Mária nővér kimondhatatlan honvágyat érzett a mennyország után. Elég nehezére esett, hogy az Úristen meghosszabbította eredetileg rövidebbre szánt földi száműzetését. Betlehembe utaztában, a hajón egyszer ezeket mondta nővéreinek: „Az a nővér, aki engem ápolt vértanúságom után, s akiről most tudom, hogy
volt, mindent előremondott nekem, ami azóta velem történt. Csak egyetlen egy pont nem valósult meg; azt mondta ugyanis nekem, hogy fogadalmam után három évre meghalok, s íme a három év elmúlt, s én sajnos, még mindig itt vagyok a száműzetésben.” Fölösleges talán magyaráznunk, hogy az megmentő Gondviselés bizonyára a nővérek imáira és a Kármel érdekeire való tekintetből hosszabbította meg a kis arab nővérnek életét.
Betlehemben azonban már igen sokat betegeskedett, de bármennyire rosszul érezte is magát, nem feküdt le, sőt hősiesen dolgozott, többet, mint akárhány egészséges.
Egy alkalommal, amidőn testi bajain kívül még lelki gyötrelmek is annyira ránehezedtek, hogy reggel nem is mert a szentáldozáshoz járulni, mialatt a nővérek hálaadásukat végezték, bement egy terembe, ahol nagy fehérnemű szállítmányok voltak elhelyezve, óriási ládákban, teljes összevisszaságban. A perjelnő megparancsolta volt, hogy azokat a ládákat rendben kell elhelyezni, s Mária nővér meg akarta kímélni a többi nővért ettől a nehéz munkától. Megjegyzendő, hogy a ládákat saraglyán vitték oda, s egy-egy láda megemeléséhez legalább két nővér kellett. Mikor a nővérek odaérkeztek, minden el volt már rendezve, s Mária nővér elragadtatásba merülve söpört. Kérdezgették tőle, hogy ki rakta el a ládákat. Ő egy igen nagy ládára mutatva így felelt: „Egy gyermek megfogta az egyik végét, egy másik a másikat, én pedig középen segítettem egy kicsit. Mikor önök bejöttek, akkor ők elmentek.” Tudjuk, hogy az angyalokat nevezte gyermekeknek. Még ott, a nővérek szeme előtt is megfogott egy kisebbfajta ládát, melynek megmozdításához két nővér nem lett volna elég, s föltette egy nagyobbra. Azután nagyon gondosan elvégezte a söprést, s így szólt: „Isten választottai szeretik a tisztaságot.”
Egy évvel halála előtt, bár nagyon rosszul érezte magát, lement mosni a mosókonyhába, s munkaközben elragadtatásba esett. A sátán incselkedhetett vele, mert így szólt: „Semmit a te kedvedért; ez a munka Jézusért van. Azt mondja a nyomorult — folytatta a nővérekhez fordulva, — hogy: Ha így dolgozol, meghalsz. Nos hát, ne neked!” S ezzel még erősebben dörgölte és mosta a ruhát.
Egyáltalában életének utolsó ideje valóságos vértanúságban, folytonos testi és lelki szenvedésben telt el, s mindenki csodálta, mily örömmel viseli súlyos keresztjeit. Egyedül abban a gondolatban talált vigasztalást, hogy Jézussal együtt szenvedhet. Azonban nagy léptekkel közeledett a vég.
Az angyalok gyakori jelenéseikkel előkészítik nővérüket a mennyei hazának örömeire. Hallja éneküket, s ez a mennyei zene még testileg is erősíti őt. A Boldogságos Szűz is gyakran van kedves leányával, s értesíti őt arról, hogy „könyve” befejezéséhez közeledik. Az Úr Jézus is vigasztalja, s megmutatja neki az égi jutalmat, mely reá vár.
„Elül megy az isteni Jegyes — mondotta egy elragadtatásában — s a szűz követi őt. A szűznek homlokán olvasható a Báránynak neve... A szűz mindig dalol, s illatot áraszt, olyan mértékben, amilyenben érdemeket szerzett a földön; követi a Jegyest és sohasem fárad el. Ó, Bárány! Ó, én Napom! Ó, én Életem. A lelkem nem bírja tovább! A lelkem nem bírja tovább!...”
„Látom a Bárányt és a szüzeket, akik őt követik; nem hittem volna, hogy annyian legyenek! Látom Terézia Rózát, Angyalos Máriát, Pazzi Magdolnát, Mária Margitot... Mindegyiknek más és más az illata, aszerint, hogy milyen erény volt benne a legfőbb. Széles utat látok, mely köralakban vesz körül egy hegyet. A Bárány halad ezen az úton, s a szüzek követik. Az út két oldalán igen sok virág van. Van ott rózsa, ibolya és mindenféle más, s mindegyik annak az erénynek sajátos illatát adja, melyet a földön gyakorolt. Ezek a nemszűz lelkek, de akik mégis élvezik az örök boldogságot. Mikor a Bárány elmegy előttük, meghajolnak és illatukat árasztják. Akiknek nagyobb az érdemük, azok elül vannak, száruk magasabb, s mikor a Bárány elhalad előttünk, meghajlás közben megérintik őt.”
Időnként Mária nővérben a mennyország utáni epedés valóságos haláltusává fokozódik, s mindenkit arra kér, imádkozzék érte, hogy mihamarabb elmehessen. 1878 január havában pedig egy elragadtatásában örömtől ujjongva mondá: „Megígérte, hogy nemsokára! Nemsokára! Már csak ennyi hiányzik!” — s mutatta egyik ujjának a végét. Mikor pedig magánál volt, minduntalan ezt mondogatta: „Nem tudok tovább élni! Ó, Istenem, végy engem magadhoz!” Ebben az epedő vágyakozásában legnagyobb része annak a körülménynek volt, hogy a bűnbeeséstől félt. Annyira rossznak látta magát, s saját cselekedeteit olyan tökéletleneknek, hogy az az aggodalom emésztette, nem fogja-e egy szerencsétlen órában az Úristent súlyos bűnnel megbántani.
Augusztus 2-án ezt a közlést kapta: „Az Úrnak megesett a szíve rajtad. Kegyetlenül fogsz szenvedni, de nem hosszú ideig. Két nappal utóbb pedig ő maga jelentette ki, hogy a halála egészen közel van.
1878 aug. 22-én Mária nővér igen rosszul érezte magát, de azért minden erejét összeszedve, kiment a munkásokhoz. Ismételte, amit többször szokott mondani: „Megteszem a tőlem telhetőt, hogy a munka gyorsabban menjen, s hogy így a halálom után nyugtuk lehessen és ne legyen gondjuk.”
Ezen a reggelen igen gyönge volt, olyannyira, hogy kétszer elesett a kertben, de azért szorgosan ügyelt az építkezésre. Tíz óra tájban még valami szívességet tett valakinek a kertben, s azután föl akart menni egy rossz lépcsőn, de leesett róla. Egész súlyával zuhant egy ládára, amelybe az az emlékezetes muskátli volt ültetve, melyet az Úr annak idején csodálatosan kivirágoztatott annak jeléül, hogy óhajtja a betlehemi alapítást. Estében összetörte balkarját.
Kezdetben igen nagyok voltak a fájdalmai. Így szólt a perjelnőhöz: „Anyám, ez annyit jelent, hogy megyek. A mennyország útján vagyok, s életemnek legfőbb vágya most teljesül: Jézushoz megyek.”
Karját, melyben a könyök és a csukló között a csontok darabokra törtek, kötésbe tették, de azért a baj mindjárt kezdettől fogva nem gyógyulásnak, hanem rosszabbodásnak indult. Augusztus 25-én a kezelő orvos, akit Jeruzsálemből hívtak ki hozzá, igen előrehaladt és egészen rendkívüli üszkösödést állapított meg, s kijelentette, hogy a beteg legfeljebb egy-két napig élhet még. A csonttörés fájdalmaihoz mell- és szívfájdalmak járultak, fulladási rohamokkal, s szinte elviselhetetlen szenvedést okoztak neki. De hiszen ő már valami húsz nap óta mindig azért imádkozott, hogy az Úristen küldjön rá idelent akármennyi szenvedést, csak odaát irgalmazzon neki, s így csak saját kívánsága teljesült.
Az orvos kijelentése az egész zárdában nagy ijedelmet okozott. A nővérek csak most érezték igazán, hogy mit jelent számukra Mária nővér, s kimondhatatlanul fájó szívvel néztek elébe elvesztésének. Ő ellenben Isten akaratán való teljes megnyugvással tűrte kínjait és örömmel várta halálát.
Délután a zárda rendkívüli gyóntatója, egy ferencrendi atya jött hozzá, meggyóntatta és megáldoztatta. Azután pedig a patriárka sietett betegágyához, s a beteg kérésére feladta neki az utolsó kenetet. A főpap ezt kérdezte tőle: „Kész-e most meghalni?” „Igen atyám,” volt az egyszerű felelet. „Belenyugszik-e Isten akaratába, akár életre szóljon, akár halálra?” — „Igen, atyám.” Mivel pedig nagyon meglátszott rajta, mennyire örül, hogy meg fog halni, a patriárka még egyszer megkérdezte, vajon kész volna-e életben maradni, ha Isten úgy akarná. „Igen, atyám”, — felelte rá, de mindjárt hozzátette: „Jó halált! Jó halált!” Azután kifejezte a főpap előtt, mennyire boldog, s hogy nem hiányzik semmije. Megköszönte neki iránta tanusított jóságát; megígérte, hogy az örökkévalóságban nem fog róla megfeledkezni; imádkozni fog a jó Istenhez, erősítse meg egészségét.
A főpásztor távozása után az orvos jött, s néhány bemetszést végzett a beteg karon, hogy valamivel meghosszabbítsa életét. Ezt Mária nővér már nem érezte, mert az üszkösödés ekkor már a válláig és a nyakáig terjedt. Majd a zárda rendes gyóntatója és káplánja jöttek be, s kérdezték, nincs-e valami, ami bántaná. „Ó, nem, — felelte ő, — teljesen nyugodt vagyok. Most nem tudok beszélni, de az örökkévalóságban imádkozni fogok önökért és nem fogok senkit sem elfelejteni.”
Kevéssel előbb így szólt: „Köszönöm Jézusom! Köszönöm Máriám! Minden elmúlik! Most végem van. Nem a törött karom az, ami elvisz, hanem ez,” s ezzel szívére mutatott. „Arra gondolok, hogy milyen jó volt irányomban az Úristen, s mennyire hálátlan voltam én Őiránta. De azért teljes a bizalmam.”
Azt kérdezték tőle, nem sajnál-e meghalni, mielőtt készen láthatná a betlehemi Jézus Szíve atyák zárdáját Betlehemben. Azt felelte: „Az el van határozva az égben, s következőleg meg fog valósulni a földön.”
Négy napig tartó betegsége folyamán fohászaiban gyakran hívta a Szent Szüzet, és pedig ezen a címén: „Szeretetnek Anyja!” Ezt tette az utolsó éjjelen is. Ugyancsak sokszor mondogatta ezt a röpimát: „Áldott legyen az Úr neve.”
Éjfél után az atyák elhozták neki a szent Útravalót, s feladták neki a Rendünkben szokásos, a halál órájában elnyerhető búcsúkat. Arca sugárzott az örömtől, mintha már részese volna a mennyei boldogságnak. Később, midőn valamit szóltak neki, szelíden így könyörgött: „Hagyjanak most Jézussal. Hadd gondoljak az ő jótéteményeire.”
Egyesek üzeneteiket adták át neki az égiek számára, de ő azt mondta: „Most túlságosan fáradt vagyok, de majd az örökkévalóságban.” Azután azonban ő maga szólt így a nővérekhez: „Jusson eszükbe, hogy minden elmúlik, s hogy halálunk órájában nem lesz más mentségünk Isten előtt, mint az, ami jót az élet folyamán tettünk.”
Azt is mondta, mennyire boldog, hogy mint szerzetesnő halhat meg.
Éjfél után egy órakor, látván azt, hogy a nővérek még mind ott vannak ágya körül, azt mondta: „Menjenek aludni; egészen elég, ha ketten maradnak itt. Ne gondolják, hogy hamarosan meghalok. Meg fogok halni, az biztos, de még sokat kell szenvednem. Akkor majd hívni fogom önöket.” Szokása szerint egészen megfeledkezett a saját kegyetlen kínjairól, s igyekezett velük elhitetni, hogy sokkal jobban van, s hogy így bátran magára hagyhatják. Megható volt, milyen gyöngéden könyörgött: „Anyám, menjen aludni. Kedves nővérem menjen, feküdjék le.” Névleg is küldözgetett egyeseket, főleg azokat, akiknek gyengébb volt az egészségük, de senki sem akart elmozdulni mellőle. Megjegyzendő, hogy a szentáldozás óta a nyelve egészen felszabadult, s jól tudott beszélni.
Sok kérésére a nővérek közül néhányan végre engedtek, s eltávoztak, de csak rövid időre. Hamarosan megint ott voltak nála, annyira nehezükre esett csak egy pillanatot is elveszíteni az ő drága kincsükkel való együttlétükből!
Fél öt óra tájban valami leírhatatlan gyöngédséggel és melegséggel mondta e szavakat: „Miként a szomjas szarvas áhítozik a hegyipatak víze után, úgy eped az én lelkem utánad, Istenem.”
Háromnegyed ötkor igen erős fulladási rohama volt. Egyszer csak feltérdel ágyában s kezét összekulcsolva erős hangon így szól: „Most meghalok. Itt van az idő. Hívják az összes nővéreket. Fuldoklom.” Majd leül az ágy szélére, fölkel s néhány lépést tesz a nyitott ajtó felé. Ott elesett volna, ha két nővér meg nem kapja, s le nem ülteti egy székre. Néhány percig kínos fuldoklás vett rajta erőt.
A nővérek mind összejöttek, s a két atya is visszatért, hogy jelen legyenek halálánál. Öt órakor az angyali üdvözletre harangoztak. Ő is keresztet vetett, s látni lehetett, hogy ajkai mozognak s ő is mondja az imát.
Az Úrangyala elvégzése után félrefordította fejét, arcán meglepetés, undor és megvetés tükröződött: a sátán volt. De az ördögi látomás csak egy pillanatig tartott. Arca ismét visszanyerte sugárzó, boldog kifejezését.
Még volt annyi ereje, hogy fölkeljen és tegyen néhány lépést, de akkor azután megint a nővérek karjaiba hanyatlott. Elméje tökéletesen tiszta maradt az utolsó pillanatig. „Mondja, kedves nővér, hogy Jézusom irgalom,” — mondta neki az egyik pap. „Ó, igen, irgalom!” — ismételte ő, s ezek voltak utolsó szavai. Megcsókoltatták vele a feszületet és ágyba fektették. A gyóntató félbeszakította a haldoklók imáját, melyet közben a nővérek elkezdtek mondani, hogy még egyszer megadja neki az abszolúciót, s mikor annak szavai elhangzottak, Mária nővér megszűnt élni. Minden haláltusa nélkül, édes mosollyal adta vissza lelkét Teremtőjének. Reggeli öt óra tíz perc volt, 1878 augusztus 26-án.
Élt harminckét esztendőt és nem egész nyolc hónapot.
A pau-i zárda már előzőleg kifejezte abbeli óhaját, hogy a szívét küldjék oda.
Elhívatták tehát az orvost, hogy azt kivágja. A szíven egy behegedt forradás látszott, az egyik oldalán szélesebben, a másikon csak szúrás alakjában, mintha valamikor nyíl hatolt volna rajta keresztül. A szívsebzés maradványa. Ezt azonnal hiteles tanúk előtt lekonstatálták és írásba foglalták. A metszés után melléből késő estig folyt egészen friss, piros vér.
Teteme napokon keresztül mennyei szépségű volt.
Karjai egész nap hajlékonyak maradtak, s háromszor történt meg, hogy miután beletették őket a koporsóba, kitárultak, s kereszt alakjában tárva maradtak. Mikor a koporsót be akarták zárni, a karok miatt ez nem sikerült. A perjelnő anya többször beletette őket a koporsóba, de mindig újra kitárultak. Végre így szólt hozzá: „Gyermekem, a szent engedelmesség nevében mondom, hagyja karjait a koporsóban, hogy azt be lehessen zárni.” S Mária nővér, aki egész életében példája volt a tökéletes engedelmességnek, most is szót fogadott: karjai mozdulatlanul bent maradtak.
Levitték a kórusba, s rózsákkal, liliomokkal és égő gyertyákkal rakták körül. Augusztus 27-én volt a temetés, melyre tizenhat pap és a francia konzul is megjelent, akik mind gyertyával kezükben bejöttek a klauzurába, s onnét kivitték a koporsót. A szentmisén és a temetésen óriási tömeg vett részt, s az egész vidéken végighangzott a kiáltás: „Meghalt a szent!”
Néhány nappal halála után csengetett be a zárda kapuján fivére, Baouardi Pál, akit vértanúsága óta sohasem látott viszont. Nővérét ez alkalommal nem láthatta, azonban tizenkét évvel utóbb az megjelent neki, s figyelmeztette, készüljön el a halálra, mert három nap mulva be fog menni az örökkévalóságba. Fivére szót fogadott, elrendezte anyagi és lelki ügyeit, s három nap múlva csakugyan meghalt. Utolsó pillanataiban igen csodálkozott azon, hogy a jelenlevő rokonok és ismerősök közül egy sem látja Miriamot, aki pedig ott van az ágya mellett. A jó emberek ugyan nem látták a jelenést, de érezték, hogy az egész szobát valami rendkívül kellemes tömjénillat árasztja el, melynek okát, bár minden zugot felkutattak, nem tudták megtalálni.
Pálnak leánya, Mária, mint kármelita laikus nővér halt meg a betlehemi Kármelben 1913-ban. Fia, György pedig, a betlehemi zárda mellett telepedett le.
UTÓSZÓ
Miriam ellen azt lehetne vetni, hogy mi haszna van az olyan szenteknek, akiket követni nem lehet; akiknek élete csupa csoda; akiket Isten különös kegyelme csecsemőkoruk óta megőrzött minden bűntől.
Erre először is azt feleljük, hogy ha valaki nem is lehet olyan szép, mint a lilom, s olyan illatos, mint a rózsa, azért talán mégis csak élvezheti a liliom szépségét és a rózsa illatát. Tehát ép úgy, sőt összehasonlíthatatlanul magasabb fokban, esztétikai elragadtatással élvezhetjük egy kiváltságos emberi lélek szépségét. A csodás elemtől való idegenkedés mögött pedig egy kis öntudatlan racionalizmus rejtőzhet, mert hiszen hivő lélek azon nem ütközhetik meg.
Másodszor pedig azt állítjuk, hogy a fenti okoskodás már azért sem állja meg a helyét, mert ha valamely szent egészen kiváltságos volt is, még mindig rengeteg sokat tanulhatunk tőle. Hiszen ő a kegyelmekkel közreműködött, és pedig acélos, törhetetlen akarattal, s ugyanilyennel küzdött a saját én-je, megromlott természete ellen is. Ha pedig ez utóbbi küzdelem egyiknél-másiknál talán nem is érvényesül annyira; ha nála a természetet valósággal le is nyűgözte volna a kegyelem: akkor is végtelenül sokat tanulhatunk erénygyakorlataiból.
Hiszen ott van az édes Jézus és a Boldogságos Szűzanya, hát ezek ne érdekeljenek bennünket, csupán azért, mert őket teljes bűntelenségükben követni nem tudjuk? Hát az édes Jézus azt mondta talán, hogy „tanuljatok tőlem csodát tenni”, s nem azt, hogy „tanuljatok tőlem, mert szelid vagyok és alázatos szívű”? Hát nem tanulságos dolog az, ha éppen az isteni kegyelmekkel elárasztott lelkek, mint Miriam is, olyan végtelenül alázatosak, mi pedig, gyarló, bűnös emberek, tele vagyunk kevélységgel?!
Isten mentsen bennünket ilyen hamis felfogásoktól, s adjon nekünk meleg gyermeki egyszerűséget, alázatosságot, hogy azt a „kenetek illatát”, melyről az Énekek éneke szól, s mely az édes Jézusból, a Szűzanyából, s a szentekből árad, teljes mértékben tudjuk élvezni és tudjunk „futni utána”.
„Post te curremus in odorem unguentorum tuorum”. Cant. 1, 3.
Betlehemi Szent Mirjam részletes életrajza 1934-ből,
forrás:
Megjegyzés:
- Szent II. János Pál pápa 1983. november 13-án Rómában boldoggá avatta,
- 2015. május 17-én Ferenc pápa szentté avatta.
- Ünnepe augusztus 25.-én van.
Előző részek:
