Betlehemi Szent Mirjam részletes életrajza [20] - Viharos éj után verőfényes nap

​ 

         Mária nővér tehát ott feküdt ágyán tehetetlenül, s úgy látszott, mintha utolsó pillanatait élné. Egyszerre azonban minden megváltozott. Teste fölemelkedik az ágy fölé; arca sugárzó lesz; szemei úgy ragyognak, mint egy-egy gyémánt, s ajkai körül mennyei mosoly játszadozik. Az összes jelenlevők térdre borulnak, s egyszerre tör ki mindnyájuk ajkain a felkiáltás: „Jézus!” Mennyei öröm tölti el a szíveket, s örömkönnyekben keres levezetést. 

          Miután az édes Jézus ilyen csodás módon visszaadta kis arájának egészségét, egy másik mennyei szellemnek engedte át a helyét. A negyven napi ördögi megszállást négy napi angyali megszállás követte, melynek folyamán rendkívül érdekes beszélgetés folyt a nővérek és az ismeretlen égi szellem között. A nővérek ugyan sokat tudakolták kilétét, de ő mindig kitérőleg felelt, vagy legalább is úgy, hogy kétségben hagyta őket.

           ​„A Boldogságos Szent Szűz, — mondotta ez a szellem Mária nővér szája által, — azt kívánja önöktől, hogy legyenek alázatosak, gyermekileg egyszerűek és tartsák meg a szabályt egész terjedelmében.” Mikor az elragadtatás véget ért és Mária nővér visszanyerte rendes állapotát, alig tudott hová lenni örömében. Hálásan csókolta meg gyóntatója kezét, nővéreit pedig sorra gyöngéden megölelte. „Érzem az örömöt — mondotta — egészen a csontjaimig.” — „Ó, atyám, — folytatta az odaérkező plébánoshoz, a zárda igazgatójához fordulva, — milyen régóta nem láttam önt! Atyám, én nem tudom, honnét jövök, de érzem az örömöt egész bensőmben.” — „S vajon hol volt ön?” — kérdezte tőle a plébános. „Atyám, felelte ő, bűneim miatt egy fekete tengerbe voltam merítve, de most tele van örömmel a lelkem, sőt még a csontjaim is!”

          ​Ekkor visszaesett elragadtatásába, s kezdődött az a gyönyörű, négy napig tartó állapot, amelynek folyamán mennyei bölcseség áradt ajkairól. Hol ő maga beszélt, leadva Jézusnak, Máriának, Szent Teréziának és más szenteknek a testülethez intézett üzeneteit, hol pedig az égi szellem beszélt belőle. ​

          „A Boldogságos Szűz mondja: — így beszélt elragadtatásában, — Bárányok, tegyétek mindig azt, amit a Pásztor mond nektek: bízzatok Jézusban. Főleg pedig tanusítsatok megvetést a „kis semmi”-vel szemben — így nevezte önmagát — s éreztessétek vele mindig azt, hogy ő csakugyan semmi; ne tudjon meg soha semmit abból, ami történt. Ha minden bárány a legutolsónak tekinti magát, akkor a Szent Szűz vele lesz. Ne veszítsétek el bátorságtokat. A sátán dühös lesz, s kísérteni fog benneteket; ne hallgassatok soha őreá, hallgassatok mindig a pásztorra. Soha se hallgassatok a sátánra; ő végtelenül irigy. Ha jön, alázkodjatok meg. Jézus megengedi, hogy megkísértsen benneteket, de csakis azért, hogy nagyobbra nőjetek.”

           ​„Ha valamelyik másik bárány ellen vagytok felindulva, a főnöknő engedélyével menjetek hozzá, öleljétek meg, s mondjátok neki: A sátán kísért engem ön ellen, de én szeretem önt. A sátán erre el fog távozni. A bárányok szeressék egymást jobban önmaguknál. Mindig az ellenkezőjét kell tenni annak, amit a sátán sugall.” ​

          A perjelnő felé fordulva így folytatta: „Pásztor, a Szent Szűz azt ajánlja önnek, hogy az összes bárányokat egyenlőképen szeresse. Ha őket szereti, akkor Jézust szereti. Vigyázzon arra, hogy egyet se mellőzzön közülök, mert hiszen ők valamennyien Jézusnak bárányai. Azt is mondja önnek a Szent Szűz, hogy legyen nagyon kicsiny, s hogy szeresse a bárányokat jobban, mint önmagát.”

           ​„A Szent Szűz azt mondja önnek, Anyám, hogy menjen most mindegyikük a dolgára... S azt is, hogy a „kis semmit” küldje az összes testületi cselekményekre; nem fog róluk tudni, de legalább jelen lesz.” ​

          A nővérek csak nehezen tudtak megválni tőle. „Bárányok, a Szent Szűz látja, hogy szeretnétek a „kis semmi”-vel maradni, de azt akarja, hogy menjen kiki a dolgára; ő veletek lesz. Az üdülő óra alatt visszajöhettek, mert azt megengedi a szabály. Azt mondja a Szent Szűz, hogy mikor majd a bárányok megint együtt lesznek itt, megint el fog jönni, több égi szent kíséretében. A két pásztor se maradjon itt egyszerre (értette a perjelnőt és az ujoncmesternőt), hanem csak egymásután, hogy megtehessék a dolgukat.” ​

          A perjelnő erre azt kérdezte tőle, nem maradhatna-e nála egy nővér, azért, hogy följegyezze szavait. „A Szent Szűz megengedi, s azt mondja, válasszák ki szabadon azt a nővért maguk közül.”

          ​Az üdülő óra alatt a Szent Szűz csakugyan eljött, s vele az égi szenteknek egész serege, kiket Mária nővér mind névszerint külön-külön üdvözölt, s leadta a testülethez intézett üzeneteiket. Egyszerre csak így szólt: „A Szent Szűz azt mondja, hogy ki kell menni a kertbe, s megtisztítani azokat a helyeket, amelyeket a sátán beszennyezett. Sátán a megszállás ideje alatt mindig kiment oda, éppen ebben az órában. Menjünk oda mi is, hogy megtisztítsuk műveit. Az összes bárányok jöhetnek.” Erre könnyed mozdulattal felugrik az ágyból, s a testület kíséretében lemegy a lépcsőn. Megáldja a konyhát, s mindazokat a helyeket, melyeken a sátán megfordult. Mikor a magtárba ér, nem elégszik meg a keresztvetéssel, hanem szenteltvizet kér. Emelt fővel, magasra tartott kezekkel, égre szegzett szemekkel, s kimondhatatlanul bájos mosollyal és mozdulatokkal halad előre. „A Szent Szűz azt mondja, hogy a pásztornak kell az áldást osztogatnia” — s átadja a hintőt a perjelnőnek, ő pedig mutatja, hogy hová kell hinteni a szenteltvizet, és pedig mindig e szavak kíséretében: „A te szent kereszted által, Uram, ments meg bennünket a sátán gonoszságától.” A kertben meghintet minden egyes fát, sőt minden szőlőfürtöt, melyen a sátán érintését látja. Mindent megtisztítanak. ​

          Azt kiáltja nekik: „Kedves kis szőlő, kedves kis fák, hozzatok mindig jó gyümölcsöt, hogy Jézus bárányainak legyen mit enniök.” Azután kinyújtva kezét, s ujjal mutatva valami láthatlan lényre, így szól: „Nézzétek, nézzétek, hogyan dühöng a sátán; nem akart volna eljönni, de a Szent Szűz arra kényszerítette, hogy legyen itt és lássa vereségét. Hogyan szalad, hogyan szalad előlünk!” Így kiáltozott, tapsolva örömében. 

          Mikor a Boldogságos Szűz szobrához értek, térdre borult, s úgy kért bocsánatot azért, hogy a megszállás ideje alatt ugyanitt a sátán nem engedte meg neki, hogy térdet hajtson. ​

          A társalgóba érve így szólt a rácson kívül levő kapus nővérekhez: „Itt a földön ugyan kívül vagytok, de fönt az égben együtt lesztek a klauzurán belül élő bárányokkal. Sőt, ha hűségesek vagytok, még magasabbra is emelkedhettek, mint ők. A Szűzanya azt mondja nektek, hogy ti az ő leányai vagytok, s szeretett gyermekei Jézusnak. A Szent Szűz áldását adja rátok.” ​

          Ez a körmenet két óráig tartott.

          ​Este folytatódtak gyönyörű oktatásai, melyekben a legtökéletesebb szabályhűségre, továbbá föltétlen és sűrűn gyakorolt engedelmességre intette a nővéreket. „Ne tegyetek soha semmit engedély nélkül — mondotta nekik, — kérjétek azt ki minden egyes dologra. Ne elégedjetek meg az amúgy általánosságban adott engedéllyel.”

          ​„Szeressétek a csendhallgatást, kis bárányok; napközben meg van engedve, hogy közöljétek egymással a szükséges dolgokat, de tegyétek ezt igen halkan, s olyan helyeken, hol senki sem hall benneteket.”

          ​„Bárányok, a Szűzanya azt mondja nektek, hogy hétközben jól fel kell használni az időt, s szorgalmasan dolgozni Jézusért és Jézus szemei előtt, csendben, türelmesen és belső összeszedettséggel. A vasárnap legyen egészen Jézusé. Vasárnap ne tegyetek mást, mint imádkozzatok, s olvassatok olyan könyveket, melyek Jézusról szólnak.”

          ​„Drága kis bárányok, ismétlem, gyakoroljátok jól a Szabály szellemét, az alázatosságot, a szeretetet, az engedelmességet. Legyetek egészen Jézuséi. Adjátok neki oda mindent. Ha nem igyekszünk az erénygyakorlatban haladni, s ha nem tartjuk meg tökéletesen a Szabályt, akkor igen sokáig maradunk a tisztítóhelyen.”

          ​„A sátán kísérteni fog benneteket, de legyetek erősebbek, mint a sátán. A kísértés jó nektek; ennek vize mossa meg a lelket és tisztítja meg Jézus számára. Gondoljátok meg jól, hogy ma a földön vagyunk, holnap a föld alatt.”

          ​„Terézia anyánk ezt mondja nektek: Szeretett leányaim, az idő rövid. Ne felejtsétek soha a felebaráti szeretet kötelességét. Becsüljétek mindig sokra az olyan nővért, aki próbára teszi a türelmeteket és alkalmat ád az önmegtagadásra, mert az ilyennel mindig igen sokat nyerhettek. A szenvedés: szeretet; a Szabály: szeretet.”

          ​„Ha hűségesek lesztek, ha sikerül valamit Isten dicsőségére tennetek, a sátán igyekezni fog bennetek azt a véleményt kelteni, hogy nagyon sokat értek, hogy mindent jól tesztek, hogy szentek vagytok. Ilyenkor az a kísértés fog benneteket támadni, hogy mindent abbahagyjatok, nehogy kevélységbe essetek. A sátán ilymódon igyekszik majd benneteket visszatartani attól, hogy tegyétek a jót, hogy törekedjetek tökéletességre, hogy Istenért valami önfeláldozást gyakoroljatok. Ne hallgassatok reá, vessétek meg őt, dolgozzatok, mert rövid az idő.” ​

          „Kis bárányok, Terézia anyánk azt mondja nektek, hogy ha tetszeni akartok neki, akkor az üdülő órán beszéljetek sokat a jó Istenről. Egyetlen egy kérdést se tegyetek a világra vonatkozólag; mert úgy illik, hogy meg legyetek halva. Már pedig, ha a világról beszélünk, akkor a világgal töltekezünk, s nem halunk meg; ilyenkor azután a Szabály halál reánk nézve.” ​

          Így ment ez tovább négy napon keresztül. Az igazgyöngyök tömegéből még csak egyet akarunk megemlíteni, mert olyan csodálatos szép színben tünteti fel a Boldogságos Szűznek alázatosságát és a papi méltósággal szemben érzett tiszteletét. A zárda lelki igazgatója volt jelen egy alkalommal ezen angyali megszállás folyamán, s Mária nővér így szólt hozzá: „Atyám, ha meg akarja ítélni, hogy milyen szellemmel van eltelve valamely pap, tegye próbára alázatosságát és engedelmességét. Ha nem alázatos és engedelmes, akkor a sátán van benne. Ugyanígy tegyen szerzetes személlyel is, ha kétsége van aziránt, vajon jó úton halad-e. Még ha rendkívüli tünetek mutatkoznának is rajta, ha ön azt mondja neki, hogy mindez az ő képzeletének szüleménye, s ő nem veti magát azonnal alá az ön véleményének, akkor az egész kevélység és a sátán műve.” Ilyen értelemben beszélt még tovább is a lelkiigazgatóhoz, s végül hozzátette ezt a rendkívül érdekes kijelentést: „Ezt mondja a Szent Szűz, de ha ön nem találná helyeselni ezt a véleményt, akkor ő azonnal kész elfogadni az önét.” Nem csodálatos deferencia ez az ég Királynéja részéről egy pappal szemben? Mekkora tanulság nemcsak a hívekre, de papokra nézve is, hogy nagyra becsüljék ezt a méltóságot. 

          Szeptember 7-ike volt ezen a napon; évfordulója a kis Miriam vértanúságának. „Történt-e önnel valami ezen a napon?” — kérdezte tőle az igazgató. „Velem nem — volt a felelet, — hanem igenis a „kis semmi”-vel; ezen a napon vágták el a nyakát.” Ez a felelet megerősítette a nővéreket abban a felfogásukban, hogy valami égi szellem beszél Mária nővérből. Többször is kérdezték, hogy hogyan hívják. „Én egyike vagyok azoknak, akik fölmennek és leszállnak,” válaszolta kitérőleg. Egy másik esetben: „Én vagyok Mária szelleme.” Legtöbbször pedig az volt a válasz, hogy: „Én Mária vagyok, leánya a Kedves Máriának.” Arra a kérdésre, hogy nem ő-e a szeretett apostol, Szent János, mosolyogva nem-mel felelt. Azt kérdezték, vajon angyal-e, de a válasz csak egy titokzatos mosoly volt. ​

         Ezek a megszállások még Pau-ban történtek, a noviciátus ideje alatt, s később ekkora méretekben ugyan nem, de kisebb fokban ismétlődtek. Mi eltekintettünk az időrendtől, s itt, Mária nővér élete végén adtuk őket elő, mert jobbnak láttuk őt az olvasóval előbb bővebben megismertetni, mielőtt ezekre az egészen rendkívüli dolgokra érdemlegesen rátértünk volna. 

Betlehemi Szent Mirjam részletes életrajza 1934-ből, 

forrás:

Megjegyzés: 

- Szent II. János Pál pápa 1983. november 13-án Rómában boldoggá avatta, 

- 2015. május 17-én Ferenc pápa szentté avatta. 

- Ünnepe augusztus 25.-én van.

Előző részek:

 - [1]  Gyermekkora

 - [2] A vértanúság

 - [3] Kivetve a világba

 - [4] Franciaországban

 - [5] Szent József palástja alatt

 - [6] A Kármelen

 - [7] Szent Terézia ruhájában

 - [8] Az ördög támadólag lép fel 

 - [9] A teljes lecsúszás előzményei

 - [10] Még egy verőfényes nap

 - [11] Lesajnálva - „a régi ember kivégzése”

 - [12] Mangalore kitaszítja

 - [13] A betlehemi alapítás csodálatos előzményei

 - [14] Az építkezés

 - [15] A Gondviselés eszköze

 - [16] Misztikus kegyelmek

 - [17] Jószívűsége

 - [18] Szeretete a római pápa iránt

 - [19] A 40 napos sátáni megszállás

Betlehemi Szent Mirjam részletes életrajza [19] - A 40 napos sátáni megszállás

 

          Megszálláson azt értjük, ha az embernek egész bensejét valami szellem foglalja el, úgy hogy teste fölött teljesen elveszti hatalmát, s akarata ellenére kénytelen olyanokat tenni és mondani, amilyeneket egyébként nem tenne és nem mondana. Tagjait és nyelvét idegen hatalom mozgatja. A lélek bensejébe az idegen szellem nem tud beférkőzni; az akarat szabad marad, s ami az ő hozzájárulása nélkül történik, az még akkor sem szennyezi be az illetőnek lelkiismeretét, ha egyébként csakugyan bűn volna, mert hiszen azt nem ő teszi és nem ő mondja. Az evangéliumokból különben is elég megszállási esetet ismerünk, de voltak és vannak ilyenek minden korban, még napjainkban is, habár keresztény országokban sokkal ritkábbak, mint a pogányoknál. 

          Az ilyen megszállás rettenetes szenvedés az illető megszállottra nézve, mert hiszen kimondhatatlanul bántja őt az, hogy olyanokat kell tennie, amik legalább is szégyenletesek, sőt esetleg meggyalázók is reá nézve. Ez volt az egyik ok, az tudniillik, hogy szenvedjen, amiért az Úristen ezeket rábocsátotta Mária nővérre. A másik pedig az, hogy még ebben a megszállott állapotban is fényes győzelmeket vívjon ki a sátán ellenében. ​

          A Boldogságos Szűzanya előkészítette kedvencét erre a borzasztó megpróbáltatásra. „Az én jó Anyám, — mondotta ez egy elragadtatásában a perjelnőnek, — azt mondja nekem, hogy negyven napig nem fogom őt látni... Jézus meg fogja engedni a sátánnak, hogy a testemet negyven napig gyötörje. Hatalma csak a testemre fog kiterjedni; a lelkem el lesz rejtve előle... A sátán uralkodni akarna fölöttem, s azért kért arra engedélyt, hogy engem próbára tegyen. Azonban Jézus és Mária meg fognak engem oltalmazni...” ​

          Mária nővér halálfélelemmel gondolt a közeledő július 26-ára, melynek delén kellett a megszállásnak megkezdődnie. „Azt hiszem, anyám, mondá a mesternőnek, hogy nem fogom megérni a negyvenedik napot, mert csupa gyöngeség vagyok. Ebben az esetben lesz-e oly kegyes melem letétetni a fogadalmat, mielőtt meghalnék?” — „Remélem, felelé az, hogy ez esetben a perjelnő anya és a nővérek meg fogják önnek engedni, hogy úgy haljon meg, mint Jézus arája.” A végzetes napon, délelőtt tízkor megint elragadtatásba esett és így szólt: „Harcolnom kell kilenc király és kilenc nemzet ellen, mielőtt eljuthatnék a hegycsúcsra, ahol Jézus áll.” E szavakkal az ördögök kilenc légiójára célzott, melyek sorjában jöttek ellene. ​

