Pau-ban Mária nővér újra megtalálta azt a szerető környezetet, melyet annak idején elhagyott. Efrém püspök haláláig ugyan bensejét illetőleg ott is zárkózott volt, azonban ott senki sem követelt tőle közlékenységet. Mikor pedig Efrém püspök meghalt, s így az ő tilalma érvénytelenné lett, — csodálatos — még az nap és azon órában, tehát még mielőtt a halál híre Pau-ba eljutott volna, megint feltárta egész szépséges lelkét elöljárói előtt, s így tett attól kezdve haláláig.
Mangalore-ban, a püspöknek hivatalos rosszaló kijelentése óta el volt tiltva a szentáldozástól; elképzelhető, milyen kiéhezetten jött haza, s mily kimondhatatlan boldogság volt számára, újra a mindennapi szentáldozás. „Ha Mangalore-ban, — mondotta — nagy szenvedéseim közepette legalább Jézust fogadhattam volna szívembe, akkor Isten ereje lett volna velem; de ettől is meg voltam fosztva. Mindazonáltal szívem mélyén nagy békesség uralkodott ott is, bármit is beszéltek nekem. Csak akkor fájt nagyon a szívem, mikor Efrém püspök azzal vádolt, hogy viszályt szítok a testületben. Ekkor odaborultam Jézus lábaihoz, s keservesen sírtam. Jézus pedig velem sírt. Én erre azt mondtam neki: Uram, miért sírsz, hiszen Te mindenható vagy, s meg tudnál engem szabadítani! Mire Ő azt felelte: „Nemsokára.” Illés anya is lejött, s ő is megerősítette Jézus ígéretét.
Mikor Mária nővér először közölte elöljáróival azt, hogy Jézus egy Kármel alapítását óhajtja Betlehemben, ez a terv igen hűvös fogadtatásra talált. Hiszen a mangalore-i Kármel még mindig az alapítás nehézségeivel küszködött, s most újra alapítani a keleten: ez nem látszott észszerűnek. De meg azután, mit avatkozik egy kis laikus nővér ilyen nagy arányú dolgokba?! Mária azonban nem engedett, s minduntalan ismételte, hogy ez az égnek óhaja, sőt egy alkalommal fogott egy majdnem teljesen száraz muskátli levelet, s a nővérek szeme láttára elültette egy virágcserépben, s így szólt az Úrhoz: „Uram, annak bizonyságára, hogy a betlehemi Kármel meglesz, s hogy én ott fogok meghalni, tedd meg, hogy ez a levél gyökeret hajtson.” S csakugyan a levélből pompás muskátli nőtt ki.
Ez a csoda hatott. A tervet elvben elfogadták. Igen ám, de ki vállalja a költséget?
Ekkor az égiek összeálltak a földiekkel tanácskozni, s az előbbiek érdekesen mutatták meg, hogy ők sem tudnak mindent, hanem csak annyit, amennyit az Úr velük közölni jónak lát. Nedonchel Matild ugyanis megjelent Mária nővérnek, s azt ajánlotta, hogy forduljanak a belga királynéhoz. A levelet meg is írták; Nedonchel gróf vállalkozott arra, hogy eljuttatja a felséges címzett kezeihez, de valami más jött közbe, úgy hogy a királyné nem is értesült a tervről. Ezután egy Pau-ban meghalt gazdag úriember lelke ajánlotta Mária nővérnek, hogy szólítsák fel életben levő nővérét erre az alapításra. Az illető, egy dúsgazdag öreg hajadon, el is fogadta az ajánlatot, de azután meggondolta magát és kijelentette, hogy nem teheti meg. Hamarosan meghalt, s a lelke megjelent Máriának, keservesen vádolva magát, hogy ilyen szép alkalmat szalasztott el az érdemszerzésre. Végre egy másik idős, gazdag, előkelő úrileány, Dartigaux Matild kapott erre imaközben, felülről jövő felszólítást, anélkül, hogy előzőleg bárkivel beszélt volna a dologról. Megtárgyalta a dolgot lelki vezetőjével, s ő maga jött a Kármelbe ajánlkozni a betlehemi alapításra.
Mária nővér és Dartigaux kisasszony között azonnal a legbensőbb természetfölötti, lelki barátság, sőt testvériség jött létre. Mária ezentúl csak az ő kis testvérének nevezte őt.
A tervnek anyagi oldala ilymódon biztosítva lett volna. De hátra volt az egyházi jóváhagyás, s annak megszerzése talán még nagyobb nehézségekbe ütközött. A bayonne-i püspök nagyon szerette Mária nővért, s még a mangalore-i püspöknek és a nővéreknek reá vonatkozó elítélő levelei sem tántorították meg őt jó véleményében; Dartigaux kisasszonyt is régóta ismerte és nagyra becsülte. Azonban mint afféle igen óvatos és körültekintő ember, nem volt hajlandó az ügyet felkarolni, mely tekintve a jeruzsálemi patriárkának és a római széknek abbeli nézetét, hogy klauzurás nővérek nem valók a keletre, reménytelennek látszott. Dartigaux kisasszonynak azonban sikerült őt arra rábírnia, hogy menjen el a pau-i Kármelbe. Tudta, hogy ha a püspök személyesen beszél Mária nővérrel, akkor nyert ügyük van.
A püspök tehát, kíséretével, két pappal és Dartigaux kisasszonnyal együtt bement a klauzurába. Mária nővér, mint minden ilyen alkalommal, úgy most is, elragadtatásba merülve, odatérdelt a főpásztor lábai elé, mellette térdelt Dartigaux kisasszony, akit egyik karjával átölelve tartott. Elragadtatásaiban mindig elragadóan szép jelenség volt, de ez alkalommal ez a természetfölötti szépség talán még a rendesnél is jobban nyilvánult. Mária nővér szólalt meg először, s Dartigaux kisasszonyra mutatva, így szólt: „Az Úr választotta őt ki arra, hogy ezt a művet megvalósítsa.” — „Igen, kegyelmes Uram, — mondá ez utóbbi, — én érzem, hogy az Úristen kívánja tőlem ezt a dolgot, s én teljes szívemből ajánlkozom arra, hogy megtegyem Isten akaratát.” — „Siess megtenni ezt a dolgot, — folytatta Mária ismét a püspökhöz fordulva, — hogy levond egyházmegyédre Isten áldását. Az Úr meg tudta volna valósítani ezt a tervet nélkülünk is, de mivel önt a csirkével együtt koppasztották meg, az Úr önnek szánta ezt a dicsőséget.” Csirkének önmagát szokta nevezni, a koppasztás pedig a mangalore-i lecsúszásra vonatkozik, melyből a püspöknek annyiból jutott ki, hogy ő, aki mindig Mária nővér kegyelmeinek hitelessége mellett nyilatkozott, a mangalore-iek szemében szintén vesztett hiteléből. „Micsoda csirkéről van szó?” — kérdezte a püspök, úgy téve mintha nem értené a dolgot. „Ó, azt úgyis tudod,” — jegyezte meg Mária, s azután hozzátette: „Megkoppasztották a csirkét, s az Úr a te egyházmegyédbe küldött, hogy itt kipihenjem magamat: de a csirkét más valaki fogja megsütni és felszolgálni a Király asztalán.” — „Ki lesz az?” — kérdezte a főpap. „A jeruzsálemi patriárka. De ő nem fogja Istent megbántani, sőt ellenkezőleg, az ő dicsőségére fog dolgozni. Én nem fogok itt meghalni. . . Elmegyek, meghalni, Betlehembe. A zárda nem a városban fog épülni, hanem egy kis dombon, szemben Betlehemmel. Az Úr azt mondja: Atyámnak, Dávidnak, bölcsője helyén. Én nem fogom megélni a befejezését. Mielőtt elkészülne, én elmegyek oda, fel. . .”
A jelenlevők elragadtatással hallgatták ezeket az ihletett szavakat; de Mária nővér hamarosan rátért a dolognak gyakorlati oldalára. „Az Úr azt mondja önnek, hogy határozzon valamit ebben az ügyben.” — „Mi a teendő?” — kérdezte a püspök. „Írni kell Rómába.” — „Hiszen jól van, jól van,” — felelte a püspök még mindig habozva. Ekkor Mária nővér az egyik pap felé fordult, s így szólt: „Írd meg a levelet, s a Kegyelmes Úr alá fogja írni.” Ezt háromszor ismételte meg. „Az Úr azt akarja, hogy te írd meg a levelet, s a Kegyelmes Úr alá fogja írni.” A püspök végre is megadta magát. A levelet ott helyben megírták, aláírták, s elküldték Rómába.
Rómában az illetékes szentszéki hatóság teljes ellenszenvvel fogadta a kérvényt. A jeruzsálemi patriárka, akihez véleményezés céljából elküldték, határozottan ellene nyilatkozott, a pápa elé roszszalólag terjesztették fel, s Őszentsége mégis mindezek ellenére, saját apostoli tekintélyével, készségesen megadta az engedélyt.
Ugyanilyen csodálatos módon valósult meg egy másik terv, ezzel párhuzamos terv, mely hivatva volt az új Kármelnek ott a keleten lelki vezetést biztosítani, tudniillik a Jézus Szentséges Szívéről nevezett bétharrami atyák, — így nevezték őket alapításuk helyéről, a bayonne-i egyházmegye területén fekvő Betharram-ról — Betlehemben való zárdaalapítási terve. Ez látszólag leküzdhetetlen nehézségekbe ütközött, s csakis Mária nővér természetfölötti kinyilatkoztatásainak köszönte sikerét.
Utazás Betlehembe
Tíz nővérből állt az a kis raj, mely elindult a szentföld felé. Velük ment az alapítónő és két pap. Az egész csoportnak központja és lelke természetesen Mária nővér volt, mert hiszen mindenki érezte és vallotta, hogy a vállalat a csoda jegyében kezdődött és abban folytatódik, s hogy megvalósításának eszközéül az isteni gondviselés a kis arab nővért használja fel.
Mária nővérnek, mintha csak leteltek volna a szenvedés napjai, az út egész sor örömet hozott. Az egyik állomáson viszontláthatta azt a hűséges gyóntatóját, aki a mangalore-i viharok közepette is kitartott mellette, Marseilleben pedig azt a görög-katholikus papot, akinek gyóntatószékéhez annak idején, mikor vértanuságából felgyógyult, maga a Szűzanya, vagyis az a titokzatos ápolónővér vezette. A Szent József zárda pedig, melyben kezdte szerzetes életét örömmel fogadta őt és társait néhány napra, a hajó indulásáig, vendéglátó falai közé. Itt volt tehát a kis megdicsőült, mert hiszen most már mindenkinek szemében a glória övezte, azoknál, akik őt nyolc esztendővel ezelőtt, három szavazattal kettő ellenében, elbocsátották.
1875 aug. 26-án szálltak hajóra és szeptember 6-án érkeztek Alexandrián keresztül Jaffa kikötőjébe, ahonnét kocsikon tették meg az utat Jeruzsálemig.
A jeruzsálemi patriárka igen szívesen fogadta őket, de mindenkinek feltűnt, hogy Mária nővér úgy beszél vele, mint régi ismerősével. Mikor megkérdezték efelől, az ő szokott gyermeki egyszerűségével így szólt: „No, de hiszen én őt régóta ismerem. Az Úr még Indiában mutatta meg őt nekem, mint leendő atyámat.” Ugyancsak nagy feltűnést okozott, mikor Mária nővér ott a patriárkánál egyszerre csak odafordult az egyik, a főpap kíséretében levő kanonokhoz, s gyöngéd szemrehányással illette azért, hogy annyi ideig hátráltatta befolyásával a betlehemi alapítás megvalósulását. A kanonok azonnal megértette, hogy Mária nővér erről csak természetfölötti úton szerezhetett tudomást, s hogy a megérdemlett szemrehányás tulajdonképen az Úrtól jön; meghatottságában könynyekre fakadt, s ott helyben bocsánatot kért a nővérektől eljárásáért.
Innét a nővérek Betlehembe mentek, ahol úgy a hatóságok, mint a nép részéről igen rokonszenves fogadtatás jutott ki nekik. Egyelőre a ferencrendiek vendégszeretetét élvezték, de már szeptember 24-én elfoglalhatták ideiglenes kis zárdájukat, s ezzel a betlehemi alapítás jogilag megtörtént. Csak végleges zárda megépítése volt hátra.
Mária nővérrel az Úr már előzőleg közölte, hogy valami jellel fogja tudtára adni, hogy hol kell a leendő zárdának állnia. S csakugyan, mikor a nővérek Betlehem felé közeledtek, egy sereg galambot láttak leszállni egy a várossal szemben fekvő alacsony domb tetejére. Ez volt a jel. Mária nővér azonnal kijelentette, hogy az új zárdának ott kell állnia, s később, az ideiglenes zárda teraszáról, megint rámutatott erre a dombra és ismételte állítását. A nővérek, akik már egészen hozzá szoktak ahhoz, hogy kis nővérük szavait isteni kinyilatkoztatásnak vegyék, ez esetben mégis kételkedtek benne, főleg, mikor megtudták, hogy ama domb igen sok kisbirtokosnak a tulajdona, s hogy semmi kilátás sincs arra nézve, hogy valamennyivel meglehessen alkudni. S mégis, mi lett a vége? Az, hogy azok a kisbirtokosok, mintha csak összebeszéltek volna, minden habozás és minden, ilyen esetekben szokásos áremelés, vagy zsarolás nélkül, a rendes áron eladták telkeiket, s a dombtető a nővérek birtokába ment át.
Azonban az Úr nemcsak telket szerzett, hanem a tervet is maga dolgozta ki. Mária nővér egyszerre csak elkezdett rajzolgatni. Természetesen hiányzott benne ehhez a kellő ügyesség, de egy melléje adott szakember segítségével, teljesen az ő utasításai szerint, kidolgozták a tervet, mely szerint azután a zárda megépült.
Betlehemi Szent Mirjam részletes életrajza 1934-ből,
forrás:
Megjegyzés:
- Szent II. János Pál pápa 1983. november 13-án Rómában boldoggá avatta,
- 2015. május 17-én Ferenc pápa szentté avatta.
- Ünnepe augusztus 25.-én van.
Előző részek:
