogy a legnagyobb jó ezen a világon az Égből szállott Kenyér, a legméltóságosabb Oltáriszentség! Ámen.

      Könyörögjünk! Áldott Urunk, Istenünk, szentségi Jézusunk, aki határtalan szeretetedben leszállottál közénk égi trónusodról és velünk maradtál vigasztalásunkra, segítségünkre, hogy szent Testeddel és Véreddel táplálj bennünket, kérve kérünk a Te Jegyesednek, Szent Teréznek érdemeire, add meg nekünk a kegyelmet, hogy az ő nagy hitével, csodálatra méltó bizalmával és lángoló szeretetével megajándékozva tudjunk Veled egyesülni, és Téged a legméltóságosabb Oltáriszentségben vég nélkül dicsérni és magasztalni, Érted élni-halni. Aki élsz és uralkodol mindörökkön örökké! Ámen.

      Miatyánk, Üdvözlégy, Dicsőség.

Szent Terézről nevezett templom és kolostor Avilában, 1636-tól.

Avilai Szent Teréz [8]

P. Marton Marcell OCD: A Kármel nagy szentje

8. nap - Szent Teréz szíve

      A szívnek döntő jelentősége van az ember életében, akár a fizikai szervezetre, akár belső világunkra gondolunk. Akinek beteg a szíve, annak számolnia kell a váratlan halállal. Megölte a szíve - halljuk nemegyszer a megdöbbentő hírt. Viszont az egészséges szív, a vérkeringésnek hiánytalan lebonyolítása - derűs, egészséges testi életnek lehet a záloga.

      Így vagyunk a mi belső életünkkel is. Minden attól függ, milyen a szívünk! Érzéketlen-e, hideg-e a természetfölöttiekkel szemben, vagy pedig csupa szeretet Isten és ember iránt?! Tudunk-e szeretni s hogyan? Ezen múlik majd egyszer az örökkévalóságban élvezhető boldogságnak a foka. Aki jobban szeret, az több szeretetet kap a mennyországban is; aki nagyon tud szeretni, annak már itt a földön is sok megbocsáttatik; s akinek a szívét fölemészti az istenszeretet, az eléri a szentség magaslatait. Csak a szeretet számít! - kiáltja Kis Szent Teréz. „Ha pedig szeretet nincsen énbennem, akkor semmi vagyok” - állapítja meg megföllebbezhetetlenül Szent Pál.

      Mérhetetlen tehát a fontossága a szívnek, mert a szeretet székhelye. A két legfontosabb parancs is ekörül forog. Jézus pedig az Ő szentséges Szívét állította az embernek mintaképül. Tőlünk is ezt kéri: „Fiam, add nekem szívedet!” Sőt, mintha nem is akarna egyebet, csak a szívünket. Az az Ő kedvence, aki egészen odaadja Neki a szívét.

      Milyen lehetett Szent Teréz szíve, hogy olyan nagyon tudta őt szeretni isteni Jegyese! Milyen volt ez az emberi szív, hogy Jézus egy angyalát küldte annak megsebesítésére! A szeráf átdöfte a Szentnek Szívét. Vajon miért? Azért, hogy ne is tudjon többé ez a szív ellankadni, ne tudjon mást szeretni; hogy képtelen legyen kívüle egyebet szeretni. Határtalan megtiszteltetés! A szívsebzés csak igen keveseknek jut osztályrészül. Csak azoknak, akik az első és a második szeretetparancsban is tökéletesek: Szeresd a Te Uradat, Istenedet teljes szívedből... Itt nem a szíven van a hangsúly, hanem a teljességen. A teljes szív kizárólagosságot jelent. Azt, hogy Istenen kívül a szívben más számára nincs hely.

        A második a felebaráti szeretet parancsa. Tökéletesen az teljesíti, aki úgy szereti testvérét, mint önmagát; sőt aki még önmagánál is jobban szereti. Olyan szívről van szó, amelyben nincs önszeretet, amely sohasem keresi a maga érdekeit. Istent keresi mindenben, önmagát semmiben.

