Nagy Szent Gergely pápa: Szent Benedek élete és csodái [13]

         37. Abban az évben, amelyben e földi életből eltávozni készült, mind néhány vele élő, mind pedig néhány távol tartózkodó tanítványának előre megmondta szentséges halála napját. A vele levőknek meghagyta, hogy erről senkinek ne beszéljenek, a távollevőknek pedig előre megadta, mi és milyen lesz számukra a jel, amikor majd lelke elhagyta testét. Halála előtt hat nappal kinyittatta sírját, majd hamarosan láz fogta el, és heves forróság kezdte gyötörni. Amikor így a gyöngeség napról napra elhatalmasodott rajta, a hatodik nap az imaterembe vitette magát. Az Úr testének és vérének vétele által megerősödve utolsó útjára, erőtlen tagjait tanítványai kezének segítségével tartotta fenn, és ég felé emelt kezekkel állt ott, amíg imádság közben végsőt sóhajtva kilehelte lelkét. Aznap két testvér nyert látomásban erről azonos kinyilatkoztatást: az egyik a monostorban tartózkodott, a másik távol volt. Azt látták, hogy cellájából egészen az égig egy szőnyeggel borított, számtalan lámpástól fényes, nyílegyenes út nyúlik keleti irányban. Egy tiszteletre méltó külsejű férfi állt ott. Égi fényesség világította meg felülről, és azt kérdezte, kinek az útja ez, amit most itt látnak. Azt felelték, nem tudják, mire ezt mondta nekik: „Ez az az út, amelyen az Úr kedveltje, Benedek az égbe megy” A szent férfiu halálát akkor, ahogy jelen levő tanítványai látták, a távollevők is megtudták, abból a jelből, amelyet előre megadott nekik. Keresztelő Szent János kápolnájában temették el, amelyet ő maga épített, miután Apolló oltárát ott lerombolta.
         38. Abban a barlangban, ahol Subiaco mellett lakott, még most is fényes csodákat tesz, ha a segítségét kérők hittel fordulnak hozzá. Csak a minap történt az az eset, amelyet most elmondok. Egy eszelős nő, aki értelmét egészen elvesztette, hegyen, völgyön, erdőn, mezőn kóborolt éjjel-nappal, és mindig csak éppen ott pihent meg, ahol kimerültsége nyugvásra kényszerítene. Egyik nap is, amikor így tébolyultan össze-vissza kószált, eljutott a szent férfiú, Benedek atya barlangjához. Mit sem sejtve belépett, és odatelepedett. És amikor reggel lett, olyan gyógyultan lépett ki onnan, mintha sohasem lett volna megháborodva, és egész életén át megmaradt az itt visszanyert épségben.

         Péter: Mit mondjunk arra vonatkozóan, hogy a vértanúk segítségnyújtásában legtöbbször azt tapasztaljuk: testük révén nem tanúsítanak olyan nagy jótetteket, mint ereklyéik által, és nagyobb jeleket visznek végbe ott, ahol nincsenek is eltemetve?
         Gergely: Nincsen kétség afelől, Péter, hogy ahol a szent vértanúk test szerint pihennek, ott sok csodajelet tudnak művelni, amint teszik is, és a tiszta lélekkel esdők javára számtalan csodát művelnek. De mivel a gyenge lelkeknek kétségük lehet afelől, vajon jelen vannak-e meghallgatásunkra ott, ahol testük szerint nincsenek jelen, ezért szükséges, hogy nagyobb jeleket vigyenek végbe azon a helyen, ahol jelenlétükkel kapcsolatban a gyenge lelkek kételkedhetnek. Azonban az Istenben megszilárdult lelkek hite is annál nagyobb érdemmel bír, mert tudják, hogy a vértanúk nincsenek ott test szerint, mégis készek a meghallgatásra. Maga az Igazság mondta ezt, hogy növelje a tanítványok hitét: „Ha el nem megyek, a Vigasztaló nem jön el hozzátok.” (Jn 16,7) Bizonyos, hogy a vigasztaló Lélek egyszerre származik az Atyától és a Fiútól, miért mondja tehát a Fiú, hogy ő elmegy azért, hogy Az eljöjjön, hiszen a Fiútól sohasem távozik el? Mivel az Urat testben látó tanítványok mindig testi szemükkel kívánták őt látni, ezért helyesen mondja nekik: „Ha én el nem megyek, a Vigasztaló nem jön el” - mintha világosan így mondaná: „Ha én test szerint el nem távozom tőletek, nem mutatom meg nektek, mi a Lélek szeretete. És ha nem szűntök meg engem testileg látni, sosem tanuljátok meg, hogy engem Lélek szerint szeressetek.
         Péter: Helyes, amit mondasz.
         Gergely: Ám hagyjuk abba kissé a beszélgetést, mert elérkeztünk mások cselekedeteinek elbeszéléséhez. Ezért most hallgatással gyűjtsünk erőt a további előadásokhoz.

Utószó

         Nagy Szent Gergely arról számol be, hogy amikor Szent Benedek Cassinum hegyére érkezett, és közösségének lakóhelyet keresve monostor alapításába fogott, első dolga volt, hogy Apolló szentélyét az oltár lerombolásával és a pogány liget kiirtásával Szent Mártonnak szentelt templommá alakítsa át. A cselekedet program és eszmény: a 6. század nyugtalan világának nyugati szerzetese, a pogánysággal és emberi gonoszsággal küzdő, aszkézisében egyensúlyt kereső Benedek a két évszázaddal korábban hasonló feladatokkal birkózó Márton égi pártfogásába ajánlja közösségét. Később az eszményt kereső szerzetesből is program és eszmény lesz: a benedeki Regula elterjedésével a Dialógusok 1. könyvének főhőse hosszú évszázadokra követendő példa és mérce lesz minden nyugati szerzetes életében.
         A két szent Montecassino alapításakor kötött „barátságának” gyümölcsei végigkísérik a nyugati szerzetesség történetét. Márton nem maradt adósa Benedeknek, a Regula szélesebb körben való elterjedésekor a szent püspök életének színhelyeiből (Ligugé, Marmoutier) bencés monostorok lettek. A nyugati szerzetesség egyik legsikeresebb reformja, a Cluny nevével fémjelzett megújulás idején a források arról tanúskodnak, hogy a monostorok felvirágzása a két szent, Márton és Benedek közbenjárásának köszönhető. Magyarországon immár több mint ezer éve, Benedek fiainak Szent Márton-hegyi megtelepedése óta alkot elválaszthatatlan egységet Márton és Benedek országot, egyházat, szerzetességet vigyázó, mennyei pártfogása.
         A kötetünkben közölt két életrajzot ezen az „égi barátságon” túl még sok hasonlóság köti össze. A 4. századi Galliát legalább annyi feszültség jellemzi, annyi probléma terheli, mint a ő. század első felének Itáliáját. Míg az előbbiben a frissen államvallássá lett kereszténység küzd a pogánysággal és az elvilágiasodással, addig az utóbbiban a Birodalom bukásával járó létbizonytalansággal és zűrzavarral kell szembenézniük a keresztényeknek. Mindkét mű zseniális író, nagy formátumú egyházi ember alkotása. Sulpicius Severus korának egyik legműveltebb arisztokratája, Nagy Szent Gergely pedig egyike a legnagyobb pápáknak, késői nyugati egyházatyaként a középkori teológia egyik megalapozója. Végül mindkét írás nem titkolt célja a példaadás: egy szerzetesi, keresztény életprogram megfogalmazása. Ennek eleven megtestesítői, zászlóvivői a művekben szereplő szentek: a keleti szerzetesség bűvöletében élő, de a Kelethez „felzárkózni” kívánó Nyugat szülöttei, akik sajátosan latin miliőben próbálnak példát adni ugyanarról, amiről az első nagy egyiptomi szerzetesnemzedék aszkétái – az értünk emberré lett Fiúisten, Krisztus naponta újrakezdett követéséről.

Forrás:

- Vége -

Szent Benedek élete:
         - első rész
         - második rész
         - harmadik rész
         - negyedik rész
         - ötödik rész

         - hatodik rész

         - hetedik rész
         - nyolcadik rész
         - kilencedik rész
         - tizedik rész
         - tizenegyedik rész
         - tizenkettedik rész

Nagy Szent Gergely pápa: Szent Benedek élete és csodái [12]

         35. Egyszer egy Sernandus nevű szerpap, annak a kolostornak apátja, amelyet annak idején Campaniában egy Liberius nevű nemesember alapított, szokása szerint látogatóba jött hozzá. El-ellátogatott ugyanis időnként a monostorba - mint olyan ember, aki ugyancsak át volt itatva a mennyei kegyelem bölcsességével -, hogy kedves szavakat váltsanak egymással, és az égi haza eledelét legalább így, vágyakozással kóstolgassák, mivel tökéletes élvezésével még nem tehették. Amikor pedig eljött az esti nyugalom ideje, Sernandus szerpap a torony alsó részében, a tiszteletre méltó Benedek pedig felső emeletén pihent le. Az alsó részből az emeletre nyitott feljáró vezetett. A torony előtti tágasabb épületben kettejük tanítványai tértek nyugovóra. A testvérek még pihentek, midőn Benedek, az Úr embere már virrasztva imádkozott az éjszakai imaóra előtt, és a mindenható Úrhoz könyörögve ott állt az ablaknál. A sötét éjben körülpillantva hirtelen azt látta, hogy egy felülről szétáradó fényesség teljesen eloszlatja az éj sötétségét, és akkora sugárözönben tündöklik, hogy ez a sötétben ragyogó világosság még a napot is elhomályosítja. E látványhoz aztán egy még csodálatosabb látvány csatlakozott; ahogy később ő maga elmondta, az egész világ úgy tárult szeme elé, mintha a nap egyetlen sugarába lett volna belefoglalva! És mialatt a tiszteletre méltó atya változatlanul e tündöklő ragyogásra szegezte szemét, látta, hogy Germanus capuai püspök lelkét az angyalok tüzes gömbben az égbe viszik. E nagy csodához tanút is akart szerezni, ezért Servandus szerpapot ismételten, kétszer-háromszor is, hangos kiáltásokkal hívta magához. Mikor ez – a nagy férfiúnál teljesen szokatlan kiáltozástól megzavarodva – felment hozzá, és ott körülnézett, még látta a fénynek egy csekélyke töredékét. Elámult a csodán, Isten embere pedig sorjában elmondta neki a történteket. Azonnal elküldött Cassinum [Cassino] városkába Theoprobushoz, egy istenfélő emberhez, hogy még az éjjel menesszen valakit Capua városába, és tudakoltassa meg, mi történt Germanus püspökkel, s vele is tudassa. Ez meg is történt. A küldött a főtisztelendő Germanus püspököt már holtan találta. Amikor gondosan utánajárt a dolognak, azt is megtudta, hogy pontosan akkor halt meg, amikor Isten embere az ő égbejutásáról értesült.

