Thomas Merton : Lelkivezetés és elmélkedés

Előszó

      Ez a könyvecske javított és jelentékenyen bővített változata annak az anyagnak, amely a „Sponsa Regis” c. folyóiratban jelent meg folytatólagosan a lelkivezetésről és elmélkedésről. Az első rész annak a kereszténynek szól, aki lelkivezetőt keres, vagy már talált is, és utóbbi esetben teljes mértékben ki akarja aknázni szerencsés helyzetét. Ugyanakkor abban a reményben készült, hogy egyes papok, akik túlságosan félénkek ahhoz, hogy lehetséges „lelkivezetőnek” tekintsék magukat, e lapok olvasása közben talán megtanuljak legyőzni természetes habozásukat, és Isten segítségére támaszkodva tanácsot és biztatást mernek adni a gyóntatószékben, ha van rá idő.

      Azt is reméljük, hogy ez a könyvecske részben talán eloszlatja a lelkivezetésről alkotott túl merev és sablonos fogalmakat. Hiszen - többek között - azt bizonyítja, hogy a lelkivezetőt nem bűvös gépnek kell tekinteni, amely megoldja a problémákat, és megfellebbezhetetlenül tudtunkra adja Isten szent akaratát, hanem bizalmas jó barátnak, aki a rokonszenves megértés légkörében segítségünkre van, és izmosítja tapogatózó erőfeszítéseinket, hogy közreműködjünk a Szentlélek kegyelmével: mert egyedül Ő az igazi Vezető a szó teljes értelmében.

      Egy másik hangsúlyos pont: a kegyelem a természetre épít. Ezért a lelkivezetés akkor válik leginkább hasznunkra, ha felbátorít természetes egyszerűségünk, őszinteségünk, lelki becsületességünk és egyenességünk kifejlesztésére, egyszóval arra, hogy „önmagunk” legyünk a szó legjobb értelmében. Így a tökéletesség e jelentős eszközének egészséges és széleskörű használata segíteni fogja a keresztényeket abban, hogy eleven érintkezésben maradjanak valóságos életükkel és hivatásukkal, ahelyett, hogy elvont ájtatos képzelődések labirintusába vesznének.

      A könyv második része az elmélkedésről írt jegyzeteket tartalmaz; ezek 1951-ben íródtak a „Mi a szemlélődés” c. könyv kíséreteképpen. Utána legépeltem, félreraktam, és a feledés homályába merültek. Most kiegészítésekkel és javításokkal nyomdába kerülnek. Az elmélkedést nem lehet könyvből tanulni. E 1 m é 1 k e d n i kell hozzá. De azért abban mindnyájan egyetérthetünk, hogy néhány jókor és megfelelő módon adott útbaigazítás esetleg igen nagy különbséget jelent.

      Talán valaki a tárgyról szóló egyéb könyvekben még nem tudta megtalálni azt, amire szüksége volt. Az ilyennek ez a néhány oldal remélhetőleg segítségére lesz. Ez elegendő ok közzétételükre, föltéve, hogy a témához való közeledésünk nem alapvetően téves. De miért lenne az? Hiszen álláspontunk teljesen hagyományos és megszokott. Egyedüli feltűnő sajátossága: a ceremóniátlanság és a konvencionális és merev rendszerektől való idegenkedés. Nem mintha az elmélkedési rendszerek rosszak lennének - és a rendszerektől való idegenkedést semmiképpen sem szabad a fegyelem iránti ellenszenvnek tekinteni. A fegyelem roppantul jelentős, komoly elmélkedés enélkül lehetetlen. De legyen az ember s a j á t fegyelme, nem kívülről a nyakába varrt gépies rutin.

      Fogadják hát szívesen ezeket a lapokat. Nem tartanak igényt teljességre, még alapos vagy kimerítő tárgyalásra sem. Egyszerűen néhány jelentős pontot érintenek, amelyet mindenkinek meg kell értenie, mielőtt igazán jól tudna elmélkedni. Ezekben a jegyzetekben sehol sem hangsúlyoztam az elmélkedés jelentőségét, és sehol sem próbáltam rásózni valakire ezt az „árut”. Mindezt ugyanis köztudomásúnak vettem. Ez a könyv nem olyan embereknek szól, akik nem óhajtanak elmélkedni. Csak olyanoknak, akik már érdeklődnek a tárgy iránt, és szeretnének mindennap elmélkedni. A  vágy  természetesen roppant jelentős tényező. Ha egyesek elkezdenek elmélkedni, és aztán semmire sem jutnak, annak egyik legfőbb oka, hogy csak úgy féligmeddig, komoly érdeklődés nélkül fognak hozzá. Magától értetődik: aki nem kíván igazán elmélkedni, bizonyára nem ér el sikert, mert ha valahol, itt kell mindenekelőtt magadnak megfogni a munka végét, Isten kegyelmével. Senki sem végzi el helyetted.

Getszemáni apátság

1959 őszén

A könyv letölthető innen.



.

Sátáni erkölcstan

      A gonosz léleknek is megvan a maga teológiai és filozófiai rendszere. Aki figyel rá, azt értheti ki belőle, hogy a teremtett dolgok gonoszak, az emberek rosszak, Isten teremtette a rosszat is, és határozottan akarja az emberek szenvedését, sőt örül neki, hogy az egész világmindenség tele van nyomorúsággal, mert Ö így tervezte, így kívánta.

      Akik hallgatnak az ilyen „beszédre”, sőt felszívják és élvezik, azoknak a lelkében olyan fogalom alakul ki a lelki életről, amely a kísértés egyik fajtája. A bűn, szenvedés, kárhozat, büntetés, Isten igazságossága, jutalom, világvége és így tovább, mind olyan fogalmak, amelyek miatt kimondhatatlan gyönyörűséggel telnek el. Lehet, hogy azért, mert nagy tudat alatti vigasztalást jelent nekik a gondolat: míg mások pokolba jutnak, ők maguk megmenekülnek tőle. De honnan tudják, hogy megmenekülnek? Határozott választ nem tudnak adni, csupán azt, hogy a megkönnyebbülésnek bizonyos jóleső érzése fogja el őket, ha arra gondolnak, hogy a másoknak előkészített szenvedések nem rájuk várnak.

       Ezt a jóleső érzést „hit”-nek tartják, amelyben bizonyos meggyőződésük van arról, hogy ők „üdvözülnek”.

       A gonosz léleknek sok tanítványa van, akik a bűn ellen beszélnek, mert a sátán meggyőzi őket egyoldalúan a bűn nagy gonoszságáról. Ez a kegyelem fényét figyelembe nem vevő sötéten látás érzelmi válságot támaszt bennük, végül úgy gondolják, hogy ezért Isten figyelmen kívül hagyja bűneiket. Azután életük hátralevő részében azon elmélkednek, milyen nagy a többi ember bűnössége, s milyen nyilvánvaló azok bűnhődése. A sátán erkölcstana azzal a tétellel indul, hogy „a gyönyör bűn”. Majd a másik irányban dolgozik, mondva: „minden bűn gyönyör”. Azután azt sugallja, hogy a gyönyört elkerülni lehetetlen, mert természetes hajlamunk ösztönöz a nekünk kellemeset tenni. Ebből arra következtet, hogy minden természetes hajlam rossz, s hogy természetünk magában is rossz. Mindennek végső eredménye, hogy senki sem kerüli el a bűnt, mert a gyönyör elkerülhetetlen.

      Végül, hogy megerősítse állítását, mely szerint senki se próbáljon elmenekülni vagy a bűnt elkerülni, hozzáteszi, hogy ami elkerülhetetlen, az nem lehet bűn. S ezzel a bűn fogalma, mint csekélység, el van intézve, ki van dobva az ablakon. Az emberek pedig elhatározzák, hogy nincs más hátra, mint az élvezeteknek élni. Ezzel az átrendezéssel az élvezet az emberi természet szerint jó, és ily módon az emberek élete oda van dobva a boldogtalanságnak és a bűnnek.

      Néha megtörténik, hogy azok, akik a leghevesebben szavalnak a gonoszról és a bűnhődésről, úgy tűnik, nem is gondolnak másra, mint a bűnre, öntudat alatt is gyűlölnek másokat. Azt gondolják, hogy a világ nem érti meg őket.

       Az ördög nem fél attól, hogy Isten akaratára hivatkozzon, ha azt a maga hasznára teheti.

      Az érvelés kb. így történik: Isten akarja, hogy jót tegyetek, és ad egy jóleső érzést, amely megmondja, hogy mi a helyes. Ha elöljáróitok olyat kívánnak, ami nem idézi elő ezt a kényelmes, jóleső érzést, idézzétek nekik a Szentírást, és mondjátok, hogy inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embernek. Azután előre! Tegyétek saját magatok akaratát, tegyétek azt, ami felidézi bennetek azt a kellemes és jó érzést.

Végezetül ...

Részemről csak három pontra akarom felhívni a figyelmeteket, amelyek egyébként bennfoglaltatnak a Szabványokban, mert ennek a háromnak megtartása biztosítja nekünk legjobban azt a belső és külső békességet, amelyet az Úr annyira a lelkünkre kötött.

• Az első a kölcsönös szeretet egymás között.
• A második a szakítás minden teremtménnyel.
• A harmadik az igazi alázatosság, amelyet ugyan utolsó helyen említek, de azért a legeslegfőbb, mert a többit mind magában foglalja.

(Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja, IV. fejezet.)

És most Thomas Meron sorozatnak befejező része:

Alapelvek

• Hogy életünket, még mindennapi eseményeiben is, megértsük, vallásos perspektívát kell teremtenünk, és ebben látnunk mindent, ami történik. Ez a látásmód mindenekelőtt azt kívánja, hogy gyakran és mindig újból tisztázzuk magunkban a tényt: meg kell halnunk, és életünknek át kell haladnia az ítélet kérlelhetetlen világosságán. Aki sohasem gondol halála órájára, az nem tehet igazán lelkies elhatározásokat élete során. Sohasem lesz több, mint rövidlátó opportunista, s elhatározásainak nem lesz maradandó értéke.
• Életünket mindenekfölött mindig a Kereszt fényében kell néznünk. Krisztus Urunk szenvedése, halála és feltámadása teljességgel megváltoztatta az ember létének és minden tettének jelentőségét és irányát. Aki erre nem tud ráébredni, az pókhálószövéssel fogja eltölteni életét; nem lesz benne tartalom, nem lesz igazi oka élni.
• Az olyan elmélkedés, amely felületesen siklik át sokféle tárgyon, végső soron egyáltalán nem elmélkedés. Csak gyengíti és szétforgácsolja képességeinket, petyhüdt, hasznavehetetlen állapotban hagyva őket. Munkára kaptak felhívást, de nem végeztek semmit.
• Hogy megtanuljuk képességeink összpontosítását, jó az elmélkedést könyv segítségével kezdeni. Nem azt mondom, hogy feltétlenül ún. „elmélkedési könyvet” kell használnunk. Minden Isten dolgairól és a lelkiéletről szóló komoly könyv anyagot szolgáltathat gondolataink összpontosítására. De hogy gondolatainkat valamilyen igazságra irányítsuk, ahhoz rendszerint érzékeink segítségére van szükségünk. Ezért a lelkiélet kezdetén rendesen a legjobb olyan igazságokon elmélkedni, amelyek konkrét formában jelennek meg, pl. egy példabeszéden, vagy valami szemléletes mondáson vagy cselekedeten a szentek vagy Krisztus Urunk életéből.
• Minden régi filozófia és a vallásos gondolkodás minden magasabb formája példabeszédeket és egyszerű képeket használt a legmélyebb igazságok közvetítésére. Sehol sem igazabb ez, mint a Bibliában. Itt Isten plasztikus egyszerűséggel és konkrétsággal nyilatkoztatta ki nekünk titkait, és ez hozzáférhetővé teszi őket minden faj és minden század számára. Azért nincs jobb elmélkedési könyv, mint a Biblia, főleg az Újszövetség. A „lectio divina”, vagyis a Szentírás elmélkedő olvasása az egyházatyák szemében az elmélkedő és imádságos belső élet rendes alapja.
• Még egyszerűbb és több segítséget nyújtó útja az elmélkedésnek, ha elmélyedve olvassuk az ó- és újszövetségből kiválasztott liturgikus szövegeket, amint pl. a miseszövegek vasárnapról-vasárnapra elénk adják. Így elmélkedéseink tökéletes összhangba kerülhetnek a liturgikus körforgással. Ennek az az előnye, hogy gondolkodásunkat és szívünket tökéletesebb egységbe hozza az egész Egyház imájával, és így előkészülve bővebben kapjuk azokat a kegyelmeket, amelyeket Isten erre az imára válaszul a világra áraszt.

Érdemes itt vázlatosan körvonalazni az elmélkedő ima egyszerű, lényeges vonásait.

1) Előkészület: őszinte erőfeszítés, hogy összeszedjük magunkat, teljes tudata annak, hogy mire készülünk, kegyelemkérés. Ha ez a kezdet jó, a többinek könnyedén kellene következnie rá.

2) Elképzelés: kísérlet arra, hogy lássuk, gyújtópontba állítsuk, megragadjuk azt, amiről elmélkedünk. Ez a hit erőfeszítését kívánja meg. Tarts ki munkádban mindaddig, míg a hit nem lesz tiszta és szilárd szívedben (nemcsak a fejedben).

3) Vágyódás: Abból, amit „látunk”, bizonyos gyakorlati következmények folynak. Vágyak, elhatározások, hogy hitünkkel összhangban cselekedjünk, hogy éljük hitünket. Itt a remény erőfeszítésére van szükség - hinnünk kell ezeknek a jócselekedeteknek a lehetőségében , remélnünk kell Isten segítségével a jó kívánságok beteljesedésében. Mindenekfölött őszintén kell remélnünk az isteni egyesülés lehetőségében.

4) Közösség (egyesülés): itt az imádság egyszerűvé válik, többé nem bonyolult. A hit belátása szelíd, a remény szilárd, az ember meg tud nyugodni Isten jelenlétében. Ez inkább az egyszerű nyugalom és intuíció dolga, az egyszerű szeretet ölelése. De ha tevékenységre van szükség, legyen a szeretetnek aktív jellege: ebben az esetben az ima inkább az előző szinthez (3.) hasonló. Vagy pedig a szeretet inkább a Szerelmesre való hallgatás formáját veszi föl. Máskor dicsőítésben nyilvánul meg. Többnyire azonban megelégedhetünk azzal, hogy egyszerűen megpihenünk, és békésen sodródunk a szeretet mély áramával, semmit sem csinálva magunktól, hanem engedve, hadd működjék a Szentlélek lelkünk titokzatos mélyeiben. Ha az ima zavarossá vagy lanyhává válik, visszatérhetünk valamelyik korábbi szakaszhoz, és megújítjuk éberségünket, hitünket, szeretetünket.

Befejezés lehet egy rövid és őszinte hálaadó ima.

Temperamentum és gondolati ima

Hogy egy ember konkréten hogyan elmélkedik, az nagymértékben függ vérmérsékletétől és természeti adományaitól. Az intellektuális és elemző elme részleteire szedi szét a szöveget, és lépésről-lépésre nyomon követi a gondolatot, mélyreható meggondolással állapodik meg minden új eszménél, hogy különféle szempontokból megvizsgálja és minden rejtett következményét levonja, mind elméleti, mind gyakorlati téren.

De az elemzésnek nem szabad túlságosan messzire mennie. Az értelemnek az okoskodással föl kell emelkednie az intuíció küszöbére. Az intellektuális ember elmélkedése akkor lendül neki igazán, amikor elméje egyetlen mély, átható tekintettel meg tudja ragadni a tárgy egész tartalmát. Akkor megpihen intuíciójában, hagyja, hogy az igazság lemerüljön lelkébe, és önmagának részévé legyen. Mindenekfölött pedig az intuíció az értelem ideiglenes megpihentetésével felszabadítja az akaratot, hogy alkalmazkodjék az így meglátott igazság gyakorlati következményeihez, és egész életünket vele összhangban irányítsa.

Ilyenek - ez a kisebbség - termékenyen elmélkedhetnek a Summa Theologica egy cikkelyén, vagy bármilyen más teológiai szövegen. De még ők sem elégedhetnek meg mindig a természetfölötti dolgok értelmi megközelítésével. Gyakorlatban a gondolati imának a teológus menedékének kellene lennie spekulatív tanulmányai között, érzelmi oázisnak, ahová visszavonulhat megpihenni értelmi munkája után. Bárhogyan is legyen, a szeretet imája mindig magasabb, mint a pusztán értelmi megfontolások. Minden gondolati imának, akárhol is kezdődött, szeretetben kell végződnie.

Más, kevésbé spekulatív elmék az igazsághoz közvetlenebb intuícióval közelítenek, és egészében inkább a szépség alakjában ragadják meg. A valóság szellemi intuíciójából áradó sugárzás tiszta fény, foglyul ejti az egész lelket. Az érzéki szépség elveszíti hatóerejét arra a lélekre, amely a „splendor veritatis”, a sugárzó igazság, a „mindig régi és mindig új szépség” varázskörébe került; az a szépség ez, amely végre meghozta a békét Szent Ágoston lelkébe.

A legtöbb ember elmélkedésmódjának szilárdabban kell gyökereznie az érzékekben. Ezek számára a koncentráció a képzeleti képtől függ, és gondolati imájuk jelentős eleme lesz az a gyakorlat, amit Loyolai Szent Ignác „az érzékek alkalmazásának” hív. Más szóval konkrét vallásos tárgyat kell venniük - mondjuk egy jelenetet az evangéliumból -, és arra törekedniük, hogy ennek minden érzéki elemét képzeletükkel eleven valósággá tegyék.

A vallásos tárgy ilyen képzeleti megelevenítésének igen határozott gyakorlati célja van. Útegyengető ez az eleven lelki kapcsolathoz Istennel. Az evangéliumokon elmélkedve, amennyire csak tudunk, Jézus jelenlétébe helyezkedünk. Fölkeltjük szívünkben azt a készséget, amely remélhetőleg meglenne bennünk akkor, ha beszélnénk Vele, vagy szavát hallgatnánk. Bensőleg éppen úgy teszünk, mintha isteni Megváltónkkal beszélgetnénk. Amit Jézus húsz évszázada mondott, nekünk is szól most. Nincs ugyan jelen itt és most bennem fizikailag mint ember, de jelen van mint Isten. Istensége, amely saját létem középpontja és forrása, Emberségének is igazi lényege. Következésképpen az evangéliumban élő és beszélő Krisztus sokkal igazabban jelenvaló számomra, mint a körülöttem lévő személyek, akikkel mindennapi életemben beszélek és dolgom van.

• Azért semmi esetre sem a képzelet puszta játéka, ha az újszövetség valamelyik jelenetében Krisztus jelenlétébe helyezzük magunkat. Azonban sohase feledjük: ennek a technikai eszköznek az a szerepe, hogy a hit, remény és szeretet teológiai erényeinek gyakorlására indítson, mert ezek Krisztus természetfölötti jelenlétének elvei lelkünkben.

A keresztény elmélkedés igazi célja azért gyakorlatilag ugyanaz, mint a liturgikus imáé és a szentségek vételéé: mélyebb egyesülés a kegyelem és a szeretet által Jézus Krisztussal, a megtestesült Igével, aki az egyedüli Közvetítő Isten és ember között.

A gondolati ima igazi ért-éke azonban az, hogy teljesen személyes, és előmozdítja a saját különleges szükségleteink vonalán haladó lelki fejlődést. A belső élet hősies küzdelmet kíván meg tőlünk ahhoz, hogy gyakoroljuk az erényt, és elszakadjunk az ideigvaló, teremtett dolgok rendetlen szeretetétől. Aligha bírhatjuk rá lelkünket, hogy lemondjon leghatalmasabb természetes vágyainkról, ha nincs meg bennünk valamiképpen annak reális és tudatos értékelése, hogy kapcsolatba kerülhetünk valami jobbal. Isten szeretete hideg és elvont tény marad, ha nem tudunk eljutni addig, hogy felfogjuk mélységesen benső és személyes jellegét. Sohasem remélhetjük, hogy itt a földön világosan sikerül felfognunk: mit jelent az, hogy az egy isteni természetben létező három isteni Személy szeret bennünket. De nagyon könnyű értékelni Isten szeretetét, ha foghatóan látjuk Jézus Krisztusnak irántunk érzett emberi szeretetében. Ez a legjobb és leglogikusabb alapja a hitből való életnek, és ezért mindenekfölött ez legyen az elmélkedés elsődleges tárgya.

Összefoglalás és végkövetkeztetés

Az elmélkedés szellemi munka, - olykor nehéz munka. De a szeretet és a vágy műve. Nem megy erőlködés nélkül, legalábbis kezdetben. És erőfeszítéseink őszintesége, alázatossága és kitartó volta vágyainkkal lesz arányos. Ez a vágy viszont a kegyelem adománya. Aki azt képzeli: egyszerűen elkezdhet elmélkedni anélkül, hogy imádkoznék ennek vágyáért és kegyelméért, az hamarosan fölhagy vele. De az elmélkedés vágyát és a belefogás kegyelmét úgy kell venni, mint további kegyelmek ígéretét. Az elmélkedésben, mint minden másban is a keresztény élet terén, minden attól függ, hogyan felelünk meg a Szentlélek kegyelmének.

Az elmélkedés lényegét szinte mindenestül összesűríti ez az egy gondolat: fölébresztjük belső énünket, és bensőleg ráhangoljuk magunkat a Szentlélekre, úgyhogy képesek leszünk megfelelni kegyelmének. Hagynunk kell, hogy az évek során a gondolati imában belső felfogóképességünk kifinomuljon és megtisztuljon. Rá kell hangolnunk magunkat a kegyelem váratlan megmozdulásaira, amelyek egyáltalában nem felelnek meg a lelkiéletről előre megalkotott fogalmainknak, és semmiképpen sem hízelegnek saját nagyravágyó óhajainknak.

Készen kell állnunk a közreműködésre nemcsak a vigasztaló, hanem a megalázó kegyelmekkel is. Nemcsak azokkal a megvilágosításokkal, amelyek fölemelőek, hanem azokkal is, amelyek letarolják öntetszelgésünket. Könnyen lehetséges, hogy az imában tapasztalt hidegségünk és szárazságunk nagyrésze öntudatlan védekezés a kegyelem ellen. Anélkül, hogy ez tudatossá válna bennünk, megengedjük természetünknek, hogy megfossza lelkünket érzékenységétől, így azután nem érhetnek el hozzánk azok a kegyelmek, amelyekről ösztönösen előre látjuk, hogy esetleg kínosak.

Az elmélkedésnek tehát gyakorlatban mindig társulnia kell az Isten akaratára és működésére való ráhagyatkozással. Kéz a kézben jár az önmagunkról való lemondással és a Szentléleknek való engedelmességgel. Az az elmélkedés, amely nem igyekszik egész lényünket összhangba hozni Isten akaratával, csakis terméketlen és elvont maradhat. De minden olyon őszinte belső ima, amely igazán törekszik erre az egyedül fontos célra - az Istennek ránk vonatkozó akaratával való egyesülésre -, csalhatatlanul kegyelmi viszonzásban részesül. Kétségtelenül az egyik legnagyobb megszentelő erőnek fog bizonyulni életünkben. És Avilai Szent Teréz hitt abban, hogy senki sem kárhozhat el, aki hűséges volt az elmélkedés gyakorlatához.

Az elmélkedés tárgya

Idézet: Avilai Szent Teréz - A tökéletesség útja, XXVI. Fejezet.

Ha nehézségeitek vannak, vagy bú nehezült a szívetekre, képzeljétek el Őt, amint a Gethsemani-kert felé halad. Mekkora fájdalom töltötte el ekkor a lelkét; Hiszen Ő, aki a megszemélyesített türelem, nem tudta panaszhang nélkül megállni! Vagy pedig szemléljétek az oszlophoz kötözve, rettenetes kínok között, egész teste széjjelmarcangolva, csak azért, mert annyira szeret benneteket. Egyesek sértegetik, mások leköpdösik, barátai megtagadják, hívei cserbenhagyják; nincs senkije, aki védelmére kelne; didereg a hidegtől, s teljesen el van hagyatva. Úgy társaloghattok vele, mintha négyszemközt volnátok, és vigasztalhatjátok egymást. Vagy pedig nézzétek, amint a keresztet hordozza, amidőn szintén nem engedik megpihenni. Meglátjátok, rátok fog tekinteni azzal az Ő szépségesen szép és irgalmas szemével, mely most könnyekkel van telve, s el fogja felejteni saját szenvedését, hogy benneteket megvigasztalhasson; s mindezt azért teszi, mert Őnála kerestetek vigasztalást, mert feléje fordítottátok fejeteket, hogy megnézzétek Őt. „Ó Ura a világnak; ó én igazi Jegyesem!” - így szólhattok hozzá, ha elérzékenyül a szívetek, amikor ilyen állapotban látjátok. Mert ne elégedjetek azzal, hogy szemlélitek, hanem teljék abban is örömötök, hogy beszélhettek vele. S ne intézzetek hozzá megfogalmazott imákat, hanem szívetek fájdalmát öntsétek szavakba, mert ezt Ő nagyon szereti. Hát annyira meg vagy szorulva én jó Uram, én egyetlen kincsem, hogy még az ilyen nyomorult embernek a társasága is jól esik neked, amilyen én vagyok?! S látom az arcodon, hogy jelenlétem megvigasztal! Hát miképpen lehetséges az, Uram, hogy magadra hagytak az angyalok? Hogy Atyád sem vigasztal Téged? Ha pedig Te, Uram, mindezt énérettem akarod elszenvedni, mi ehhez képest ez a kis szenvedés, amelyet én viselek most éretted?! Mi jogom van nekem panaszkodni? Igazán szégyenlem is magamat, amióta láttalak, s ezentúl, Uram, kész vagyok nemcsak elszenvedni minden fájdalmat, amely utamba akad, hanem még nagy kincsnek is fogom azt tekinteni. Így legalább annyira, amennyire utánozhatlak Téged. Menjünk együtt, Uram; ahol Te vagy, ott akarok én is lenni; amerre Te jársz, arra akarok én is járni.

Thomas Merton:

• Már láttuk, hogy az imaéletben a haladás egyetlen uralkodó vonzás előtérbe kerülését jelenti - a belső élet összpontosulását egyetlen tárgyra, az Istennel való egyesülésre. Megjegyeztük, hogy ez a tárgy tapasztalatilag rendesen homályos. Isten utáni vágyunk erősödik és állandósul, ugyanakkor viszont reá vonatkozó ismeretünk, túlemelkedve a pontos és határozott fogalmakon, „homályos”, sőt zavaros lesz. Innét a misztikus kínja, aki Istent a tiszta hit éjszakájában, az emberi eszmék szintje fölött keresi, és nem világosságbon, hanem sötétben ismeri meg Őt. A szemlélődő ima inkább szeretettel érti meg Istent, mint pozitív ismerettel. De ezt a szeretetegyesülést, amely a léleknek Isten -”élményt” ad, a Szentlélek működése hozza létre a lélekben, nem saját erőfeszítései.

• A szemlélődő imához vezető rendes út az elmélkedés. Bizonyos egyszerű fogalmakból kell kiindulnunk. Az elmélkedés Istenről szóló határozott teológiai és filozófiai eszméket használ fel. Olyan eszmékkel és elvekkel foglalkozik, amelyek - ha a lelket hit világosítja meg és szeretet indítja cselekvésre - mély természetfölötti meggyőződéseket teremnek.

• Az elmélkedő ima sikere attól függ, mennyire tudjuk képességeinket ezekre a kinyilatkoztatott igazságokra alkalmazni, amelyeket összefoglalóan mint „Isten igéjét” szokás emlegetni. Ezért az elmélkedésnek szüksége van meghatározott tárgyra. Az imaélet kezdetén elmélkedésünk annál jobban sikerül, minél határozottabbak és konkrétabbak vagyunk benne. Ha megszokjuk, hogy egy világosan meghatározott tárgyra összpontosítsuk figyelmünket, az lassan egységesíti képességeinket, és így távolról felkészíti őket a szemlélődő imára.

Az elmélkedés tárgya

A tárgyválasztás nyilvánvalóan jelentős az elmélkedésben, és minthogy személyes és bensőséges lelki tevékenységről van szó, világos, hogy a választásnak személyesnek kell lennie. A legtöbb ember nem tud jól elmélkedni másvalakitől megadott általános „témán”, főleg ha az elvont.

A keresztény aszketikus hagyomány szerint az elmélkedés rendes tárgya a keresztény hit valamelyik titka. Különbség van a misztérium és a dogma között. A hitigazság elvontabb, tekintélyi állítása annak az igazságnak, amelyet hinnünk kell, hivatalos megfogalmazásba ágyazva. A szó szabatos értelmében vett dogmáról való elmélkedés így a dolog természeténél fogva rendszerint egy kicsit hidegre és elvontra sikerül, bár egyesek talán boldogulnak vele.

A misztérium nem csupán a kinyilatkoztatott igazság lepárolt és lefejtett formája, hanem az egész igazság, teljes konkrét megnyilvánulásában: a hit titkaiban magát Istent látjuk, rendszerint azoknak a nagy isteni cselekedeteknek egyikében, amelyekben konkrét és tapintható formában nyilatkoztatta ki nekünk önmagát, végbevitte megváltásunk művet, megosztotta velünk isteni életét, és egyesített bennünket önmagával.

Ebben az értelemben a hit valamelyik titkáról elmélkedni mindenekelőtt annyit jelent, hogy külsőleg megértjük azt, úgy, amint megjelenik előttünk, az Egyház tapasztalatának egy részeként. Az Egyház hittitok-élményét - ha szabad ezt a kifejezést használnunk - a hagyomány közvetíti korszakról-korszakra. A hagyomány a hittitkok élményi megismerésének megújulása minden keresztény nemzedékben és társadalomban. A kereszténység minden új korszaka újonnan hisz, újonnan ragadja meg az üdvösség titkát, és minden kor saját jellegzetes módján újítja fel a keresztény misztériumnak ezt az alapvető élményét.

Elmélkedéssel behatolni a hit titkaiba annyit tesz, mint - az Egyház szellemétől, különösen a liturgia és a keresztény művészet szellemétől vezérelve – megújítani magunkban az Egyháznak e titkokkal kapcsolatos élményét azáltal, hogy részt veszünk bennük, és természetesen a keresztény ember teljes részvétele Krisztus misztériumában szentségi, nyilvános, liturgikus; a szentségekben és a szentmisében történik. Innét a szoros viszony magánelmélkedés és az Egyház nyilvános hódolata között.

Tegyük fel, hogy a Megtestesülésről elmélkedünk.

A magától értetődő közeledés ehhez a tárgyhoz mindenekelőtt az, hogy nézzük ezt a titkot úgy, amint az Egyház nézi: tehát elmélkedünk az angyali üdvözlet evangéliumán vagy a születés evangéliumi elbeszélésén - különösen a karácsonyi misék vagy a Gyümölcsoltó Boldogasszony-napi mise liturgikus szövegösszefüggésében. A megtestesülésről szóló keresztény elmélkedést e titok szentségi átélése táplálja, amint az Egyház a liturgiában éli és ünnepli.

A titoknak ez a „külső” megragadása magában foglalja az érzékek, a képzelet, az indulatok, az érzések, a vonzalmak tevékenységét. A keresztény ember az elmélkedés és a liturgikus istentiszteletben való részvétel segítségével odajut, hogy úgy érez és cselekszik, mintha ott lett volna a betlehemi pásztorok közt. Betlehem az ő életének egy része. Teljesen meghitt viszonyba kerül Jézus születésével, mintha ez saját élettörténetének egy eseménye lenne, és csakugyan az, bár misztikus és láthatatlan síkon. Az elmélkedés szerepe tehát mindenekelőtt az, hogy képessé tesz látni és átélni Krisztus életének titkait, úgy, mint saját lelki létezésünk valóságos és jelenlevő tényezőit.

Hogy elmélyítsük és személyesebb jellegűvé tegyük ezt az élményt, az elmélkedés próbálja kiolvasni a b e 1 s ő jelentést a külső felszín mögül, és (ami mindennél fontosabb) az evangéliumban elénk adott történeti eseményeket viszonyba próbálja hozni saját jelenlegi lelkiéletünkkel.

 

Egyszerűen kifejezve: Krisztus Urunk születése Betlehemben nemcsak képzeletemmel megjelenített esemény. Minthogy ő Isten örök Igéje, aki előtt az idő a maga teljességében egyszerre jelenvaló, a Betlehemben született Gyermek „lát” engem, itt és most. Vagyis én „jelen vagyok” az ő „akkori” gondolatában. Következőleg úgy beszélhetek hozzá, mint aki nemcsak képzeletben, hanem valóságosan is jelen van. Ez a lelki kapcsolat az Úrral az elmélkedés igazi célja.

Ebből az egyszerű példából ismét látjuk, hogy az elmélkedés igazi szerepe: képessé tesz bennünket, hogy ráeszméljünk hitünk alapvető igazságainak valóságára, és megelevenítsük őket a saját átélésünkben.

De vannak más elmélkedési tárgyak is.

Saját életünk, saját tapasztalataink, saját kötelességeink és nehézségeink természetszerűen belekerülnek elmélkedéseinkbe. Egész csomó „szórakozottság” eltűnnék, ha tisztában lennénk azzal, hogy nem kötelező imádság idején mindig figyelmen kívül hagyni életünk gyakorlati problémáit. Ellenkezőleg: néha éppen ezeknek a problémáknak kellene elmélkedésünk tárgyát adniuk. Végre is elmélkednünk kell hivatásunkról, a kegyelemhez való hűségünkről, arról, hogy hogyan feleljünk Isten ránk vonatkozó akaratára, hogyan szeressünk másokat. Ez része Krisztusról és az ő életéről szóló elmélkedésünknek, mert ő bennünk kíván és szándékozik élni. Krisztus életének legfontosabb oldala mindegyikünk számára az, hogy Ő valóságosan jelen van és tevékeny életünkben.

Az az elmélkedés, amely ezt az igazságot nem veszi tudomásul, könnyen céltalanná és zavarossá válik.

Ezért néha nem kerülhetjük el, hogy ne elmélkedjünk saját életünkön: mit tettünk, mi történt velünk, mit szándékozunk csinálni. Ha pedig ezek a dolgok váratlanul betörnek imádságunkba, fonjuk össze őket Krisztusba és az isteni Gondviselésbe vetett hitünkkel. Törekedjünk életünket Istennek velünk és az emberiséggel való gondviselő akaratának világánál látni. És ugyanígy kell néha elmélkednünk korunk történetének eseményein, s megpróbálnunk behatolni rettenetes jelentőségükbe.

Hajlandó lennék azt állítani: az a jámbor lélek, aki elmélkedett Krisztus kínszenvedéséről, de nem elmélkedett a dachaui és auschwitzi haláltáborokról, még nem hatolt be egészen korunk kereszténységének átélésébe. Mert Dachau és Auschwitz két rettenetes, valósággal apokaliptikus megjelenése volt a napjainkban megújult passió valóságának. Sok jámbor ember hajlandó lenne azt gondolni, hogy az ilyesmi „elszórakozás”, és megpróbálja kizárni elméjéből. Ha az ilyen visszatetszés szigorú elvvé és állandó szokássá válnék, az a realizmus teljes hiányára vezetne a lelkiéletben. Ezeket a dolgokat ismerni tartozunk, gondolkodnunk kell róluk, imában kell megértenünk őket. Igazából mindenekfölött a szemlélődőnek kellene rágódnia ezeken a szörnyű valóságokon, hiszen olyon jellegzetes tünetek, olyan fontosak, olyan prófétai jellegűek.

Az egyedüli fenntartás, amivel itt élnünk kell, a megközelítés módjára vonatkozik. Nyilvánvaló, hogy az újságok vagy folyóiratok csak felületes és általában ferde képét adják az eseményeknek, olyan sekélyes és világias képet, hogy az nemigen lehet alkalmas „elmélkedésre”, vagy egyáltalában komoly meggondolásra. Egy kicsit mélyebben kell néznünk ezeket a dolgokat, és részrehajló előítélet nélkül. Máskülönben elmélkedésünk nem lesz más, mint abszurd politikai klisék és önelégült ésszerűsítés zagyvaléka. Az ilyesmi több mint haszontalan, és persze csakugyan ártalmára van a belső életnek.

Hadd említsük meg, milyen fontos szerepet játszott az elmélkedés Gandhinak, a modern politikai életben szereplő kevés igazán kiemelkedő lelki ember egyikének életében. Számára vallásos és szellemi kötelezettség volt, hogy elmélkedéssel megértse az események és az elnyomó politikai rendszabályok belső jelentőségét, nem azért, hogy hatalomra tegyen szert, hanem azért, hogy megszabadítsa és megvédelmezze az embert, Isten képmását.

Őszinteség az imában

• Avilai Szent Teréz: Önéletrajzának X. fejezetéből :

...A másik eljárási mód kishitűségre vezet, amennyiben abból indul ki, hogy lelkünk nem képes nagy kincsek befogadására. Ugyanis alig kezdi az Úr ilyenekben részesíteni, azonnal megijed attól, hogy önhittségbe talál esni. Higgyük el, hogy aki ezeket a javakat adja nekünk, az meg is tud segíteni kegyelmével; s ha az ördög ebben az irányban kezdene bennünket megkísérteni, akkor fel fogjuk ismerni fondorkodását, s lesz erőnk az ellenállásra, értem, abban az esetben, ha teljes őszinteségben járunk Isten színe előtt, s kizárólag neki igyekszünk kedvében járni, nem pedig az embereknek. Magától értetődik, hogy a dolog így van, mert hiszen annál jobban szeretünk valakit, minél inkább eszünkben tartjuk azokat a jótéteményeket, amelyekben minket részesít. Már pedig, ha megengedett dolgot cselekszünk, sőt érdemeket szerzünk; ha állandóan eszünkben tartjuk, hogy létünket Istennek köszönhetjük; hogy semmiből teremtett és hogy ő tart fönn bennünket; ha nem feledjük egyéb jótéteményeit, halálát és szenvedéseit, amelyeket sokkal a mi megteremtésünk előtt vállalt magára értünk és mindazokért, akik most élnek: vajon miért ne volna megengedve nekem megértenem, belátnom és gyakran fontolgatnom, hogy én, aki azelőtt haszontalanságokról szoktam társalogni, most, az Úr kegyelméből, nem szeretek Őrajta kívül semmiről beszélni. Olyan ez, mint a drága gyöngy, amely, ha meggondolok, ki adta azt nekünk, s mily jó azt bírnunk: szükségképen szeretetre indít jótevőnk irányában; már pedig íme ebben nyilvánul az alázatosságon alapuló belső imának egész haszna. Hátha még más, ennél is értékesebb gyöngyökhöz jutunk, amilyenekben Istennek egyes szolgái részesültek! Ilyenek például a világnak és önmagunknak megvetése. Egészen világos, hogy ezek alapján még jobban le vagyunk kötelezve, és még hívebben kell szolgálnunk, mert hiszen be kell látnunk, hogy mindebből semmi sem származik mitőlünk. Ezekből tűnik ki az Úr bőkezűsége. Mert hiszen az ilyen hitvány, szegény és teljesen érdemetlen léleknek, mint amilyen az enyém, bőven elég lett volna ezen gyöngyök közül az első; Ő ellenben nagyobb kincsekkel halmozott el, mint amilyeneket kívánni tudtam volna.

• Thomas Merton:
  

A gondolati ima természeténél fogva személyes és egyéni. A közös szóbeli imával és a liturgiával velejár, hogy a kiejtett szavak nem szükségképpen fejezik ki szívünk pillanatnyi spontán érzéseit. Amikor liturgikus imában egyesülünk másokkal, félretesszük pillanatnyi érzéseinket, hogy a közösségnek a liturgikus könyörgésekben kifejeződő gondolataival és vágyaival forrjunk össze. Ilyenkor ezek a mi saját érzéseinkké válnak, és fölemelnek egyéni szintünk fölé, a liturgiában imádkozó titokzatos Krisztus szintjére.

A gondolati imában is a titokzatos Krisztus imádkozik bennünk, de másképpen. Az egyén magánimája bizonyos értelemben szintén az Egyház imája, de nincs hivatalos és nyilvános jellege. Hanem a Szentlélek imája Krisztus egy tagjában, aki keresztségénél fogva „másik Krisztus”. Imádkozó szívünk vágyai és szomorúságai úgy emelkednek föl a mennyei Atyához, mint Fiának vágyai és szomorúságai. A Szentlélek ereje műveli ezt, Ő tanít bennünket imádkozni, és - bár mi nem mindig tudunk úgy imádkozni, mint kellene - ott imádkozik bennünk, és az Atya felé kiált belőlünk.

Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, atya! A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekei, akkor örökösei is: Istennek örökösei, Krisztusnak társörökösei. Előbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.

Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal. S ő, aki a szíveket vizsgálja, tudja, mi a lelkünk kívánsága, mert Isten tetszése szerint jár közben a szentekért (Róm 8,15-17, 26-27).

Azt lehet tehát mondani, hogy a gondolati ima célja: fölébreszteni bennünk a Szentlelket, és szívünket összhangba hozni az Ő hangjával. Hagyjuk, hogy a Szentlélek szóljon és imádkozzék bennünk, kölcsönözzük neki hangunkat és érzelmeinket, hogy amennyire csak lehetséges, tudatára ébredjünk: Ő imádkozik szívünkben.

Ez magában foglalja azt a nehéz dolgot, hogy állandóan figyeljünk szívünk őszinteségére. Semmi olyat nem lenne szabad mondanunk a gondolati imában, amit nem gondolunk komolyan, vagy legalább nem szeretnénk őszintén. Gondolati imánk többek között azért válik könnyen hideggé és közönyössé, mert olyan vágyakkal kezdjük, amelyeket abban a percben nem érzünk, vagy nem vehetünk komolyan. Például megszokásból letérdelünk, és anélkül, hogy figyelmünket Istenre irányítanánk, többé-kevésbé külsőséges és gépies módon kezdjük mondogatni neki, hogy szeretjük Őt, alig gondolva meg, mit is mondunk. Igaz, van bennünk bizonyos szokásszerű vágy Isten szeretetére, és ha figyelünk arra, mit teszünk, többé-kevésbé „meg tudjuk tisztítani szándékunkat”, mintha elménk üvegén valami esőtörlőt járatnánk, és azzal letörölnénk az önszeretet jogi foltjait. Nem akarunk igazán olyasmit, ami Istennel és az ő akaratával ellenkeznék.

De azért igazán őszinte dolog-e az, ha a szeretet mély érzelmeit fejezzük ki anélkül, hogy éreznénk őket? Főleg ha jelenleg szívünk egészen hideg, és elménket javában eltöltik a szórakozások - igaz, nem akarjuk őket kifejezetten, de mégis szinte teljesen lefoglalják a szívünket.

Itt az őszinteség kizárja a lelki renyheséget. Ilyenkor az őszinte dolog az, ha sajnáljuk szórakozottságunkat, és becsületes erőfeszítést teszünk, hogy imádkozzunk, elismerve, hogy valójában az imádság minden vágya nélkül kezdtük, és csak megszokásból fogtunk hozzá. Az őszinteség azt kívánja: tegyük meg, ami telik tőlünk, hogy megtörjük a rutin vasmarkának szorítását lelkünkön, még ha ez egy kicsit szokatlan viselkedést is jelent. Ha csakugyan nem szívesen imádkozunk, becsületesebb ezt legalább őszintén beismerni Isten előtt, mint biztosítani, hogy csak úgy lángolunk a buzgóságtól. Ha elismerjük az igazságot, akkor az alázatosság alapjáról fogunk kiindulni, belátjuk, hogy igyekeznünk kell, és talán jutalmul kapunk egy keveset a töredelem kegyelméből, amely a gondolati és mindenfajta ima legbecsesebb segítője.

A töredelem egyszerűen annyit jelent, hogy észrevesszük szegénységünket és hidegségünket, s azt, hogy rászorulunk Istenre. Hitet, bánatot, alázatot foglal magában, mindenekfölött pedig Isten irgalmába vetett reményt. A töredelem nélküli ember számára az imádság hideg formalitás, amelynek során önközpontú marad. A töredelem érzékével megáldott ember számára eleven aktus, amely szemtől-szembe állítja Istennel, nem képzeletbeli, hanem valóságos, lelki és személyes én-te viszonyba. Ennek a valóságnak az alapja pedig Istenre való rászorultságunk érzése, egyesülve az Ö irántunk való szeretetébe vetett hittel.

Ha összevetjük a liturgia józanságát azoknak a jámbor könyveknek meglehetősen ömlengő érzelmességével, amelyek állítólag „elmélkedni” segítik a keresztényeket, egyszeriben meglátjuk, hogy a liturgikus ima nagyon megkönnyíti az őszinteséget. A liturgia olyannak veszi az embert, amilyen: bűnösnek, aki Isten irgalmát keresi. A jámbor könyv néha olyannak, amilyen csak nagyon ritkán: csupa tűz a felmagasztosult és hősies szeretettől, kész életét vértanúként feláldozni, vagy azon a ponton van, amikor szívét a misztikus szeretet dárdája döfi át. Sajnos legtöbbünk rendszerint nem kész vértanúként feláldozni életét hajnali hat órakor, vagy amikor éppen sor kerül gondolati imánkra, és legtöbbünknek csekély vagy éppen semmi köze a misztikus szeretet dárdájához.

A gondolati imának érzelmi színezetűnek kell lennie, a szeretet művének. De ne legyen opera-, vagy lelki melodráma-jellegű. Bizonyos fajta jámbor irodalom ömlengő érzelmessége a barokk jámborságnak és elmúlt századok miszticizmusának maradványa - ez a fajta jámborság és miszticizmus Olaszországra, Franciaországra és Spanyolországra volt jellemző a 17. és 18. században. A jámborságnak ez a különleges formája talán különböző nagy modern szentek lelkiségének vulgarizálásából származott, akik abban a korszakban döntő befolyást gyakoroltak a katolikus lelkiéletre.

Fölébe kell tudnunk emelkedni a jámborság puszta divatjainak, különösen mikor ezek már elavultak. Ha visszamegyünk magukhoz a szentekhez, sokkal tisztább, józanabb és férfiasabb lelkiséget találunk bennük, mint felületesebb követőikben.

Az ilyenfajta jámborság túlságosan lelkesedő érzelmességének ellenhatásaként jelentkezik talán - főleg a modern Amerikában - az a törekvés, hogy az ima hangja legyen szélsőségesen társalgó, és semmiféle formához nem kötött. Az ember barátságosan elcseveg „Jézussal” és „Máriával”. Miasszonyunkból „Mami” lesz, Szent Józsefből „Papa”. És „csak úgy elmondogatunk nekik mindent magunkról, egész nap”. Ez hosszú távon még mesterkéltebb és ártalmasabb lehet, mint a barokk opera legképtelenebb egethasogatása. Egyesek az ilyesmit „spontán”-nak érezhetik, mert könnyen és erőlködés nélkül ömlik. De lehet egyszerű póz is, amelyet „a lelkiség vígjátéki tankönyvéből” (így nevezhetnénk) szedtek föl. Virágját éli ma ez a népszerű vallásos irodalomban.

Az imádság igazi légköre

Avilai Szent Teréz az ima mestere volt, kezdjük ezt a részt is vele, természetesen:-)

• Azon kell tehát kezdenünk, amint azt különben úgyis tudjátok, hogy megvizsgáljuk a lelkiismeretünket, elmondjuk a Confiteor-t és keresztet vetünk. Azután pedig, mivel egyedül vagytok, leányaim, nézzetek valaki után, aki társul szegődjék hozzátok. Már pedig ugyan kiben találhatnátok jobb társat, mint abban a Mesterben, aki maga tanított meg bennünket arra az imádságra, amelyet el akartok mondani. Képzeljétek el tehát, hogy ez a mi jó Urunk ott van az oldalatok mellett s nézzétek, mily szeretettel és alázatossággal oktat benneteket. Higgyétek el, nem tehettek jobbat, mintha igyekeztek lehetőleg mindig együtt lenni ezzel a hűséges jóbaráttal. Ha megszokjátok, hogy mindig ott tartjátok magatok mellett, s Ő látja, hogy ezt szeretettel teszitek és igyekeztek kedvében járni, akkor - amint mondani szokták - még akarva sem tudtok többé tőle szabadulni. Sohasem fog többé titeket elhagyni; támogatni fog minden fáradságotokban; veletek lesz mindenütt. Gondoljátok meg, mit jelent az, ha valakinek állandóan ilyen jó barát van az oldala mellett! (A tökéletesség útja, XXVI. Fejezet)

• Mindig nagy hasznunkra van, ha rágondolunk arra a jó Barátra, aki bensőnkben lakik (A tökéletesség útja, XXIX. Fejezet).

• Aki igazán szeret, az mindenütt szeret, és mindig Kedvesére gondol. Szomorú dolog volna, ha csupán félreeső zúgokban volna lehetséges a belső ima (Alapítások könyve, III.53).

• Akik ezen az úton haladnak, jól teszik, ha könyv segítségével igyekeznek gyorsan összeszedni gondolataikat. Nekem a mezőknek, vizeknek és virágoknak látása is megtette ezt a szolgálatot. Ezek mind a Teremtőt juttatták eszembe. Azt akarom mondani, hogy imára ébresztettek, áhítatba merítettek, s könyvül szolgáltak, amelyből hálátlanságomat és bűneimet olvastam ki. (Önéletrajz, IX. Fejezet)

• Nem a sok gondolkodás segíti át az embert, hanem a nagy szeretet. Azért ne is mulasszatok el semmit sem megtenni, ami a szeretetet éleszti. De talán nem is tudjátok igazában, hogy mit tesz az, szeretni; nem csodálnám, ha így állna a dolog. Az az egy bizonyos, hogy nem a szellemi örömökön fordul meg a szeretet nagysága, hanem azon a szilárd elhatározáson, hogy mindent, amit teszünk, Isten kedvéért tesszük s óvatosan kerülünk mindent, ami Őt megbánthatná. (A belső várkastély, IV.lakás, I. Fej.).

Thomas Merton is hasonló megfontolásokról beszél:

Aki bizonyos mértékig előrehaladt a belső életben, az rendesen mindenhol és szinte minden körülmények között tud valami gondolati imát gyakorolni. De kezdők és haladók egyaránt szenteljék a nap bizonyos részét kifejezett elmélkedésnek. Ez azt jelenti, hogy megfelelő időt és helyet választunk ki a gondolati imára, és kiküszöböljük az elmélkedés minden lehetséges akadályát. Mondanunk sem kell, hogy a legjobban csendben és visszavonultságban tudunk elmélkedni: kápolnában, kertben, szobában, sétahelyen, erdőben, szerzetesi cellában.

Szerzetközösségeknek megállapított idejük van a gondolati ima gyakorlására. Olykor az elmélkedés sivár rutinná fajul: egy jámbor könyvből „pontokat” olvasnak föl, s ezt csend és közös lelki kalászszedegetés követi. Néha nagyon elkedvetlenítő lehet ez a folyamat, de azért semmi sincs benne, ami lényegében lehetetlenné tenné a jó elmélkedést. Maguknak a „pontoknak” felületessége is igen jól fölébresztheti bennünk a lelki szükség átható érzését, és arra vezethet, hogy mélységes gyötrődéssel és alázattal keressük az Élő Istent!

A baj azonban az, hogy az emberi természet a gépies rutin nyomása alatt könnyen enged az elkeseredésnek. Az elkeseredés belső lázadásnak ad tápot, az pedig akadálya a jó gondolati imának. De azért mindig lesznek tanulékony és alázatos lelkek, akik nyugodtan összeszedik magukat, hallgatják a „pontokat”, és mély hálával fogadják a belőlük származó legkisebb indítást is. Az ilyen lelkek tudnak haladni, környezetük nyilvánvaló középszerűsége ellenére is.

Mindamellett a középszerűség passzív elfogadása akadályozza az imában való haladóst. Az egész csoportra gépiesen ráerőszakolt előre megrágott elmélkedések főbaja az, hogy elveszik az elmélkedés becsületét – főleg szemináriumokban, ahol a rendszer áldozatai nyomban fölfedezik és frivol kommentárokkal kísérik a butaság vagy mesterkéltség leghalványabb árnyékát is.

Egyes szerzetesrendek közösen végzik gondolati imájukat, de a merev rendszerbe szorítás és a rutin rendszerint idegen szellemüktől. A közös gondolati ima nem vet fel szokatlan problémákat egy szemlélődő kolostorban, föltéve, hogy megtartják a szabályt és a csend és megfelelő rend kedvező föltételeit.

Mindenki igyekezzék biztosítani a napnak egy részét, amikor a számára legkedvezőbbnek látszó feltételek között imádkozhat. Ez nem azt jelenti, hogy még a lelki dolgokban is önmagunk kielégülésére törekedjünk, de jogos, bizonyos esetekben szükséges is olyan légkört keresnünk, amely igazán segít imádkozni. Mindenkinek, aki komolyan akar elmélkedni, meg kellene adni az ésszerű szabadságot e tekintetben.

Rendes körülmények között a legjobb elmélkedő helyzet az, amikor nyugalomban vagyunk. Bizonyos típusú szemlélődők előnyben részesítették az ülő helyzetet; igazolásul idézhetjük a bájos 14. századi misztikust, Richard Rollet. Azt mondja (A tökéletes élet tükre c. művében):

• Legjobban szerettem ülni: nem vezeklésből, nem ábrándozásból, nem mert azt kívántam, hogy az emberek beszéljenek rólam, semmi ilyen okom nem volt rá; csakis azért, mert tudtam, hogy jobban és tovább szeretem Istent a szeretet kényelmében nyugodva, mint járkálva, állva vagy térdelve. Mert ülve pihenek meg leginkább, és a szívem így emelkedik legjobban fölfelé. De azért talán másnak nem az a legjobb, hogy üljön, mint ahogyan én tettem és fogom is tenni halálomig, csak akkor, ha lelkének fölkészültsége olyan, mint az enyém.

A vallásos szokás könnyűvé teszi a katolikusoknak, hogy térdenállva elmélkedjenek. Rendesen jobb nyugodtan, csöndben maradni. De miért ne elmélkedhetnék valaki a kertben föl-alá járva is? Röviden: a helyek és helyzetek szinte végtelen változatosságot lehet gondolati imára kihasználni. Mindez járulékos dolog. A legfontosabb az, hogy csendet, nyugalmat, összeszedettséget és békét keressünk.

Egyet kell még csak hozzátenni, mielőtt továbbmegyünk: emlékeztetni kell az imaéletben a relaxáció jelentőségére. Egyesek olyan kevéssé értik meg ezt, hogy szinte azonosnak tekintik a ráérést a henyéléssel. Anélkül, hogy különbséget tennének termékeny és terméketlen tétlenség között, ezek a mitugrálszok a lazítás minden igényét bűnként ítélik el. Azt hiszik, ha az ember nem sürög-forog folyvást, eltékozolja az értékes időt. Nincsenek tisztában Szent Tamásnak a lustaságról szóló meghatározásával. Lustaság - mondja az Angyali Doktor - a jóra való restség és a jótól való iszony. Nem azt mondja, hogy munkaiszony. Mert gondja van ró, hogy a munkát ne azonosítsa egyszerűen a „jó”-val. Az persze igaz, hogy megromlott természetünknek meg kell dolgoznia és szenvednie azért, hogy eljuthasson legmagasabb javához, a lelki jóhoz. Következőleg a legtöbb esetben lustaságunk csakugyan azt jelenti, hogy vonakodunk attól a munkától, ami szükséges ennek a jónak megszerzéséhez. A legmagasabb lelki jó azonban olyan cselekvés, amely annyira tökéletes, hogy semmi munkába nem kerül, tehát egyszerre tökéletes cselekvés és tökéletes nyugalom. Ez pedig Isten szemlélete.

Az egyházatyák igen jól megértették egy bizonyos „szent tétlenség” - otium sanctum - jelentőségét. Nem adhatjuk oda magunkat lelki dolgoknak, ha a külső tevékenységek sokasága állandóan magával sodor. A tevékenység nem a legfölsőbb erény, és az életszentségnek nem a teljesítmény mennyisége a mértéke. A tökéletesség Isten iránti szeretetünk tisztaságában rejlik, és ez a tiszta szeretet kényes növény, akkor nő a legjobban, ha bőséges ideje van a beérésre.

Ez az igazság magától értetődő természetes alapon nyugszik. Valaki azt mondta: „Időbe kerül, hogy az emberből lángész legyen.” Sok ígéretes művészt tett tönkre már az idő előtti siker, amely arra csábította őket, hogy agyondolgozzák magukat, csakhogy pénzt keressenek, és új meg új formában szerepeljenek a közvéleményben. A bölcs képzőművész többet gondolkodik, mint amennyit fest, és a művészetét tisztelő költő többet éget el verseiből, mint amennyit közzétesz. Így van ez a belső életben is: nem remélhetjük, hogy jól fogunk imádkozni, ha nem engedünk magunknak csendes átmeneti időszakot a munka és a tulajdonképpeni imádság között. Ha túl sokat próbálunk dolgozni Istenért, könnyen azzal végezhetjük, hogy egyáltalán semmit sem teszünk Érte, ugyanakkor pedig elveszítjük belső életünket. Lisieux-i Sz. Teréz bölcsen emlékeztet bennünket arra, hogy „Istennek nincs szüksége a mi műveinkre: a szeretetünkre van szüksége.”

Mindamellett a szemlélődő élet eszménye nem minden munka kizárása. Ellenkezőleg: a teljes tétlenség éppen úgy eltompítaná a belső életet, mint a túl sok tevékenység. Az igazi szemlélődő az, aki fölfedezte a nagy művészetet: hogyan lehet ráérős munkája kellős közepén is, mert a függetlenség és összeszedettség olyan szellemében dolgozik, hogy még a munkája is imádság. Ilyen embernek az egész nap otium sanctum. Imája, olvasása, munkája együtt adja neki a felüdülést és nyugalmat. Egyik ellensúlyozza a másikat. Szent Benedek szerzetesi napirendjének egészséges, nyugodt körforgása: liturgia, elmélkedő olvasás és kétkezi munka a mezőn - jól teljesíti ezeket a feltételeket.

(Illusztrációk: Simon András grafikáiból.)

Hogyan elmélkedjünk?

• Az ajakimát is csak akkor végezzük Istennek tetszően, ha elmélkedéssel kezdjük és kísérjük. Az ima fogalmához hozzátartozik az elmélkedés fogalma is.

"Az ember ilyenkor sokkal jobban teszi, ha nem búsul emiatt, hanem belenyugszik abba, hogy egyelőre nem képes az ő szegény megbolondult értelmét észre téríteni s imádkozik úgy, ahogy tud. Vagy esetleg ne is imádkozzék, hanem tekintse betegnek a lelkét s engedje, hadd pihenjen meg szegény, ő maga pedig töltse idejét valami más erényes foglalkozással. Ez a tanács azoknak szól, akik már gondosan vigyáznak magukra és megértik, hogy nem lehet Istennel és a világgal egyszerre beszélni. Ellenben az teljesen mitőlünk függ, hogy keressük az egyedüllétet. Adja Isten, hogy ez magában véve elég legyen annak megértésére, hogy ima közben kivel van dolgunk és hogy mit felel az Úr a mi kéréseinkre. Mert azt hiszitek talán, hogy Ő hallgat; azért, mert a fülünk nem hallja a szavát? Szó sincs róla. Nagyon is beszél a szívünkhöz, ha szívünkből fakad az imánk. Nagyon hasznos dolog az is, ha elgondoljuk, hogy az Úr mindegyikünket külön-külön tanított a Miatyánkra s hogy most is folyton magyarázza azt nekünk. Mert hiszen a Mester soha sincsen oly messze a tanítványától, hogy hangosan kellene kiáltozni hozzá, hanem ellenkezőleg, ott van az oldala mellett. Mennyire szeretném én, ha megjegyeznétek, hogy csak akkor fogjátok jól imádkozni a Miatyánkot, ha annak oldala mellett maradtok, akitől tanultátok! Azt fogjátok talán erre mondani, hogy hiszen ez már elmélkedés, erre pedig képtelenek vagytok s hogy nem is szándékotok elmélkedni, hanem csak ajakimát akartok végezni. Mert hát vannak türelmetlen és kényelemszerető emberek, akik nem lévén hozzászokva ahhoz, hogy az imádság elején összeszedjék az eszüket s mivel ez fáradságukba kerülne, egyszerűen kijelentik, hogy erre teljesen képtelenek s hogy ők csak ajakimát tudnak végezni. Hiszen abban igazatok van, hogy amiről én beszélek, az csakugyan elmélkedés, de én meg biztosítlak arról, hogy ennyi elmélkedésnek kell lennie az ajakimában, ha jól akarjuk végezni és ha nem felejtjük el, kivel beszélünk. Mert az meg kötelességünk, hogy igyekezzünk figyelemmel imádkozni; pedig hát ennyi, amennyit én kívánok, az éppen csakhogy elégséges - és adja Isten, hogy elégséges legyen - a Miatyánknak figyelemmel való elimádkozásához és ahhoz, hogy elkerüljünk minden oda nem való dolgot. Sokat próbálgattam magam is s úgy találtam, hogy a legjobb módszer Őreá irányítani a figyelmet, akihez a szavakat intézzük. Azért is legyetek türelemmel s szokjatok hozzá ehhez az annyira szükséges módszerhez." (Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja, XXIV. fejezet)

Thomas Merton kis könyvének folytatása:

Az elmélkedés igazán egyszerű dolog, és nincs sok szükség részletekbe menő technikai utasításokra, hogy megtanuljuk. De ez nem jelenti azt, hogy lehetne gondolati imát gyakorolni állandó és szoros belső fegyelem nélkül. Különösen igaz ez a mi korunkban, amikor egy anyagias társadalom értelmi és erkölcsi petyhüdtsége megfosztotta az ember természetét belső energiájától és lelkiességétől. De ha szükséges is a fegyelem, ez nem rója minden emberre azt a kötelezettséget, hogy egy és ugyanazon merev rendszert kövesse. Más szigorúnak és megint más merevnek lenni. A jól fegyelmezett lélek éppúgy, mint a jól fegyelmezett test fürge, ruganyos és alkalmazkodó. Az a lélek, amely nem hajlékony és nem szabad, nem képes előrehaladni az imádság útjain. Oktalan merevség kezdetben talán látszólag eredményeket hoz, de végül is csak megbénítja a belső életet. Mindenesetre vannak a gondolati ima egészséges gyakorlásának bizonyos általános követelményei. Ezeket nem lehet elhanyagolni.

Összeszedettség

Ahhoz, hogy elmélkedjem, vissza kell vonnom lelkemet mindattól, ami akadályoz, hogy a szívemben jelenlévő Istenre figyeljek. Ez csak úgy lehetséges, ha összeszedem érzékeimet. De alighanem hasztalanul próbálom összeszedni magamat az imádság idején, ha a nap összes többi részében szabadjára engedem érzékeimet és képzeletemet. Következőleg az elmélkedés vágya magában foglalja azt az erőfeszítést, hogy az egész nap folyamán megőrizzünk valamennyi összeszedettséget. Azt jelenti ez, hogy a hit légkörében élünk, időnként felfohászkodunk és Istenre figyelünk. A bennünket körülvevő mai világ tantaluszi problémát vet föl mindenkinek, aki az összeszedettség szokását kívánja megszerezni.

Az igazi összeszedettség ára az a szilárd elhatározás, hogy szándékosan semmi olyasmi iránt nem érdeklődünk, ami nem hasznos vagy nem szükséges belső életünkben. A körülvevő világ minden oldalról érzelmeket és érzéki étvágyat felkorbácsoló haszontalan felhívásokkal támad nekünk. Rádió, újság, mozi, televízió, hirdetőtáblák, neonfények örökös izgatással vesznek körül, hogy pénzünket és életerőnket értéktelen, röpke kielégülésekre pazaroljuk el. Minél többet vásárolunk, annál jobban sürgetnek, hogy vegyünk még többet. De minél többet hirdetnek, annál kevesebbet kapunk. És mégis; minél többet hirdetnek, annál többet veszünk. Tulajdonképpen az egész csak lármaverés, a világban nem fogunk kielégülést találni, csak hiú reményeket- és várakozósokat, amelyek sohasem teljesülhetnek.

Azért mondom ezt, hogy megmutassam: abból, amit folyóiratokban vagy újságokban olvasunk, vagy pedig a moziban vagy másutt látunk-hallunk, igen sok dolog minden szempontból tökéletesen haszontalan. Az első, amit meg kell tennem, ha az elmélkedést akarom gyakorolni: fejlesszek ki erélyes e l l e n á l l á s t azokkal az értéktelen felszólításokkal szemben, amelyeket a modern társadalom érzékeimhez intéz. Tehát meg kell tagadnom vágyaimat.

Nem beszélek itt rendkívüli aszketikus gyakorlatokról, csak arról az önmegtagadásról, amelyet a józan ész és az Evangéliumok szabályai szerinti élet követel. A mai nyugati világban az ilyen önmegtagadás hősiességet kíván. Gyakorlatban ez azt jelentheti, hogy nagyrészt, vagy majdnem egészen lemondok arról a sokféle fényűzésről, amit már-már szükségesnek tekintettem. Legalábbis addig meg kell ezt tennem, ameddig nem tettem szert elegendő önuralomra, hogy ezeket a dolgokat úgy használjam, hogy ne legyek rabszolgájukká.

A rászorulás érzése

Hogy komoly és gyümölcsöző elmélkedést végezhessünk, úgy kell imánkhoz fognunk, hogy valóban átérezzük: szükségünk van ezekre a gyümölcsökre. Nem elég úgy fordítani figyelmünket a lelki dolgokra, ahogyan valami természeti tüneményt figyelünk meg, vagy egy tudományos kísérletet végzünk. A gondolati imában olyan birodalomba léptünk, amelynek nem mi vagyunk az urai többé, olyan igazságok szemléletét tűzzük ki magunk elé, amelyek felülhaladják természetes megértésünket, s mégis sorsunk titkát tartalmazzák. Isten életébe igyekszünk mélyebben behatolni. De Isten végtelenül fölöttünk áll, jóllehet bennünk van, és létünk ősoka. A Vele való szoros egyesülés kegyelme ugyan olyasvalami, amit imával és jócselekedetekkel elérhetünk - de mégis csak az Ő ajándéka marad.

Az alamizsnát kérő embernek másképpen kell viselkednie, mint aki azt kívánja, ami jogosan jár neki. Ha az elmélkedés nem több, mint lelki igazságok szenvtelen tanulmányozása, az nem mutatja, hogy vágyakoznánk teljesebben részesülni lelki jótéteményekben az imádság gyümölcseként. Úgy kell elmélkedéshez fognunk, hogy belátjuk: szegény a lelkünk, semmink sincs abból, amit keresünk, és mi magunk is nyomorult semmik vagyunk a végtelen Isten színe előtt.

Mintaképünk lehet a példabeszédbeli tékozló fiú. Miután távoli országban elpazarolta örökségét, éhhalál fenyegette; mint disznópásztor még az állatainak vetett hulladékból sem tudott egy keveset szerezni magának. De „magába tért”. Elmélkedett állapotán. Elmélkedése rövid volt és velős. Ezt mondta magában: „Én itt éhen pusztulok, míg otthon apám házában a szolgáknak bőven von mit enniük. Visszatérek hazámba és atyámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezzenek. Befogadsz-e béreseid közé?”

Az egyházatyák úgy látták, hogy mindegyikünk többé-kevésbé hasonló a tékozló fiúhoz: távoli vidéken éhezünk, messze Atyánk házától. Ez az emberiség közös állapota, mióta a mulandó dolgok rendetlen vágya és az önmagunk dédelgetésére és a bűnre való állandó hajlam száműzte Istentől és a Paradicsomból. Minthogy ténylegesen ez a helyzetünk, és minthogy gondolati imánk utazás az időből az örökkévalóság, a világból Isten felé, következésképpen csak akkor elmélkedhetünk jól, ha legalábbis bennfoglalóan tisztában vagyunk utunk kiindulópontjával.

Ez így vagy amúgy a lelkiélet minden szintjén igaz. A szentek kétségtelenül sokkal élesebben észreveszik a szakadékot önmaguk és Isten között, mint azok, akik állandóan a bűn szélén élnek. Amint haladunk a belső életben, rendszerint mind kevésbé kell külön fölébresztenünk magunkban a számkivetésnek és a lelki szükségnek ezt az érzését. Az Istentől csak homályosan megvilágított léleknek viszont igen kevés fogalma van saját szegénységéről. A legkomolyabb bűnöket egészen ártalmatlannak tartja.

A szokásszerű önelégültség szinte mindig a lelki megrekedés jele. Az önelégült nem érzi többé magában a valódi ráutaltságot, sürgető igényt Isten iránt. Elmélkedései kényelmesek, megnyugtatóak és üres szócséplések. Gondolati imája gyorsan átcsap ábrándozásba, elszórakozásokba, vagy éppen leplezetlen alvásba. Ezért megpróbáltatások és kísértések igazi áldásnak bizonyulhatnak az imaéletben, egyszerűen mert rákényszerítenek az imádságra. Amikor kezdjük fölfedezni, mennyire szükségünk van Istenre, akkor tanulunk meg először igazán elmélkedni.

Az elmélkedés: aktív magatartás és egyesülés

Folytassuk Thomas Merton kis könyvének sorozatát:-)

Avilai Szent Teréz a belső ima útját magyarázva, az okoskodó elmélkedésről mondja:

• Visszatérve tehát azokra, akik sokat elmélkednek, én azt mondanám, hogy akármennyire érdemszerző legyen is, ne fordítsák egész idejüket elmélkedésre.(...) Tegyük föl, hogy a kínszenvedésnek egyik részletéről elmélkedünk, mondjuk arról, amidőn az Úr ott állt az oszlophoz kötözve. Az értelem kutatja és fontolgatja az okokat és körülményeket, amelyek megvilágítják Ő Szent Felségének nagy fájdalmait és kínjait, ebben a teljes elhagyatottságában; és sok egyéb dolgot, amelyet ez a lelki tehetség, működésével mindebből levonhat. Ha az illető tudós ember, akkor csak kezdje, folytassa és fejezze is be mindig ezzel az imádkozási móddal, mert ez a lehető legjobb és legbiztosabb út, mindaddig, amíg az Úr föl nem emeli más, még pedig a természetfölötti ima színvonalára. Azt mondtam, hogy tegyen úgy mindig. Megjegyzendő azonban, hogy sok olyan lélek van, akinek nagyobb hasznára szolgál, ha másról elmélkedik, nem pedig a kínszenvedésről. Mert amint sok lakás van az égben, úgy sok út is vezet oda. Egyeseknek az való, hogy a pokolról elmélkedjenek, mások számára megfelelőbb tárgy a mennyország, olyannyira, hogy a pokolnak még a gondolata is lesújtja őket. Vannak, akiknek annyira gyöngéd a szívük, hogy nagyon szenvednek, ha folyton az Úr kínszenvedéséről kell elmélkedniük; ellenben fellélegzenek, és nagyobb hasznukra van, ha Istennek hatalmát és nagyságát szemlélik a teremtményekben, vagy pedig fontolgatják irántunk való végtelen szeretetét, amely mindenben megnyilvánul. Ez is kitűnő módszer. De azért ne mellőzzük soha hosszabb időre Krisztus Urunk életét és kínszenvedését, mert végre is ez a maradandó forrása üdvösségünknek.

A misztikusok, és Thomas Merton szerint is "minden kegyelem a Kereszten függő Krisztus átdöfött oldalából árad":

      A gondolati imát tárgyaló írók gyakran hangsúlyozzák, hogy az elmélkedés gyümölcsei legyenek meghatározott erények és más közvetlen, gyakorlati eredmények. Nagyon igaz, hogy az elmélkedés célja gyakorlati: világosságot kell árasztania cselekedeteinkre, hogy valamennyi gyümölcsöző legyen az Istennel való közösségben. Az elmélkedést ezért két célhoz való viszonyában vizsgálhatjuk; egyik elvezet a másikhoz. Gondolati imánk közvetlen célja lehet az, hogy megértsünk egy meghatározott igazságot, eltökéljük, hogy így és így cselekszünk, megoldjunk valami lelki problémát; mindez előkészít bennünket egy bizonyos egészen határozott kegyelem befogadására, amely napi kötelességeink gyakorlati megvalósításához szükséges.

      De minden gondolati ima végső célja a közösség Istennel. Persze teljesen igaz, hogy az elmélkedés egy közvetlen, gyakorlati célra készít föl bennünket a földön, szem előtt tartva Istennel való jövendő égi egyesülésünket. Itt azonban azt szeretném hangsúlyozni, hogy minden elmélkedés, a gondolati ima minden aktusa, még ha valami közvetlen gyakorlati célja van is, közvetlen összeköttetésbe kell, hogy hozzon bennünket Istennel. Ez az elmélkedés igazi gyümölcse. Minden más közvetlen gyakorlati cél másodlagos, alá van vetve ennek az egy elvnek és mindennél jelentősebb célnak.

      Vegyünk egy példát. Tegyük fel, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak szenvedéseiben tanúsított türelméről elmélkedem. Éspedig közvetlen gyakorlati célból: nehéz helyzettel állok szemben, és ez segíteni fog a türelem gyakorlásában. Belső látásom a Megváltóra összpontosul, aki harag vagy megvetés, neheztelés vagy zavar nélkül, hallgatagon és a legnagyobb belső nyugalommal fogadta a legsúlyosabb igazságtalanságot és hálátlanságot, nem is szólva a keserves testi és erkölcsi szenvedésről. Látom, hogy képes volt mindezt minden ember iránti tiszta és önzetlen könyörülettel elviselni, azokat is beleértve, akik halálra adták.

       Azt is be fogom látni, hogy amikor így cselekedett, nemcsak tisztes távolságból csodálandó példát hagyott rám. Keresztségi fogadalmam erejében köteles vagyok követni ezt a példát, és valamelyest utánozni magamban az Ő türelmét, szelídségét és nyugalmát a szenvedés idején. Maga Jézus mondotta: „Aki nem veszi fel keresztjét és nem követ engem, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,27).

       Azért mindezt látva, akaratom egész erejével kívánni kezdem, hogy saját megpróbáltatásaimban, amennyire tőlem telik, ugyanezt a türelmet gyakoroljam. Viszont ismerem lelkem gyöngeségét és tökéletlenségét és a szorongató támadásokat, tehát mindenekfölött komolyan és alázatosan fogok imádkozni kegyelemért, hisz anélkül nem remélhetem, hogy valaha is legyőzöm türelmetlenségemet, lobbanékonyságomat, erőszakosságomat és önhitt hajlandóságomat mások megítélésére és megbüntetésére.

      Az ilyen elmélkedés közvetlen gyakorlati célra irányul. Célja a türelem gyakorlása. Azt a kegyelmet keresi, amely elég erőssé fog tenni, hogy szelíd legyek. A szelídség és a rossznak való nem erőszakos ellenállás az erősség legmagasabb fajtáját követeli meg, olyan erőt, amely csakis Krisztus keresztjéből áradhat rám! Ha jól végzem, elmélkedésem a türelem erejének növekedésében gyümölcsözik. Türelmem segítségével úgy viselem el a megpróbáltatásokat, hogy lelkem megtisztul sok tökéletlenségtől és a kegyelem sok akadályától. Megtanulom jobban felismerni magamban a harag forrásait. Így növekedni fogok a szeretetben, és minthogy a szeretet a természetfölötti érdem forrása, nagyobb fokú egyesülést érdemlek ki Istennel a mennyben.

      Természetesen itt a földön is szeretetteljesebb és erényesebb leszek. De ez még nem az, amit az elmélkedés végső célján értek. Az elmélkedés végső célja: bensőségesebb közösség Istennel, nemcsak a jövőben, hanem itt és most!

      Ezért ahhoz, hogy igazán mély és érett elmélkedést végezhessek Krisztus szenvedéséről, lelkileg azonosulnom kell Vele szenvedésében. Emlékezzünk arra, mit föntebb mondottunk Krisztussal való egyesülésünkről a szentmisében és főleg a szentáldozásban. XII. Piusnak a liturgiára vonatkozó szavait éppen olyan jól lehet alkalmazni a keresztény elmélkedésre: az a szerepe, hogy „létrehozza szívünkben az isteni Megváltó hasonlatosságát a Kereszt titka által”.

       Persze nem arról van szó, hogy sohasem szabad más titokról elmélkednünk, mint a passióról. De minthogy minden kegyelem a Kereszten függő Krisztus átdöfött oldalából árad, az ő szenvedése ténylegesen Istennel való egyesülésünk és természetfölötti átalakulásunk kiérdemlője és hatékony elve. Világos ez Szent Pál efezusi levelének 2. fejezetéből, ahol az Apostol kimondja: Krisztus a Kereszten helyreállította a békét ember és ember, valamint az emberiség és Isten között. Krisztus valóban magára vette minden ellenségeskedésünket, és „megölte” őket önmagában a kereszten, úgyhogy „Ő a mi békénk”, és benne mind egyek vagyunk ugyanazon Lélekben az Atyaistennel (Ef 2,11-22). Krisztus keresztje és feltámadása a keresztény misztikának kétségtelenül legbensőbb középpontja.

       Ez a nagy teológiai igazság szükségtelenné teszi, hogy sokáig keresgéljük, miben álljon „közösségünk” vagy „azonosulásunk” Jézussal a gondolati imában. Ez a közösség nem csupán lélektani azonosulás, érzelmi szimpátia dolga, nem annyi, hogy szívünkben fölkeltjük mindazt az érzést, amiről azt képzeljük, hogy a Megváltó érzései voltak a kereszten. Nem is egyszerűen erkölcsi közösség, amelyben értelmünkkel és akaratunkkal igyekszünk létrehozni magunkban az Ő erkölcsi beállítottságát. Egyesülésünk Jézussal lelki jellegű, és sok esetben szentséginek, vagy csaknem szentséginek is kellene lennie.

       Azt értem ezen, hogy a kegyelem ill. a szeretet rendjében lévő egyesülésről vagy azonosulásról van szó. A kegyelem mindenekfölött az imádsággal, a szentelmények és szentségek használatával jut el hozzánk. A „csaknem szentségi” kifejezést olyan helyzetekre való tekintettel használtam, amikor gondolati imánk előmozdítja és fejleszti bennünk a szentségek gyümölcsöző vételét, vagy pl. olyan szentelmények segítségével elmélkedünk, mint a Biblia, a keresztút vagy a szentolvasó.

       A kegyelem a természetfölötti és a lelki élet elve. Isten fiaivá tesz bennünket. Vagyis azt eredményezi, hogy lelkileg magából az isteni életből élünk. Ez az isteni élet lelkünkben nem csupán szókép. Az élet élettevékenységekben jut kifejezésre. A kegyelem természetfölötti élete nemcsak életet önt Krisztus Titokzatos Testének egész szervezetébe, hanem minden eleven tagjában az erény tevékenységeit és a szemlélődés életét hozza létre, ez pedig Isten különleges jelenlétének megnyilvánulása a lélekben.

      Már most ez a kegyelmi élet nem más, mint Krisztusnak, Isten egyszülött Fiának az élete. Krisztus szenvedésének érdemei által Isten életében osztozunk. Szenvedésében és halálában való titokzatos részvételünkkel Isten fogadott fiaivá leszünk, úgy, amint ő Istennek természet szerinti Fia. Fogadott fiúságunk abban az isteni életben merül el, amelyet Jézus, mint a legfölségesebb Szentháromság második Személye saját jogán birtokol. Szent Tamás azt tartja, hogy Krisztusnak, mint a Titokzatos Test „Fejének” hatalmában áll kegyelmet árasztani a Test minden tagjába. És ez nemcsak teológiai vélemény. Az Egyház tanítása, hogy Jézus csakugyan állandóan küldi a kegyelem életadó áramait minden vele egyesült lélekbe.

       Ez az igen rövid vázlat is elég ahhoz, hogy mindenki megérthesse azt az egyetlen nagy elvet, amelyen a szemlélődő imában Krisztussal való azonosulásunk fordul. Íme az elv: Krisztus Titokzatos Testének minden tagjában valóságosan megvan Krisztus isteni élete, és „titokzatosan” azonosulnak Vele a szó tág értelmében. Ezt az azonosulást a keresztség fölvétele, vagy pedig a tökéletes szeretettől éltetett hit vagy bűnbánat bármelyik aktusa hozza létre. Az azonosulás valóságos, és tulajdonképpen ez a mi természetfölötti életünk. De mi ennek nem vagyunk tudatában. Az az azonosulás tehát, amelyet a gondolati imában igyekszünk megvalósítani, t u d a t o s realizálása annak az egységnek, amelyet a kegyelem már valóságosan létrehozott lelkünk és Isten között. 

       Ez a gondolati ima titka, és ez a szemlélődés titka is. Ha gondolati imánk nem mozdítja elő, hogy ráébredjünk Istennel való egységünkre, Tőle való tökéletes függésünkre lelkiéletünk minden lényeges tevékenységében, és az ő állandó szerető jelenlétére lelkünk mélyén, akkor nem érte el azt a teljes hatást, ami a célja. Szemlélődő lelkek rendszerint különösen vonzódnak Isten bennük való jelenlétének gondolatához, vagy valami más formában köti le őket annak tudata, hogy Ő közel van legbensőbb valójukhoz. Olyan kegyelem ez, amelyet - bár a lelkiéletben egészen normális dolog - nem mindenki kap meg. De még azoknak is, akikben nincs meg ez a különös vonzalom, be kellene látniuk: gondolati imájuk szerepe az, hogy valamiképpen tudatos közösségbe hozza őket Istennel, természetes és természetfölötti életük forrásával és a bennük lévő minden jó ősokával.

Az elmélkedés: aktív magatartás a hitben

Minden hasonlat sántít valahol. Az űrrakétáról szóló képünk félrevezetheti az élénkebb képzeletet. Az elmélkedésnek nem kell színdúsnak vagy látványosnak lennie. Gondolati imánk hatékonyságát nem azok szerint a belső tűzijátékok szerint kell megítélni, amelyek imádságunk idején felsziporkáznak bennünk. Ellenkezőleg: bár a jó elmélkedés gyümölcse néha égő, érezhető szeretet lehet az igazságba való élénk betekintés eredményeképp, ezekben az ún. „vigasztalásokban” nem szabad fenntartás nélkül megbízni, vagy önmagukért keresni őket. Legyünk mélységesen hálásak, ha imánk valóban növeli bennünk a világos megértést és átérzett nagylelkűséget, és semmiképpen se vessük meg az érezhető áhítat ösztönzését, amikor segítségünkre siet, hogy nagyobb alázattal, hűséggel és bátorsággal tegyük meg azt, amit tennünk kell. Minthogy azonban a gondolati ima gyümölcsét a lélek mélyén: az akaratban és az értelemben szüreteljük le, nem pedig a megindulás és ösztönös reakciók szintjén, nagyon is lehetséges, hogy a látszólag „hideg”, érzelmek nélküli elmélkedés a legnagyobb mértékben hasznos. Nagy erőt adhat az ilyen, és átlelkesítheti belső életünket, fölemel az érzékek színvonala fölé, és megtanít arra, hogy az értelemtől és a hit elveitől irányíttassuk magunkat.

• Olykor a jónak ígérkező elmélkedést még el is ronthatja az érzelmi jelleg. Ha a szentimentalizmus terméketlenné teszi a csírázó eszmét, ez tétlenségbe ringathatja az akaratot, és meghiúsíthatja a kegyelem lelki hatását.

Ez az egyik pont, ahol a tudatlanság nehézzé vagy éppen lehetetlenné teszi az előrehaladást a gondolati imában. Akik úgy gondolják, hogy elmélkedésüknek mindig érzelmi kitörésben kell kicsúcsosodnia, azok két hiba egyikébe esnek. Vagy úgy találják, hogy érzelmeik kiszáradnak és imádságuk „gyümölcstelen”; ezért azt következtetik, hogy csak az idejüket pazarolják, és feladják az erőlködést, inkább valami más úton tesznek eleget szenzációéhségüknek. Vagy pedig azok közé tartoznak, akiknek érzelmei kimeríthetetlenek. Még talán sírni is tudnak mindig ima közben. Némi elmélyedéssel és az erőfeszítés megfelelő fajtájával egész könnyen kitermelik a lángoló buzgóság érzelmeit, amikor csak kívánják. Ez azonban veszedelmes siker. Az érzelmi sokoldalúság a belső élet kezdetén segítség, de később a haladás akadálya lehet. Kezdetben, mikor érzékeink könnyen elcsábulnak a teremtett gyönyörök felé, szükség van rá, hogy érzelmeink is élvezzék valamennyire az imát, észrevegyék értékét, különben meggátolják Isten felé fordulásunkat. Így tehát a lelki dolgok ízlelésének alázatos és földies kezdetből kell kiindulnia az érzékek és az érzelem területén. De ha imádságunk mindig érezhető gyönyörben és belső vigasztalásban végződik, akkor kockáztatjuk, hogy leragadunk ezeknél, pedig korántsem ez az út vége.

• Mindig az illuminizmus és hamis miszticizmus veszélyével jár, ha azok, akiket könnyen magával sodor a képzelet és a megindulás, túlságoson komolyba veszik az imádságban tapasztalt élénk benyomásokat, és azt képzelik, hogy saját egzaltált érzéseik hangja igazán Isten hangja.

Az elmélkedés igazi légköre nyugodt, békés, kiegyensúlyozott. Az elmének képesnek kell lennie, hogy egyszerű és békés gondolkodásra adja magát. Nem kell ehhez brilliáns értelem. Az akarat irányuljon a jóra, és erősödjék benne az Istennel való egyesülés vágya. Nem szükséges úgy éreznie, hogy a lángoló szeretet elragadtatásában részesül. A jó elmélkedés lehet egészen „száraz”, „hideg” és „sötét” is. Sőt jelentős mértékben megzavarhatják akaratlan elszórakozások. Keresztes Szent János mondja valahol, hogy „a legjobb gyümölcs hideg és száraz országban nő”. Mindazonáltal ez a száraz elmélkedés eltölti a lelket alázattal, békével, bátorsággal és azzal az elhatározással, hogy kitart lelki haladásunk akadályainak kiküszöbölésében. Elmélkedéseink szokásszerűen egész prózaiak lehetnek, még egy kicsit tompák is. Ez nem számít, ha értelmünk és akaratunk mélyét sikerül közvetlenül ráirányítaniuk Isten dolgaira - nem fontos, milyen homályos esetleg lelki látomásunk.

A jó elmélkedés nem szükségszerűen adja meg nekünk a keresett lelki igazság teljesen tiszta megértését. Ellenkezőleg: amint előbbre haladunk a belső életben, az isteni dolgok megragadása gondolati imánkban valahogy határozatlanná kezd válni, mert értelmünk úgy találja, hogy az emberi megértés számára túlságosan hatalmas titkok elé került. Szükségképpen lehetetlen, hogy emberi elme ezen a földön látható világossággal megértse Isten dolgait a maguk valójában. Az isteni dolgok szemlélődő „megtapasztalását” a „tiszta hit” sötétjében szerezzük meg, olyan bizonyosságban, amely semmiféle világos emberi evidenciát nem tud felhozni támogatására, mégis rendíthetetlen.

Ezt mindaddig nem lehet megérteni, míg emlékezetünkbe nem idézünk egy egészen alapvető igazságot: azt, hogy az elmélkedés ereje nem az okoskodásból fakad, hanem a h i t b ő l. Nem kell félnünk, hogy tévedünk, ha azt állítjuk: elmélkedésünk olyan jó, amilyen a hitünk. Ezért az elmélkedéskor szem előtt tartandó cél nem annyira az, hogy értelmünkkel behatoljunk az isteni igazságokba, mint inkább az, hogy szilárdan megragadjuk őket hitünkkel, mert ez tesz képessé arra, hogy egész valónkkal átkaroljuk ezeket az igazságokat. Nem jelenti ez azt, hogy az értelem ki van zárva a gondolati imából, és jámborkodó ködösítés pótolja. Végre is a hit az értelem és egyben az akarat aktusa, amelyet az isteni kegyelem világossága természetfölötti szintre emel. Minden elmélkedőnek tisztában kellene lennie Szent Anzelm mondásának teljes jelentőségével: credo ut intelligam, „hiszek, hogy értsek”. Csak szilárd hit hozhat igazi lelki világosságot imaéletünkbe. Hogy ezt a hitet gyakoroljuk, összpontosítsuk elmélkedésünket Urunk egyes mondásaira az Evangéliumban, vagy az Istentől sugallt Írások más szavaira, és újítsuk meg azt az erős hitünket és meggyőződésünket, hogy ezek bizonyosan az üdvösség igéi, a szántóföldben elrejtett kincs, amelyért minden mást el kell adnunk, minden más igazságot elhagynunk, hogy eljuthassunk Istenhez. Hagyjuk, hogy ezek az „üdvözítő szavak” szívünk mélyére hulljanak, és teljesen birtokukba vegyék azt. Ilyen módon éppen a száraz imádság idején gyakorolhatjuk a legtermékenyebben hitünket, és ne feledjük, hogy a hit időnként sok küzdelmet és erőfeszítést követelhet meg. Mindenekfölött akkor, ha becsületes. Mert előfordulhat, hogy nagy nehézségekkel, emberi bizonytalankodással kell szembenéznünk, mégpedig elszánt őszinteséggel. A hit kockázat és felszólítás, s akkor a legtisztább, ha erőfeszítéssel és szellemi áldozattal kell fizetnünk érte. Az ilyen erőfeszítés és áldozat helye az elmélkedés.

• Ha Istenről és Isten útjáról való értelmi látomásunk kezdi is elveszíteni éles körvonalait a „nemismerés felhőjében”, soha ne zavarodjunk meg komolyan abban a tekintetben, hogy mit keresünk: az Istennel való egyesülést. Nem szükséges, hogy a gondolati ima megláttassa velünk azt az Istent, akit keresünk, de mindig meg kell erősítenie abban az elhatározásunkban, hogy Őt keressük, senki mást. Lehet, hogy nem mindig mutatja meg világosan az utat, amelyen megtaláljuk Őt: de mindig nagyobb meggyőződéssel kell eltöltenie, hogy semmi mást nem érdemes megtalálni. Azért ha imánk tárgya talán sötétben rejtőzködik is, az elmélkedés mégis egyre inkább világossá teszi, hogy ez a tárgy minden erőfeszítésünk egyetlen célja. Ebben az értelemben Isten és az Istenhez vivő út a gondolati imában való előrehaladásunk során mind „határozottabbá” válik.

Az elmélkedés a Szentírásban

      A Teremtés könyvében olvassuk, hogy Izsák este kiment a mezőre elmélkedni (24, 63). Miről elmélkedett? A pátriárkák nagyon közel álltak Istenhez, Ő családiasan beszélt velük. Mindig karnyújtásnyira volt Noé, Ábrahám, Izsák, Jákob életében. Mikor a zsidók Ábrahám, Izsák és Jákob Istenét szólongatták, azt szólították, akit atyáik ismertek, azt, aki atyáik által üdvösséget ígért nekik. Bár az ember kiűzetett a paradicsomból, egynéhány választott még mindig élvezett valamit abból az Istennel való bizalmasságból, ami hozzátartozott a régi időkhöz, - Ádám és Éva hallotta az ő hangját, amint alkonyat táján az Édenkertben sétált.

      Hogy miért Mózes kapta a törvényt a Sinai hegyen, annak egyik oka az volt, hogy a választott nép félt közvetlenül beszélni Istennel, vagy hagyni, hogy Ő szóljon hozzájuk.

• „És az egész nép hallotta a mennydörgéseket és a harsonazengést, látta a lángokat és a füstölgő hegyet, s megrettenve és a félelemtől remegve megállt a távolban, és mondta Mózesnek: Te szólj hozzánk, s meghallgatjuk, ne az Úr szóljon hozzánk, hogy meg ne találjunk halni! (Kiv 20,18-19)”

      Az Úr törvényén való elmélkedés ebben az időben valóságos helyettesítője volt az Istennel való bizalmas családiasságnak, a pátriárkák örömének és világosságának. Lehetne-e ez így, ha a Törvényen való elmélkedés nem vezetett volna az értelem és akarat egyesülésére Istennel, nem a vele való szent és természetfölötti társalgásban gyümölcsözött volna, amelyet megszentelt a gyermeki félelem és szentté avatott a tisztelet, engedelmesség és önfeláldozó szeretet? Ennek az elmélkedésnek a jutalma a természetfölötti okosság fénye volt, a Törvény jelentésébe behatoló bölcsesség. A Törvényen való elmélkedés azt jelentette, hogy az emberek nemcsak külsőleg teljesítették előírásait, hanem megértették ezek horderejét, Istennek az emberrel való céljaira vonatkoztatva látták őket. Ez a megértés az embert szemtől-szembe állította Isten hatalmával és irgalmával, amely a szent népnek tett ígéreteiben és velük való terveiben tükröződött. A megértés gyümölcse pedig törhetetlen erkölcsi erő, természetfölötti bátorság volt.

• „Légy tehát erős és felette bátor, és vigyázz arra, hogy teljesítsd az egész törvényt, amelyet Mózes, az én szolgám meghagyott néked; ne térj el attól se jobbra, se balra, hogy boldogulj mindenben, amit cselekszel. Ne hiányozzék a törvény könyve a szádból, hanem elmélkedjél rajta nappal és éjjel, és vigyázz arra, hogy teljesítsd mindazt, ami abban írva van: akkor sikerre visz utad, és megérted szavát (Józsue 1,7-8).”

      Ennek az elmélkedésnek kell kísérnie a Törvény olvasását és recitálását. Szavainak van valami értelmük, ha szánkban hordjuk őket, de csak akkor teljes az értelmük, ha ugyanakkor életünkben is teljesítjük. A Törvényen való elmélkedés tehát nemcsak gondolkodást, tanulmányozást jelent, hanem azt, hogy éljük, és közben teljesen vagy viszonylag teljesen megértjük: mi volt Isten célja azzal, hogy akaratát kinyilatkoztatta nekünk.

      De mi ez a cél? Látni fogjuk, hogy isten igazi szándékait az emberrel nemcsak igazságosságának törvénye, hanem - és különösen - irgalmának ígérete tartalmazza. Ábrahámnak tett ígéreteiben már benne rejlik irántunk való egész szeretete. „Az igaz ember” az ezekbe az ígéretekbe vetett „hitből él”.

      A zsoltárok mindenütt erről az Isten Törvényén való „elmélkedésről” énekelnek. De a Törvény fölött és a Törvényen túl a zsoltárok költőit Isten irgalmának megtapasztalása ragadja el: az, amikor rájönnek, milyen hűséges Ő az ígéreteihez: „Misericordias Domini in aeternum cantabo!” A zsoltárok nemcsak Isten Törvényének jóságáról és szépségéről elmélkednek, nemcsak annak az életnek boldogságáról, amelyet a Törvény tart rendben, hanem mindenekfölött arról a legfelsőbb, extatikus boldogságról, amely Isten irgalmának ingyenes adománya a szegények, az „anawim” számára - azoknak, akiknek nincs emberi reménységük, nagyságuk vagy támaszuk, s azért Isten különleges hatalma és részvéte övezi őket pajzsával és halmozza el szeretetével. A szeretet-ihlette elmélkedés a zsoltárokról az isteni részvét nagy misztériumának kulcsa.

      Ezért a zsoltáros gyakran fölébe emelkedik annak a színvonalnak, amelyen az ember csak akaratának külső kifejezésében találja meg Istent. Gyakran visznek közel a zsoltárok magához Istenhez, a könyörületes Istenhez, aki igazságot ígért az elnyomottaknak, irgalmat és üdvösséget az ő népének. Az az elmélkedés, amelyről a zsoltárok folyvást zengenek, gyakran emelkedik Isten örök irgalmasságának szívet átjáró megtapasztalásáig. Akkor a zsoltáros dicsőítésben tör ki; mert Isten irgalmának ez a megtapasztalása mindenekfölött annak megtapasztalása, hogy ő a legfelsőbb és transzcendens Valóság, és hogy Ő, a minden istenek fölötti Úr, szereti az embereket, kinyilatkoztatta nekik szeretetét és üdvösségüket.

Az Úr kegyelmeit éneklem szüntelen,

szájammal minden nemzedéken át hűséged hirdetem.

Mert mondottam: Szilárdan áll a kegyelem örökre,

hűséged építetted az egekre.

(Zsolt 88,1-3. Ford. Sík Sándor)

     

       Világos tehát, hogy az elmélkedés útja a tökéletes boldogság útja, mert elvezet az élő Isten megismerésére, annak megtapasztalására, kicsoda Ő igazában!

Boldog, aki a gonoszok tanácsát elkerülte,

a bűnösök gyűlésén nem jelent meg,

a káromlók közé nem ült le.

De örömét az Úr törvényében leli,

éjjel-nappal csak azt rebesgeti.

Fa lesz, mit átültetnek folyóvíz mentébe,

gyümölcsöt hoz, ha itt az ideje,

nem hervad levele

és jó minden termése.

Nem így a gonoszok: olyanok, mint a polyva,

a szél azokat elsodorja.

Nem állnak helyt a gonoszok a törvényszék előtt,

a bűnösök az igazak között.

Az igazak közösségét az Úr megőrzi,

a gonoszok gyűlését pusztulás emészti.

(Zsolt 1. Ford. Farkasfalvy Dénes)

      Miközben a szerzetesek éneklik a zsoltárokat, elmélkednek róluk. De Szent Benedek szabályzata olyan időt is biztosít, amikor ezt a zsoltárelmélkedést kóruson kívül végzik. Az elmélkedés fokozatai különbözők. Kezdőknek egyszerűen annyit jelent, hogy könyv nélkül megtanulják a zsoltárokat. Haladottabbak értelmesen behatolnak jelentésükbe.

      Azonban ez a behatolás a zsoltárok jelentésébe nem csupán azt jelentette, hogy egy kommentár segítségével tanulmányozták őket, „ízlelni” kellett jelentésüket, és beinni a szív mélyébe; lassan, elgondolkodva, imádságos lélekkel ismételgetni szavaikat az ember lényének legmélyebb központjában, úgyhogy fokozatosan olyan bensőséges és személyes tulajdonunkká váljanak, akár saját gondolataink és érzéseink. Így „alakítják” a zsoltárok a szerzetes elméjét és szívét Krisztus elméje és szíve szerint. A „meditatio psalmorum” nem csupán kezdőknek szóló gyakorlat; még a tökéletes szerzetes sem hagyja el.

      A szemlélődő lelkek - akárcsak Mária – megőrzik ezeket a szent szavakat, szívükben fontolgatják, úgyhogy újból átélik a zsoltáros mély élményeit. Eközben megérinti őket Isten ujja, fölemelkednek a szemlélődésig, és mélyen behatolnak Krisztus titkába, amely az egész ószövetséget beárnyékolja, mint a táborhegyi fényes felhő. Krisztus mindenütt jelen van a zsoltárokban, a Törvényben és a Prófétákban. és amikor ezekben megtaláljuk Őt, akkor éljük át tökéletes beteljesedésüket, mert rányitunk, hogy Ő, a zsoltárok élete és értelme, mibennünk is ott él.

      Jézus megadta tanítványainak az Eucharisztia áldozatát és szentségét. Ez a roppant adomány, amely titokzatos módon Isten egész bölcsességét tartalmazza, összefoglalja az Úr minden hatalmas művét, és összes között a legnagyobb. Ebben a szentségben bensőségesen egyesülünk Vele és áldjuk Öt, aki „meglátogatta az ő népét” Isten irgalmas szeretetének titkát Krisztus átvert Szíve nyilatkoztatja ki, a „magnum pietatis sacramentum”.

      Bizonyos értelemben véve lényeges az eucharisztikus áldozathoz, hogy elmélkedjünk erről a titokról, mert Jézus azt mondta: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. A szentmise Krisztus áldozatának emlékezete: nem külső megemlékezés, hanem ennek az áldozatnak eleven és a legnagyobb mértékben hatékony reprezentációja, újra-megjelenítése. Szívünkbe árasztja a Kereszt megváltó hatalmát és a feltámadás kegyelmét, és ez képessé tesz arra, hogy Istenben éljünk. A mi életünkben, az eucharisztikus áldozatban való részvétel és Krisztus misztériumába égő szívvel való bekapcsolódásunk tölti be azt a helyet, amelyet az ótestamentumi szentek életében „a Törvényen való elmélkedés” foglalt el.

      Mindamellett, minthogy az Újszövetség nem szünteti meg az Ószövetséget, mi sem szűnünk meg elmélkedni az Úr törvényén. De elmélkedésünket most a „memoria Christí” táplálja: az Ószövetségben rejtőzködő Jézus tudata, észrevevése, megtapasztalása - most, a beteljesedés után.

      Ezt jelentette az elmélkedés Szent Pálnak: önmagunk megtalálását Krisztusban, behatolást az Írásokba, az istenileg megvilágosított szeretet által, isteni örökbefogadásunk fölfedezését, és az Ő dicsőségének dicséretét. Elmélkedjünk az írásokról; amint Szent Pál mondja, ezt mind azért írták, hogy eltöltsön bennünket Isten ígéreteinek megismerésével és teljesülésük reményével. „Mert amit hajdan megírtak, azt tanulságul írták, hogy az Írásból türelmet és vigasztalást merítsünk reményünk megőrzésére” (Róm 15,4). Ha hiszünk abban, amiről elmélkedünk, az ránk nyomja pecsétjét, átalakít, Istennek szentel: „megjelöl az ígéret Szentlelkével”. És mi célból?

• „Hogy Urunk Jézus Krisztusnak Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás lelkét, hogy megismerjétek. Gyújtson lelketekben világosságot, hogy megértsétek, milyen reményre hívott meg benneteket, milyen gazdag az a fönséges örökség, amelyet ő a szenteknek szán, és milyen mérhetetlenül nagy a hatalma rajtunk, akik hiszünk hatalmának nagyszerű munkálkodásában ... (Ef 1,17-19)