Látogassunk el gondolatban azokba a zárdákba, ahol Szent Terézia vezeti leányait, kísérjük el alapító útjaira, figyeljük meg ügyes-bajos dolgaiban - elámulunk szívének csodálatos önzetlenségén. Kellett egyszer jönnie a tüzes hegyű dárdával a kis szeráfnak, hogy átdöfje ezt a szerető szívet, és olyan sebet ejtsen rajta, amely soha többé be nem gyógyul.

       Amore langueo - elepedek a szeretettől - mondatja vele az Egyház. Valóban a fönséges istenszeretetnek a betege, annak a sebesültje. S ha még tovább óhajtanánk fejtegetni ennek a szívbéli szent szeretetnek e természetét, csak az Énekek énekének kifejezéseihez fordulhatunk, hogy arról némi fogalmat adhassunk: „Erős, mint a halál a szeretet, kemény, mint a pokol az igaz szeretet.” Erős; valóban meg nem tudta törni sem a Sátán, sem a világ, semmiféle gyötrelem, sem testi, sem lelki. Erős, diadalmas szeretet, mindent legyőző, meghódító szeretet. Csakugyan, mint a halál, olyan erős.

       De aztán kemény is, mint a pokol. Mit törődnék ez a Szent Teréz-i szív a gyönge, a lankadó vagy a követelődző testtel! Örül a betegségnek, semmibe se veszi a testi fájdalmakat, legyenek azok görcsök, rosszullét, idegzsugorodás, kartörés, bármi. Mit neki a sok megalázás, a gúny, jó hírnevének kikezdése! Kemény, kemény, mint a pokol ez a szeretet!

        Mi tudná eloltani ezt az égő, lángoló szeretetfolyamot? Ez a szív már nem tud nem-szeretni, nem tudna nem-égni. Egy lángtenger az egész. Mindent perzsel, amihez csak hozzáér. Mint a Nap, amelynek égető sugarai fénybe, melegbe borítják a szép természetet - éget, gyújtogat ez a szív is.

      S mik az ő szeretetének tárgyai? Isten; amit, akit Isten szeret, azt ő is szereti, hiszen Isten gyújtotta lángra ezt a szívet. Forgassuk csak írásait, s meglátjuk, hogy tudja ő szeretni leányait, milyen hamar meg tud bocsátani ellenségeinek, mennyi jót tud mondani a rosszakról is, milyen buzgón imádkozni a bűnösökért. Ó, hogy tudja szeretni a szenteket: az ő kedves pártfogóját, Szent Józsefet, milyen határtalan ragaszkodás van benne, Szerelmesének Anyja, Mária iránt! S mindenekfölött, hogy tud lángolni e sebzett szív a sebet ejtő édes Vőlegény, az ő Jézusa iránt? De ne csak bámuljuk, csodáljuk ezt a csupa lángszívet, hanem tegyük hasznossá, tanulságossá a magunk számára. Nem elég lelkesedni a szentekért - követni kell őket! Az a gyakorlati kérdés merül fel lelkünk előtt: hogyan lett ez a szív olyan lángolóvá, oly tökéletessé, és szeretetre méltóvá Isten és ember előtt? Mi tette őt magát szeráfivá? Hiszen úgy hívják: szeráfi Szent Teréz. Talán az, hogy az angyal, aki átdöfte szívét, szeráf volt?! Mindenesetre, a mennyei Jegyes a szívsebzéssel véglegesítette lángoló szeretetét. Mégis ránk nézve az előzmények fontosak. Tehát úgy tehetjük fel a kérdést: Mi tette őt alkalmassá a szívsebzésre? Két dolog: 1. a tökéletes lemondás; és 2. a teljes odaadás. Ez a két lelki tény mindent megmagyaráz. Elhagyni mindent Istenért, és odaadni mindent Istennek! Lehet világosabban beszélni, lehetne ezt félreérteni?!

      1. Szent Teréz elhagyta meleg otthonát, az édes családi kört - a világot is, igaz először csak félig, de aztán a reform megindulásával teljesen. Lemondott mindenről: testi kényelemről, lelki vigaszokról, tökéletesen lemondott énjéről, akaratáról, önmagáról. Gondoljunk csak életének különböző szakaszaira: a búcsúzásra a családjától, kellemes és szellemes társalgásaira, amelyeknek kemény határozottsággal vetett véget; a frissen alapított zárdák kényelmetlen berendezéseire, a temérdek nehézséggel járó reformra, utazásaira; nem lesz nehéz megértenünk, hogyan fejlett s tágult ki az Isten iránti önzetlen szeretettől ez a nagy és nemes szív és lett lángolóvá, amely nem ismert más érdeket, csak Jézusét.