          A föntemlített napon, mikor tizenkettőt ütött az óra, elkezdődött a rettenetes megszállás. Mária nővér arca elborult, egész testében remegni kezdett, s az ördög kiszólt belőle: „Mit hadartok itt? — förmedt rá a nővérekre, kik az angyali üdvözletet mondták — ó, milyen feketék vagytok!” „Ó, te ostoba, — szólt rá az egyik nővérre, aki megcsókolta a feszületét, — mit csókolod azt a fadarabot?!” — „Ez Jézus, — felelé a nővér, — ez az Úristen.” — „Nincs Úristen, — ordította a sátán. — Hol van a kis arab? Hozzátok ide!” ​

          A megszállott egy nővér felé fordul, aki előzőleg egy kis hibát követett el kényelemszeretetből. „Te nem vagy olyan fekete, mint a többi, — mondja neki, — mert elmaradtál az egyik testületi cselekményről. Ezt szeretem. Ne alkalmazkodjatok a testülethez; kérjetek mindig fölmentéseket.” Azután felkel és a klauzura ajtaja felé indul. „Menjünk, menjünk, jertek velem, ki a világba. Hagyjuk el ezt a rossz házat! Élvezzétek a világ örömeit!” Mikor a perjelnővel találkozik, rákiált: „Ki ez a vénasszony?” ​

          Ez volt az ördögök első légiója, mely így beszélt magáról: „Mi még nem is vagyunk annyira rosszak; mi csak afféle apró fecsegők vagyunk. Akik majd utánunk jönnek, azok sokkal gonoszabbak lesznek. Ezen a héten a Mester (Isten) arra kötelez bennünket, hogy még a két vénasszonynak is engedelmeskedjünk (a perjelnőt és a mesternőt értették), de már a következő héten, azokkal, akik akkor lesznek itt, csak pap fog bírni; a harmadik héten pedig már a violaszínruhásra lesz szükség,” (t. i. püspökre). ​

          A megszállottat, bármennyire ellenkezett is, elvitték az elmélkedésre, melyet, lelkigyakorlat lévén, egy kiváló pap adott. Az ördög többször félbeszakította őt, de ezzel az előadó, aki tisztában volt a helyzettel, nem törődött, a beszédje végén pedig ráparancsolt a rossz szellemre, hogy távozzék, amit az csak nagy kelletlenül tett meg. A szegény nővér, mintha valami nehéz álomból riadt volna fel, keserves zokogásra fakadt. „Atyám, hol vagyok? Atyám, a jó Isten elhagyott engem. Úgy látszik, nem szeretem már sem Istent, sem a Szentszüzet! Mindenki elhagyott, még nővéreim is.” Erre a pap elmondatta vele a szeretet indulatát, s megvigasztalta. „Legyen nyugodt, nővérem, — mondá neki, — ön, igenis, szereti Istent.” De akkor már az ördög is visszatért belé, s ha sikerült is ismételten kiűzni, egy pillanat múlva újra megszállta. ​

          A rossz szellemek között a maguk életére vonatkozólag is tettek nyilatkozatokat. Megvallották, hogy nem tudják kimondani a csütörtöki nap nevét, az Oltáriszentség alapítása miatt, s hogy attól a naptól péntek estéig nem szabad csoportosulniok a Megváltás titka miatt. „Minden este, — mondották, — számot adunk győzelmeinkről, s aki a legnagyobb sikert tudja felmutatni, az a következő napon uralkodója a többinek.” ​

          Az ördög főleg azon mesterkedett, hogy Mária nővérnek életét oltsa ki. Egy alkalommal például több méternyi magasságból beletaszította egy víztartóba. Emberi számítás szerint bele kellett volna halnia ebbe az esésbe, de semmi baja sem történt; a Szűzanya védte meg, amint ezt a sátán maga is kénytelen volt bevallani. ​

          Az üdülő órára őt is kivitték magukkal a kertbe. Ott főleg a kármelhegyi remetelak ellen volt a sátánnak kifogása, mert abban kapott Mária nővér legtöbb kegyelmet. Úgy kellett ráparancsolni hogy bemenjen. Az ördög a küszöbön kiment belőle, mire a szegény áldozat megint keserves sírásra fakadt, s panaszkodott a Szűzanyára, hogy miért hagyta el őt. Az enyhülés azonban csak egy pillanatig tartott, mert az ördög hamarosan megint ott volt, s bőszülten ordította: „Menjünk ki innét!” 

          Egy hétig tartott már a megszállás, s ekkor, vasárnapi napon, kora reggel, amint az előre volt mondva, felszabadult, úgy hogy meggyónhatott és megáldozhatott. Nyolc órakor azonban már egy újabb, sokkal vadabb légió ördög szállta meg, s gyötörte délig. Egy negyedórai felszabadulás után megint egy újabb és még dühösebb ördögcsapat szállt beléje, s a papi ördögűzés csak pillanatokra tudta őt megszabadítani. Így ment ez azután tovább, mindig fokozódó erővel. Az ördög azonban mindig alul maradt, amennyiben sohasem sikerült neki Mária nővérben csak egyetlen egy, a maga nevében tett türelmetlenségi nyilatkozatot, vagy zokszót kicsikarnia. Rettenetesen szenvedett, de a maga kínjai miatt soha sem panaszkodott, csak az fájt neki, hogy a Szűzanya elhagyta, s vele az édes Jézus is. ​

          Igen feltűnő volt az egész dologban az, hogy a sátán sohasem mondatott vele egyetlen szót, s nem tetetett vele egyetlen mozdulatot sem, ami a legszigorúbb női szeméremmel, vagy szűzi tisztasággal ellenkezik. Az ördög megvallotta, hogy ez meg van neki tiltva és pedig azért, mert Mária nővér etekintetben sohasem hibázott. ​

          Érdekes betekintést engedett az ördög saját harcmodorába a következő kijelentéssel: „Sikerült elbuktatnom, — mondá dicsekedve — Angolországban egy szerzetesnőt; tegnapelőtt óta a mi hatalmunkban van. Szokásos harcmodorunkkal, melyet az Istennek szentelt lelkekkel szemben alkalmazunk, elhitettük vele, hogy a főnöknő nem szereti őt úgy, mint a többieket. Ezzel fölkeltettük benne a féltékenységet, mely arra indította, hogy titokban leveleket írjon világi ismerőseinek. A vége az lett, hogy kilépett és most házasságkötésen jár az esze. Hány szerzeteslelket sikerült nekünk a hálónkba kerítenünk ezzel a csellel! Elhitetjük velük, hogy nem becsülik őket semmire, s nem szeretik őket. Másokat a kíváncsiság által csalunk lépre, azáltal, hogy mindent akarnak látni és tudni. Ha azok, akik kimondták a három gonosz szót, (t. i. a három fogadalmat), mindig elmennének a vénasszonyhoz (a főnöknőhöz) s megtennék azt, amit ő mond, akkor mindent elvesztenénk. Ha benne csak a teremtményt látják s csak azért engedelmeskednek neki, mert szeretik őt, akkor mi semmit sem vesztünk. Legyőzni egy lelket, mely kimondotta a három gonosz szót, az több nekünk, mint ha akár egy egész várost kerítettünk volna kézre.” ​

          Összesen száz rettenetes rohamot kellett a szegény nővérnek kiállnia, de az ördög mindig vesztes volt. A századik roham volt a legrettenetesebb. Ekkor maga az ördögök fejedelme, Lucifer, jött ellene.

         Az utolsóelőtti roham alkalmával az ördög bejelentette e nagyhatalom érkezését. „A mi fejedelmünk úgyszólván soha sem jön ki a pokolból. Ha majd bemegy ennek az arabnak a testébe, az olyan tüzes lesz, hogy az ujjatokkal sem tudjátok megérinteni, mindaddig, amíg azután bele nem száll a Mester, s meg nem gyógyítja.” Tehát az ördög is kénytelen volt előremondani, hogy a megszállások sorozata azzal végződik majd, hogy maga az édes Jézus fogja megszállni Mária nővért. ​

          A megszállások negyvenedik napján, 1868 szept. 4-én, az ördög felkiáltott: „Távozzatok tőle! Lucifer jön. Ha közel maradtok az arabhoz, mindnyájan porrá égtek!” ​

          A gyóntató és a nővérek eltávolodtak az ágytól. Néhány pillanat múlva Mária nővérnek arca és kezei vörösekké lettek, mint a tűz, s azután teljesen megfeketedtek. Egész testéből füst szállt ki, s erős kénkőszag volt érezhető. A nővér alig lélegzik. Egyszerre csak azonban rettenetes sikoltások hallhatók, olyanfélék és olyan erősek, mint egy mozdonynak a füttye. Tizenkilenc illyent számláltak össze. Ez jelezte a megszállás végét. A nővér arca egy pillanatra kiderül: látszik rajta, hogy égi látomás jött vigasztalására, de azután teljesen összeesik. Rettenetes kínok gyötrik, nem képes egy szót sem kimondani, vagy csak egy mozdulatot sem tenni. Egészen halálra válik, s a gyóntató odasiet hozzá, hogy átsegítse az örökkévalóságba. ​

          Déli tizenkét óra van. Ugyanaz az óra, melyben negyven nap előtt a megszállások elkezdődtek. legbensőbb és legbizalmasabb dolgairól értesült.

Betlehemi Szent Mirjam részletes életrajza 1934-ből, 

forrás:

Megjegyzés: 

- Szent II. János Pál pápa 1983. november 13-án Rómában boldoggá avatta, 

- 2015. május 17-én Ferenc pápa szentté avatta. 

- Ünnepe augusztus 25.-én van.