         Péter: Nagyon csodálatos, és bámulatra méltó dolog! Azonban azt, amiről szintén szó esett, hogy tudniillik mintegy egyetlen napsugárba foglalva tárult eléje az egész világ - minthogy ilyent sohasem tapasztaltam -, nem is tudom elképzelni. De mi módon történhet meg az is, hogy egy ember az egész világot láthassa?
         Gergely: Jól vésd az eszedbe, Péter, amit mondok: annak a léleknek, aki a Teremtőt látja, kicsiség minden teremtett lény! Mert ha a lélek egyszer, ha csak egy keveset is, meglát a Teremtő fényességéből, porszemnek tűnik előtte minden, ami teremtmény Hiszen a titkos látás fényében kitágul a lélek benseje, és annyira kiterjed Istenben, hogy felette áll a világnak; azaz a látó lelke önmaga fölé emelkedik. És amikor az Isten fényességében önmaga fölé ragadtatik, bensejében kitágul; mialatt pedig önmaga alá letekint, felmagasztaltatásában felfogja, micsoda csekélység is az, amit alacsony állapotában nem tudott felfogni. Az a férfiú tehát, aki szemlélte a tüzes golyót, s látta az égbe visszatérő angyalokat, ezt kétségkívül csak Isten fényében láthatta. Mi van tehát abban csodálnivaló, ha a világot összesűrítve látta az, aki felmagasztalásában, lelke ragyogásában a világon kívül volt? Ha pedig azt mondjuk: szeme előtt összezsugorodott a világ, ezzel nem azt állítjuk, hogy az ég és a föld zsugorodott össze, hanem hogy látomásában az ő lelke tágult ki. Istenben elragadtatva minden nehézség nélkül láthatott mindent, ami Isten alatt van. Abban a fényben, amely testi szeme előtt tündöklött, lelkében belső ragyogás gyúlt, s ez mintegy az égbe ragadta a látnok lelkét, s megmutatta neki, milyen csekélység mindaz, ami alatta van.
         Péter: Úgy látom, hasznomra vált, hogy nem értettem meg, amit korábban mondottál, minthogy így eszem lassúsága folytán, most részletesebbé vált magyarázatod. De mivel ezeket már világosan elém tártad, arra kérlek, térj vissza elbeszélésed fonalához.

         36. Gergely: Jó volna, Péter, a tiszteletre méltó atyáról még sokat elmondanom, de bizonyos dolgait szándékosan mellőzöm, mert azon vagyok, hogy még más emberek tetteit is elbeszélhessem. Azt azonban nem akarnám, hogy ne tudd: Isten embere a sok csoda mellett, amelyek fényében a világ előtt tündöklött, tanításának szavában is nem csekély mértékben ragyogott. Megírta ugyanis bölcs mértéktartásban kiváló, előadásában világos Reguláját a szerzetesek számára. Ha életét és jellemét valaki részletesebben akarja megismerni, e Regula tanításából megtudhatja mindazt, amit mint Mester tett. Mert e szent férfiú nem tudott mást tanítani, mint ahogy maga is élt!

Forrás:

Szent Benedek élete:
         - első rész
         - második rész
         - harmadik rész
         - negyedik rész
         - ötödik rész

         - hatodik rész

         - hetedik rész
         - nyolcadik rész
         - kilencedik rész
         - tizedik rész
         - tizenegyedik rész

Nagy Szent Gergely pápa: Szent Benedek élete és csodái [11]

         31. Volt egy gót ember, név szerint Zalla, az ariánus eretnekség híve. Totilának, a gótok királyának idején kegyetlenül dühöngött a katolikus egyház Istennek szentelt tagjai ellen, úgyhogy ha egy klerikus vagy szerzetes a szeme elé tévedt, kezei közül nem került ki épségben. Egy napon kapzsisága vágyától tüzelve zsákmány után lihegett, s ezért szörnyű kínzásokkal zaklatott, s különféle kegyetlenkedésekkel gyötört egy parasztembert. Ez végre is a kínoktól legyőzve azt vallotta, hogy mindenét Isten szolgájára, Benedekre bízta; így remélte, hogy legalább addig, amíg kínzója erről megbizonyosodik, felhagy a további kegyetlenséggel, és élete néhány órával meghosszabbodik. Erre Zalla valóban abbahagyta a parasztember gyötrését, ám karjait erős szíjjal lekötözve lova előtt kezdte hajtani, hogy mutassa meg neki, ki is az a Benedek, aki átvette a javait. A megkötözött kezű parasztember így előtte haladva elvezette a szent férfiú monostorához. Meg is találta Benedeket a monostor bejárata előtt, amint ott ült egyedül, és olvasott. A parasztember ekkor ezt mondta az őt kegyetlenül hajszoló Zallának: „Íme, akiről beszéltem; Benedek atya.” Zalla dühösen rátekintett, és elvetemült lelke esztelenségében azt gondolta, hogy most is olyan félelmet tud kelteni, mint máskor; ezért nagy hangon kiabálni kezdett, és mondta: „Kelj fel, kelj fel, és add vissza ennek a parasztnak a tulajdonát, amit átvettél tőle.” E szavakra Isten embere azonnal fölemelte szemét az olvasásból, ránézett, majd a parasztemberre is, aki ott állt megkötözve. Amikor rávetette szemét karjára, csodás módon oly gyorsasággal kezdett leoldódni a karjára erősített szíj, amilyen sebesen semmiféle emberi ügyességgel nem lehetett volna lebontani. Amikor az ember, aki megkötözve jött ide, hirtelen feloldva ott állt, Zalla megrettenve e nagy hatalom erejétől, a földre roskadt, kegyetlen, kemény nyakát Benedek lába elé hajtotta, és imádságába ajánlotta magát. Isten embere azonban fel se tekintett az olvasásból. Előszólította a testvéreket, s meghagyta nekik, hogy vezessék be Zallát, és lássák vendégül. Amikor visszahozták, figyelmeztette, hagyjon fel az esztelen kegyetlenkedéssel. Zalla megtörve távozott, és többé már nem merte zsarolni a parasztembert, akit az Úr embere nem érintéssel, hanem csak puszta tekintetével tett szabaddá. Lám, Péter, ez az, amit mondtam: azok, akik a mindenható Istennek igazán őszintén szolgálnak, néha csodát tudnak tenni hatalmuk erejével. Az ugyanis, aki ültéből fel sem kelve leszerelte a félelmetes gót vadságát, és a kötelékek csomóit, amelyek az ártatlan ember karjait fogva tartották, pusztán tekintetével eloldozta, éppen a csoda gyorsaságával bizonyítja előttünk, hogy hatalma folytán történt, amit cselekedett. S hogy milyen és mekkora csodát tudott tenni imájával, azt most rögtön el is mondom.

         32. Egyik nap Benedek a testvérekkel együtt mezei munkára ment. Ekkor egy parasztember jött a monostorba halott fia testével a karjában, elvesztésén keseregve, s Benedek atyát kereste. Amikor megmondták neki, hogy az atya a testvérekkel együtt a mezőn van, tüstént odavetette fia holttestét a monostor ajtaja elé, és a fájdalomtól szinte eszét vesztve elrohant a tiszteletre méltó atya keresésére. Isten embere ebben az órában már éppen visszatérőben volt a mezei munkáról a testvérekkel együtt. Amint a fiát-vesztett parasztember megpillantotta, kiáltozni kezdett: „Add vissza a fiamat, add vissza a fiamat!” Isten embere e szavakra megállt, és azt mondta: „Elvettem a fiadat?” Az ezt felelte: „Meghalt, jöjj, támaszd fel!” Isten szolgája ennek hallatára nagyon elszomorodott, és így szólt: „Hagyjatok, testvérek, hagyjatok. Ez nem a mi dolgunk, hanem a szent apostoloké. Miért akartok a vállunkra olyan terhet rakni, amelyet nem tudunk elviselni?” Ám az a nagy fájdalomtól űzve nem tágított, és esküdözött, hogy nem távozik addig, amíg Benedek fel nem támasztja a fiát. Isten szolgája erre megkérdezte: „Hol van?” „Íme, a monostor kapuja előtt fekszik a teste” - felelte az. Amint Isten embere odaért a testvérekkel, térdre ereszkedett, ráborult a gyermek testére, majd felegyenesedve kezét az ég felé tárta, és így szólt: „Uram, ne az én bűneimet nézd, hanem ennek az embernek a hitét, aki fia feltámasztását kéri. És add vissza kis testébe lelkét, amelyet kivettél belőle.” Alig fejezte be imádkozó szavait, a lélek visszatért, a gyermek egész teste megremegett, úgyhogy az összes jelenlévők láthatták, ahogy ott lélegzett, remegve a csodás megrendülés után. Azután kézen fogta, s életben és épségben visszaadta atyjának. Világos, Péter, hogy e csoda nem állott hatalmában Benedeknek, ezért könyörgött leborulva, hogy megtehesse.

         Péter: Minden úgy van, ahogy mondod. Világos, mert előadásodat tényekkel támasztod alá. De kérlek, oktass ki arról is, vajon a szent emberek mindent megtehetnek-e, amit akarnak, és vajon mindent ki is eszközölnek-e, amit óhajtanak.

         33. Gergely: Péter, ki áll ebben az életben magasabban Pálnál, aki a test ösztökéjét illetően háromszor kérte az Urat, és amit akart, mégsem kaphatta meg? Ezért el kell mondanom néked a tiszteletre méltó Benedek atyáról, hogy igenis, volt valami, amit akart, de mégsem tudott elérni. Testvére, akit Skolasztikának hívtak, s aki gyermekkora óta Istennek volt szentelve, évenként egyszer el szokott jönni hozzá, amikor Isten embere nem messze a kaputól a monostor egyik birtokára ment le eléje. Egyik nap szokása szerint megérkezett oda, és tiszteletre méltó testvére lement hozzá tanítványaival együtt. Az egész napot Isten dicséretében és szent társalgásban töltötték. Amikor pedig már az éjszaka sötétje közeledett, együtt is étkeztek. Még az asztalnál ültek – a szent társalgásban későre járt már az idő -, midőn testvére, az Istennek szentelt szűz, e szavakkal fordult hozzá: „Kérlek, ne hagyj el ezen az éjszakán, hogy egészen reggelig beszélgethessünk a mennyei élet örömeiről.” Ezt felelte: „Hogy mondhatod ezt, nővérem? A monostoron kívül semmiképp sem maradhatok.” A mennybolt akkor olyan derült volt, hogy egyetlenegy felhő sem volt látható az égen. Az Istennek szentelt szűz pedig, amint testvére tagadó válaszát hallotta, kezét összekulcsolva az asztalra fektette, ráhajtotta a fejét, és a mindenható Úrhoz kezdett könyörögni. Ahogy aztán a fejét felemelte, oly erős villámlás, mennydörgés, és akkora záporeső kerekedett, hogy sem a tiszteletre méltó Benedek, sem a vele ott tartózkodó testvérek nem tudták átlépni annak a helyiségnek a küszöbét, ahol beszélgettek. Az Istennek szentelt szűz, fejét lehajtva, könnyeivel árasztotta el az asztalt, és ezzel az ég derültségét záporrá változtatta. A felhőszakadás nem egy kis idő elteltével tört ki az imádság után, hanem oly tökéletes volt az ima és a zápor időpontjának egybeesése, hogy fejét az asztalról már az égzengéssel egyidejűleg emelte fel. Valóban, egy és ugyanazon pillanat műve volt fejének felemelése és a zápor megindulása. Isten embere erre megértette, hogy villámlás, mennydörgés és hatalmas felhőszakadás közepette nem térhet vissza a monostorba. Szomorúan kezdett ezért panaszkodni: „Legyen irgalmas hozzád, nővérem, a mindenható Isten - mondta. - Mit is cselekedtél?” Ő azt felelte: „Íme, kértelek, és te nem akartál meghallgatni. Az én Uramhoz fordultam, és ő meghallgatott. Most indulj csak el, ha tudsz; bocsáss csak el engem, és térj vissza a monostorba.” Ő azonban nem tudott kimenni a házból. Ahol tehát önként megmaradni nem akart, ott akarata ellenére maradni kényszerült. Így történt, hogy az egész éjszakát ébren töltötték, és a lelki életről beszélgetve kölcsönösen istenfélő társalgásban üdítették egymást. Ezért mondtam, hogy Benedek akart valamit, amit azonban nem tudott elérni. Mert ha a tiszteletre méltó férfiú szándékát tekintjük, nincs kétség afelől, hogy ő azt óhajtotta: maradjon derült az idő, amint megérkezésekor volt. Isten akaratából viszont olyan csodával találta magát szemben, amely egy szűz szándéka szerint valósult meg. De nincs is csodálkozni való azon, hogy a szűz, aki testvérét oly régóta óhajtotta már látni, ekkor erősebbnek bizonyult, hiszen János szava szerint: „Szeretet az Isten.” (1Jn 4,16) Nagyon is igazságos tehát, hogy ő többre volt képes, mert jobban szeretett.

         Péter: Megvallom, nagyon tetszik, amit mondasz.

          34. Gergely: Amikor aztán másnap a tiszteletre méltó szűz cellájába távozott, Isten embere is hazatért saját monostorába. De íme, három nap múlva, amikor éppen égre emelt tekintettel cellájában tartózkodott, látta nővére lelkét, amint testéből elszállt, és galamb képében az égi otthonba repült. Nagy dicsőségében együtt örvendett vele, himnuszokkal, dicsérő imával adott hálát Istennek, s halálát jelentette a testvéreknek is. Ezeket aztán tüstént el is küldte, hogy a holttestet a monostorba hozzák, s helyezzék el abban a sírboltban, amelyet már elkészített saját magának. Így történt, hogy akiknek lelke Istenben mindig egy volt, azoknak a testét még a sír sem választotta el.

Forrás:

Szent Benedek élete:
         - első rész
         - második rész
         - harmadik rész
         - negyedik rész
         - ötödik rész

         - hatodik rész

         - hetedik rész
         - nyolcadik rész
         - kilencedik rész
         - tizedik rész

Nagy Szent Gergely pápa: Szent Benedek élete és csodái [10]

         26. De úgy gondolom, azt sem szabad elhallgatnom, amit Antoniusnak, a kiváló férfinak elbeszéléséből tudtam meg. Elmondta ugyanis, hogy atyjának egyik gyermek szolgája elefantiázis nevű betegségbe esett. Haja kihullott, bőre is feldagadt, és az egyre elhatalmasodó betegséget nem tudta már titokban tartani. Atyja elküldte Isten emberéhez, s egészsége hirtelen helyreállt.

         27. Nem hallgathatom el azt sem, amit Peregrinus nevű tanítványa szokott mesélni. Egyszer egy hívő ember adósságának súlyától szorongatva csak egyetlen menekvést látott: ha elmegy Isten emberéhez, és elmondja neki, micsoda adósságteher nyomasztja. A monostorba ment tehát, megtalálta a mindenható Isten szolgáját, és közölte vele, hogy hitelezője keményen szorongatja tizenkét aranyért. A tiszteletre méltó atya azt felelte: neki nincs tizenkét aranya, de szükségében mégis jóságosan megvigasztalta: „Menj most el - mondta -, de két nap múlva gyere vissza, mert ma még nincs meg, amit neked adnom kellene.” E két nap alatt szokása szerint imába merült. Amikor harmadnap visszajött, akit az adósság szorongatott, a monostor gabonával teli ládája felett váratlanul tizenhárom aranyat találtak. Isten embere odahozatta, átadta a megszorult alamizsnakérőnek, és azt mondta: a tizenkettőt fizesse ki belőle, egyet pedig fordítson a maga hasznára.
         Most azonban már azokra térek vissza, amiket e könyv elején említett tanítványok közléséből tudtam meg. Egy férfi sokat szenvedett ellenfele áskálódásaitól. Ennek gyűlölete odáig fajult, hogy italába keverve mérget adott neki. Bár életét nem tudta kioltani, testszínét megváltoztatta az ital, úgyhogy a testén feltűnt foltok lepraszerűek voltak. Ám Isten emberéhez vezették, és hirtelen visszanyerte korábbi épségét: mihelyt ugyanis Benedek megérintette, bőrének minden foltja egyszeriben megszűnt.

         28. Abban az időben, amikor Campaniát keményen sújtotta az éhínség, Isten embere a különböző rászorulók között monostora összes javait szétosztotta, úgyhogy az éléskamrában szinte semmi sem maradt, csak egy üvegedényben kevéske olaj. Ekkor egy Agapitus nevű alszerpap jött oda, és hevesen könyörgött, hogy legalább valami csekély olajat adjanak neki. Az Úr embere, aki elhatározta: a földön mindent odaad, hogy az égben mindent megtarthasson, megparancsolta, hogy ezt a kis maradék olajat is adják oda neki. Az a szerzetes azonban, aki az éléstárat kezelte, hallotta ugyan a parancsot, de vonakodott végrehajtani. Amikor Benedek kisvártatva érdeklődött, vajon - parancsa szerint - odaadta-e, a szerzetes azt felelte, nem adta oda, mert ha ezt is odaadja, a testvérek számára semmi sem marad. Erre Benedek haragosan ráparancsolt a többiekre: az egész üvegedényt, amelyben az a kis olaj még megmaradt, dobják ki az ablakon, hogy ne maradjon semmi a monostorban az engedetlenség gyümölcséből. Így is történt. Az ablak alatt igen meredek mélység volt, zord sziklaszirtekkel. A kihajított üvegedény a sziklára esett, mégis oly tökéletes épségben maradt, mintha ki sem hajították volna: nem tört össze, és az olaj sem ömlött ki belőle. Isten embere megparancsolta, hozzák fel, és úgy, ahogy van, mindenestül adják oda a kérelmezőnek. Utána összehívta a testvéreket, az engedetlen szerzetest pedig hitetlensége és engedetlensége miatt mindannyiuk előtt megfeddette.

         29. Amikor a feddést befejezte, a testvérekkel együtt ott helyben imádságba merült. Ott, ahol a testvérekkel imádkozott, volt egy üres, lefedett olajoshordó. Mialatt a szent férfiú állhatatosan imádkozott, az olaj szintje megemelkedett, és még a fedőt is emelgetni kezdte. Amikor aztán megindult, és felemelkedett a fedő, a túlcsorduló olaj lefolyt a hordó szélén, és elárasztotta a helyiségnek még a padlózatát is, ahol leborultak. Amikor Isten szolgája, Benedek ezt meglátta, azonnal befejezte imáját, és erre az olaj is megszűnt a padlóra folyni. A kishitű és engedetlen testvért erre még kiadósabban figyelmeztette, hogy tanuljon hitet és alázatosságot. A testvér az üdvös figyelmeztetésre nagyon elszégyellte magát, mert amit a tiszteletre méltó atya a mindenható Úr erejével vele kioktatásban közölt, azt csodával is kézzelfoghatóvá tette. Nem volt többé senki, aki ígéretei felől kételkedni mert volna, hiszen egy és ugyanazon időpontban a szinte üres üvegedény helyébe Benedek olajjal telt hordót adott vissza.

         30. Egy nap, amikor Benedek Szent János kápolnája felé tartott, amely a hegy tetején állott, szembetalálkozott az ősellenséggel. Állatorvos alakját öltötte magára; szarutölcsért[1] és lovakra való lábbéklyót vitt magával. Amikor Benedek megkérdezte tőle: „Hová mégy?” - azt felelte: „A testvérekhez megyek, hogy italt adjak nekik.” A tiszteletre méltó Benedek csak ment tovább, hogy imádkozzék. Miután imádságát befejezte, sietve visszatért. A gonosz lélek pedig egy idős szerzetest talált ott, amint vizet merített. Tüstént megszállta, a földre teperte, és iszonyúan kínozni kezdte. Amint Isten embere visszaérkezett imádságából, látja ám, milyen kegyetlenül gyötrődik. Csak arcul ütötte, és ezzel azonnal kiűzte belőle a gonoszt, úgyhogy az nem mert többé visszatérni hozzá.

         Péter: Szeretném tudni, hogy az ilyen nagy csodákat mindig az imádság erejével vitte-e véghez, vagy néha pusztán akaratának kinyilvánításával cselekedte.
         Gergely: Akik odaadó lélekkel ragaszkodnak Istenhez, mindkét módon szoktak csodákat művelni, úgy, ahogy a szükség kívánja. Néha az ima erejével tesznek csodákat, máskor pedig csak erejük által. János ugyanis ezt mondja: „Akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek.” (Jn 1,12) Hogyan csodálkoznánk tehát azon, hogy hatalmuknál fogva csodajeleket tudnak tenni azok, akik e hatalom erejében Isten gyermekei? Hogy valóban mindkét módon tesznek csodát, azt Péter is tanúsítja, aki a halott Thabitát imádsága által támasztotta fel (ApCsel 9,40), a hazug Ananiást és Szafirát ellenben úgy adta át a halálnak, hogy korholta őket. Nem olvassuk ugyanis, hogy halálukat megelőzően imádkozott volna, csak azt, hogy elkövetett hibájukért megfeddte őket. Valóban úgy van tehát, hogy néha hatalmánál fogva, néha pedig imádsággal hajtotta végre a csodákat, minthogy ezeket feddéssel fosztotta meg életüktől, amannak meg imádsággal adta azt vissza. - Benedeknek, Isten szolgájának még két csodatettét adom most elő. Ezekből világosan kitűnik, hogy az egyiket Istentől kapott hatalmánál fogva, a másikat pedig az ima erejével hajtotta végre.
___________________________
[1] Ezzel öntötték a beteg állat szájába az orvosságot.

Forrás:

Szent Benedek élete:
         - első rész
         - második rész
         - harmadik rész
         - negyedik rész
         - ötödik rész

         - hatodik rész

         - hetedik rész
         - nyolcadik rész
         - kilencedik rész

Nagy Szent Gergely pápa: Szent Benedek élete és csodái [9]

         22. Egyszer egy hívő ember arra kérte, hogy a Terracina város mellett fekvő mezei jószágán építsen monostort, s küldje oda tanítványait. A tiszteletre méltó atya ebbe beleegyezett, kijelölte a testvéreket, apátot nevezett ki, és perjelt is állított. Amikor elindultak, ígéretet tett nekik, mondván: „Menjetek csak, majd egy napon én is elmegyek, és megmutatom, hol építsétek fel az imatermet, hol a testvérek ebédlőjét, hol a vendégszobát, illetve mindazt, ami csak szükséges.” Áldást kaptak, s azonnal útnak is indultak. Nagyon várták aztán a megállapított napot, és előkészítettek mindent, ami csak szükségesnek látszott azok számára, akik esetleg együtt érkeznek a jeles vendéggel, az atyával. Azon az éjjelen, amely a megígért napra virradt, Isten szolgájának, akit ott apátnak rendelt, és perjelének, megjelent álmukban az Úr embere, és pontosan megmutatta az egyes helyeket, hol mit kell építeni. Amint felkeltek álmukból, kölcsönösen elmondták egymásnak, amit láttak. Azonban nem adtak teljességgel hitelt a látomásnak, és csak várták Isten emberét, ahogy megígérte nekik. Amikor Isten embere a kijelölt napon nem érkezett meg, szomorúan mentek el hozzá, és mondták: „Vártunk rád, Atyánk, hogy ígéreted szerint eljössz, és megmutatod, mit hol kell építenünk, s nem jöttél.” Erre ő ezt mondta nekik: „Miért mondjátok ezt, testvérek, miért? Hát nem mentem el, ahogy megígértem?” „Mikor jöttél el?” - mondták neki. Ő ezt felelte: ,Hát nem jelentem meg mindkettőtöknek álmotokban? És nem jelöltem ki az egyes helyeket? Menjetek csak vissza, és ahogy a látomásban hallottátok, építsétek meg a monostor összes helyiségeit.” Amint ezt hallották, igen elcsodálkoztak. Visszatértek a szóban forgó mezei jószágra, és úgy építették fel az összes termet, ahogyan arról a látomásból értesültek.

         Péter: Szeretném tudni, mi módon történhetett az, hogy távol volt, és álmukban adott nekik feleletet, amit ők látomásban hallottak és értettek meg.
         Gergely: Mi az, Péter, amit az események rendjét kutatva kétségbe vonsz? Hiszen világos dolog, hogy a lélek mozgékonyabb természetű, mint a test. És az Írás tanúsága alapján tudjuk azt is, hogy a próféta a levegőbe emeltetve az étellel együtt Júdeából Káldeában ért földet, s ott az étellel a másik prófétát ellátta, majd hirtelenében újra Júdeában találta magát (Dán 14,32-38). Ha tehát Habakuk test szerint egy pillanat alatt oly messzire jutott, és elvitte az ételt, mi csodálnivaló azon, ha Benedek azt a kegyelmet kapta, hogy lélekben ment oda, és az alvó testvérekkel lélekben közölte a szükségeseket? Amint a próféta a test táplálására testileg tette meg az utat, ugyanúgy Benedek a lelkek életének elrendezésére lélekben jutott el távolba.
         Péter: Megvallom, szavaid megszüntették lelkem kétkedését. Ám szeretném azt is tudni, milyen volt ez a férfiú mindennapos beszédében.

         23. Gergely: Mindennapos beszédmódja, Péter, nem volt híjával a magasabb erőnek, Mert akinek szíve odafent lakozott, annak ajkáról sem hangzott el hiábavaló szó. Ha pedig valamit nem ítélkezésképpen, hanem csak fenyegetés gyanánt mondott is, olyan ereje volt szavának, mintha nem lehetőségképpen és feltételesen, hanem már végső döntés módján szólt volna. Lakott ugyanis monostorától távolabb két, Istennek szentelt nő a saját házában. Előkelő származásúak voltak. Az élethez szükséges külső dolgokban egy jámbor férfi volt szolgálatukra. Amint azonban némelyekben a származás nemessége gyakran a lélek nemtelenségét szüli, úgyhogy fenn hordják az orrukat, mivel másoknál többnek gondolják magukat: így az említett jámbor nők sem tartották kellően féken a nyelvüket, és ezt az istenfélő férfit, aki külső ügyeikben szolgálatokat tett nekik, oktalan beszédeikkel gyakran haragra ingerelték. Amikor már eleget tűrte az ilyen dolgokat, elment Isten emberéhez, és elmondta neki, mennyi szidalomban volt már része. Isten embere, hallva a panaszt, tüstént megüzente nekik: „Fékezzétek a nyelveteket, mert ha nem javultok meg, kiközösítelek benneteket!” A kiközösítési határozatot nem mondta ki rájuk végzésszerűen, hanem csak kilátásba helyezte. A nők ellenben semmit sem változtattak régi magatartásukon, s néhány napon belül meghaltak. A templomban temették el aztán őket. Amikor pedig ebben a templomban szentmisét mutattak be, és a szerpap szokás szerint kiáltotta: „Aki nem áldozik, adjon helyt másoknak”, dajkájuk, aki helyettük felajánlotta az áldozati adományt az Úrnak, látta ám, hogy kiszállnak sírjukból, és eltávoznak a templomból. Amikor aztán máskor is tapasztalta, hogy a szerpap kiáltó szavára kimentek, nem maradhattak a templomban, eszébe jutott, amit Isten embere mondott nekik még életükben, hogy tudniillik megfosztja őket a hívek közösségétől, ha erkölcseiket és beszédeiket meg nem változtatják. Ezt nagy szomorúsággal tudtára adták Isten emberének is, aki erre azonnal saját kezűleg adott áldozati adományt, s így szólt: „Menjetek és ajánljátok fel értük az Úrnak ezt az adományt, s nem lesznek többé kiközösítve.” Amikor a felajánlást megtették értük, és a szerpap szokás szerint kiáltotta: „akik nem áldoznak, távozzanak a templomból”, többé már nem volt látható. Hogy kimentek volna a templomból. Így kétségtelenül világossá vált, hogy Isten szolgájától visszakapták a hívekkel való közösséget, mert már nem távoztak el azok közül, akik a közösségtől nem voltak megfosztva.

          Péter: Nagyon csodálatos, hogy egy - ámbár tiszteletre méltó és szent, de mégiscsak még ebben a romlandó testben járó - ember lelkeket szabadíthatott meg, jóllehet azok már a láthatatlan ítélet alatt voltak.
         Gergely: De hát nem volt-e, Péter, még ebben a testben az is, aki hallotta: „Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva” (Mt 16,19)? Az ő szerepét most mind a kötésben, mind az oldásban azok nyerik el, akik hit és erkölcs dolgában a kormányzás szent hivatalát birtokolják.
         De hogy ilyen nagy dolgokra legyen képes a földből vett ember, az ég és föld teremtője jött le az égből a földre; és hogy a test ítélhessen a lelkek fölött, ezt is kegyes volt megadni az emberekért testté lett Isten; mivel a mi gyöngeségünk éppen azzal emelkedik maga fölé, hogy Isten ereje önmaga alá szállva gyengévé lett.
         Péter: A csodajelek erejével összhangban van szavaid ésszerűsége.

         24. Gergely: Egyik nap egy fiatal szerzetese, aki túlságosan szerette a szüleit, lakóhelyükre indult, de áldás nélkül távozott a monostorból. Alighogy hazaért hozzájuk, aznap meg is halt. Amikor aztán eltemették, másnap a sírból kivetve találták testét. Újra eltemették. Ám a következő napon is csak kivetve, temetetlenül találtak rá, ahogy előzőleg. Erre aztán sietve Benedek atyához mentek, és nagy sírás közepette arra kérték, fogadja újra vissza kegyébe. Isten embere azonnal saját kezével adta át nekik az Úr testét, és azt mondta: „Menjetek, és tegyétek a keblére[1]  az Úr szent testét, aztán így fektessétek a sírba.” Ahogy ez megtörtént, a föld befogadta testét, magában is tartotta, és többé nem vetette ki. Gondold csak meg, Péter, milyen érdemekkel állhatott az Úr Jézus Krisztus előtt ez a férfi, hogy még a föld is kivetette annak testét, aki nem volt Benedek kegyében.
         Péter: Világosan látom, és nagyon csodálkozom.

         25. Gergely: Egyik szerzetese teljesen a kószálásra adta magát, és nem akart megmaradni a nionostorban. Amikor Isten embere ezért többször is megintette, az pedig egyáltalán nem hajlott rá, hogy a közösségben megmaradjon, sőt folytonosan alkalmatlankodó kéréseivel zaklatta, hogy engedje ki: egyik napon a tiszteletre méltó atya, megunva erőszakosságát, haragosan ráparancsolt, hogy távozzék. Amint kilépett a monostorból, egy tátott szájú sárkánnyal találkozott az úton. Amikor a sárkány, amely megjelent előtte, fel akarta falni, remegve és lihegve kezdett hangosan kiáltozni, és mondta: „Siessetek, siessetek ide, mert a sárkány el akar nyelni!” Az odafutó testvérek a sárkányt nem látták ugyan, a remegő, lihegő szerzetest ellenben visszavezették a monostorba. Mindjárt meg is ígérte, hogy soha többé nem távozik a monostorból. Ettől az órától kezdve meg is tartotta ígéretét, minthogy a szent férfiú imádságára maga előtt látta azt a sárkányt, amelyet addig látatlanul követett.
_____________
[1]  Ebben a korban szokás volt, hogy a halott keblere tették az Úr testét.

Forrás:

Szent Benedek élete:
         - első rész
         - második rész
         - harmadik rész
         - negyedik rész
         - ötödik rész

         - hatodik rész

         - hetedik rész
         - nyolcadik rész

Nagy Szent Gergely pápa: Szent Benedek élete és csodái [8]

         18. Egyszer a mi Exhilaratusunkat, akit szerzetes korában te is ismertél, ura elküldte, hogy vigyen el Isten embere számára a monostorba két, borral teli faedényt, amelyet közönségesen flasco néven hívnak. Az egyiket el is vitte, a másikat azonban útközben elrejtette. Isten embere, aki előtt a rejtett cselekedetek sem maradtak titokban, az egyet hálával fogadta, de a fiút távozóban ezekkel a szavakkal figyelmeztette: „Vigyázz, fiam, abból a flaskóból, amit elrejtettél, ne igyál, hanem döntsd oldalára, de óvatosan, és majd megtapasztalod, mi van benne.” A fiú nagy zavarban távozott Isten emberétől. Visszatértében mégiscsak ki akarta próbálni, amit hallott; ezért valóban oldalára döntötte a flaskót, és mindjárt egy kígyó mászott ki belőle. Így a nevezett Exhilaratus azáltal, amit a borban talált, megrettent az elkövetett rossztól.

         19. Volt a monostortól nem messze egy falu, amelynek nagyszámú lakóját Benedek hithirdető szava térítette a bálványok tiszteletéről Isten hitére. Élt itt néhány, Istennek szentelt nő is. Lelki gondozásukra Isten szolgája, Benedek gyakran odaküldte a testvéreket. Egyik nap is küldött így valakit hozzájuk a szokott módon. Ámde a szerzetes, akit küldött, a buzdító beszéd végeztével a nővérek kérésére kendőket fogadott el tőlük, és keblébe rejtette őket. Amikor hazaérkezett, Isten embere azonnal keserű, heves szavakkal dorgálni kezdte: „Hogyan fészkelte be magát be kebledbe a gonoszság?” Ő elámult, és megfeledkezve tettéről, nem tudta, miért kapja a feddést. Erre Benedek azt mondta neki: „Nem voltam-e én is ott, amikor Isten szolgálóleányaitól kendőket kaptál, és elrejtetted őket kebledben?” Mire ő tüstént lába elé borult, és megbánta, hogy oktalan módon cselekedett, a keblébe rejtett kendőket pedig eldobta.

         20. Egy alkalommal, amikor a tiszteletre méltó atya testi eledelt vett magához az esti órákban, az egyik szerzetes, egy ügyvéd fia tartotta kezében asztala előtt a világosságot. Amíg Isten embere így étkezett, az pedig - szolgálva neki a világossággal - ott állt mellette, lelke mélyén a gőg szellemétől eltelve csendben ezeket forgatta és mondogatta magában: „Kicsoda ez, aki mellett étkezés közben most itt állok, és szolgálatképpen tartom neki a világosságot? Ki vagyok én, hogy az ő szolgája legyek?” Az Úr embere erre tüstént feléje fordult, s keményen korholni kezdte, mondván: „Jelöld meg szívedet, testvér! Hogyan ilyeneket? Jelöld meg szívedet!” Aztán mindjárt hívatta a testvéreket, és megparancsolta, hogy vegyék ki kezéből a világosságot. Neki pedig meghagyta, hagyja abba szolgálatát, és maradjon ülve az alatt az idő alatt. Amikor a testvérek faggatták, mi van a szívében, sorjában előadta, mennyire eltöltötte őt a büszkeség szelleme, és hogy milyen szavakat mondott csendben, magában gondolkodva Isten embere ellen. Erre mind világosan láthatták, hogy a tiszteletre méltó Benedek előtt semmi sem maradhat titokban, hiszen meghallja még az elgondolt szavakat is.

          21. Máskor Campaniának ugyanezen a vidékén éhínség tört ki, és mindenki szenvedett az élelemhiánytól. Benedek monostorában sem volt már búza. A kenyér szinte teljesen elfogyott már, úgyhogy étkezés idejére mindössze öt darabot találtak a testvéreknek. A tiszteletre méltó atya szomorúan nézte őket, és kislelkűségüket szelíd feddéssel akarta gyógyítani, illetve ígéretével felemelni, ezért így szólt hozzájuk: „Miért szomorkodik lelketek a kenyér hiánya miatt? Ma ugyan kevés van, de a holnapi nap folyamán már bőven lesz.” Másnap valóban kétszáz véka lisztet találtak zsákokban a monostor kapuja előtt, de hogy ezt kiknek a közreműködésével küldte a mindenható Isten, az még ma is titok. Amikor a testvérek ezt meglátták, hálát adtak Istennek, és megtanulták: nem szabad kételkedniük többé, még szükségben sem, afelől, hogy bőségben meglesz mindenük.

         Péter: Mondd meg, kérlek: azt kell-e hinnünk, hogy Isten szolgájában állandóan megvolt a prófétálás szelleme? Vagy esetleg csak időnként töltötte el lelkét a prófétai szellem?
         Gergely: A prófétaság szelleme, Péter, a próféták lelkét nem mindig világítja át, amint a Szentlélekrő1 írva van: „ott fú, ahol akar” (Jn 3,8), ugyanígy tudnunk kell, hogy akkor fúj, amikor akar. Innen van, hogy amikor a király megkérdezte Nátánt, megépítheti-e a Templomot, az először igent mondott, később ellenben megtiltotta neki (vö. 2Kir 7). Innen van az is, hogy amikor Elizeus látta a síró asszonyt, de az okot nem tudta, ezt mondta szolgájának, aki vissza akarta tartani az asszonyt: „Hagyd csak, mert keserűségben van a lelke, s az Úr elrejtette előlem, nem tárta fel előttem.” (5Kir 4,2) A mindenható Isten ezt nagy szeretetéből rendeli így Mert azzal, hogy a prófétai szellemet egyszer megadja, máskor pedig megtagadja, ezzel a prófétálók lelkét részint a magasságokba emeli, részint pedig megőrzi az alázatosságban, hogy így, amikor megkapják a lelket, lássák, mik lesznek Isten által, amikor meg nincs már bennük a prófétai szellem, felismerjék, mik önmagukban.
         Péter: Ahogy ezt mondod, nagyon ésszerűnek látom, hogy így van. De folytasd, kérlek, elbeszélését mindannak, ami csak eszedbe jut a tiszteletre méltó atyáról, Benedekről.

Forrás:

Szent Benedek élete:
         - első rész
         - második rész
         - harmadik rész
         - negyedik rész
         - ötödik rész

         - hatodik rész
         - hetedik rész

Nagy Szent Gergely pápa: Szent Benedek élete és csodái [7]

         14. A gótok idejében királyuk, Totila is hallott arról, hogy a szent férfiút eltölti a prófétaság szelleme. Elindult tehát monostora felé, és kissé távolabb megállapodott, hírül adatva neki, hogy érkezőben van hozzá. A monostorból azonnal üzenet jótt számára, hogy jöjjön nyugodtan. Ő azonban, minthogy álnok lelkületű volt, próbára akarta tenni Isten emberét, igazán rendelkezik-e a prófétálás szellemével. Egyik fegyverhordozóját Riggónak hívták; ez átadta netí lábbelijét, ő pedig királyi ruhába öltöztette, és megparancsolta neki, hogy mintegy az ő személyében menjen el Isten emberéhez. Kíséretként három társát is vele küldte, akik legszűkebb környezetét szokták alkotni azaz Vult, Rudericet és Blindint, hogy Isten szolgája szemében azt színleljék, hogy ő Totila király, és mellette legyenek. Még más kísérőket és fegyvereseket is adott melléje, hogy mind a kísérőkbő1, mind a bíboröltözékből azt higgyék, hogy Riggo a király Amikor ez ékes ruházatban, kísérői csapatától körülvéve belépett a monostorba, Isten embere ott ült egy távoli helyen. Amint megpillantotta az érkezőt - ahogy távolról már hallható volt hangja -, ezt kiáltotta feléje: „Tedd le, fíam, tedd csak le, amit viselsz: nem a tied az!” Riggo erre tüstént földre rogyott, megrettent, hogy ily nagy férfiút próbált kijátszani. Akik vele jöttek Isten emberéhez, ugyancsak a földre roskadtak. Mikor aztán fölkeltek, nem mertek hozzá közeledni, hanem visszatértek királyukhoz, és remegve jelentették neki, milyen gyorsan lelepleződtek.

         15. Totila ekkor maga ment el Isten emberéhez. Amikor messziről meglátta, nem mert feléje közeledni, hanem a földre vetette magát. Isten embere kétszer-háromszor szólította: „Kelj fel.” Ám ő nem mert előtte a földről felkelni. Ekkor Benedek, az Úr Jézus Krisztus szolgája, maga lépett oda a földre borult királyhoz. Felemelte a földről, megfeddte cselekedeteiért. Pár szóval mindent előre megmondott neki, ami majd a jövőben történik vele, és így szólt hozzá: „Sok rosszat cselekszel, sokat cselekedtél, végre-valahára hagyj már fel gonoszságoddal. Rómába bevonulsz, átkelsz a tengeren is, kilenc évig uralkodsz, a tízedikben meghalsz.” Ezek hallatára a király nagyon megrettent, imádságot kért, majd eltávozott. És valóban, ettől az időtől kezdve már nem volt annyira kegyetlen. Nem sokkal utóbb bevonult Rómába, eljutott Szicíliába is, uralkodása tizedik évében pedig a mindenható Isten ítélete folytán királyságát életével együtt elvesztette.
         A canusiumi [Canosa di Puglia] szentegyház püspöke gyakran felkereste az Úr szolgáját; Isten embere érdemekben gazdag élete miatt nagyon szerette őt. Amikor Totila király bevonulásáról és Róma város pusztulásáról beszélgetett vele, a püspök így szólt: „Ez a király a várost úgy lerombolja, hogy többé senki sem lakik benne.” Isten embere ezt válaszolta neki: „Rómát a pogányok nem törlik el a föld színéről, hanem viharok, villámok, forgószél és földrengés sújtja, s így lesz része a pusztulásban.” E jövendölés titkai már napnál világosabbak előttünk, akik látjuk e város viharoktól szétdúlt falait, összedőlt házait, lerombolt templomait. Az idő múlásától megviselt épületek a gyakori összeomlások következtében lassan romokban hevernek. Tanítványa, Honoratus, akitől ezt az értesülést szereztem, azt mondja, hogy ezt nem közvetlenül tőle hallotta, hanem azt állítja, hogy a testvérek mondták el neki.
         16. Ugyanebben az időben az aquinumi [Aquino] egyház egyik klerikusát az ördög gyötörte. Constantinus, a tiszteletre méltó férfiú, e szentegyház püspöke a vértanúk sok helyére elküldte, hogy épségét visszanyerhesse. Ám a szent mártírok nem akarták egészséggel megajándékozni, hogy így mutassák ki, milyen nagy a kegyelem Benedekben. Elvitték tehát a mindenható Isten szolgájához, Benedekhez. Ő az Úr Jézus Krisztushoz imádkozva a megszállott emberből azonnal kiűzte az ősellenséget. Amikor így meggyógyult, ezt parancsolta neki: „Menj, és ezután húst ne egyél, a szent rend felvételét pedig soha meg ne kíséreld. Amely napon ugyanis a szent rendet fel merészelnéd venni, azonnal újra az ördög rabságába esel.” A klerikus épségben távozott. Friss fájdalom a lelket félelemben tartja: így egy ideig ő is megtartotta, amit Isten embere parancsolt neki. Amikor azonban évek múltán azok, akik nála előbbre voltak, mind elhaláloztak, továbbá azt látta, hogy a nála hátrább valók a szent rendek felvételében föléje kerülnek, mintha az idők múlásával elfelejtette volna Isten emberének szavát, sutba dobta azt, és felvette a szent rendet. Erre az ördög, amely elhagyta, újra hatalmába kerítette, és nem szűnt meg gyötörni mindaddig, amíg csak ki nem lehelte lelkét.

         Péter: Úgy látom, Isten embere az istenség titkaiba is behatolt; meglátta: a klerikus azért adatott át az ördögnek, hogy ne merészelje felvenni a szent rendet.
         Gergely: Miért ne ismerte volna az istenség titkait az, aki az istenség parancsait megtartotta, hisz írva van: „Aki az Úrhoz ragaszkodik, egy lélek ővele”(lKor 6,17)?
          Péter: Ha egy lélekké lesz az Úrral, aki az Úrhoz ragaszkodik, hogyan van, hogy ugyanez a kiváló hithirdető ezt mondja: „Ki ismerte meg az Úr gondolatát? Vagy ki volt az ő tanácsadója?” (Róm 11,34).Furcsának látszik, hogy az ember ne ismerje annak gondolatát, akivel eggyé lett.
         Gergely: A szent férfiak, amennyiben egyek az Úrral, igenis ismerik az Úr gondolatát. Hiszen ugyanez az apostol ezt is mondja: „Mert ki ismeri az ember benső dolgait, ha nem a benne lakó emberi lélek?” (1Kor 2,11) Éppúgy Isten dolgait sem ismeri senki, csak Isten Lelke. És hogy megmutassa: ő is ismeri Isten dolgait, ezt fűzi hozzá: „Mi nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istentől eredő Lelket.” (1Kor 2,12) Ezért ismét csak ezt mondja: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív fel nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik. Nekünk azonban feltárta Isten a Lélek által.” (1Kor 2,9)
         Péter: Ha tehát az apostolnak Isten Lelke nyilatkoztatta ki Isten dolgait, hogy mondhatta korábban idézett szavai előtt ezeket: „Mekkora a mélysége Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának! Mily kifürkészhetetlenek szándékai, mily megfoghatatlanok útjai!” (Róm 11,33) De hogy ezt mondom, eszembe ötlik egy másik kérdés is: Dávid próféta e szavakkal szól az Úrhoz: „Ajkammal hirdetni fogom szád minden végzését.” (Zsolt 118,13) Minthogy kisebb dolog tudni, mint hirdetni is valamit, hogyan van az, hogy Pál megfoghatatlannak mondja Isten gondolatait, Dávid ellenben azt állítja, hogy ő mindezeket nemcsak tudja, hanem ajkával hirdeti is?
         Gergely: Mindkét dologra feleltem már előbb, amikor azt mondtam, hogy a szent férfiak, amennyiben egyek az Úrral, az Úr gondolatát igenis ismerik. Mindazok ugyanis, akik önmagukat neki átadva az Urat követik, éppen az önátadás révén egyesülnek Istennel; viszont, minthogy még a romlandó test súlya alatt görnyednek, ennyiben nincsenek Istennel együtt. Tehát: tudják Isten gondolatait, a titkosat is, amennyiben vele egyesülnek; viszont amennyiben el vannak még Tőle választva, nem tudják őket. Mivel tehát titkait emberésszel teljesen meg nem értik, azt állítják, hogy megfoghatatlanok az Ő gondolatai. Másrészt azonban: mivel lélekben hozzátapadnak, így hozzátapadva amit - akár a Szentírás szavai, akár titkos kinyilatkoztatások által - éppen kapnak, azt fel is ismerik, tudják és hirdetik is. Istennek azokat a gondolatait tehát, amelyekről Ő hallgat, nem tudják. Amit viszont elmond, azt tudják. Ezért Dávid próféta, mikor ezt mondta: „hirdetni fogom ajkammal minden végzését”, rögtön hozzátette: „szádnak”, mintha csak világosan ezt mondaná: azokat a gondolataidat tudom megismerni és hirdetni, amelyekről tudom, hogy te mondottad őket. Mert azokat, amelyeket nem közölsz, kétségkívül elrejted megismerésünk elől. Egyezik tehát a próféta és az apostol mondása: egyrészt megfoghatatlanok Isten ítéletei, másrészt azonban, amit szája közöl, azt emberi ajkak is hirdetik. Mert úgy van, hogy amit Isten közöl, azt az emberek ismerhetik, amit meg rejtve tart, azt nem tudhatják.
         Péter: Kérdésem közbevetése folytán a dolog értelme világossá lett. Ám most már arra kérlek, folytasd, ha még van további mondanivalód e férfiú csodás erejét illetően.

         17. Egy nemesi származású férfi, név szerint Theoprobus, Benedek atya szavára szerzetes lett; érdemekben gazdag élete miatt nagyon bensőséges viszonyban volt vele. Amikor egyik nap belépett Benedek cellájába, keserves sírásban találta. Sokáig állt ott csendben de úgy látta, könnyeinek nem szakad vége. Isten embere azonban nem imádkozva sírt - ahogy máskor szokta -, hanem szomorúan panaszkodva. Megkérdezte tőle, mi az oka ily nagy bánkódásának. Isten embere rögtön felelte: „Az egész monostor, amit felépítettem, minden, amit a testvéreknek elrendeztem, a mindenható Isten ítélete folytán átadatott a pogányoknak. Alig tudtam azt is kieszközölni, hogy a lelkek az enyémek maradjanak.” Szavait akkor Theoprobus csak hallotta, mi azonban már megvalósulva látjuk, hisz tudjuk, hogy monostorát a longobárdok népe a közelmúltban lerombolta. Nemrégiben, éjszaka idején, a testvérek pihenése alatt a longobárdok behatoltak, mindent széthordtak, de egyetlen embert sem tudtak elfogni. Teljesítette a mindenható Isten, amit Benedeknek, hűséges szolgájának megígért: ha az anyagi dolgokat a pogányok kezére adja is, a lelkeket megőrzi. Ebben a dologban Pál szerepében látod Benedeket; az ő hajója is mindenestül elpusztult, de vigasztalásképpen megkapta társai életét.

Forrás:

Szent Benedek élete:
         - első rész
         - második rész
         - harmadik rész
         - negyedik rész
         - ötödik rész
         - hatodik rész

Nagy Szent Gergely pápa: Szent Benedek élete és csodái [6]

         9. Egyik nap, amikor a testvérek a monostor lakóhelyiségeit építették, egy ott fekvő követ is be akartak emelni a falba. Két-három testvér sem tudta azonban megmozdítani. Erre még másokat is odahívtak, de a kő továbbra is olyan mozdulatlan maradt, mintha belegyökerezett volna a földbe. Nyilvánvaló volt: maga az ősellenség ült rá, minthogy annyi férfikéz nem tudta helyéből kimozdítani. E nehézség láttán Isten emberéhez siettek, jöjjön el, és imádságával űzze messze az ellenséget, hogy aztán felemelhessék a követ. Ő azonnal oda is ment, ima után áldást adott rá, mire olyan gyorsan felemelték a követ, mintha semmi súlya nem lett volna.

         10. Isten embere szándékának megfelelően akkor ott ásni kezdtek. Amikor így ásás közben mélyebbre jutottak, egy ércből való bálványszoborra bukkantak. Egy időre a konyhába dobták be, és ekkor úgy tűnt, hogy tűz csap fel belőle. A szerzetesek mind azt hitték, hogy a tűz az egész konyhaépületet elhamvasztja. Ahogy nagy zaj közepette oltani próbálták, a csődületre odajött Isten embere is. Azt találta, hogy ő nem látja a tüzet, csak a testvérek szeme; azonnal imádságra hajtotta le fejét. Így aztán szemük helyes használatára vezette vissza a testvéreket, hiszen látta, hogy képzeletbeli tűz kápráztatja el őket. Erre ők is úgy látták már, hogy a konyha épülete épségben van, és nem észlelték többé a lángokat sem, amelyeket csak az ősellenség vetített lelki szemeik elé.

         11. Ismét más alkalommal, mialatt a testvérek - minthogy a helyzet így kívánta meg - egy falat kissé magasabbra húztak, az Isten embere pedig cellája magányában tartózkodott buzgó imádságba merülve, újra megjelent előtte az ősellenség csúfolkodva; jelentette, hogy a munkában levő testvérekhez tart. Ezt Isten embere hírnök útján gyorsan jelezte a testvéreknek, azt üzenve; „Testvérek, óvatosan dolgozzatok, mert ebben az órában odaérkezik hozzátok az ördög.” Alig fejezte be szavait az üzenetvivő, a gonosz lélek máris ledöntötte az épülő falat, és az lezuhanva az egyik gyermekszerzetest, egy császári udvari ember fiát, agyon is zúzta. Az eset mindannyiukat nagyon elszomorította, és mélyen lesújtotta; nem ugyan a fal kára, hanem a testvér elvesztése miatt. Mélységes fájdalmukban igyekeztek ezt a tiszteletre méltó Benedek atyának minél előbb jelenteni. Benedek atya ekkor maga elé hozatta a szétroncsolt testű gyermeket. Csak köpenybe burkolva tudták vinni, mert a ledőlt fal kövei nemcsak tagjait, hanem csontjait is összezúzták. Isten embere cellájában azonnal gyékényre fektette, amelyet közönségesen mattának hívnak. Ezen szokott imádkozni. Majd kiküldve a testvéreket, bezárta szobája ajtaját, és a szokottnál is nagyobb buzgósággal imádkozni kezdett. Csodálatos dolog történt! Még ugyanebben az órában épségben küldte őt vissza a munkához, korábbi erejének teljes birtokában, úgyhogy ő is a testvérekkel együtt fejezhette be a falat, jóllehet az ősellenség azt hitte, hogy pusztulásával csúfot űzhet Benedekből. Eközben Isten embere a prófétaság szellemével is kitűnt: későbbi eseményeket jövendölt meg, és távolban történt dolgokat hozott környezete tudomására.

         12. Kolostori szokás volt, hogy amikor a testvérek valami megbízatással künn jártak a világban, sem ételt, sem italt nem vettek magukhoz kolostorukon kívül. A Regulának ezt a gyakorlatát pontosan megtartották. Egyik nap valami ügy intézésére távoztak így a testvérek, amikor késői órákig voltak kénytelenek künn időzni. Úgy intézték a dolgokat, hogy egy vallásos asszony otthonába tértek be, és ott étkeztek. Így később érkeztek vissza a kolostorba; szokás szerint az atya áldását kérték. Ő azonnal ezt kérdezte tőlük: „Hol étkeztetek?” Azt felelték: „Sehol sem.” Erre így szólt hozzájuk: „Miért hazudtok ekképpen? Vajon nem tértetek-e be ennek és ennek az asszonynak a házába? Ezt és ezt az ételt nem költöttétek-e el nála? Nem ittatok-e ennyi meg ennyi pohár bort is?” Amikor így a tiszteletre méltó atya elsorolta nekik mind az asszony vendéglátását, mind az ételek fajtáját, mind pedig a poharak számát, mindent bevallottak, amit tettek, és remegve borultak le lába elé, elismerve, hogy hibáztak. Ő pedig azonnal megbocsátotta hibájukat, számolva azzal, hogy távollétében sem tesznek többé ilyesmit, minthogy most már tudják róla, hogy lélekben velük van.

         13. A fentebb említett Valentinianus szerzetes testvére világi, de vallásos ember volt. Hogy Isten szolgájának imáját elnyerje, és testvérét lássa, évenként éhgyomorral szokott lakóhelyéről a kolostorba jönni. Egy napon, amikor történetesen éppen úton volt a monostor felé, egy vándor utas is csatlakozott hozzá, aki útra való élelmét is magával vitte. Amikor már későre járt az idő, ezt mondta: ,Jöjj, testvér, együnk valamit, hogy el ne lankadjunk az úton.” Ő azt felelte: „Távol legyen ez tőlem, testvérem. Nem teszem, mert mindig böjtölve szoktam a tiszteletre méltó Benedek atyához jönni.” Erre a feleletre az útitárs egy ideig elhallgatott. Midőn azonban egy kis utat ismét megtettek, újra csak biztatta, hogy egyenek. Ám ő nem akart beleegyezni, mert éhgyomorral szándékozott megérkezni. És erre újra elhallgatott, aki az evést szorgalmazta, és egyetértett egy kis ideig még abban, hogy továbbra is böjtölve menjen vele együtt. Midőn azonban egyrészt már hosszabb utat tettek meg, másrészt a hosszú idő kifárasztotta őket a járásban, íme, útközben egy rétre bukkantak, aztán egy forrásra. Mindez nagyon vonzónak tűnt nekik testük felüdítésére. Ekkor az útitárs ezt mondotta: „Íme, itt a víz, itt a rét, itt a kellemes hely, ahol felüdíthetjük magunkat, és kissé megpihenhetünk, hogy utána épségben végezhessük be gyaloglásunkat.” Hogy így a szó hízelgett a fülnek, a hely pedig a szemnek, ennek a harmadik rábeszélésnek engedett, beleegyezését adta, és evett. Az esti órákban aztán megérkezett a monostorba. A tiszteletre méltó Benedek atya elé vezették, és imádságát kérte. Ám a szent férfiú szemrehányóan azonnal eléje tárta azt, amit az úton cselekedett, és azt mondta: „Hogyan történhetett ez meg, testvér? Hogy ugyanis téged a gonosz ellenség, amely útitársad által szólt hozzád, első alkalommal nem tudott rávenni, másodszor sem, harmadszorra mégis rábeszélt, és így akarata szerint győzedelmeskedett feletted?” Ekkor ő, beismerve lelke gyengeségét, lábai elé vetette magát, és annál inkább kezdte gyarlóságát pironkodva siratni, minél jobban látta, hogy még távollétében is Benedek atya szeme előtt volt, amikor hibázott.

        Péter: Úgy látom, a szent férfiú szívében Elizeus szelleme élt, aki együtt volt távol levő tanítványaival is.
         Gergely: Péter, légy most csendben, hogy aztán nagyobb dolgokat is hallhass.

 Forrás:

Szent Benedek élete:
         - első rész
         - második rész
         - harmadik rész
         - negyedik rész
         - ötödik rész

Nagy Szent Gergely pápa: Szent Benedek élete és csodái [5]

         8. A környéken már mindenfelé fellángolt a mi Urunknak Jézus Krisztusnak szeretete, és sokan hagyták el már a világ életét, hogy a Megváltó könnyű igájába törjék be szívüket. Ám a gonoszok tulajdonsága, hogy másokra irigykednek az erények birtoklásáért, amelyeket ők viszont nem igyekeznek megszerezni. Egy szomszédos templom papját, név szerint Florentiust, a mi alszerpapunknak, Florentiusnak nagyatyját is ledöntötte lábáról az ősellenség gonoszsága, s a szent férfiú buzgólkodására irigy szemmel kezdett tekinteni; ócsárolta életmódját, és akiket csak tudott, még meglátogatásától is igyekezett visszatartani. Amikor azonban látta, hogy sikeres működésének gáncsot nem vethet, életszentségének híre pedig egyre növekszik, sőt éppen hírnevének dicsősége vonz szakadatlanul sokakat a tökéletesebb életeszmény felé: mind jobban és jobban fellángolt lelkében az irigység tüze, és így egyre elvetemültebbé vált, mert életszentségének dicsőségére áhítozott, de dicséretes életmódját nem kívánta. Irigysége vakságában odáig jutott, hogy szeretetközösségük jeleként mérgezett kenyeret küldött neki. Isten embere hálásan fogadta, de nem maradt rejtve előtte, milyen veszedelem rejlik a kenyérben. Étkezése idején a szomszédos erdőből egy holló szokott odaszállni, hogy kezéből vegye a kenyeret. Amikor a holló szokása szerint ekkor is megérkezett, Isten embere eléje vetette a kenyeret, amelyet a pap küldött neki, és ráparancsolt: „Urunk, Jézus Krisztus nevében vedd ezt a kenyeret, és olyan helyen dobd el, ahol senki emberfia meg nem találhatja.” Ekkor a holló nyitott szájjal, kitárt szárnyakkal röpködni kezdett a kenyér körül, károgva, mintha csak világosan azt mondaná: igenis, akar engedelmeskedni, de mégsem tudja a parancsot végrehajtani. Isten embere pedig újra és újra ráparancsolt ezekkel a szavakkal: „Vedd csak, vedd fel, nem történik veled semmi. Dobd el ott, ahol ember meg nem találhatja.” Hosszabb idő múltán a holló végre belekapott, felemelte és eltávozott vele. Három óra múlva, amikor már eldobta a kenyeret, s visszatért, megkapta Isten emberének kezéből szokott adagját is. Amikor a tiszteletre méltó atya ebből látta, hogy a pap lelkében ott izzik a gyűlölet az ő élete ellen, inkább miatta, semmint saját maga miatt bánkódott. Az említett Florentius ellenben, mivel a Mester testét nem tudta megölni, most már tanítványai lelkének meggyilkolásáért lobbant lángra. Ezért a monostor kertjébe, ahol Benedek lakott, szemük elé hét mezítelen leányt küldött. Ezek egymás kezét fogva sokáig táncoltak ott, hogy a tanítványok lelkében felkorbácsolják az érzékiség vágyát. Amint a szent férfiú ezt cellájából észrevette, és a még fiatal tanítványok lelkét a bukástól féltette – minthogy azt gondolta, minden csak az ő üldöztetése végett történik -, kitért az irigység útjából. Ezért az összes imahelyeket, amelyeket alapított, az élükre helyezett elöljárók alá rendelte, és testvéreket is adott mindegyikhez, majd néhány szerzetest maga mellé véve elhagyta itteni lakóhelyét. Alig tért ki azonban alázatosan Isten embere a gyűlölködés elől, a papot a mindenható Isten rettenetesen megbüntette. Mert amikor háza erkélyén állott, és észrevéve Benedek távozását, ujjongani kezdett, jóllehet a ház egyéb szerkezetében épségben megmaradt, az erkély ahol állott, leszakadt, és összezúzta Benedek ellenségét, kioltva életét. Isten emberének Maurus nevű tanítványa ekkor úgy vélte, hogy rögtön jelentenie kell a történteket a tiszteletre méltó atyának, Benedeknek, aki az erkélytől még alig volt tíz mérföldnyire. Ezt üzente neki: „Térj vissza, mert a pap, aki téged üldözött, immár halálát lelte.” Amikor Isten embere, Benedek ezt meghallotta, fájdalmas panaszokban tört ki, egyrészt azért, mert ellensége elpusztult, másrészt pedig mivel tanítványa az ellenség halálán örvendett. Ezért aztán vezeklést is szabott tanítványára, mert amikor a dolgot hírül adta, az ellenség pusztulásán örvendeni merészelt.

         Péter: Csodálatosak és rendkívül bámulatosak, amiket mondasz; mert a sziklából való vízfakasztásban Mózest, a víz mélyéről visszatérő vasdarab esetében Elizeust, a vízen járásban Pétert, a holló engedelmességében Illést, ellensége halálának meggyászolásában Dávidot ismerem fel benne. Ha végiggondolom, ez a férfiú valóban el volt telve minden igazak lelkével.
         Gergely: Péter, az Úr embere Valakinek a lelkét hordozta: azét, aki a nekünk hozott megváltás kegyelmével az összes választottak lelkét eltöltötte, akiről János ezt mondja: „Ő volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden e világra jövő embert” (Jn 1,9). És akiről ugyancsak írva van: „Mi mindnyájan az Ő teljességéből vettünk” (Jn 1,16). Mert valóban: Isten szent emberei az Úrtól csodás erőket kaphattak, de nem tudták ezeket egyben másoknak is átadni. Ő azonban, aki ellenségeinek Jónás próféta jelét ígérte, övéinek erőt adott a csodák véghezvitelére. Így a gőgösök szemében csak meghalni, az alázatosak előtt azonban feltámadni is kegyes volt, hogy azok is lássák, mit vetettek meg, és emezek is, mit kell tisztelniük és szeretniük. E titokzatos isteni végzésből ered, hogy a gőgösök csak a halál szégyenét látják, az alázatosak ellenben a halál felett való diadalmas erőt nyerik el.
         Péter: Arra kérlek most már, fejtsd ki azt is, hogy hova költözött a szent férfiú, és tett-e ott is csodajeleket.
         Gergely: A szent férfiú, bár más helyre költözött, ellenséget mégsem cserélt. Utána ugyanis még súlyosabb küzdelmeket állott ki, mert most már azt is meg kellett tapasztalnia, hogy maga a gonoszság mestere támadt nyíltan ellene. Egy Cassinum [Cassino] nevű erődítmény állott egy magas hegy oldalában. A hegy a várat széles hajlattal fogta körül, de egyben három mérföldnyire kiemelkedve csúcsával mintegy az égbe tört. Volt itt egy régi szentély, ahol az ősi pogány szokásnak megfelelően a tudatlan mezei nép még Apollót tisztelte. Körös-körül pedig berkek virultak démonok tiszteletére: itt még ebben az időben is pogányok esztelen sokasága fáradozott istentelen áldozatok bemutatásával. Amikor Isten embere ideérkezett, összezúzta a bálványszobrot, lerombolta az oltárt, kiirtotta a berkeket, sőt magából Apolló templomából Szent Márton tiszteletére emelt szentélyt. Oda, ahol Apolló oltára állt, Szent János szentélyét állította fel. A környéken lakó embereket hithirdetésével az igaz hitre hívta. Ám mindezt az ősellenség nem tűrte szó nélkül, és már nem rejtett módon vagy álomlátásban, hanem látható alakban állt az atya szeme elé, és nagy kiáltozások közepette arról panaszkodott, hogy erőszakot szenved; hangját a testvérek is hallották, jóllehet alakját nem látták. Ahogy a tiszteletre méltó atya tanítványainak elmondta, az ősellenség iszonyatosan rút formában, tűzlángban jelent meg lelki szeme előtt, s égő arccal és szemmel dühöngött ellene. Amit mondott, azt valamennyien hallották, először ugyanis a nevén szólította őt. Mivel Isten embere semmit sem felelt neki, gyalázkodásokban tört ki, és azt kiabálta: „Benedictus, Benedictus”, de látva, hogy semmi választ nem kap, rögtön hozzátette: „Maledictus, non Benedictus [Átkozott, nem Áldott], mi bajod van énvelem? Miért üldözöl engem?”
         Ám most vegyük sorra az ellenség új harcait Isten szolgája ellen, akit ugyan akarattal hívott ki a viadalra, de ezzel akarata ellenére csak a győzelemre adott neki alkalmat.

Forrás:

Szent Benedek élete:
         - első rész
         - második rész
         - harmadik rész
         - negyedik rész

Nagy Szent Gergely pápa: Szent Benedek élete és csodái [4]

         5. Azok közül a monostorok közül, amelyeket Benedek itt felépített, három egy hegy tetején állott. Ezért a testvéreknek nagyon nehezükre esett állandóan lejárni a tóhoz, hogy vizet merítsenek, különösen azért, mert a hegy oldalán, amikor leereszkedtek rajta, mindig komoly veszedelem fenyegette őket. Így a három monostor testvérei együttesen elmentek egyszer Isten szolgájához, Benedekhez, és azt mondták neki: „Nehéz nekünk naponta lejárni a tóra vízért. Szükséges volna tehát, hogy a monostorok innen máshová költözzenek.” Meghallgatta, és kedvesen megvigasztalta őket. Még azon az éjjelen egy kisfiúval, név szerint Placidus-szal, akit fentebb említettem már, felment a sziklás hegy tetejére, és ott hosszasan imádkozott. Imádsága végeztével három szikladarabot helyezett el azon a helyen, jel gyanánt, majd visszatért monostorába, anélkül azonban, hogy bárki is tudott volna a dologról. Amikor pedig másnap az említett testvérek újra visszatértek hozzá a víz ügyében, ezt mondta nekik: „Menjetek csak el, és ott, ahol három egymásra tett követ találtok, ássatok egy keveset: a mindenható Istennek van ereje, hogy a hegy tetején is vizet fakasszon, s így levegye vállatokról a nehéz jövés-menés terhét.” Erre elmentek, és a hegynek azt a szikláját, amelyről Benedek beszélt nekik, már nedvesen találták. Miután pedig vájatot is csináltak rajta, az tüstént megtelt vízzel, amely oly bőségben áradt tovább, hogy még most is gazdagon fakad, sőt a hegycsúcsról a mélybe folyik alá.

         6. Egy alkalommal egy lélekben szegény gót férfi jött oda, hogy szerzetes legyen. Isten embere, Benedek készségesen fel is vette. Egyik nap egy vasszerszámot adatott neki, amelyet sarlóhoz való hasonlósága miatt sarlókésnek neveznek, mégpedig abból a célból, hogy egy darabon irtsa ki a tövisbokrokat, mert ott akartak kertet létesíteni. A hely, amelyet a gótnak irtania kellett, a tó partja fölött terült el. Amikor a gót ereje megfeszítésével kezdte a bokrokat kivagdalni, a vas egyszer csak leröpült a nyélről, és a tóba esett, oda, ahol akkora volt már a víz mélysége, hogy semmi remény nem volt visszaszerzésére. A gót elveszettnek hitte az eszközt, remegve futott Maurus szerzeteshez, jelentette az okozott kárt, és magát is bűnnel vádolta. Maurus szerzetes viszont hamarosan tudomására hozta ezt Isten szolgájának, Benedeknek. Isten embere, Benedek ennek hallatára a tóhoz ment, kivette a gót kezéből a nyelet, és a tóba vetette. És íme, a vas azonnal felbukkant a mélyből, és újra beleilleszkedett a nyélbe. Benedek ezután tüstént visszaadta neki a vasszerszámot, és ezt mondta: „Itt van, dolgozz vele tovább, és ne szomorkodj!”

         7. Egyik nap, amikor a tiszteletre méltó Benedek a cellájában tartózkodott, a szent férfiú egyik szerzetese, a már említett Placidus, a tóhoz ment vizet meríteni. Kezében levő edényét vigyázatlanul eresztette a vízbe, és így ő maga is utána esett. A hullám gyorsan elsodorta, és már majdnem egy nyíllövésnyire vitte befelé a szárazföldtől. Isten embere a cellájából azonnal észrevette ezt; tüstént hívta Maurust, és így szólt hozzá: „Siess, Maurus testvér, mert a gyermek, aki vízért ment, a tóba esett, és már messzire vitte a hullám.” Csodálatos esemény! Péter óta ismeretlen! Miután ugyanis Maurus áldást kért és kapott, sietve indult az atya parancsszavára, és egészen addig a helyig, ameddig a hullám magával sodorta a gyermeket, úgy vélte, hogy a szárazon jár, pedig a víz színén szaladt. Hajánál fogva megragadta a fiút, és gyors futással visszatért vele együtt. Amint azután szárazra lépett a lába, feleszmélve hátranézett, és rájött, hogy a víz felett futott. Minthogy gondolni sem merte volna, hogy ez megtörténhet, megdöbbenve csodálkozott az eseten. Majd visszatért az atyához, és beszámolt neki a történtekről. A tiszteletre méltó Benedek nem a maga érdemének, hanem az engedelmesség jutalmának tulajdonította a dolgot. Ám Maurus a parancs eredményének mondta, ami történt, minthogy ő nincs tudatában olyan erőnek, amelyet öntudatlanul gyakorolt volna. E kedves alázatossági vetélkedésben a megmentett gyermek lépett fel bíróként. Ezt mondta: „Amikor engem a vízből kifelé húztak, a fejem fölött az apát köpenyét láttam, és meg voltam győződve, hogy ő segít ki a vízből.”
         Péter: Nagy dolgok ezek, amelyeket elmondasz; sokak épülésére szolgálnak majd. Minél inkább issza a lelkem ennek a jóságos férfinak csodáit, annál jobban szomjazom utánuk.

Forrás:

Szent Benedek élete:
         - első rész
         - második rész
         - harmadik rész