      2. Odaadása is tökéletes volt. Mit jelent ez a szó, amely a szentek élettörténetében minduntalan megüti fülünket?! Semmi mást, mint fönntartás nélkül való teljesítését Isten szent akaratának. A Szentanya nem gondolkozott egy pillanatig sem, amikor bizonyossá vált előtte Isten akarata, teljesítette azt vakon, egészen ráhagyatkozva Istenre. Mindegy volt neki, mivel bízta meg őt Jézus, mivel elöljárói, nem törődött testi egészségével, vagy a kilátástalan jövővel - engedelmeskedni akart legjobb lelkiismerete szerint. Más szóval: tehetett vele az ő Jézusa azt, amit akart, felhasználhatta testét-lelkét, összes tehetségét isteni kénye-kedve szerint - ennek a nagyszerű léleknek sohasem jutott eszébe, hogy bírálja a feladat természetét, a megbízás vagy parancs formáját, soha föl nem támadt lelkében a kusza elégedetlenség, a bántó ellenkezés! Odaadta magát fogadalmai révén egészen az ő Jegyesének. Szívéből örült, hogy ezekkel a hatalmas szegekkel verik rá Krisztus keresztjére, hogy soha többé onnan leszakadni ne tudjon. Neki csak egyetlen szava volt mindenre: Áldott legyen az Úr! Csoda-e, ha szerette őt Isten, s átverte a szeretet mennyei dárdájával ezt az édes szívet, hogy örökre és végérvényesen a magáévá tegye azt.

      Igenis, a lelkiéletben a nagy szívek szerelme Isten iránt pusztán ezen a két dolgon sarkallik: teljes lemondás Istenért, és teljes odaadás Istennek! A hangsúly azonban itt is a teljes szón van. Mert a valahogyan becsapja ugyan a kezdőt és a hozzá nem értőt, de haladásra nem alkalmas és tökéletességre sohasem visz. Lángoló szív: ez a mi eszményünk! De hogy ezt az eszményt elérjük, szükséges, hogy tökéletesen lemondjunk mindenről, főképpen önmagunkról, azaz saját akaratunkról, és odadobjuk mintegy egész emberi életünket, hogy Isten szent tetszése szerint rendelkezzék azzal a mi boldogságunkra és az ő örök dicsőségére.

      Bárha tüzet fogna a mi szívünk is ennek a nagy szentnek lángoló szeretetétől! Ne csak szép, tüzes szó, ne csak álmodozó vágyakozás legyen a mi szerelmünk a szeretet Istene iránt, hanem gyönyörű valóság, azaz olyan erős, mint a halál és olyan kemény, mint a pokol! Segítsen bennünket erre az erős asszony, avilai Szent Teréz!

      Könyörögjünk! O édes Jézusunk, aki a szeráfok szeretetének mennyei lángját gyullasztottad fel Szent Teréz szívében, könyörülj meg mirajtunk, és tedd fagyos, közönnyel teli szívünket érted lángolóvá, hogy méltán neveztessünk a szeráfi Szent Teréz igazi gyermekeinek. Aki az Atyával és Szentlélekkel egyetemben élsz és uralkodol, Isten, most és mindörökkön örökké! Ámen.

      Miatyánk, Üdvözlégy, Dicsőség.

Szent Teréz szív ereklyéje

Avilai Szent Teréz [7]

P. Marton Marcell OCD: A Kármel nagy szentje

7. nap - Szent Teréz hite

      Valaki régen hatalmas palota építését vette tervbe. Összehordatta az ezernyi meg ezernyi téglát és aztán kiadta a parancsot: rakják egymás mellé a téglát szorosan, téglát téglára. Sokan figyelmeztették: vakolattal tapasztassa egymáshoz a téglákat, különben nem lesz tartós az épület: vakolat nélkül nem lehet építeni! Mereven utasította el a jótanácsot: nincs szükség vakolatra! Nem érték el az építésben a tetőt, jött egy gyenge földrengés és széthullott az egész.

      A hit a lelkiélet vakolata. A tökéletesség épületének tégláit ez tartja össze; erősen, ha sok van belőle, gyengén, ha kevés. Erős hit és gyenge hit olyan fogalmak, mint a katonai erőd és a rozoga viskó. Az egyik tartós, védelmet ad és megtartja az életedet, a másik rád dől és halálodat okozza. Az evangéliumnak ez a kedvenc témája. Az édes Üdvözítő nem győzi dicsérni a hittel teli lelkeket. „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem!” - kiáltott élő hittel a bélpoklos. „Akarom, tisztulj meg!” (Mt 8,3) - válaszolt késedelem nélkül az élet Ura. ,,Ó, asszony nagy a te hited, legyen neked amint kívánod” (Mt 15,28) - mondta a kánaáni asszonynak. És megdicsérte a kafarnaumi századost: „Nem találtam ekkora hitet Izraelben!” (Mt 8,10) Igen, Jézusnak a hit emberei a kedvencei; nincs kérésük, amit ne teljesítene.

      Ha végigtekintünk Nagy Szent Teréz életén, mélységes csodálattal telik el a lelkünk: miért e sok kegyelem? A rendkívüli kegyelmeknek szinte egész óceánja árasztja el. Mi ennek az oka? - A hite. A mély, a rendületlen, sziklahite. Az Evangélium Jézusa, aki oly hamar jutalmazta a hit legkisebb megnyilatkozását, és akinek valósággal áradt ajkáról a dicséret, ha nagy hittel borultak le előtte - abban az időben, amikor olyan nagyon megfogyatkozott világszerte az emberiségben az élő hit, valósággal dédelgette ezt az egyszerű, de igen kedves kármelita apácát, akit éppen nagy gyermeki hite tett oly nagyon szeretetre méltóvá az üldözött, a mellőzött Istenember szemében. Hányszor patakzottak sűrű könnyek arcán, amikor a hit üldözőire gondolt! Hogy' szerette volna megtéríteni egymaga az összes eretnekeket, hogy megmentse lelküket! Milyen mély fájdalommal tudott panaszkodni a hit megfogyatkozása miatt, s bizonyára nem volt akkor ember, akinek olyan mélyen fájt volna az Egyház üldözése, és akinek oly kimondhatatlan szenvedést okoztak volna a különböző istentelen durvaságok a legméltóságosabb Oltáriszentség iránt, mint neki, Jézus igaz Jegyesének. Ó mennyire szerette az Anyaszentegyházat! Ó maga mondta: Hitéért, az Egyház legkisebb szertartásáért ezerszer odaadná életét. Halála előtt közvetlenül lángolt az arca a boldogságtól, mert olyan megnyugtató s oly édes dolog vallomást tenni: Az Egyház gyermeke vagyok! Most képzeljük el ezt a gyönyörű, roppant tartalmas, hosszú életet - Szent Teréz 67 esztendejét - hit nélkül! Nem képtelenség-e ennek még csak puszta elgondolása is?! Mennyire vitte volna ez a szép, körülrajongott, fiatal teremtés a lelkiéletben, amikor megismerte a társas életben a hiúságot, az irodalomban a lovagregényeket?! S ha el is jutott a megtestesülés zárdájába, a sok apáca közt, külön szobákkal, saját bútorokkal és egy sűrűn fölkeresett társalgószobával, ahol szellemes csevegései egymás után hódították meg számára a látogatókat – vajon hit nélkül nem épült volna-e ki végleg számára a pokolnak az a rettenetes szűk börtöne, amelyet az Úr később megmutatott neki. Vagy az a hatalmas varangy a társalgóban nem éppen a megfogyatkozott hitet juttatta-e eszébe?! És aztán a reformált sarutlan kármelita apáca élete! A temérdek testi szenvedés, a sok lelki gyötrelem, az alapításoknak sokszor szinte kétségbeejtő nehézségei, az üldözések, egyháziak, világiak részéről, a rágalmak, az inkvizícióval való fenyegetések: mind-mind, hogyan képzelhetők el erős, valóban sziklaszilárd hit nélkül? Egyedül a hit volt az a vakolat, amely ennek a nem mindennapi, gyönyörű lelki épületnek részeit szorosan összefogta, elválaszthatatlanul egybetapasztotta. Hitéért szerette meg őt Jézus, ezért bízott rá emberfeletti feladatokat és emelte fel a tökéletesség csúcsára. Az igaz a hitből él - mondja az Apostol. Ő valóban abból élt.

      Szomorú kérdés; miből élnek az emberek? Pénzből, hazugságból, egymás becsapásából, gyűlöletből, erőszakból. Élet ez? Ha élet, nem az igaznak az élete, mert az a hitből él. Akinek nincs hite, annak nincs természetfölötti élete. Hogyan üdvözül akkor majd?

      Szent Teréz élő hittel hiszi a mennyországot. Mindent elkövet, hogy már a földre lehozza azt. Valósággal megdöngeti annak kapuját, csakhogy mielőbb bejuthasson: „Abba halok bele, hogy nem tudok meghalni!” - Azt mondja, hogy az a kapu: az imádság. Imádkozik tehát, mégpedig ügy, ahogy ember ezen a földön csak kevés imádkozott. De amikor arról van szó, mi nyitja ezt a kaput, mi ennek a kulcsa, akkor habozás nélkül ráfeleli: a hit! Egész imádságos, szépséges élete egy gyönyörű tanítás: élő hittel kell imádkozni! Ó ha hited volna - mondja az ő Jézusa - mondd a hegynek... a szederbokornak!... Igen, ő az Evangélium igéit élte át és valósította meg.

      Vajon mi az oka nagy lelki nyomorúságunknak, az egy helyben topogásnak, a vég nélküli lelki szárazságnak? Nincs eleven hitünk abban, hogy Isten oly közel van hozzánk - a szívünkben. Isten országa bennetek van! Isten meghallja legkisebb sóhajunkat, tudomásul veszi ki nem mondott gondolatunkat és megérzi legparányibb szeretetünket. De nem fordulunk Hozzá, befelé, a lélekbe, ahol lakozik. Messze gondoljuk, mérhetetlen távolságban, elérhetetlen magasságban, belefáradunk a keresésbe; pedig csak a szemünket kellene lehunyni rövidke időre s befelé nézni: igen közel van az Isten, bennünk van! Ó ha hitünk, ha mély, eleven hitünk volna!

      Vak az ember, mert nincs hite. A hit a lélek szeme. Ezzel lát; többet és messzebb, mint a legmodernebb csillagvizsgáló. Sajátságos, hogy ez a hit sötét a természet számára, de ragyogó világosság a természetfölötti életben. - Nox illuminatio mea az éjszaka az én világosságom! Keresztes Szent János azért tartja lényegesnek a tökéletesség útján a sötét hitben járást, mert ez biztos fény. Útmutató; mutatja a biztos utat, az égbe vezetőt, amelyen nem lehet eltévedni. Fáklya, amely bevilágítja a lélek sötét éjszakáját, csak rá kell hagyatkozni, s vezet, visz, - Istenhez. A hitem mondja: Mindent megtehetek azzal, aki engem megerősít - Istennel. Ha nagy a hitem, a hegyeket is elmozdíthatom helyükből, és a lehetetlen is lehetővé válik, mert Isten előtt semmi sem lehetetlen.

      A Hitvallást lehet úgy mondani és énekelni, hogy minden érvelés nélkül megtéríthet embereket. A niceai zsinaton az egyik egyházi személynek hiába érveltek; amikor azonban egy egyszerű ember elmondta előtte a Credót teljes hittel és meggyőződéssel, a kételkedőnek eltűnt minden kételye.

A világhírű tudós Pasteur-ről csodálkozva emlegették, hogy oly nagy a hite, mint egy Bretagne-i paraszt emberé. „Ha nagyobb lenne a tudásom, olyan lenne a hitem, mint egy Bretagne-i parasztasszonyé” - felelte a tudós.

      A hit erő. Több mint a hódító kard. Ellenállhatatlan hatalom: meghódítja Istent. A vértanúk milliói hitükkel vették be a mennyországot. Nem volt még a földön zsarnoki hatalom, amely meg tudott volna ingatni egy keresztényt, amíg annak lángolt a hite. A vértanúk a hit hősei. Győzelmük nem pár esztendőre, hanem egy egész örökkévalóságra szól. Boldog ember, aki hisz.

      A kis avilai Teréz már hétéves korában eltelt az örökkévalók nagyságával és szépségével. Már akkor oly nagy volt a hite, hogy tízéves kis fiútestvérével elindult a mórok országa felé, hogy vértanúhalált haljon Istenért. Mekkora világosság! Jézus életében sokan látták a csodákat és mégsem hittek. Vakok, igen vakok voltak. Nem volt hitük. Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.

      Kinek van lángoló hite? Aki életét adja hitéért. Nagy idők voltak, amikor Nagy Szent Teréz élt. Nagy időket élünk mi is. Kérjük buzgón őt, tanítson meg rá, hogyan kell lángolón a hitet szeretni és hogyan kell érte élni és meghalni!...

      Könyörögjünk! Áldott Jézusunk, aki megróttad Tamás hitetlenségét és megdicsérted a kafarnaumi százados nagy hitét, add meg nekünk a kegyelmet, hogy Szent Teréz példáján fölbuzdulva, mint az igaz, mi is a hitből éljünk, téged és Anyaszentegyházadat lángoló hittel szeressük, és ha kell, érted és érte vértanúhalált haljunk, aki az Atyával és Szentlélekkel egyetemben élsz és uralkodol, Isten, mindörökkön örökké! Ámen!

      Miatyánk, Üdvözlégy, Dicsőség.

Városfal Avilában.

Avilai Szent Teréz [6]

P. Marton Marcell OCD: A Kármel nagy szentje

6. nap - Szent Teréz vidám lelkülete

      Ami a lelkiéletben az előhaladást megkönnyíti és állandósítja, az a vidámság. Ha a lelket az élet nagy tengerén tovasuhanó vitorlás hajóhoz hasonlítjuk, akkor a jókedv, a vidámság az az állandó kedvező szél, amely a vitorlákat duzzasztja s így a hajót szüntelenül előreviszi. Bizalomnak szokták nevezni ezt a jótékony szellőt. A jókedv, a vidám lelkület nem más, mint a bizalomnak egyik lényeges alkatrésze. Akiben nincs bizalom, annak kedve sincs. Viszont a bizalommal teli embert el se lehet képzelni jókedv nélkül. A szomorú, kedvetlen lélek elcsügged, s a feleúton megáll, mert nincs szél, amely vitorláit fújja.

      A szerzetesi élethez elengedhetetlen a vidám lelkület. De a kolostoron kívül is, bárki legyen az, nélküle képtelen a tökéletesség magaslataira följutni. Jókedv, vidámság nélkül nincs valódi életszentség. Szomorú szentek nincsenek. Ha volna egy is, Kis Szent Teréz szavai szerint szomorú egy szent volna az a szomorú szent.

      Azért bajlódik oly sokat írásaiban Nagy Szent Teréz a melankóliával, azaz a mélabúval. Gyógyítani kell, mégpedig szigorú ráparancsolással, ha pedig ez az eljárás eredménytelen, el kell bocsátani a melankolikust.

      Ne gondoljuk, hogy a vidámság valami mellékes járulék, amelyről fölösleges vagy talán nem is való beszélni egy komoly lélek szentségének tárgyalásánál. Ellenkezőleg; a bizalmat, a hitet a lelkiélet természetfölötti örömeit semmi úgy nem bizonyítja, mint a vidámság. A Szentírásnak gondja van rá, hogy sűrűn figyelmeztessen bennünket e lelket emelő jó hangulatra. „Isten a jókedvű adakozót szereti.” (2Kor 9,7) „Szolgáljatok az Urnák örvendezéssel.” (99. Zsolt 2) „Ismételten mondom, mindig örüljetek.” (Fil 4,4) „Túláradok az örömtől minden megpróbáltatásomban.” (2Kor 7,4) stb.

      A savanyú arc senkinek sem tetszik, levertséget okoz a környezetnek, de a vidám szemek életet sugároznak a csüggedő lélekbe is. A farizeusok képmutató szomorúságát megrótta Jézus, de Anyja szavára megsokasította a menyegzőn a vidámító bort. A vidám mosoly olyan, mint a Nap: kihúzza a földből a növényt, azaz életet fakaszt. A szomorúság és a mélabú ellenben hervaszt, és lassanként megöli az életet.

      Szent Teréz szent volt, mégpedig a legnagyobbak közül való. Telve szenvedéssel, megpróbáltatással egész élete; testi kínok gyötörték, rettentő gondok nehezedtek gyönge vállaira, üldözték, megszólták, rágalmazták; szinte kétségbeejtő nehézségek közepette indult el egy-egy kolostoralapításra, azonban a jókedve, drága humora, napos vidámsága sohasem hagyta el. Mily édes csipkelődéssel szólítja meg Antal atyát, a frissen beöltözött sarutlan kármelitát, amint elszánt ambícióval söpör a kis durvelói zárda előtt: „Antal atya, hol maradt a tekintély?”

      Amikor pedig egyszer pár órára elvette az Úr Teréz testi fájdalmait s már kezdett aggódni jó közérzete miatt, ám hirtelen fölborult az apácaszállító kocsi vele együtt, jól megütve magát - kedves humorral kiált föl: „Uram, már azt hittem, haragszol rám!” Mily mosolygós vidámsággal gyönyörködik betegágyán nagy szenvedéseiben is a vidám Katalin nővérben, aki táncával igyekezett őt üdíteni, vidítani. Biztosította a fiatal apácát, hogy táncolva megy be a mennyországba.

      Amikor hozzáfogott a férfirend reformjához, s a kis termetű Keresztes Szent János a hatalmas Antal atyával vállalkozott az új életre, mily jóízű humorral tudta mondani: „Van már másfél barátom!”

      Az a jelenet, amely lejátszódott közte és a kis Jézus között, éppen nem nélkülöz valami csodálatos mennyei derűt:

      - Ki vagy te?

      - Én vagyok a Jézusról nevezett Teréz. - Hát te ki vagy?

      - Én meg a Terézről nevezett kis Jézus vagyok.

      Hát még a tolla! Mily aranyos a humora! Gondoljunk csak arra a szent versenyre, amelyre oly vidám komolysággal buzdította fel néhány szent kortársát, akiket aztán kitűnő tollával ugyancsak megcsipkedett.

      A vidámság a lélek egészsége. Tehát szükséges valami, mint ahogy a testnek is szüksége van egészségre. A beteglélek képtelen szárnyalni, mert a szomorúság földhöz köti. A magaslatokra nem lehet félelemtől és aggodalomtól sápadt képpel, beteg tüdővel meg mankóval fölmenni; oda a vidámság pirossága, egészséges izmok és daloló lélek visz föl. A szomorúság leköt, visszatart; a jókedv, a lélek egészséges humora lendít és röptet. Ha a lélek egészséges, még a beteg test se nyög; sőt a szentek szenvedése csak emeli lelkük vidámságát.

      Mi teszi vidámmá a lelket? - A tiszta szív. Mégpedig nem a valahogyan megtisztogatott vagy csak pusztán halálos bűntől mentes szív, hanem a gyermekien egyszerű, tiszta szív. Az olyan kisgyermeknek a szíve, aki a karácsonyfa alatt játszik vagy édesanyja ölében kacag a kedves mókán; aki tud felejteni s eszébe se jut a jövő, pusztán az édes jelennek él. Az a szív, amely nem okoskodik, még kevésbé töpreng, hanem egyszerűen bízik, mégpedig határtalanul, Istenben. Egészen úgy, mint a valódi gyermek az édesanyjában. Amikor életszentségről van szó, akkor szó szerint ebben az értelemben kell venni Jézus szavait: „Ha csak olyanok nem lesztek, mint a kisdedek...” (Mt 18,3) Mert a kisdedek szíve mennyország, vagy legalábbis abból maradt itt a földön szemükkel együtt, mint ahogy a virág színe, illata és a dalos madár éneke is a mennyországra emlékeztet. A mennyországban pedig nincs szomorúság, nincs kedvetlenség, hogy volna tehát a gyermeki, azaz az egyszerű, tiszta szívben?! Aki mindig vidám akar lenni, annak gondoskodnia kell arról, hogy a szíve mindig tiszta legyen. A lélek bukása szomorúsággal jár. A tisztátalanná lett szív elveszíti nemcsak természetfölötti, de természetes vidámságát is. Zárkózott lesz, emberkerülő, hús és csüggeteg. Hogy sok a szomorú és a meghasonlott ember, annak nem mindig a nehéz életkörülmények az okai, legalábbis nem föltétlenül azok, hanem nagy százalékban - a tiszta szív hiánya. „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják Istent.” (Mt 5,8) Itt a boldog szó vidámságot, állandó derűt és jó hangulatot jelent. Olyanok hangulatát, akik elégedettek, akiknek a szívét nem zavarta meg semmi, akiknek olyan a lelke, mint a tengerszem sima tükre, amelybe nem dobtak kavicsot és nem hánytak sarat, de még békamoszat sincs a felületén.

      Csak így lehet megérteni a Szentanya humorát, vidám lelkületét. Vagy lehetne annak más magyarázata?... Avagy mivel tudnánk megmagyarázni Szent Dávid zavartalan jókedvét, amellyel a frigyszekrény előtt táncolt?! Az 50. zsoltárt azonban nem a gondtalan gyermeki jókedv szülte, hanem mély szomorúság és bánat a szív elvesztett tisztaságán. Tudott volna Keresztes Szent János oly természetes egyszerűséggel táncolni Karácsony estéjén, karjában a kis Jézussal, ha nem lett volna olyan tiszta szíve, mint egy egészen kis gyermeknek? Hiszen ezt a szívet kérte újmiséjén! Vagy mi elől futott a két kis manó Szent Terézke álmában keresztül-kasul a mosókonyhában, ha nem a gyermek tiszta, kíváncsian vidám tekintete elől? A lelki életben a vidámság éppen olyan fontos, mint a természetben a napsütés, a derült ég, a jó idő. A növényzet képtelen másképp kifejlődni; a virágok nem ontják illatukat; szomorú lesz minden, csenevész és pusztaságos. Vannak felhők is, jótékony eső és harmat. Igaz, de ezeken át kell törnie a Napnak; a fénynek és fölszárítania a nedvességet, mert különben elrothad minden. A lélek bánatfelhői is kell, hogy megöntözzék a lelket, de csak azért, hogy annál fényesebb legyen az Ég és vidámabb, derűsebb a földi élet.

     Egy szent mondta, hogy az örvendező, vidám lelkület megszerzésének több eszköze van: Isten jelenlétének a gyakorlata, az ima és a szentségek, de kitűnő eszköz a jó lelki olvasmány is. Olvassuk sokat, kedvvel és szeretettel Nagy Szent Teréz írásait - el fogja árasztani lelkünket e kivételes nagyságú, bájos szentnek a derűje, ragyogó humora, mennyei vidámsága. A jókedv ragadós - szokták mondani - ránk ragad majd az ő vidámsága is, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy megszerettük a szentek útját, rá is léptünk arra, és vidáman küzdjük le a föltornyosuló akadályokat, amelyeket a hármas ellenség immáron reménytelenül igyekszik utunkba gördíteni. A vidámság nagy bizalmat, bátorságot és biztos sikert jelent. Imádkozzunk buzgón a Szentanyához, esdje ki számunkra az ő szellemét, a vidámság lelkületét!

      Könyörögjünk. Ó Szentlélek Úristen, aki pünkösdi tüzeddel eloszlattad az apostolok szívében a félelmet, a szomorúságot, a csüggedést, és kedvet öntöttél beléjük a lelkek meghódítására, add, hogy Szent Teréz hathatós közbenjárására mi is elteljünk a Te lelkeddel, hogy vidáman és rendületlen bátorsággal járjuk meg az életszentség meredek útját. Aki az Atyával és a Fiúval egyetemben élsz és uralkodol, Isten, mindörökkön örökké! Ámen.

      Miatyánk, Üdvözlégy, Dicsőség.

Festmény az avilai zárdában.