Előző részek:

 - [1]  Gyermekkora

 - [2] A vértanúság

 - [3] Kivetve a világba

 - [4] Franciaországban

 - [5] Szent József palástja alatt

 - [6] A Kármelen

 - [7] Szent Terézia ruhájában

 - [8] Az ördög támadólag lép fel 

 - [9] A teljes lecsúszás előzményei

 - [10] Még egy verőfényes nap

 - [11] Lesajnálva - „a régi ember kivégzése”

 - [12] Mangalore kitaszítja

 - [13] A betlehemi alapítás csodálatos előzményei

 - [14] Az építkezés

 - [15] A Gondviselés eszköze

 - [16] Misztikus kegyelmek

 - [17] Jószívűsége

 - [18] Szeretete a római pápa iránt

Betlehemi Szent Mirjam részletes életrajza [18] - Szeretete a római pápa iránt

         Egészen rendkívüli és csodálatos volt az a szeretet és ragaszkodás, mellyel Mária nővér az Anyaszentegyház és főleg annak feje, a római pápa iránt viseltetett. Az édes Jézusnak a kicsinyeket megtisztelő és bölcsekké tevő kegyelme volt az, hogy ő, az együgyű kis laikus nővér állandó lelki összeköttetésben volt a római Szentszékkel, s mintha csak valami láthatatlan telefon kötötte volna őket össze, annak legbensőbb és legbizalmasabb dolgairól értesült. 

•            (Megjegyzés: az első vatikáni egyetemes zsinatot Boldog IX. Piusz pápa hívta össze az Aeterni Patris kezdetű bullával; megnyitására 1869. december 8-án került sor a Vatikánban, a Szent Péter-bazilikában. A zsinat két dogmatikai konstitúciót hirdetett ki. A Dei Filius az Istenről, a kinyilatkoztatásról, a hitről, valamint a hit és az ész viszonyáról adott tanítást. A Pastor aeternus Krisztus Egyházáról szóló első dogmatikai konstitúcióként a péteri primátus eredetét, a római püspökökben való folytonosságát, a pápai primátus joghatósági tartalmát és a pápai tévedhetetlenség feltételeit határozta meg.)

          Miriam a vatikáni zsinatot úgy átélte, mintha csak ő maga is ott lett volna rajta jelen, s belátott volna a kulisszák mögé is. „Az Anyaszentegyház szenved, mondotta egy elragadtatásában a zsinat elején, s a Szentatya is szenved, mert nincs elegendő egyetértés a zsinat püspökei között. Az Anyaszentegyház a mi édesanyánk. Ha az édesanya szenved, összes gyermekei vele együtt szenvednek. Az Anyaszentegyház az én édesanyám! Ó milyen szívesen ontanám véremet az Anyaszentegyházért! Mindenemet felajánlom érte, egységéért, békéjéért és győzelméért!” ​

          „Láttam a zsinatot. Láttam a zsinaton három püspököt, akik egyébként nagyon szentek és nagy szolgálatokat tettek az Anyaszentegyháznak, most azonban sötétség veszi őket körül, s az ördögök ezerszámra nyüzsögnek körülöttük, s igyekeznek előlük elrejteni egy kis világosságot, mely ott lebeg ​a szemeik előtt: a hitnek, az igazságnak világosságát. Ellenben jobbra és balra tőlük van egy-egy nagy világosság, s az ördögök ezeknek követésére akarják őket csábítani. Ezek a kísértő szellemek olyan nagy számmal vannak, hogy ha testük volna, elsötétítenék a levegőt. Ezek a rossz szellemek sok más püspök ellen is támadnak. Kétszáznál több püspök van, aki nem követi azt a kis fényt, mely ott van a szemei előtt, mert a sátán visszatartja őket, s közéjük és ezen kis fény közé sűrű ködöt bocsát; ellenben követik azt a fényt, mely jobbra és balra van tőlük. Már pedig ez utóbbi fény nem Istentől való, hanem az emberi okoskodásból származik.” 

          Mikor Mária nővér ezen látomásban részesült, a zsinat elején, csakugyan körülbelül annyi volt az ellenzék, mely nem tartotta időszerűnek a pápai csalhatatlanság definícióját, s még az első szavazásnál is 150 főpap szavazott a javaslat ellen, ellenben a döntő szavazásnál már csak kettő. A többi részben behódolt, részben elhagyta a zsinatot. ​

          Egy másik látomás csodálatos világossággal szemlélteti az ellenzék egy részének már a zsinat folyamán való behódolását, s a csalhatatlanság dogmájának IX. Pius halála után bekövetkezett teljes diadalát. ​

          „Láttam a Szentatyát, mondá, a zsinati atyáktól körülvéve. Jobbján egy gyönyörű kert volt, nappali verőfényben, kitűnő víztől öntözötten, tele virággal és gyümölccsel, melyek rendkívül kellemes illatot terjesztettek. Balja felől egy másik kert volt, melyre sötétség borult, tele bogánccsal és tüskével; csak itt-ott volt benne néhány rózsafa, és egy-egy jó növény, melyet a bogáncsok elfojtottak. A Szentatya megpróbált behatolni ebbe a második kertbe, hogy megművelje azt, s hogy a rózsafákat és jó növényeket átültesse a szép kertbe. Sokan mondogatták a Szentatyának, hogy hiábavaló ​munkát végez. Ezután azt láttam, hogy valami nagy szenvedésnek borús felhője ereszkedett le a Szentatyára és azokra, akik a jobbján voltak, de azután megint kisütött a nap, s arcuk sugárzott az örömtől. Majd pedig kinyílt a rossz kertnek ajtaja, s elkezdték kihordani abból a jó növényeket és átültették őket a jó kertbe. Ezután azt láttam, hogy a Szentatya elaludt, s két gyermek (az angyalokat szokta így nevezni) karjaiba vette őt és fölvitte. Egy másik jött helyébe, aki könnyűszerrel végezte be a megkezdett munkát, s azok, akik annak idején meg akarták akadályozni a Szentatyát munkájában, most belátták az igazságot. Egy hang pedig így szólt hozzám: Örülj annak, hogy ezt a negyvennapi kenyéren és vízen való böjtöt kértem tőled, hogy részt juttassak neked a zsinati atyák érdemeiből. Szükséges, hogy ezen böjt által eltávolítsd útjukból a köveket, nehogy elessenek rajtuk.” 

          Vajon nem megható dolog-e, hogy az Úr Jézus egy ilyen kis semmi léleknek ilyen fontos szerepet juttat! A kis Miriam, mint a vatikáni egyetemes zsinat egyik titkos főszereplője! Imáival hárítja el a siker akadályait! ​

           Az (első!) vatikáni zsinatra következő háborúk; Róma elfoglalása a piemontiak által; Franciaország bukása a poroszokkal szemben, mint egyenes büntetése annak az árulásnak, melyet Napoleon császár IX. Piussal szemben elkövetett; a párisi kommün borzalmai: mindez csodálatosan világos képekben vonult el ennek a kis prófétanőnek lelke előtt, s elragadtatásaiban mindezeket előremondotta. ​

          Egész élete csodaszövevényének azonban talán mégis az a csúcspontja, hogy ő, aki olyan gyermeki szeretettel csüngött IX. Pius pápán, s annyira atyjának tekintette őt, elragadtatásai közepette olykor fölvette annak családi hasonlatosságát. Azt akarjuk ezzel mondani, hogy ilyenkor arcban úgy hasonlított hozzá, mintha csak édesleánya lett volna. ​Ez a dolog annyira hihetetlennek látszik, hogy ha nem bizonyítanák fotográfiai felvételek, nehezen tudnók elhinni. Tudjuk, IX. Pius pápa szabályos, kerek arcú és testes ember volt; Miriam, ellenkezőleg igen sovány, hosszúkás, kissé szabálytalan, keskeny arcú; ilyen körülmények között ez az átalakulás annál feltűnőbb volt. Ilymódon akarta az Úristen kinyilvánítani az ő mérhetetlen gyermeki ragaszkodását a kereszténység közös atyja iránt. ​

          Milyen jó tanulság ez különösen nekünk, magyaroknak, akiknél olyan gyakran lehet tapasztalni, főleg a középosztálynál, ezen hódolatos, gyermeki szeretetnek hiányát, s oly sűrűn lehet hallani bírálatokat, vakmerő ítéleteket és tiszteletlen kifejezéseket a Szentatyával szemben, aki pedig éppen a mi hazánkat, szeretetének már annyi jelével tüntette ki. Teszik ezt sokszor azért, mert nem értik meg a költő szavát: „... néki sok a gyermeke, ne kívánd, hogy minket tegyen mindnyájuknak elibe.”

          Szentatyával való együttérzés a fokmérője a katholikus érzületnek. 

Boldog IX. Piusz, születési nevén: Giovanni Maria Mastai-Ferretti (Sinigaglia, 1792. május 13. – Róma, 1878. február 7.) római pápa 1846-tól 1878-ig. A legtovább regnáló és az egyik legfiatalabban megválasztott egyházfő a pápaság történetében. Nevezetes volt az 1868-as első vatikáni zsinat összehívásáról, és arról, hogy 1870-ben végleg elvesztette a Pápai Állam feletti uralmát az Olasz Királysággal szemben. Ezt követően nem volt hajlandó elhagyni a Vatikánvárost, és „a Vatikán foglyának” nyilvánította magát. IX. Piuszt Szent II. János Pál pápa avatta boldoggá 2000. szeptember 3-án és ünnepe napját pontifikátusa végének (halálának) napjában, február 7-ben határozta meg. Szent II. János Pál pápa az első vatikáni zsinatot összehívó és végigvivő IX. Piusz pápát a második vatikáni zsinatot összehívó XXIII. János pápával együtt, két pápát egyszerre avatott boldoggá.  

Betlehemi Szent Mirjam részletes életrajza 1934-ből, 

forrás:

Megjegyzés: 

- Szent II. János Pál pápa 1983. november 13-án Rómában boldoggá avatta, 

- 2015. május 17-én Ferenc pápa szentté avatta. 

- Ünnepe augusztus 25.-én van.

Előző részek:

 - [1]  Gyermekkora

 - [2] A vértanúság

 - [3] Kivetve a világba

 - [4] Franciaországban

 - [5] Szent József palástja alatt

 - [6] A Kármelen

 - [7] Szent Terézia ruhájában

 - [8] Az ördög támadólag lép fel 

 - [9] A teljes lecsúszás előzményei

 - [10] Még egy verőfényes nap

 - [11] Lesajnálva - „a régi ember kivégzése”

 - [12] Mangalore kitaszítja

 - [13] A betlehemi alapítás csodálatos előzményei

 - [14] Az építkezés

 - [15] A Gondviselés eszköze

 - [16] Misztikus kegyelmek

 - [17] Jószívűsége

Betlehemi Szent Mirjam részletes életrajza [17] - Jószívűsége

 

        Nehéz lett volna képzelni Mária nővérnél kedvesebb, önzetlenebb és gyöngédebb szívű lényt. Hiszen még akkor is, amidőn Mangalore-ban mindenki ellene fordult és elítélte őt, az ő szívében nem támadt fel soha semmi keserűség, sőt minden alkalommal igyekezett jóval viszonozni a rosszat. ​

          Egészen kiváló tehetsége volt a betegápoláshoz. Annak ellenére, hogy főleg utolsó éveiben állandó betegségek gyötörték, s bár az ő állapota rendesen sokkal szánandóbb volt, mint azé a betegé, akit ápolt, ő mindig teljesen megfeledkezett magáról, s anyás gyöngédséggel tett meg mindent betegei érdekében. ​

          Mária nővér jószívűsége mindenki iránt azonban nemcsak abban nyílvánult, hogy a legnagyobb szolgálatkészséggel igyekezett mindenkit kiszolgálni és mindenkinek kedvére tenni, hanem főleg abban, hogy epedve óhajtotta lelki üdvüket és a tökéletességben való előmenetelüket. Ő maga mintaképe volt a szerzetesi fegyelmezettségnek, kivéve természetesen az ördögi megszállások idejét, amikor azonban kézzelfogható volt, hogy nem ő cselekszik és beszél, hanem a rossz szellem őbelőle. S habár mély alázatosságában és háttériségében eszébe sem jutott az erkölcsbíró szerepét játszani, mégis mindenki félt az ő jelenlétében valami hibát elkövetni. De különben is meg volt benne a lelkek​belátás ajándéka, s így mindenki érezte, hogy nem titkolhatja el előle hibáját. Ha valahol komoly feddésre volt szükség, azt mindig a perjelnő engedélyével és megbízásából tette, s ilyenkor szavai egyrészt félelmetesek voltak, mintha csak az örök Bíró szájából jönnének, de ugyanakkor gyöngédek, mint egy édesanyáéi. 

          Az egyik nővér egyszer megszegte a nagy csendhallgatást, s magában véve már az is érdekes, hogy Mária nővérhez ment bocsánatot kérni. Tette pedig ezt őszinte bűnbánattal és könnyes szemekkel, azt kérdezve tőle, vajjon megbocsát-e neki Jézus. Mária nővér szeretettel így felelt: „Jézus csak azért haragszik, hogy megbocsáthasson.” ​

          Egy laikus nővér súlyos beteg volt, úgy hogy nem volt képes betartani a Kármel szigorú életmódját, s egy alkalommal valamit súgott Mária nővérnek. Zokszónak kellett lennie, mert Mária nővér azonnal igen komoly arcot vágott és így szólt hozzá: „El akarsz kárhozni? Ha igen, szólj, s azonnal meggyógyulsz.” S azon egész napon nem tudott jó szemmel nézni arra a nővérre, annyira bántotta őt, hogy az illető nem volt képes teljesen megnyugodni Isten akaratán. A beteg erre magához hívatta, s kijelentette, hogy kész még sokkal többet is szenvedni; kérjen számára Mária nővér nagyobb kínokat. „Nem, — felelte az, — elég ennyi: Istenem, legyen meg a te akaratod.”

          ​Egy alkalommal ugyanez a nővér a beszélő szobából jövet találkozott Mária nővérrel, s ez így szólt hozzá: „Egy könnyelmű szót ejtettél ki.” A nővér sokáig törte a fejét, míg vissza tudott rá emlékezni, hogy csakugyan, a társalgás folyamán mondott valamit, amit jobb lett volna ki nem mondani. ​

          Igen, Mária nővér azt szerette volna, hogy az ő kedves szerzetesnővérei valamennyien nagy léptekkel haladjanak előre az életszentség útján. ​

          Jószívűsége még az állatokra is kiterjedt, s mint egyes más nagy szenteknél, úgy nála is tapasztalhatjuk, hogy bizonyos fokig helyreállt közte és az állatvilág között az a paradicsomi állapot, midőn még minden egyéb teremtmény engedelmeskedett az embernek. 

          Különösen szerette a méheket, s valahányszor elment a méhkasok előtt, nem mulasztotta el ezeket a kis rovarokat arra inteni, hogy buzgón szolgálják az Úristent, és dicsőítsék Őt a maguk módja szerint. Egy alkalommal észrevette, hogy az egyik kasból raj készül kifelé. Így szólt hozzájuk: „Kis állatkái az Úristennek, ha olyankor találtok kirepülni, amikor mi nem vagyunk itt, akkor szálljatok szépen a földre, amíg csak én ki nem jövök, s akkor azután felszállhattok a fára.” Másnap a raj csakugyan kirepült, s a pázsiton foglalt helyet. Mikor pedig Mária nővér kijött, akkor fölemelkedett onnét és egy fára szállt, de úgy látszott, mintha el akarna széledni. Mária erre felszólította a vele lévő nővéreket, hogy mondják el vele együtt a Veni Creator himnuszt, így szólt a méhekhez: „Jézus nevében menjetek be a kasba.” S csakugyan, mire a himnuszt elvégezték, a méhek szép egymásutánban bementek az odahozott üres kasba. ​

          Volt a zárdának egy nagy házőrző ebe; egy meglehetősen barátságtalan, harapós állat. Mária nővér természetesen ezzel is a legnagyobb barátságban volt és gyakran intette őt Isten iránti háládatosságra, elsorolva előtte, hogy mi mindent köszönhet Teremtőjének. Tette pedig ezt a legnagyobb komolysággal és gyermeki egyszerűséggel. Igen sokszor ismételgette a kutya előtt a következő intelmet: „Ha majd az én drága kis nővérkém — így nevezte Dartigaux kisasszonyt, a zárda alapítóját — eljön ide, akkor szépen oda fogsz feküdni a lábaihoz, s nyalogatni és csókolni fogod a lábait.” S csakugyan, mikor Dartigaux kisasszony Mária ​nővér halála után odajött, a kutya, aki akkor látta őt először, s aki minden ismeretlent meg szokott morogni, odaszaladt eléje, lábaihoz vetette magát, kezdte azokat nyalogatni, s minden képzelhető módon duruzsolt neki. Ekkor jutott mindenkinek eszébe, hogy ezt a boldogult parancsolta meg neki.  

Betlehemi Szent Mirjam részletes életrajza 1934-ből, 

forrás:

Megjegyzés: 

- Szent II. János Pál pápa 1983. november 13-án Rómában boldoggá avatta, 

- 2015. május 17-én Ferenc pápa szentté avatta. 

- Ünnepe augusztus 25.-én van.

Előző részek:

 - [1]  Gyermekkora

 - [2] A vértanúság

 - [3] Kivetve a világba

 - [4] Franciaországban

 - [5] Szent József palástja alatt

 - [6] A Kármelen

 - [7] Szent Terézia ruhájában

 - [8] Az ördög támadólag lép fel 

 - [9] A teljes lecsúszás előzményei

 - [10] Még egy verőfényes nap

 - [11] Lesajnálva - „a régi ember kivégzése”

 - [12] Mangalore kitaszítja

 - [13] A betlehemi alapítás csodálatos előzményei

 - [14] Az építkezés

 - [15] A Gondviselés eszköze

 - [16] Misztikus kegyelmek

Betlehemi Szent Mirjam részletes életrajza [16] - Misztikus kegyelmek

 

       Lehetetlen Mária nővér életét befejeznünk, anélkül, hogy misztikus kegyelmeinek egy külön fejezetet ne szentelnénk, főleg pedig ne tárgyalnók az ő egészen sajátos magatartását ezekkel szemben, melyre példát a szentek életében egyáltalán nem ismerünk. Ez tudniillik abban nyilvánul, hogy Mária nővér, bár egyik elragadtatásból a másikba esett, bár napokon át volt megszállva, hol jó szellemtől, hol pedig a rossztól; bár csodálatos jövendőmondásai sorra megvalósultak, és így tovább, ő maga nem, avagy pedig csak igen csekély fokban volt ezeknek tudatában. 

         Az elragadtatás ezen gyermekileg egyszerű lélek szemében alvás volt; aluszékonyság, mely ellen minden erejéből küzdött; mely akarata ellenére jött rá, s akadályozta őt a munkában és az imában! Hányszor szaladt oda a kóruson perjelnőjéhez, s keserű szívvel panasztotta neki, hogy: „Jaj, anyám! Már megint elalszom! Segítsen! Ne engedje, hogy elaludjak!” Mire a perjelnő szép szelíden azt mondta neki: „Aludjék csak szépen el, kedves nővér.” Amit azután álmában beszélt, abból semmi sem maradt meg emlékezetében. A nővérek följegyezték minden szavát, de ő semmit sem tudott róluk, mert mikor felébredt, csak az maradt meg eszében, ami elalvása előtt történt. ​

          Stigmatizációjának természetfölötti jelentőségét nem is gyanítja: az ő szemében az egyszerűen be​tegség, s bár teljesen megnyugszik Isten akaratán, azért mégis imádkozik, hogy ha lehetséges, múljék el ez a minduntalan kiújuló betegsége, mert akadályozza őt munkájában. 

          A perjelnő és a nővérek természetesen egészen úgy viselkednek vele szemben, mintha osztoznának ebbeli felfogásában. Soha sem beszélnek előtte elragadtatásairól és stigmáiról, nehogy kárt tegyenek alázatosságában. ​

          A Mangalore-ból Pau-ba való visszatérése után körülbelül egy fél esztendőre, pontosan 1873 jún. 22-én tapasztalták rajta először azt a más szenteknél is előforduló, de azért mégis általában véve ritka jelenséget, melyet a misztikusok levitációnak neveznek, s mely abban nyilvánul, hogy az illetőnek teste egyidőre elveszti súlyát és a magasba emelkedik, vagyis követi a léleknek felfelé való törekvését. Az egyik nővérnek a kertben volt dolga, s egyszerre csak hallja, hogy Mária nővér valahol énekel és pedig a szeretetről. Ilyesmit ő máskor is meg szokott tenni elragadtatásaiban és pedig rögtönzött szövegekben és sajátmaga improvizálta dallammal csodaszép gondolatokat tudott zengeni. A nővér széjjelnézett, hogy honnét jön a hang, de nem látott senkit a kertben, míg végre egy magas hársfa tetején ott látja Mária nővért, amint minden fogódzkodás nélkül, a legvékonyabb ágakon himbálódzik, s elragadtatásba merülve dalolja a szeretet himnuszát. A nővér sietve hívta a perjelnőt, s az ráparancsolt Mária nővérre, hogy szálljon le a fa csúcsáról. Azonnal szót fogadott, azonban egyik zsinegtalpa fönnakadt azon az ágon, amelyen az előbb volt. A perjelnő azonnal hozatott egy másik párt, s feladatta a lábára, mielőtt még magához tért volna elragadtatásából. Napok multán Mária nővér véletlenül fel talált nézni a hársfára, s megpillantotta az ott lógó zsinegtalpat. Csodálkozva kérdezte, hogy miképen ​jutott az oda, de mikor a nővérek valami mondva-csinált magyarázattal elütötték a dolgot, nem firtatta tovább. 

          Ez a hársfa csúcsára való felszállás többször is megismétlődött, s Mária nővér elragadtatása közben úgy magyarázta a dolgot, hogy az isteni Bárány vonzza őt a magasba. Egy alkalommal azonban egy kis hiba történt. Mária ott fönt dalolt, s jött a perjelnő, s azt parancsolta neki, hogy jöjjön le. Ekkor egy pillanatra késlekedett az engedelmességgel, mert nem volt kedve leszállni. Abban a pillanatban meg is érezte a büntetést. Az isteni Bárány megharagudott rá. Az a nagy öröm, mely elárasztotta egész belsejét, azonnal megszűnt, s csak keservesen tudott lejönni a fáról. Keservesen zokogva borult oda a perjelnő lábaihoz, s úgy kért tőle bocsánatot, de a többiektől, sőt az egész nagy természettől is, azért, hogy engedetlenségével botrányt okozott. Mindez még elragadtatása közben történt. Mikor abból magához tért, megint csak semmit sem tudott az egész dologról.

Betlehemi Szent Mirjam részletes életrajza 1934-ből, 

forrás:

Megjegyzés: 

- Szent II. János Pál pápa 1983. november 13-án Rómában boldoggá avatta, 

- 2015. május 17-én Ferenc pápa szentté avatta. 

- Ünnepe augusztus 25.-én van.

Előző részek:

 - [1]  Gyermekkora

 - [2] A vértanúság

 - [3] Kivetve a világba

 - [4] Franciaországban

 - [5] Szent József palástja alatt

 - [6] A Kármelen

 - [7] Szent Terézia ruhájában

 - [8] Az ördög támadólag lép fel 

 - [9] A teljes lecsúszás előzményei

 - [10] Még egy verőfényes nap

 - [11] Lesajnálva - „a régi ember kivégzése”

 - [12] Mangalore kitaszítja

 - [13] A betlehemi alapítás csodálatos előzményei

 - [14] Az építkezés

 - [15] A Gondviselés eszköze

Betlehemi Szent Mirjam részletes életrajza [15] - A Gondviselés eszköze

          Az Édes Jézus apostolainak megválasztása számtalanszor mutatta már meg a történelem folyamán, hogy rendesen a leggyöngébb és a világ ítélete szerint a legkevésbbé alkalmas eszközöket választja ki nagy eszméinek kivitelére. Ilyen eszköz volt az ő kezében Mária nővér is. Ő maga teljes tudatában volt ezen alárendelt szerepnek, s mély alázatosságában soha sem jutott volna eszébe, hogy bármit is magának tulajdonítson a sikerekből. A mangalore-i és a betlehemi zárdák alapítására célozva, élete végén, egy elragadtatásában így szólt a nővérekhez: „Az én feladatom csak az, hogy befűzzem a tűt; a varrást önöknek kell elvégezniök. . . Isten azt akarja, hogy befűzzem a tűt. . . Egész életemben mást sem tettem, mint tűket fűztem be.” Ez a hivatása a betlehemi alapítással nem ért véget. Élete utolsó évében addigi két alapítását egy harmadiknak előkészítésével és megalapozásával toldotta meg, s ha tovább él, legalább is egy negyediket még megvalósított volna. 

          Betlehembe való megérkezése óta ismételten kijelentette, hogy az Úr Názáretben is szeretne egy Kármelt látni, sőt ezen irányban a jeruzsálemi patriárkával is érintkezésbe lépett, aki első találkozásuk óta igen megszerette és nagyra becsülte őt. Gyermeki egyszerűséggel, de bizonyos finom ​diplomáciával is figyelmeztette a főpapot, hogy ezen alkalommal jóvátehetné azt a hibáját, melyet elkövetett, mikor a betlehemi alapítást akadályozta. Tegye ezt azáltal, hogy minden lehetőleg megtesz a názáreti alapítás érdekében. 

          A főpap mosolyogva fogadta ezt az okoskodást, s csakugyan engedett. Rómából megszerezte az engedélyt arra, hogy az alapítandó zárda számára telket lehessen vásárolni, s az a telek hamarosan meg is volt. A következő, 1878. évben megjött Róma részéről az alapítási engedély is, s ezen év május havában, tehát három hónappal Mária nővér boldog halála előtt, ez utóbbi a perjelnővel és az ujoncmesternővel, a patriárka megbízásából elutaztak Názáretbe, hogy a telket megtekintsék. Ezen alkalommal látta viszont Mária nővér szülőfaluját, Abellint. Az utazás, melynek folyamán a nővérek megtekintették az útba eső szent helyeket, majdnem egy egész hónapig tartott, s legnevezetesebb eseménye Emauszban történt. ​

          Már előzőleg Mária nővér elragadtatásában kijelentette, hogy az Úr meg fogja neki mutatni azt a helyet, ahol az Emmauszba menő két tanítvány a kenyérszegéskor ráismert. ​

          Az indulást követő napon a nővérek kocsija megállt az El-Atroun nevű helységnek vendégfogadója előtt. Ez a helység körülbelül a régi Emmausz területén fekszik. Mária nővér soha életében sem volt még ezen a helyen, de azért minden vezető nélkül elkezdett sietni egy bizonyos irányban, s a nővérek, akik azonnal megértették, hogy miről van szó, mentek utána, de alig tudtak vele lépést tartani. Mária nővér elragadtatásba merülve szinte futott, s messze maga mögött hagyta a másik kettőt. Néhány perc múlva megállt egy helyen, ahol a magas fű között romok voltak láthatók. Mély meghatottság ömlött el vonásain, s az odaérkező perjelnőnek és mesternőnek ezt mondta: „Íme, ez az a hely, ahol az Úr evett az Ő tanítványaival.” 

          Dartigaux kisasszony megvette a telket, s néhány év múlva ásatásokat végeztetett azon, melyek egy gyönyörű, ősrégi bazilikának romjait hozták felszínre. A szakértők véleménye szerint ez a templom a harmadik század első feléből való, s mint ilyen a szentföldnek legrégibb temploma. A harmadik század elején nagyon is meglehetett még a köztudatban, hogy hol történt az emlékezetes kenyérszegés, s mi sem természetesebb, mint az, hogy a keresztények annak helyére templomot építettek. ​

          Mária nővérnek az lett volna az óhaja, hogy ezen szent helyre is kármelita zárda kerüljön, s ha ez eddig nem is történt meg, ki tudja, mit hoz e tekintetben a jövő. ​

          A názáreti Kármel 1910-ben épült meg, mint posthumus műve a kis Miriamnak. ​

          Ezek a zárdaalapítások igen nagy jelentőséggel bírnak Miriam életszentségének megállapításában. Talán nem olyan fölösleges erre rámutatnunk. Olvasónk ugyanis könnyen azt gondolhatná, hogy a szentség első sorban azokban a csodadolgokban nyilvánul meg, melyekkel az ő egész élete telve van. Hiszen mi eddig csak néhányat említettünk, mintegy mutatónak, de valójában kötetsszám lehetne róluk beszélni, mert hiszen nála napirenden voltak a legrendkívülibb misztikus jelenségek. Tévedés volna azonban ezeknek tulságos jelentőséget tulajdonítani. A szenttéavatási pörökben — hihetetlen, de való — ezek inkább hátráltató szerepet játszanak, és pedig azért, mert mindig hosszú vizsgálatok révén kell róluk megállapítani, vajon Istentől valók voltak-e, nem pedig ördögi, vagy hisztériás jelenségek. A kérdés mindig az, hogy az illető gyakorolta-e hősies fokban az erényeket. De egy másik, nem kevésbbé fontos kérdés az is, volt-e életének és működésének valami gyümölcse. Mert ​ha Isten frigyet köt egy lélekkel, az sohasem maradhat meddő. 

          Miriam három kármelita zárdája döntő argumentum. 

          A mangalore-iek téves ítéletét semmi sem cáfolja meg olyan fényesen, mint ez, mert az ördög nem bolond, hogy kármelita zárdát alapítson; hisztérikus nő pedig még soha sem tett nagyot. Arra csak az Úristen kegyelmébe kapaszkodó acélos akarat és vas következetesség képes.  

Betlehemi Szent Mirjam részletes életrajza 1934-ből, 

forrás:

Megjegyzés: 

- Szent II. János Pál pápa 1983. november 13-án Rómában boldoggá avatta, 

- 2015. május 17-én Ferenc pápa szentté avatta. 

- Ünnepe augusztus 25.-én van.

Előző részek:

 - [1]  Gyermekkora

 - [2] A vértanúság

 - [3] Kivetve a világba

 - [4] Franciaországban

 - [5] Szent József palástja alatt

 - [6] A Kármelen

 - [7] Szent Terézia ruhájában

 - [8] Az ördög támadólag lép fel 

 - [9] A teljes lecsúszás előzményei

 - [10] Még egy verőfényes nap

 - [11] Lesajnálva - „a régi ember kivégzése”

 - [12] Mangalore kitaszítja

 - [13] A betlehemi alapítás csodálatos előzményei

 - [14] Az építkezés

A rózsafüzér isteni eredetű; a Las Lajas-i Szűzanya képének csodás megjelenése

• 
  
  Ezen imádságforma [a rózsafüzér] eredete inkább isteni, mintsem emberi. (XIII. Leó pápa) 

Egy asszony, egy kutya és egy fáklya

​          A 12. századi Spanyolországban egy Juana (magyarul „Johanna”) nevű asszony igen meglepő látomást élt át. A látomás idején várandós volt, és úgy értelmezte, hogy az egy mennyei üzenetet hordoz a gyermekről, akit a világra készük hozni. Maga az asszony rendkívül szent életű volt. Ma Boldog Áza Johannaként ismerjük, és az ünnepnapja augusztus 2. 

          1170-ben Johanna fiúgyermeknek adott életet, akit Domonkosnak nevezett el. A várandóssága alatt átélt látomásban azt látta, hogy egy kutya ugrik ki a méhéből, szájában égő fáklyával. A kutya bejárta az egész világot, lángra lobbantva azt a fáklyával. ​Édesanyja számára akkor még ismeretlen fia, Domonkos alapította a Prépostsági Rend elnevezésű szerzetesrendet (amelyet köznapi nevén domonkos rendnek neveznek). A domonkosok küldetése az volt, hogy Krisztus iránti szeretettel lángra lobbantsák a világot a kereszténység szent titkairól szóló buzgó igehirdetés által. Idővel a latin szójáték alapján – Domini canes – a domonkosokat gyakran „Isten kutyáiként” emlegették. 

          Beteljesítve édesanyja prófétai látomását, Szent Domonkos mennyei kutyái bejárják a világ országútjait és mellékútjait, „kiszagolva” a eretnekséget, és kiirtva azt a tévelygők szívéből és elméjéből. Ezért a Szent Domonkost ábrázoló festmények többségén egy kutya látható, amely fáklyát tart a szájában Szent Domonkos mellett. ​A sötétség megvilágítására a világnak adott legfényesebb fáklyák egyike Boldog Johanna fia által érkezett: ez a rózsafüzér isteni csodája! ​

Isteni eredet ​

          A rózsafüzér 1208-ban jött létre, amikor is Szent Domonkos nehéz időszakot élt meg az albigensek eretneksége elleni küzdelemben. Az albigensek egy olyan eretnek szekta volt, amely megtagadta a kereszténység számos igazságát, különösen azokat, amelyek Jézus Krisztus Életének, Halálának és Feltámadásának szent titkaival kapcsolatosak. 

          Buzgalmában Szent Domonkos minden tőle telhetőt megtett, hogy küzdjön a tévedéseik ellen, és visszavezesse őket a kereszténység akoljába a kereszténység igazságainak hirdetésével. Azonban a sok fáradozás és a kevés gyümölcs után Szent Domonkos visszavonult egy dél-franciaországi erdőbe, és isteni beavatkozásért imádkozott. Valami többre volt szüksége. 

          Aztán megtörtént! ​

          A hagyomány szerint Isten Anyja megjelent neki, és neki ajándékozta a rózsafüzért. 

          Kiválasztva mint a szent rózsafüzér alapítója, Szent Domonkos a következő szavakat hallotta a Boldogságos Szűz Máriától: 

• Ne csodálkozz azon, hogy eddig oly kevés gyümölcsöt értél el fáradozásaiddal; hiszen olyan kopár talajon költötted el őket, amelyet még nem öntözött meg az isteni kegyelem harmata. Amikor Isten meg akarta újítani a föld színét, azt az Angyali Üdvözlet megtermékenyítő esőjének elküldésével kezdte.

          Máriának Szent Domonkoshoz intézett szavai Izajás próféta útján mondott Úr szavaira emlékeztetnek évszázadokkal ezelőttről: 

• Amint az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi, hogy magot adjon a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, éppen úgy lesz a szavammal is, amely ajkamról fakad. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem. (Iz 55,10–11)

          ​Isten Igéje nem tér vissza Hozzá üresen 

          Tudván, hogy Szent Domonkos egy félelmetes szellemi ellenséggel áll szemben, a Mennyek Királynője pontosan megadta neki azt, amire szüksége volt, és a következőkre utasította: ​

• Kedves Domonkos, tudod-e, melyik fegyvert akarja a Szentháromság felhasználni a világ megújítására? Szeretném, ha tudnád, hogy ebben a fajta küzdelemben a kos mindig az Angyali Zsoltárkönyv [a Üdvözlégy Mária] volt, amely az Újszövetség alapköve. Ezért, ha el akarod érni ezeket a megkeményedett lelkeket, és meg akarod nyerni őket Istennek, hirdesd az én Zsoltárkönyvemet!

          A Miasszonyunk által említett „Zsoltárkönyv” (Zsoltároskönyv) a Mária-tisztelet egy olyan formájára utalt, amely már több évszázada használatban volt. Ez a jámborság egy egyszerű formája volt, amelyet jámbor szerzetesek – ciszterciek és karthauziak – fejlesztettek ki, és amely 150 Üdvözlégy Mária elmondásából állt, de semmi többből. Nem fűződtek hozzá titkok (misztériumok), nem tartalmazott elmélkedést, és nem evangéliumi eszközként vagy szellemi fegyverként tekintettek rá. ​

          A szerzetesi Mária-zsoltároskönyv Üdvözlégyeinek imádkozása nagyon kedves volt Istennek, és csodálatos módja Mária tiszteletének, de Isten most fegyverré akarta tenni a szerzetesi Mária-zsoltároskönyvet, felszerelve azt szent titkokkal, elmélkedésekkel és Szent Domonkos buzgó igehirdetésével. ​

        Ennek megfelelően Mária meghagyta Szent Domonkosnak, hogy ötvözze a Mi Atyánk imádságot (Jézus imájának, az Üdvözlégy Máriának – Gábriel arkangyal Máriához intézett szavainak és Szent Erzsébet Szűz Máriához intézett ihletett szavainak kombinációját) a Szűzanya Isteni Fiának Életéből, Halálából és Feltámadásából vett szent titkairól szóló elmélkedéssel. Ugyanazokról a titkokról volt szó, amelyeket az albigensek támadtak, s amelyek később a rózsafüzér Örömteli, Fájdalmas és Dicsőséges titkaiként váltak ismertté. Mindegyik 10 („tized”) Üdvözlégy Máriát egy Mi Atyánk választana el egymástól, és egy-egy sajátos titok kapcsolódna hozzá. ​Az új és tökéletesített Mária-zsoltároskönyv az igehirdetéssel és imádsággal átitatott meditáció és misztérium módszere lenne az, amely képes átalakítani a szíveket, és visszanyerni a tévelygő lelkeket a hit teljességébe. A szent rózsafüzér egy teljesen új formája lenne a Mária-zsoltároskönyvnek, amely a Mária-zsoltároskönyv alapjaira épül, és megvan benne a hatalom a sötétség legyőzésére és a világ megváltoztatására! 

          Amint Szent Domonkos felismerte, az imádkozás, az igehirdetés és a rózsafüzér segítségével a szent titkokról való elmélkedés hatékony módja volt annak, hogy Isten életformáló Igéjét eljuttassa az emberekhez. És Isten Igéjének hatalma van: 

• Az Isten szava ugyanis eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb, behatol a lélek és szellem, az íz és a velő gyökeréig, megítéli a szív gondolatait és érzéseit. (Zsid 4,12) 

          Némelyek ellenvetésként felhozhatják, hogy a rózsafüzér nem lehet isteni eredetű, nem rendelkezhet felemelő, természetfeletti erővel, és nem lehet kedves Istennek, mert hiábavaló, ismétlődő imának tűnik, ami ellen Jézus maga is óva intett (lásd Mt 6,7). Az ilyen érvelés azonban elítélné magát Jézust is az imádságbeli hiábavaló ismétlés gyakorlása miatt. ​

         Íme, mire gondolok: ​

          Mi Urunk Jézus, mint hűséges zsidó ember, az Ószövetség zsoltárait imádkozta. Valójában Isten az ő elsődleges szerzőjük, mert a különböző férfiak, akik leírták Isten Igéjét, a Szentlélek sugallatára írtak. ​ Ez azt jelenti, hogy az egész Szentírás isteni eredetű. Konkrétan a zsoltárokról szólva: 150 van belőlük, és nagyon ismétlődőek (a legtöbbjük tartalmaz egy refrént, amely minden versszak után folyamatosan ismétlődik). ​

          De ezek az ismétlések határozottan nem hiábavalóak. Ennek az imaformának az imádkozása nem az, amit Jézus hiábavaló ismétlés alatt értett. Isten Igéjét imádkozni nem hiábavaló. Ne feledjük: Jézus maga is ezt tette. 

          Ezért ami a zsoltár az Ószövetség számára, az a rózsafüzér az Újszövetség számára. A rózsafüzér fő imádságai (a Mi Atyánk és az Üdvözlégy Mária) egyenesen az Újszövetségből származnak, és isteni eredetűek. Nem emberi alkotások. Jézust soha nem sértették meg az ilyen imák. ​

          Tudta-e, hogy Szent Pier Giorgio Frassati (Torino, 1901. április 6. – Torino, 1925. július 4.), egy harmadrendi domonkos, mindig magánál akarta hordani a rózsafüzért? Egyszer, amikor megkérdezték tőle, hogy olvassa-e a Bibliát, gyorsan így válaszolt:   a rózsafüzér – a zsebében – az ő Újszövetsége! A rózsafüzér valóban egy hordozható Biblia. A rózsafüzér az Újszövetség egy imafüzéren. 

          Monforti Grignon Szent Lajos így fogalmazott: 

• Ami a valóságos dolog, az fontosabb, mint annak előképe, és ahogyan a test több mint annak árnyéka, ugyanúgy a Miasszonyunk Zsoltároskönyve [a rózsafüzér] is nagyobb, mint Dávid Zsoltároskönyve, amely nem volt más, mint előkép [a rózsafüzérre]. 

         Isten Szolgálója, Lúcia nővér, a fatimai jelenések legtovább élt látnoka szintén írt a rózsafüzér isteni eredetéről: 

• A rózsafüzér imádsága – a Szent Eucharisztia Liturgiája után – az, ami leginkább egyesít bennünket Istennel azon [az imákon] keresztül, amelyek alkotják. Mindegyik a mennyből származik, az Atya diktálta a Fiú által, a Fiú által és a Szentlélek által. A „Dicsőség” imát, amelyet a tizedek között imádkozunk, az Atya diktálta az angyaloknak, amikor elküldte őket, hogy énekeljék azt az újszülött Gyermek közelében. Ez egyben egy himnusz a Szentháromsághoz. A „Mi Atyánk” imát a Fiú diktálta, és ez az Atyához szóló ima. Az „Üdvözlégy Mária” teljesen át van itatva szentháromságoa és eucharisztikus értelemmel. Az első szavait az Atya diktálta az angyalnak, amikor elküldte őt, hogy bejelentse az Ige megtestesülésének titkát. A Szentlélek által indíttatva Szent Erzsébet így szólt: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse.” Az Egyház, szintén a Szentlélek által indíttatva, hozzá tette: „Asszonyunk Szűz Mária, Istennek szent Anyja, imádkozzál érettünk bűnösökért, most és halálunk óráján.” 

A Las Lajas-i Szűzanya

          ​Isten 800 éve tanítja népét a rózsafüzér isteni eredetéről a pápák hivatalos írásain keresztül. Alkalmanként a Szentháromság csodás események által további betekintést nyújtott abban, hogy miként kell megértenünk a rózsafüzér hagyományának igazságát, úgy ahogyan azt a pápák tanítják. 

 

        1754-ben Kolumbiában olyan esemény történt, amely mindmáig zavarba ejti a teológusokat, geológusokat és más tudósokat. Ez az esemény a Las Lajas-i Szűzanya (Nuestra Señora de las Lajas / A Sziklás Miasszonyunk) képének csodás megjelenése volt. A kép tudományos csoda, és erős bizonyítékul szolgál a rózsafüzér mennyei eredetének alátámasztására. 

          Történt ugyanis, hogy egy nap egy María Mueses de Quiñones nevű asszony süketnéma leányával, Rosával sétált át egy nagyon veszélyes és sziklás területen, a hazafelé vezető úton a szomszédos faluból. Amikor vihar tört ki, María és leánya menedékree találtak egy kanyon sziklás szirtjeinél. Hirtelen a kis Rosa megszólalt életében először, és kijelentette, hogy lát egy gyönyörű asszonyt, aki hívja őt. María nem látta és nem hallotta az asszonyt, de elámult azon, hogy a leánya most már tud beszélni. Néhány nappal később Rosa eltűnt a faluból. Édesanyja ösztönösen tudta, hogy a sziklás kanyonban találja meg a kislányát. Hihetetlen módon, amikor María a sziklákhoz ért, megtalálta Rosát, amint egy kisgyermekkel játszik, akinek az édesanyja a közelben állt. A Szűz Mária és a Kis Jézus jelenése volt ez. María és leánya úgy döntöttek, hogy titokban tartják ezt az eseményt, de gyakran visszatértek a sziklákhoz imádkozni és a Miasszonyunk közbenjárását kérni. 

          Néhány hónappal később a kis Rosa hirtelen megbetegedett és meghalt. A kétségbeesett María a sziklákhoz vitte elhunyt leányát, hogy megkérje a Miasszonyunkat, járjon közben Fia előtt, és hozza vissza Rosát az életbe. Csodálatos módon Rosa életre kelt. Amikor María visszatért a faluba a kislányával, és az emberek látták, hogy Rosa él, felébredt az érdeklődésük a hely iránt, ahol a kislány csodás módon felépült a halálból. A falusiak követték Maríát és Rosát a sziklákhoz, hogy maguk is megnézzék a helyet. Amíg ott tartózkodtak, valaki észrevett egy gyönyörű képet a Miasszonyunkról a sziklákon. Sem María, sem Rosa nem látta korábban a képet. Senki sem tudta, ki festette a képet, vagy honnan származik. A gyönyörű képen a Miasszonyunk karjában tartja a Gyermek Jézust, és átad egy rózsafüzért Szent Domonkosnak; a Gyermek Jézus pedig egy szerzetesi kötelet nyújt át Assisi Szent Ferencnek. ​

          Vizsgálat után a polgári hatóságok és a tudósok megállapították, hogy a jelenet egyáltalán nem festmény. Csodálatos módon a kép maga a szikla része. A geológusok magmintákat fúrtak a sziklából több ponton is, és felfedezték, hogy nincs festék, színezék a szikla felületén. A titokzatos kép színei magának a sziklának a színei, és több láb mélyen benyúlnak a szikla belsejébe! A csodálatos kép egyetlen ember alkotta elemei a Jézus és Mária feje feletti koronák, amelyeket később adtak hozzá a helyi hívők. Több mint két évszázada a hely a zarándoklat és a tisztelet helye. 

          1951-ben az Egyház engedélyezte a Las Lajas-i Miasszonyunk tiszteletét, és a kép köré épült templomot kisbazilikává nyilvánította. ​

***

• A szent rózsafüzért a legalkalmasabb és leggyümölcsözőbb eszköznek tekintjük [Mária segítségének elnyerésére], amint azt e gyakorlat isteni, semmint emberi eredete is egyértelműen sugallja. (Tiszteletreméltó XII. Piusz pápa) 

•  A rózsafüzér kedves a Boldogságos Szűznek annak eredete és kiválósága miatt. A rózsafüzér valójában nem az emberi képzelet terméke; magának a Boldogságos Szűznek a javaslata volt, és ő határozta meg a legfenségesebb célját is. Mária személyesen adta nekünk a üdvösség e drága zálogát, és ő tanította meg nekünk a használatának módját is. (Boldog James Alberione)​

• Az egész katolikus világ örömmel fogadta a szent rózsafüzért, és a megtérések megszámlálhatatlan kegyelmei és csodái tanúskodnak annak természetfeletti eredetéről. (Szent Maximilian Kolbe)

Az elmélkedés forrása: