2012. ápr. 23.

Csak engedem, hogy szeressen az Isten

Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Most megnyugszom,
most elpihenek
békén, szabadon,
mint gyenge gyerek,
és nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

S míg ölel a fény
és ölel a csend,
és árad belém,
és újjáteremt,
míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,

új gyümölcs terem,
másoknak terem,
érik csendesen erő, győzelem...
ha nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

(Túrmezei Erzsébet: Ha nem teszek semmit sem)

2012. ápr. 20.

Szűz Mária, a kegyelmek Közvetítője tiszteletére

(Grignon Szent Lajos: Tökéletes Mária-tisztelet c. könyvből.) 

Kilenced  
I. Szentséges Szűz Mária, Istennek Anyja, tisztelünk Téged, mint közvetítőnk a Megtestesülés titkában, mert a Te közvetítéseddel jött Isten a világra. Ó, Úrnőnk és Anyánk, szerezd meg nekünk a kegyelmet (...) és mutasd meg, hogy szereted, ha minden kegyelem Közvetítője címen tisztelünk. Amen. 
II. Szentséges Szűz Mária, Istennek Anyja, tisztelünk Téged, mint közvetítőt Erzsébet látogatásának titkában, mert a Te közvetítéseddel szentelte meg Isten Keresztelő Szent Jánost. Ó, Úrnönk és Anyánk, szerezd meg nekünk a kegyelmet (...) és mutasd meg, hogy szereted, ha minden kegyelem Közvetítője címen tisztelünk. Amen. 
III. Szentséges Szűz Mária, Istennek Anyja, tisztelünk Téged, mint közvetítőt Jézus születésének titkában, mert Te mutattad meg a kisded Jézust a pásztoroknak. Ó, Úrnőnk és Anyánk, szerezd meg nekünk a kegyelmet (...) és mutasd meg, hogy szereted, ha minden kegyelem Közvetítője címen tisztelünk. Amen. 
IV. Szentséges Szűz Mária, Istennek Anyja, tisztelünk Téged, mint közvetítőt a Három szent Király titkában, mert Te nyújtottad oda nekik a kisded Jézust. Ó, Úrnőnk és Anyánk, szerezd meg nekünk a kegyelmet (...) és mutasd meg, hogy szereted, ha minden kegyelem Közvetítője címen tisztelünk. Amen. 
V. Szentséges Szűz Mária, Istennek Anyja, tisztelünk Téged, mint közvetítőt Jézus bemutatásának titkában, mert Te helyezted a kisded Jézust a szent aggastyán, Simeon karjaiba. Ó, Úrnőnk és Anyánk, szerezd meg nekünk a kegyelmet (...) és mutasd meg, hogy szereted, ha minden kegyelem Közvetítője címen tisztelünk. Amen. 
VI. Szentséges Szűz Mária, Istennek Anyja, tisztelünk Téged, mint közvetítőt a kánai menyegzőn, mert a Te közbenjárásodra művelte az Úr első csodatételét. Ő, Úrnőnk és Anyánk, szerezd meg nekünk a kegyelmet (...) és mutasd meg, hogy szereted, ha minden kegyelem Közvetítője címen tisztelünk. Amen. 
VII. Szentséges Szűz Mária, Istennek Anyja, tisztelünk Téged, mint közvetítőt Kálvária hegyén, mert Téged helyezett Jézus maga és mi emberek közé, mikor Anyánknak jelentett ki Téged. Ó, Úrnőnk és Anyánk, szerezd meg nekünk a kegyelmet (...) és mutasd meg, hogy szereted, ha minden kegyelem Közvetítője címen tisztelünk. Amen. 
VIII. Szentséges Szűz Mária, Istennek Anyja, tisztelünk Téged, mint közvetítőt a Szentlélek eljövetelénél, mert Te vonzottad Őt leginkább, hogy leszálljon a földre. Ó, Úrnőnk és Anyánk, szerezd meg nekünk a kegyelmet (...) és mutasd meg, hogy szereted, ha minden kegyelem Közvetítője címen tisztelünk. Amen. 
IX. Szentséges Szűz Mária, Istennek Anyja, tisztelünk Téged, mint Közvetítőt az égben, mert biztosan tudjuk, hogy Isten minden kegyelmet csakis Általad juttat nekünk. Ó, Úrnőnk és Anyánk, szerezd meg nekünk a kegyelmet (...) és mutasd meg, hogy szereted, ha minden kegyelem Közvetítője címen tisztelünk. Amen. 

Napi ima: 
      Imádkozzál érettünk, nagyhatalmú Közbenjárónk.
      Hogy méltók lehessünk Krisztus igéreteire. 
      Könyörögjünk. Urunk, Jézus Krisztus, Közvetítőnk az Atyánál, ki Anyádat, a Boldogságos Szüzet, nekünk is anyául és Nálad közvetítőül adni kegyes voltál, engedd irgalmasan, hogy mindenki, aki jótéteményért Hozzád folyamodik, örvendve lássa, hogy ő általa mindent megnyer Tőled. Ki élsz és uralkodol mindörökké. Amen.

2012. ápr. 18.

Szent Rita kilenced

Írta: Böjte Csaba OFM, 2009 

Első nap 
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek! 
Miképpen kezdetben, most is mindörökké, Ámen! 

      Szent Rita szülei, Ammatta és Antonio Lotti, Olaszország egyik legszebb vidékén, Perugiaban éltek, egy kis faluban, a hegyek között Roccaporenaban, mint e kis falu megbecsült polgárai. Idősek voltak, de nem szűnnek meg bizakodva imádkozni, Istentől gyermekáldást kérni. 1381-ben imájuk meghallgatásra talált, és lányuk született, kit Margaritának, (Margitnak) kereszteltek meg, de szeretettel csak Ritának becéztek.
      Elmélkedjünk az élet befogadásáról: Vajon megvan bennünk Szent Rita szüleinek tisztelete, őszinte, kitartó vágyakozása az élet iránt? Tudjuk, hogy földi létünk, életünk kiteljesedése a gyermekáldásban lesz teljes? Egyéni, közösségi létünk, megmaradásunk az élet melletti döntésünktől függ. Imádkozzunk a fiatalokért, idősebbekért, hogy merjenek, akarjanak tudatosan dönteni az élet mellett, a gyermek vállalása mellett és, hogy a megfogant életet tiszteljék, lássák meg benne az Isten ajándékát, a világot megszentelő holnap Szentjét.
      Könyörögjünk: Mennyei Atyánk, Szent Rita szülei tudták, hogy ha együtt közösen kérik tőled az életet, a gyermekáldást, akkor Te jóságosan meghallgatod a hozzád esdeklők imáját. Tiszta szívből kérünk, hogy hallgasd meg a hozzád forduló családok imáját és ajándékozz nekik ép, egészséges kisbabát, hogy gyermekeiket átölelve, hálatelt szívvel dicsőítsenek, hirdethessék, hogy Te vagy az élet Ura. Adj nekünk Mennyei Atyánk, tiszta szívű édesanyákat, édesapákat és sok-sok kacagó kisbabát. 
      Gyermekáldásért imádkozzunk: 
      Miatyánk… Üdvözlégy Mária… 

Második nap 
 Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek! 
Miképpen kezdetben, most is mindörökké, Ámen! 

      Szent Rita szülei egyszerű emberek, a mezőn dolgoztak. Egy fa árnyékában, alvó kislányra méhraj telepedett. Szülei megijedtek, de nem estek kétségbe, hanem imádságos szeretettel, óvatosan megtisztították, kimentették épen, egészségesen lányukat a méhek közül. 
      Elmélkedjünk azokról a gyermekekről, fiatalokról, kiket a mai élet veszélyei fonnak be, az alkohol, a kábítószer, vagy más bűnök, testet, lelket romboló veszélyek. Szent Rita szülei imádkozva, kapkodás nélkül, a veszélyt vállalva megszabadították gyermeküket, megmentették a méhecskék fullánkjaitól. Vajon bennünk megvan-e ez a kitartó, imádkozó, csendes küzdelem, gyermekünk testi, lelki épségéért? Tudunk-e veszélyt, áldozatot vállalni, imádságos szeretettel gyermekeinkért, egymásért? 
      Könyörögjünk: Mennyei Atyánk, gyermekeinket, fiataljainkat oly sok kísértés, baj fenyegeti a mai világban. Szeretettel kérünk, segíts, hogy a felnövekvő generációkat, megtudják őrizni a szülők a veszedelmektől. Kérünk, segítsd a bajba sodródott fiatalok szüleit, tanárait, lelkipásztorait, hogy megtudják menteni a bűn, a gonosz karmai közé került életeket. Segíts Gondviselő Mennyei Atyánk, hogy Szent Rita szülei példájára egészségesen, tisztán, szépen neveljük fel gyermekeinket, és óvatos bölcsességgel, kitartó munkával tisztítsuk meg őket a bűntől. 
      Veszélyeztetett gyermekeinkért, fiataljainkért, így imádkozzunk: 
      Miatyánk… Üdvözlégy Mária… 

Harmadik nap 
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek! 
Miképpen kezdetben, most is mindörökké, Ámen! 

      A fiatal Ritának döntenie kell, lelkében vágyat érez a szerzetesi élet iránt, de szülei kérésére igent mond a gazdag Pauló Moncini kérésére és férjhez megy. Vállalja a házastársi, családanyai hivatást. 
      Elmélkedjünk saját hivatásunkról: Isten azt akarja, hogy minden kis patak betorkoljon egy nagy folyóba. Sajnos, nagyon sok fiatal élete megfeneklik, és nem képesek vállalni az életre szóló elkötelezettséget. Őszinte, saját képességeinket számba vevő útkeresés után, mindannyiunkban meg kell szülessen a döntés, az elhatározás, hogy hol, milyen pályán, kinek az oldalán akarjuk életünk gyümölcseit megteremni. 
      Könyörögjünk: Szentlélek Úr Isten, bölcs tanácsnak lelke, áraszd ki fiataljainkra a tisztánlátásodat, hogy meglássák, hogy mit kell tenniük, és adj erőt is nekik, hogy a felismert úton, a vállalt értékeket kitartó munkás élettel, valóra tudják váltani. Ments meg Uram a meddő, céltalan sodródástól. Szent Rita közbenjárására segíts, hogy egyetlen életünkben, hivatásunkban, jól döntsünk.
      Imádkozzunk, szerzetesi és családos hivatásokért: 
      Miatyánk… Üdvözlégy Mária… 


Negyedik nap 
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek! 
Miképpen kezdetben, most is mindörökké, Ámen! 

      Rita, a fiatal asszony megtapasztalja férje kegyetlen, züllött, durva természetét. Házaséletünk elviselhetetlenül nehéz, de tudja, hogy Isten legfőbb parancsa a kitartó, gyógyító szeretet parancsa, és ezért nem hátrál meg. Hosszú évek önfeláldozó szeretete, jósága, imádságos kitartása, meghozza férje megtérését. A házastársi szeretet győzedelmeskedik a bűnös vágyak felett, és boldog, kiegyensúlyozott lesz az életük. 
      Elmélkedjünk saját családunkról, közvetlen kapcsolatainkról. Vajon én, mint egyszer használatos zsebkendőt dobom azokat, kik tévedtek, hibákat, bűnöket követtek el? Tudok küzdeni szeretteimért, vagy hagyom, hogy a gonosz lélek, a vergődő szeretteimet elragadja mellőlem? Képes vagyok akár átdöfött szívvel is szeretni, párbeszédet folytatni, újra kezdeni, hinni a szeretet végső győzelmében? 
      Könyörögjünk: Mennyei Atyánk, oly sok kapcsolat hull darabokra, családok bomlanak szét, gyermekek sodródnak el szüleiktől, barátok fordítanak hátat egymásnak. Alázattal kérünk, hogy Szent Rita példájára, ne eltaszítsuk a bűnöst, hanem kitartó, imádságos szeretettel gyógyítsuk, mentsük meg őt. Te nem bírónak küldtél ebbe a világba, hanem orvosnak. Adj erőt, hogy hinni tudjunk a jóság, a párbeszéd és a szeretet gyógyító, új életet adó erejében. 
      Hogy családjaink ne térjenek le a szeretet útjáról, így imádkozzunk: 
      Miatyánk… Üdvözlégy Mária… 

Ötödik nap 
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek! 
Miképpen kezdetben, most is mindörökké, Ámen! 

      Szent Rita immár boldog családi élete, két szép iker fiú születése után, néhány évvel, 18 évnyi házasság után tragikus véget ér. Szeretett férjét, régi ellenségei meggyilkolják. A szörnyű esemény után, Rita képes újrakezdeni, és magányos özvegyként, egyedül neveli tisztességesen gyermekeit. 
      Gondoljunk a bennünket ért pótolhatatlan csapásokra. Nincsen ház kereszt nélkül. Mindannyiunkat ért, és ér kisebbnagyobb kudarc, tragédia. Szent Rita nem adta fel, nem esett kétségbe, hanem volt ereje újból felállni, és hittel tovább menni. Nekünk is fel kell állnunk, el kell engednünk azt, mit elvesztettünk, és tovább kell mennünk reménnyel, életutunkon. Isten nem a sírás, a gyász parancsát, hanem a szeretet parancsát adta nekünk. 
      Könyörögjünk: Urunk Istenünk, adj erőt, hogy ahogyan a jót és szépet elfogadjuk tőled, ugyanúgy tudjuk elfogadni, feldolgozni azt is mi fájdalmat, sebet okoz nekünk. Segíts meg, hogy Szent Rita példájára, újra tudjunk kezdeni, talpra tudjunk állni. Add nekünk a te Húsvét hajnali nyugodt, csendes újrakezdésedet, mellyel felálltál nagypéntek halálából. Győzedelmeskedjen az élet, a szeretet életünkben is a halál felett. 
      Imádkozva kiáltunk hozzád Atyánk, és kérünk segítségedet, erőt, keresztünk hordozásához: 
      Miatyánk… Üdvözlégy Mária… 

Hatodik nap 
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek! 
Miképpen kezdetben, most is mindörökké, Ámen! 

      A magányos özvegy egyedül neveli gyermekeit, megbocsájt férje gyilkosainak és gyermekeit is arra kéri, hogy ne vérbosszúra készüljenek, hanem Krisztus példájára bocsássanak meg apjuk gyilkosainak. Megtesz mindent, hogy gyermekeit a fájdalom és a jogos harag, ne térítse le a szeretet útjáról. 
      A mi szíveinket is hányszor szorítja marékra a valós, vagy vélt sérelmek miatt érzett harag, gyűlölet. Sokszor úgy érezzük, hogy világunkat csak bosszúállással, kegyetlen tettekkel tehetjük jobbá. Szent Rita, Isten mestere példájára nem a gyűlölet, hanem a szeretet útján jár, tudja, hogy világunkat szebbé, jobbá csak az alázatos újrakezdés, és a szeretet teheti. 
      Könyörögjünk: Mennyei Atyánk, világunkban oly sok a fájdalom, a seb. Görcsösen hurcolunk magunkkal egészen friss és évszázados sérelmeket, sebeket. Kérünk, segíts megbocsátani! Adj erőt Szent Rita példájára kiengesztelődni önmagunkkal, egymással, a világgal. Add, hogy a rosszat ne rosszal, hanem jósággal, szeretettel próbáljuk legyőzni. A rossz útra tévedt testvéreinket ne elpusztítani, hanem felszabadítani akarjuk, hogy ők is megtapasztalják a kiengesztelődés, és becsületes, tisztességes élet örömeit, az Isten gyermeki élet boldog szabadságát. 
      Mennyei Atyánk, segíts imádkozni, a bűnösök megtéréséért: 
      Miatyánk… Üdvözlégy Mária… 

Hetedik nap 
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek! 
Miképpen kezdetben, most is mindörökké, Ámen! 

      Szent Rita gyermekei betegségben meghalnak, kedvesei elvesztése után egyedül marad. A szörnyű veszteségek után is talpra áll, jelentkezik, hogy szerzetesnővérként szolgálja az Istent és a szenvedő, bajban lévő embertársait. A jelentkező, összetört özvegyasszonyt a nővérek visszautasítják. Nem adja fel, imádkozik, Istennek és a szenteknek segítségét kéri, és végül befogadják a casciai Szent Ágostonrendi nővérek közösségébe.
      Elmélkedjünk saját kudarcainkról: Ó, hányszor utasítanak vissza, hányszor értelmezik félre jó szándékunkat és törik le kibontakozó reményeinket, álmainkat. Milyen nehéz talpra állni! Sajnos sokszor környezetünk sem ért meg, hanem leír, mint egy vesztest, mint egy értéktelen lim-lomot. Szent Rita példája bizonyítja, hogy még ha a világ szemében értéktelenek is vagyunk, Isten drága gyermekeiként csodák várnak ránk. Az életszentség útja, a mennyország mindenki előtt nyitva áll. 
      Könyörögjünk: Uram, oly sokszor kicsinek, összetörtnek érezzünk magunkat. Környezetünk, sokszor szeretteink sem bíznak bennünk, és mi azt hisszük, hogy valóban hibásak, értéktelenek vagyunk. Szent Rita a sok csapás, nehézség ellenére, nem írja le saját magát, hanem összetört életét felkínálja ajándékként Neked. Neked, ki a kereszten kitárt karral mindenkit magadhoz hívtál. Segíts Urunk, hogy nagylelkűen életünket neked merjük ajándékozni, melyet Te akkor is szeretettel fogadsz, ha darabokra van törve. 
      Mennyei Atyánk, segíts, hogy gyengeségeinkben, nálad keressünk vigaszt: 
      Miatyánk… Üdvözlégy Mária… 

Nyolcadik nap 
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek! 
Miképpen kezdetben, most is mindörökké, Ámen! 

      Megtörténik a csoda, Szent Rita régi vágya teljesül, befogadják a nővérek. Ő engedelmességből, alázattal elkezd öntözni egy kiszáradt szőlőtőkét. Jelképes cselekedet! Rita hitét, kitartó munkáját Isten megajándékozza és mindenki csodálkozására az értéktelen szőlőtőke kizöldül, és gyümölcsöt terem. A csoda ma is tart, mert él és évente terem Szent Rita szőlője. 
      Gondoljuk csak el, milyen egyszerű lett volna Ritának legyinteni és kivágni a szőlőtőkét. De ő rendi elöljárói akaratából neki áll egy reménytelen feladatnak. Sajnos mi nagyon könnyen lemondunk a körülöttünk lévő személyekről, dolgokról. Egy-egy előttünk tornyosuló feladatról milyen hamar megállapítjuk, hogy megoldhatatlan, reménytelen. Pedig egy reménytelennek látszó csatát megnyerve, önbecsülésünket, hitünket nyernénk vissza. Isten az élet ura, miénk a kitartó munka, az imádság, övé a döntés, az irgalom. 
      Könyörögjünk: Szent Rita a reménytelen helyzetek szentje, élete, példája bennünket is töltsön el reménnyel, hogy a magunk kiszáradt szőlőtőkéjét ne szűnjünk meg öntözni. Istennek nincs lehetetlen, csak ha az ember tehetetlen! Adj erőt Urunk, hogy kötelességeink elől ne szaladjunk el, hanem benned bízó lélekkel, - még ha nagyon sokszor kilátástalannak is tűnik a ránk bízott munka, - alázattal vállaljuk fel és kitartással, a Te segítségeddel oldjuk meg feladatainkat. 
      Szent Rita életadó reményéért, kitartásáért, így imádkozzunk: 
      Miatyánk… Üdvözlégy Mária… 

Kilencedik nap 
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek! 
Miképpen kezdetben, most is mindörökké, Ámen! 

      Szent Rita imádság közben megtapasztalta azt a szenvedést, melyet Krisztus irántunk való szeretetből vállalt a kereszten. A töviskorona egyik tövise megsebezte a homlokát, és ő ezt a fájdalmas sebhelyet hordozta élete végéig. Jelképes tövis, élete tele volt tövissel, és ő mégis az Isten, és az emberszeretet útját járta. Szent Rita nem fordult el Istentől, ki hűségéért töviskoronájának hordozásában társául választotta őt. 
      Gondoljunk arra, hogy mi tudunk-e másokért áldozatot vállalni, töviskoronával a fejünkön türelmesen szeretni? Milyen nehéz szeretetből, jóságból keresztet hordozni, talán pont olyanokért, kik megsebeztek bennünket? Pedig tudjuk, hogy aki Krisztus útján jár, az Krisztusnak társa lesz, az megtapasztalja azt az örömet, melyet csak az önzetlen szeretet, és a feltétel nélküli jóság adhat nekünk. 
      Könyörögjünk: Ó Uram, taníts meg bennünket, hogy boldogságunkat ne a kényelemben, a fogyasztásban keressük, hanem a szeretetből vállalt önfeláldozásban. Add, hogy megértsük, hogy földi létünkben, sem hatalomban, sem bölcsességben nem válhatunk hozzád hasonlókká, csak a testvéreinkért vállalt őszinte szeretetben, kereszthordozásban. Legyen bár egyetlen kis tövis a te koronádból, mi a szeretet nevében testünkbe fúródik, ha azt béketűréssel elfogadjuk, hordozzuk, akkor a Te csodálatos szép arcod vonásai ragyognak fel a mi arcunkon is. A szeretet szentel meg, tehet Szentté bennünket is. 
      A feltétel nélküli szeretet kegyelméért így imádkozzunk:
      Miatyánk… Üdvözlégy Mária…

2012. ápr. 15.

100 éve süllyedt el a Titanic, volt 13 székely áldozata

Valószínűleg kevesen tudják, hogy az 1912-ben elsüllyedt Titanic luxusgőzös fedélzetén 14 székely férfi is szolgált, és közülük csak egy élte túl a katasztrófát, a tusnádi születésű Jováki Ferenc személyében.

A székely fiatalemberek kálváriájáról a gyergyószentmiklósi Bencze Géza bácsi szerzett tudomást, akit 1936 őszén megharapott egy veszett kutya, és ezért Bukarestbe került kezelésre, ahol őt egy tusnádi származású székely család vette pártfogásba. Akkor tudta meg, hogy a Sántha család egyik gyermeke is odaveszett a Titanicon.

Hogyan kerültek a székely legények a Titanicra?

Az 1800-es évek végétől egyre több székely mesterember ment el a román fővárosba szerencsét próbálni, néhány esztendő múlva a Bukaresti iparosok nagy része székelyföldi mesteremberekből állott.

Európa nagyvárosaiban segédtüzelőket toboroztak különböző nagy hajókra – köztük az akkor elkészült Titanicra is – a segédtüzelők pedig nem kellett jegyet vegyenek, kosztot kaptak, így ingyen juthattak át Amerikába – mesélte Bencze Géza bácsi.

A jobb életben reménykedő székely legények alig várták, hogy munkába állhassanak a luxushajón és az óceánon átkelve Amerikába érjenek. Csakhogy nem így történt, a Titanic jéghegynek ütközése idején mind a 14-en a kazánoknál voltak, közülük csak egy maradt életben, Jováki Ferenc, ő számolt be a társai tragédiájáról – magyarázta a gyergyószentmiklósi bácsi.

A 100 évvel ezelőtt történt tragédia színhelyére elsőnek a Kárpátia nevű gőzös sietett, amelynek orvosa Lengyel Árpád volt, aki talán találkozott is a székely túlélővel.

Az 1523 odaveszett utast a krónikák név szerint említik, de a legénység 688 vízbefulladt emberéről kevés adat van.

Forrás - videóval:

2012. ápr. 8.

Húsvét első hete


Húsvéthétfő - A Feltámadott körül

Húsvét utáni kedd - A Feltámadott hírnökei

Húsvét utáni szerda - Maradj velünk

Húsvét utáni csütörtök - Övéi körében

Húsvét utáni péntek - Az Úr az

Húsvét utáni szombat - Menjetek és hírdessétek

Húsvét 2. vasárnapja - Fehérvasárnap, az Irgalmasság vasárnapja


Krisztus alászállt a poklokra

 1. §



632 Az Újszövetségben gyakran előforduló állítás, mely szerint Jézus "föltámadott a halálból" (1Kor 15,20), [528] föltételezi, hogy föltámadása előtt a holtak honában időzött. [529] Az apostoli prédikáció Jézus pokolraszállásának ezt az elsődleges jelentést adta: Jézus, mint minden ember, megismerte a halált, és a lelke leszállt hozzájuk, a holtak honába. De mint Üdvözítő szállt le oda, hirdetvén a jó hírt az ott fogva tartott lelkeknek. [530]
633 A halottak honát, ahova a meghalt Krisztus alászállt, az Írás alvilágnak, seolnak vagy hádésznak [531] nevezi, mert akik ott vannak, meg vannak fosztva Isten látásától. [532] A Megváltóra várva ebben az állapotban voltak az összes megholtak, gonoszok és igazak egyaránt, [533] ami nem azt jelenti, hogy azonos volt a sorsuk, miként Jézus az "Ábrahám kebelére" fogadott szegény Lázárról szóló példabeszédben megmutatta. [534] "Az igazak lelkét, akik Ábrahám kebelén vártak az Üdvözítőt , a pokolraszálló Úr Krisztus kiszabadította". [535] Jézus nem azért szállt alá a poklokra, hogy a kárhozottakat szabadítsa ki, [536] nem is azért, hogy a poklot, a kárhozat helyét megszüntesse, [537] hanem hogy az igazakat szabadítsa ki, akik őelőtte éltek. [538]
634 "A halottaknak is hirdették az evangéliumot (...)" (1Pt 4,6). A pokolraszállás az üdvösség evangéliuma hirdetésének megvalósulása a beteljesedésig. Ez Jézus messiási küldetésének utolsó szakasza, mely az időben sűrített, ugyanakkor mérhetetlen jelentőségű, mert a megváltás művét kiterjeszti minden hely, minden idő összes emberére, mindnyájan ugyanis, akik üdvözültek, a megváltásnak lettek részesei.
635 Krisztus tehát alászállt a halál mélységébe, [539] hogy "a megholtak" hallják "Isten Fiának szavát, és akik meghallották", éljenek (Jn 5,25). Jézus, "az élet Szerzője" [540] "a halál által" lerombolta azt, "akié a halál birodalma volt, tudniillik az ördögöt, és" kiszabadította "azokat, akiket a haláltól való félelem egész életükre rabszolgákká tett" (Zsid 2,14--15). Ezek után a föltámadott Krisztusnál vannak "a halál és az alvilág kulcsai" (Jel 1,18), és "Jézus nevében" meghajol "minden térd, az égieké, a földieké és az alvilágiaké" (Fil 2,10).
"Ma nagy csönd van a földön; mélységes hallgatás és néma csönd; nagy csönd, mert a Király alszik; a föld megremegett és elnyugodott, mert Isten testben elaludt, és a régóta alvókat fölébresztette (...). Bizony, először az ősszülőt megy keresni mint elveszett bárányt. Azokat akarja megkeresni, akik teljes sötétségben és a halál árnyékában ülnek; a teljesen fogoly Ádámhoz és vele együtt a fogoly Évához jön Isten és az ő fiuk, hogy eloldja őket a fájdalmaktól (...): Én a te Istened, aki miattad lettem a fiad (...). Serkenj föl, aki alszol: mert nem azért alkottalak téged, hogy az alvilág foglya légy. Ébredj föl a halálból; én vagyok a halottak Élete." [541]
636 A hitvallás a "Jézus alászállt a poklokra" kifejezéssel vallja, hogy Jézus valóban meghalt, és halála által számunkra legyőzte a halált és az Ördögöt, "aki birtokolta a halál birodalmát" (Zsid 2,14).
637 A meghalt Krisztus isteni személyével egyesült Lelkével szállt alá a holtak honába. Az Őelőtte élt igazaknak megnyitotta a mennyország kapuját.

Felettem ki ítél, álljon elém!


Felettem ki ítél, álljon elém! Az elítéltet én szabadon engedtem. 
A holtat én életre támasztottam. Az eltemetettet én feltámasztottam. 
Ki mond ellent nekem? 
Én vagyok - mondja - Krisztus, én, aki leromboltam a halált, én győztem az ellenségen. 
Az alvilágot megvertem, megkötöztem az erőst, és felragadtam az embert az ég fenségébe, én - mondja - a Felkent. 
Jöjjetek hát mind emberiség családjai, kiket megrontott a bűn, és vegyétek bűneitek bocsánatát! 
Mert én vagyok megbocsátásotok. 
Én vagyok üdvösségtek húsvétja. 
Én vagyok az értetek levágott Bárány. 
Én vagyok világosságotok. 
Én vagyok életetek. 
Én vagyok feltámadásotok. 
Én vagyok világosságotok. 
Én vagyok üdvösségetek. 
Én vagyok Királyotok. 
Én az ég fenségébe vezetlek titeket. 
Én az örök Atyát mutatom meg nektek. 
Én jobbom által feltámasztalak titeket. 

Meliton (Sardes szentéletű püspöke a II. sz.-ban, görög egyházi író): A húsvétról

2012. ápr. 6.

Nagypénteken: kilenced az Isteni Irgalmassághoz

      Az Apostoli Penitenciária 2002. június 29-én kelt dekrétuma szerint teljes búcsú nyerhető Irgalmasság Vasárnapján a szokásos feltételek mellett. Az ünneppel kapcsolatban érdemes idézni Jézus szavait, melyeket Szent Fausztina nővér naplójában olvasunk. „Azt kívánom, hogy legyen az Irgalmasságnak ünnepe. Azt kívánom, hogy a képet (az Irgalmas Jézus képét) húsvét után az első vasárnapon ünnepélyesen áldják meg! Ez a vasárnap legyen az irgalmasság ünnepe!” (Napló 49.) „...Azt kívánom, hogy az irgalmasság ünnepe menedék és menekvés legyen minden lélek, de főleg a szegény bűnösök részére” (Napló 699.)

      
      
      A kilenced nagypénteken kezdődik. Ez a nap - húsvét ünnepével együtt - Isten irgalmas szeretetének csúcspontja. A kilenced itt olvasható:


2012. ápr. 5.

Szent Háromnap






















Szent Edith Stein gondolatai Nagyhétre:

http://tiszta-szivvel.blogspot.com/2011/04/edith-stein-nagyhetre.html 

NAGYCSÜTÖRTÖK - Mária az utolsó vacsorán,
NAGYPÉNTEK - Juxta crucem tecum stare,
NAGYSZOMBAT -Praestolari in silentio salutare Dei,
HÚSVÉTVASÁRNAP - Resurrexi et adhuc sum tecum



2012. ápr. 1.

A csend imája

VIII.
      Az ima elsősorban találkozás Istennel. Bizonyos esetekben, bár többnyire homályosan, tudatában vagyunk az Isten jelenlétének, vannak azonban pillanatok, amikor csupán a hit belső cselekedetével tudjuk magunkat arra kényszeríteni, hogy elé álljunk, anélkül hogy egyáltalán átéreznénk a jelenlétét. Ámde nem az a lényeges, hogy mennyire érezzük át a jelenlétet, nem ez teszi lehetővé és gyümölcsözővé a találkozást. Más feltételeket kell teljesíteni, amelyek között a legalapvetőbb az, hogy az imádkozó személy valóságos legyen. A társadalmi életben személyiségünknek számos arculata jelenik meg. Ugyanaz a személy egy bizonyos környezetben egészen másként viselkedik, mint egy másikban, tekintélyként azokban a helyzetekben, amelyekben ő parancsol, ugyanakkor rendkívül alázatosan otthon, és ismét teljesen másképp baráti társaságban. Minden én összetett, de e hamis személyiségek közül, illetve azok közül, amelyek részben hamisak és részben valódiak, egy sem lehet olyan mértékben a valóságos énünk, hogy az álljon a nevünkben Isten színe elé. S ha mégis, ez gyöngíti imánkat, megosztottá teszi értelmünket, szívünket és akaratunkat. Polonius mondja a Hamletben: „Légy hű magadhoz: így, mint napra éj, következik, hogy ál máshoz se léssz.”[1]
      Nem könnyű vállalkozás e különböző hamis személyek között vagy mögött megtalálni valódi énünket. Annyira szokatlan számunkra, hogy valamilyen mély és igaz értelemben önmagunk legyünk, hogy majdnem lehetetlen rájönnünk, hol is kezdjük a kutatást. Mindnyájan tudjuk, hogy vannak olyan pillanatok, amikor közelebb állunk ahhoz, hogy valódi önmagunk legyünk. Ki kell választanunk és alaposan meg kell vizsgálnunk ezeket a pillanatokat, hogy legalább megközelítőleg felfedezhessük, milyenek is vagyunk a valóságban. Rendszerint hiúságunk az oka, hogy oly nehéz az igazságot magunkról kideríteni; egyrészt maga a hiúság, másrészt az, ahogyan viselkedésünket befolyásolja. Hiúságunk abban rejlik, hogy olyan dolgokkal büszkélkedünk, amelyeknek semmi értékük sincs, illetve a saját magunkról alkotott ítéletünket és következésképpen egész életfelfogásunkat olyan emberek véleményétől tesszük függővé, akiknek nem kellene ennyire fontosaknak lenniük számunkra. Mások személyiségünkre adott reakcióitól függünk.
  • A hiúság tehát az első ellenség, amelyet célba kell vennünk, jóllehet, ahogy az atyák mondják, utolsónak fogjuk legyőzni. 
      A hiúság legyőzésére jó példát találunk Zakeus történetében (Lk 19,1-10), amelyből sokat tanulhatunk. Zakeus jó társadalmi pozícióval rendelkező gazdag ember volt, a Római Birodalom hivatalnoka, vámszedő, akinek bizonyos ranghoz kellett magát tartania. Kis városkájának jelentős polgára volt, és az a szemlélet, amelyet úgy fogalmazhatnánk meg, hogy „mit szólnak majd az emberek?”, valószínűleg őt is megakadályozhatta volna abban, hogy Krisztussal találkozzék. Amikor Zakeus meghallotta, hogy Krisztus éppen Jerikóban jár, olyan nagy vágy ébredt benne, hogy meglássa őt, hogy elfelejtette, netán nevetségessé is válhat - ami számunkra sokkal rosszabb a legtöbb balszerencsénél -, s ez a tiszteletre méltó polgár már szaladt is, és felmászott egy fára! Az egész tömeg láthatta, s nem kétséges, hogy közülük sokan nevettek. Ámde olyan nagy volt benne a vágy a Krisztussal való találkozásra, hogy megfeledkezett a mások véleménye fölötti aggodalmairól, egy rövid időre függetlenítette magát mindenki ítéletétől, és abban a pillanatban egészen önmaga volt; Zakeus, az ember volt, nem pedig Zakeus, a vámszedő, vagy a gazdag ember, vagy a polgár.
  • A megalázás az egyik mód, amelynek segítségével elfelejthetjük a hiúságot, de ha nem fogadjuk el önként, akkor a megaláztatás jó eséllyel csak fokozza sértett érzelmeinket, s még inkább függővé tesz mások véleményétől. 
      Lépcsős Szent János és Szíriai Szent Izsák nézetei a hiúságról látszólag ellentmondanak egymásnak. Az előbbi azt mondja, hogy a hiúság leküzdésének egyetlen módja a büszkeség, az utóbbi szerint viszont az alázaton keresztül vezet az út. Mindketten egy adott szövegösszefüggésben fejtik ki nézetüket, nem pedig abszolút igazságként, ámde ez lehetővé teszi számunkra, hogy megnézzük, mi a közös ebben a két végletben, nevezetesen az, hogy akár büszkék, akár alázatosak vagyunk, nem veszünk tudomást az emberi véleményről. Mindkét esetben figyelmen kívül hagyjuk az emberek ítéletét.
      Szent Makáriosz életében jó példát találunk az első esetre. Egy alkalommal Szent Makáriosz a felügyelete alá tartozó egyik monostorhoz közeledve látta, hogy szerzetesek egy csoportja kinevet és gúnyol egy igen fiatal barátot, aki viszont ügyet sem vet rájuk, és elámult a fiatalember derűs nyugalmán. Makáriosz nagy tapasztalattal rendelkezett a lelki küzdelem nehézségeiben, és némi gyanakvással nézte a dolgot. Megkérdezte a szerzetest, miként lehetséges, hogy fiatal volta ellenére a szenvedélymentesség ilyen magas fokára jutott. Az így válaszolt: „Miért kellene figyelnem ugató kutyákra? Nem figyelek rájuk, az Isten az egyetlen, akit elfogadok bírámul.” Jó példája ez annak, hogyan szabadíthat meg a büszkeség a mások véleményétől való függőségtől. A büszkeség az a magatartás, amikor önmagunkat állítjuk a dolgok középpontjába, magunkat tekintjük az igazság, a valóság, a jó és a rossz ismérvének, és akkor szabaddá válunk minden más ítélettől, s ekként a hiúságtól is.
  • Csak a tökéletes büszkeség tudja azonban teljesen kiűzni a hiúságot, és a tökéletes büszkeség szerencsére meghaladja emberi képességeinket
  • A másik gyógymód az alázat. Az alázat lényegében annak az embernek a magatartása, aki állandóan az Isten ítélete alatt áll. 
      Annak a magatartása, aki hasonló a termőföldhöz. A latin humilitas (alázat) a humus szóból ered, amely termőföldet jelent. A termőföld ott van, észrevétlenül, mindenki természetesnek veszi, mindig készen arra, hogy tapossanak rajta. Csöndes, észrevétlen, sötét, és mégis mindig kész bármilyen mag befogadására, kész arra, hogy annak testet és életet adjon. Minél alacsonyabban fekszik, annál több hasznot hajt, mert akkor válik valóban termékennyé, amikor magába fogadja a föld minden hulladékát. Olyan mélyen fekszik, hogy semmi sem tudja beszennyezni, lealacsonyítani, megalázni; elfoglalta a legutolsó helyet, mélyebbre nem mehet. Ebben a helyzetben már semmi sem tudja összezúzni a lélek nyugalmát, békéjét és örömét.
      Vannak pillanatok, amelyek kizökkentenek bennünket az emberi reakcióktól való függőségünkből; ezek a mély bánat vagy a valódi túláradó öröm pillanatai. Amikor Dávid király táncolt a frigyláda előtt (2Sám 6,14), sokan, mint például Míkal, Saul leánya, úgy gondolták, hogy a király nagyon illetlenül viselkedik. Valószínűleg mosolyogtak vagy zavartan elfordultak. Őt azonban annyira eltöltötte az öröm, hogy nem vette észre. A bánattal ugyanez a helyzet: ha őszinte és mély, a személy valódivá válik, a szerepek és a magatartások feledésbe merülnek, s ez az, ami olyan becses a bánkódásban, akár önmagunk, akár másvalaki szomorúságában.
      A nehézség abban rejlik, hogy amikor valóságosak vagyunk, akár a bánat, akár az öröm miatt, sem kedvünk, sem lehetőségünk nincs arra, hogy önmagunkat kívülről lássuk, hogy megfigyeljük, személyiségünknek milyen vonásai kerülnek ilyenkor a felszínre. Mégis van egy pillanat, amikor még elég mélyen érzünk ahhoz, hogy valódiak legyünk, de már eléggé magunkhoz tértünk az öröm vagy a bánat révületéből, hogy megdöbbenjünk az ellentéten, milyenek is vagyunk az adott pillanatban, és milyenek vagyunk általában; ekkor mutatkozik meg világosan számunkra saját mélységünk és sekélyességünk. Ha figyelünk, és nem figyelmetlenül megyünk át lelkünk vagy szívünk egyik állapotából a másikba, rögtön elfelejtve azt, ami elmúlt, akkor fokozatosan megtanulhatjuk megőrizni a valóságnak azokat a jellegzetes vonásait, amelyek csupán egy rövid időre jelentek meg.
  • Számos spirituális szerző tanítja, hogy igyekeznünk kell felfedezni önmagunkban Krisztust. 
      Ő a tökéletes, a teljességgel igaz ember, és annak fölfedezését, hogy mi az, ami igaz bennünk, azzal kezdhetjük, hogy fölfedezzük azt, ami bennünk rokon ővele. Vannak részek az Evangéliumban, amelyek ellen lázadunk, és megint mások, amelyektől hevül a szívünk (Lk 24,32). Ha kiválasztjuk azokat a verseket, amelyek tiltakozást szülnek bennünk, illetve azokat, amelyeket szívünk mélyéből igazaknak érzünk, máris fölfedeztük magunkban a két végletet, röviden az Antikrisztust és a Krisztust. Mindkétfajta szöveget szem előtt kell tartanunk, és azokra kell összpontosítanunk, amelyek szívünkhöz közel állnak, mert joggal feltételezhetjük, hogy legalább egy olyan pontra utalnak, ahol Krisztus és mi magunk rokonok vagyunk, olyan pontra, ahol az ember - bizonyára nem teljesen, de legalább valamilyen kezdeti fokon - már valódi ember, Krisztus képmása. Nem elegendő azonban, ha érzelmileg valami megérintett bennünket, ha értelmünk teljes mértékig elfogadja az Evangélium egyik vagy másik versét: Krisztus szavait magunkban kell megvalósítanunk. Lehetséges, hogy bár valami megindított, mégis az első adandó alkalommal, amikor felfedezésünket hasznosíthatnánk, feladjuk mindazt, amit gondoltunk és éreztünk.
      Vannak pillanatok, amikor olyan hangulatban vagyunk, hogy meg akarunk békélni ellenségeinkkel, de ha a másik személy ellenáll, békülékeny hangulatunk könnyen harciasra vált. Ez történt Miuszovval, Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regényében. Előzőleg durva és türelmetlen volt másokkal, majd erőt vett magán, felülkerekedett benne az önbecsülés, de Karamazov váratlan arcátlansága egy csapásra ismét megváltoztatta érzelmeit, és Miuszov „a legderűsebb hangulatból hirtelen a legdühösebb indulatba csapott át. Mindaz, ami már-már kialudt és lecsitult a szívében, egy csapásra feltámadt és fellobbant.”[2]
      Nem elég az, ha megdöbbentenek azok az evangéliumi versek, amelyeket nagyon is igazaknak érzünk. A felismerést küzdelemnek kell követnie azért, hogy életünk minden egyes pillanatában olyanokká váljunk, amilyenek legjobb pillanatainkban vagyunk, így fokozatosan levetkőzzük a felületességet, és valódibbakká, igazabbakká válunk.
  • Ahogy Krisztus maga az igazság és a valóság, úgy kell nekünk is egyre inkább azzá válnunk, ami Krisztus. Ez nem abból áll, hogy Krisztust csupán külső megnyilvánulásaiban utánozzuk, hanem bensőnkben kell azzá válnunk, ami ő. 
      Krisztus követése nem az ő magatartásának vagy életének puszta utánzását jelenti, hanem kemény és bonyolult küzdelmet. S ez az egyik különbség az Ó- és az Újszövetség között: az Ószövetség parancsolatai életszabályok voltak, és az, aki hűségesen betartotta ezeket a szabályokat, igaz emberré vált, mégsem tudott azonban ebből örök életet nyerni. Ezzel ellentétben az Újszövetség parancsolatai sohasem tesznek egy embert igazzá. Krisztus egy ízben ezt mondta tanítványainak: „ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: »Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt«” (Lk 17,10). Ámde amikor Krisztus parancsolatait nem pusztán magatartási szabályokként teljesítjük, hanem azért, mert az Isten akarata átjárta szívünket, vagy akár csak megzabolázzuk gonosz szándékainkat, rákényszerítve magunkat a parancsolatok külsőleges megtartására, és bűnbánattal megállunk, tudva, hogy ezen a külső teljesítésen túl semmi sincs bennünk, akkor fokozatosan felnövünk az Isten megismeréséhez, ami egy belső, és nem értelmi, elméleti vagy tudományos ismeret.
      Az, aki valódivá és igazzá vált, Isten elé állhat, és teljes figyelemmel, az értelem, a szív és az akarat egységében ajánlhatja föl imáját, olyan testben, amely tökéletesen engedelmeskedik a lélek ösztönzéseinek. Ám még ha nem is értük el a tökéletességnek ezt a fokát, azért még az Isten színe elé járulhatunk, tudatában lévén annak, hogy részben valóságosak vagyunk, részben pedig nem, és elé vihetjük mindazt, amit csak tudunk, ámde bűnbánatban, megvallva, hogy még igencsak valótlanok vagyunk, s felettébb képtelenek az egységre. Nincs olyan pillanat az életünkben - akár még teljesen megosztottak vagyunk, akár már az egység útján járunk -, amikor ne lenne lehetőségünk arra, hogy Isten elé járuljunk. A teljes egység helyett azonban, amely imánknak lendületet és erőt adna, gyöngeségben járulunk elé, elismerjük ezt, és készek vagyunk viselni a következményeit.
      Optyinai Ambrus, az utolsó orosz sztarecek egyike mondta egy ízben, hogy az emberek két csoportja jut majd el az üdvösségre: azok, akik vétkeznek és elég erősek ahhoz, hogy bűnbánatot tartsanak, illetve azok, aki még ahhoz is túl gyengék, hogy valódi bűnbánatot tartsanak, de készen állnak arra, hogy türelemmel, alázattal és hálával viseljék el bűneik következményeinek teljes súlyát. Ők alázatuk miatt válnak elfogadhatóvá Isten számára.
      Isten mindig valóságos, mindig önmaga, és ha szemtől szemben tudnánk vele állni, úgy, ahogy van, és fel tudnánk fogni az ő objektív valóságát, akkor minden jóval egyszerűbb lenne; ámde sikerül szubjektív módon elhomályosítanunk ezt az igazságot, ezt a valóságot, amellyel szemben állunk, és a valódi Istent halovány képmásával cseréljük föl, sőt, ami még rosszabb, egy olyan istennel, aki a róla alkotott egyoldalú és szegényes elképzelésünk miatt egészen valótlan.
  • Ha valakivel találkozni készülünk, a találkozó realitása nemcsak attól függ, hogy mi milyenek vagyunk és milyen a másik fél, hanem nagy mértékben attól az előzetes elképzeléstől is, amelyet korábban erről az emberről alkottunk. Ilyenkor nem a valódi személyhez beszélünk, hanem a róla alkotott képhez, és elfogultságunk áldozatának rendszerint komoly erőfeszítésébe kerül, hogy ezt áttörje, és valódi kapcsolatot teremtsen. 
      Mindnyájunknak vannak elképzelései az Istenről, de bármennyire fennköltek, szépek és részleteikben igazak is ezek az elképzelések, ha nem vagyunk elég óvatosak, akkor közénk és a valódi Isten közé állnak, s így puszta bálvánnyá válhat az, amihez imádkozunk, a valódi Isten pedig rejtve marad mögötte. Ez különösen akkor történik meg velünk, amikor valamilyen kéréssel vagy közbenjárással fordulunk Istenhez; nem úgy jövünk hozzá, mint egy személyhez, akivel meg akarjuk osztani nehézségeinket, akinek a szeretetében bízunk, akitől döntést várunk, hanem bizonyos szemszögből próbálunk hozzá közelíteni, és ekkor nem Istenhez intézzük imánkat, hanem egy olyan istenfogalomhoz, amely az adott pillanatban hasznos számunkra.
      Nem szabad azért járulnunk Istenhez, hogy az érzelmek valamely skáláján menjünk keresztül, sem azért, hogy misztikus élményben legyen részünk. Csakis azért kell Istenhez járulnunk, hogy az ő színe előtt legyünk, és ha méltat bennünket arra, hogy ennek tudatában legyünk, akkor áldott legyen az Isten, de ha azt akarja, hogy a valódi távollétét éljük át, akkor ismét csak áldott legyen, hiszen, mint már láttuk, szabad abban, hogy eljöjjön hozzánk, vagy sem. Ugyanolyan szabad, mint mi, és mégis, ha mi nem járulunk az Isten színe elé, ez azért van, mert valami mással vagyunk elfoglalva, ami jobban vonz bennünket, mint ő. Ámde ami őt illeti, ha nem nyilatkoztatja ki jelenlétét, ez azért van, mert valamit meg kell tudnunk róla és önmagunkról. Az Isten távolléte, amelyet olykor imánkban megtapasztalunk, az érzés, hogy nincs jelen, szintén része kapcsolatunknak, méghozzá igen értékes része.
      Az Isten távollétének érzése lehet az ő akaratának eredménye; lehet, hogy azt akarja, vágyódjunk utána, és azáltal, hogy megismertet bennünket a teljes elhagyatottság érzésével, megtudjuk, milyen drága az ő jelenléte. Isten távollétének az érzése azonban gyakran abból fakad, hogy nem adunk lehetőséget magunknak jelenlétének érzékelésére.
      Egy asszony, aki már tizennégy éve gyakorolta a Jézus-imát, elpanaszolta, hogy még sohasem érzékelte az Isten jelenlétét. Ámde amikor figyelmeztették arra, hogy egész idő alatt folyton ő beszélt, beleegyezett, hogy néhány napig szótlanul imádkozzék. Így is tett, és nemsokára észrevette, hogy Isten ott van, hogy az őt körülvevő csönd nem puszta űr, a zaj és a mozgás hiánya, hanem valami szilárd valóság van ebben a csendben, hogy az nem valamilyen negatív, hanem pozitív dolog, valamiféle jelenlét, az Isten jelenléte, aki úgy nyilatkoztatta ki magát neki, hogy ugyanazt a csöndet hozta létre őbenne. Azután észrevette, hogy az ima egészen önmagától visszatért, de már nem a korábbi diszkurzív zajként, amely akadályozta Istent abban, hogy megismertesse magát.
      Ha alázatosak lennénk, vagy csak logikusan gondolkodnánk, nem várnánk azonnal, hogy pusztán azért, mert imádságba fogtunk, rögtön Keresztes Szent János, Szent Teréz vagy Szárovi Szent Szerafim élményeiben részesüljünk. Gyakran azonban nem is a szentek élményeire vágyunk, hanem egyszerűen saját, korábbi lelki élményünket akarjuk újra átélni, jóllehet egy előző élményre való összpontosítás elvakíthat bennünket, hogy ne lássuk meg a következő élményt, amellyel a következő stádiumban egészen természetes módon találkoznánk. Mindaz, amit korábban éreztünk, immár a múlté, tegnapi énünkhöz kötődik és nem ahhoz, ami ma vagyunk. Nem azért imádkozunk, hogy valamilyen sajátos élményt idézzünk elő, amelyben gyönyörködhetünk, hanem azért, hogy Istennel találkozzunk, bármilyen következményekkel járjon is ez, vagy egyszerűen azért, hogy elé tárjuk mindazt, amink van, és rábízzuk, hogy úgy használja ezt föl, ahogyan akarja.
  • Ne feledjük: mindig úgy kell közelítenünk Istenhez, hogy tudjuk, nem ismerjük őt. A kifürkészhetetlen, titokzatos Istenhez kell közelednünk, aki úgy jelenti ki magát, ahogyan akarja; valahányszor hozzá jövünk, olyan Isten előtt állunk, akit még nem ismerünk. 
      Személyének és jelenlétének bármilyen megnyilatkozására készen kell állnunk.
      Lehet, hogy már sok mindent tudunk Istenről - saját tapasztalatunkból, mások tapasztalatából, a szentek írásaiból, az Egyház tanításából, az Írások tanúságából. Tudjuk azt, hogy jó, alázatos, égető tűz, hogy ő a mi bíránk, ő a megváltónk, és még sok minden mást, mégsem szabad elfelejtenünk, hogy bármely pillanatban ezeken az általános kategóriákon belül is olyan módon jelentheti ki magát, ahogy még sohasem tapasztaltuk. Tisztelettel kell előtte megállnunk, és készen kell lennünk arra, hogy azzal találkozzunk, akivel éppen szembe találjuk magunkat: vagy az általunk már jól ismert Istennel, vagy egy olyan Istennel, akit nem tudunk felismerni. Lehet, hogy megérezteti velünk, kicsoda ő, és ez egészen más lesz, mint amit várnánk. Azt várjuk, hogy a szelíd, együtt érző, szerető Jézussal találkozunk, és ehelyett az Istennel találkozunk, aki ítél és elítél, s jelenlegi állapotunkban nem enged közel magához. Máskor bűnbánattal közeledünk hozzá, készen arra, hogy elutasít, és ehelyett együttérzésre találunk. Isten életünk minden szakaszában részben ismert, részben ismeretien számunkra. Kijelenti magát, és ennyiben ismerjük őt, de sohasem fogjuk teljesen megismerni, mindig megmarad az isteni titok, a misztérium belső lényege, amelybe sohasem leszünk képesek behatolni.
      Az Isten ismeretére csak vele közösségben tudunk eljutni, csak ha osztozunk Istennel abban, ami ő, olyan mértékig, amennyire részesülhetünk belőle. A buddhista gondolatvilág egy sóbaba történetével érzékelteti ezt.
  • A sóbaba hosszú szárazföldi vándorlás után eljutott a tengerhez, és ott valami olyannal találkozott, amilyet azelőtt sohasem látott, s amit nem is igen tudott megérteni. A szárazföldön állt egy kemény, kicsi sóbaba, és maga előtt egy másfajta talajt látott: mozgó, veszélyes, zajos, furcsa, ismeretlen földet. Megkérdezte a tengert: „Hát te meg mi vagy?”, és a tenger ezt válaszolta: „Én vagyok a tenger.” Mire a baba: „Mi az, hogy tenger?”, amire ezt a választ kapta: „Én vagyok az.” A baba tovább kérdezett: „Ezt nem értem, de szeretném megérteni; hogyan érthetném meg?” A tenger így válaszolt: „Érints meg!” Erre a baba félénken kinyújtotta az egyik lábát, megérintette a vizet, és az a különös érzése támadt, hogy ez az érthetetlen valami kezd érthetővé válni. Visszahúzta a lábát, ránézett, és látta, hogy az ujjai eltűntek, erre megijedt, és így szólt: „Jaj, hol a lábujjam, mit tettél velem?” A tenger ezt válaszolta: „Adtál valamit azért, hogy megérts valamit.” A víz lassanként a sóbaba egyre több darabkáját vitte magával, a baba pedig egyre messzebb ment a tengerbe, és minden pillanatban az volt az érzése, hogy egyre többet ért, habár még mindig nem tudta megmondani, mi a tenger. Ahogy mélyebbre ment, egyre tovább olvadt, és közben ezt ismételgette: „De hát mi a tenger?” Végül egy hullámmal az utolsó darabkája is felolvadt, és a baba ezt mondta: „Én vagyok az!” Rájött, hogy mi a tenger, de azt még nem tudta megmondani, mi a víz. 
      Anélkül, hogy szigorú párhuzamot vonnánk a buddhista baba és az Isten keresztény ismerete között, sok igazságot találunk ebben a kis történetben. Szent Maximosz egy vörösre izzított kard példáját hozza fel: a kard nem tudja, hol van vége a tűznek, a tűz pedig nem tudja, hol kezdődik a kard, így tehát - írja - vághatunk a tűzzel, és égethetünk a vassal. A bábu akkor tudta meg, hogy mi a tenger, amikor parányi létére feloldódott annak végtelenségében. Ugyanígy, amikor belépünk az Isten ismeretébe, nem mi fogadjuk be őt, hanem ő fogad bennünket magába, és mi ebben az Istennel való találkozásban leszünk önmagunkká, biztonságra lelvén az ő végtelenségében.
      Szent Atanáz írta, hogy az ember felemelkedése a megistenüléshez teremtése pillanatával kezdődik. Isten az első pillanattól kezdve részesít bennünket teremtetlen kegyelmében azért, hogy eggyé legyünk vele. Az ortodox tanítás szerint nincs „természetes ember”, akire Isten mintegy felülről ráruházza a kegyelmet. Az Isten első szava, amellyel a nemlétből a létbe hívott minket, első lépésünk volt elhivatásunk beteljesítése felé, hogy Isten legyen mindenekben, mi pedig úgy legyünk őbenne, ahogy ő mibennünk van.
      Készüljünk fel arra, hogy az Istennel való kapcsolatunk utolsó lépcsője tiszta imádat, amikor szemtől szemben állunk egy számunkra áthatolhatatlan titokkal. Évről évre, egészen életünk végéig, fokozatosan növünk fel az Isten megismeréséig, és ez folytatódik az örökkévalóságon át, de soha nem jutunk el egy olyan pontig, ahol elmondhatjuk, hogy már mindent ismerünk, ami Istenben megismerhető. Az Isten fokozatos felfedezésének ez a folyamata oda vezet, hogy minden pillanatban mögöttünk marad minden elmúlt tapasztalat, és előttünk áll a megismerhető, de mégis ismeretlen Isten misztériuma. Az a kevés, amit Istenről tudunk, megnehezíti számunkra, hogy többet tudjunk meg róla, mert a többet nem lehet egyszerűen hozzáadni a kevéshez, hiszen minden egyes találkozás olyan perspektívaváltozást eredményez, hogy az, amit előzőleg megtudtunk, majdhogynem hamissá válik későbbi tudásunk fényében.
      Ugyanezt mondhatjuk el bármilyen más tudásról, amelyre szert teszünk. Minden nap hoz valami újat számunkra a természettudományban vagy a humán tudományokban, a megszerzett tudásnak azonban csak annyiban van értelme, hogy elvezet bennünket ahhoz a határhoz, amelyen túl újabb felfedezések várnak ránk. Ha megállunk, hogy pusztán a megszerzett tudást ismételjük, az időnket vesztegetjük. Ha a valóságos Istennel akarunk találkozni az imában, mindenekelőtt azt kell megértenünk: a korábban elsajátított tudásunk hozott ide, hogy most itt álljunk a színe előtt. Mindez értékes és fontos, de ha nem megyünk tovább, akkor egyfajta kísértetté, fantommá válik, már nem valódi élet lesz többé, hanem emlék, az ember viszont nem élhet emlékekből.
      Emberi kapcsolatainkban elkerülhetetlenül személyiségünknek csupán egyik arcát fordítjuk a másik ember személyiségének egyik arculata felé; ez jó is lehet, ha a kapcsolatteremtést szolgálja, de rossz is lehet, ha azért tesszük, hogy a másik személy gyengeségeit kihasználjuk. Istenhez is azzal az arculatunkkal fordulunk, amelyik a legközelebb áll hozzá: bizakodó és szerető arcunkkal.
  • Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy mi sohasem az Isten egyetlen arcával találkozunk, hanem Istennel a maga teljességében. 
      Amikor imádkozni kezdünk, azt reméljük, úgy fogjuk megtapasztalni Istent, mint egy személyt, aki jelen van, hogy imánk, ha nem is párbeszéd, de legalább beszéd lesz valakihez, aki hallgat bennünket. Félelemmel gondolunk arra, hogy talán semmilyen jelenlétet sem fogunk érezni, az a benyomásunk támad majd, hogy a semmibe beszélünk, ahol nincs is senki, aki meghallgatna, válaszolna, érdeklődne irántunk. Ez azonban pusztán szubjektív érzés, mert ha összevetjük imádságos tapasztalatunkat hétköznapi, emberi kapcsolatainkkal, jól tudjuk, hogy van, amikor valaki nagy figyelemmel hallgatja mondanivalónkat, mégis az az érzésünk, hogy hiába fecséreljük a szót. Imánk mindig eljut Istenhez, de nem kapjuk mindig válaszul az öröm vagy a béke érzését.
      Amikor arról beszélünk, hogy Isten elé állunk, azt szoktuk képzelni, hogy itt állunk mi, és ott áll Isten, rajtunk kívül. Ha Istent magunk fölött, magunk előtt vagy magunk körül keressük, nem fogjuk megtalálni. Aranyszájú Szent János mondta: „Keresd meg lelked belső szobájának ajtaját, és rájössz, hogy ez az ajtó vezet a mennyek országába.” Szíriai Szent Efrém azt tanítja, hogy Isten, amikor az embert megalkotta, a legmélyére rejtette az egész országot, az életnek pedig az a célja, hogy az ember elég mélyre ásson ahhoz, hogy rátaláljon az elrejtett kincsre. Ezért ha Istent meg akarjuk találni, le kell ásnunk addig, amíg arra a legbelső szobára rá nem találunk, arra a helyre, ahol az Isten teljes országa jelen van lényünk legmélyén, ahol Isten és mi találkozhatunk. A legjobb eszköz, amely minden akadályon keresztülhatol, az ima.
      A fontos csak az, hogy figyelmesen, egyszerűen és őszintén imádkozzunk, anélkül hogy a valóságos Istent bármilyen hamis Istennel, bálvánnyal, képzeletünk termékével helyettesítenénk, és anélkül, hogy bármiféle misztikus élmény előzetes képét rajzolnánk ki magunkban. Az ima szavaira összpontosítva, és hittel tudva azt, hogy minden kiejtett szavunk eljut Istenhez, használhatjuk saját szavainkat vagy a nálunk nagyobb emberek szavait, hogy kifejezhessük, jobban, mint arra mi magunk képesek vagyunk, azt, amit érzünk vagy homályosan sejtünk magunkban. Isten nem a szavak mennyisége alapján fog bennünket meghallgatni, hanem aszerint, hogy azok mennyire felelnek meg az igazságnak. Ha saját szavainkat használjuk, világosan kell szólnunk Istenhez, s ezért ne törekedjünk se rövidségre, se hosszúságra, hanem csak az igazságra.
      Vannak pillanatok, amikor az ima spontán módon, könnyen fakad fel lelkünkből, máskor viszont úgy érezzük, mintha kiszáradt volna bennünk a forrás. Ilyenkor kell mások imáit mondanunk, amelyek alapjában azt fejezik ki, amit mi is hiszünk, mindazt, ami abban az adott pillanatban nem tud életre kelni bennünk, mert nem kelt a szívünkben mély visszhangot. Ekkor kétszeres hittel kell imádkoznunk, nemcsak az Istenbe, hanem önmagunkba vetett hittel, bízva abban a hitben, amely elhomályosult ugyan, ám mégis részünket alkotja.
      Olyan pillanatok is vannak, amikor nincs szükségünk az ima szavaira, sem sajátjainkra, sem másokéra, amikor tökéletes csendben imádkozunk. Ez a tökéletes csend az ideális imádság, feltéve, ha valódi csendről és nem álmodozásról van szó. Nagyon kevés tapasztalatunk van arról, mit jelent a test és a lélek mély csendje, amikor teljes derű tölti be a lelket, amikor teljes béke árasztja el a testet, amikor semmi sem nyugtalanít, semmi sem izgat bennünket, amikor Isten előtt állunk, és teljesen megnyílunk felé az imádatban. Jöhetnek olyan pillanatok is, amikor testileg jól érezzük magunkat, elménk elengedett, a szavakba belefáradtunk, mert már annyit mondtuk őket; nem akarjuk felkavarni ezt az állapotot, és boldogoknak érezzük magunkat ebben a törékeny egyensúlyban; ez az a pillanat, amikor nem sok választ el bennünket attól, hogy álmodozásba merüljünk. A benső csend a gondolatok és érzelmek minden kavargásának a megszűnését jelenti, ugyanakkor teljes éberséget és nyitottságot Isten felé. Amikor tudjuk, meg kell őriznünk a teljes csendet, de sohasem szabad megengednünk, hogy egyszerűen valamilyen elégedett hangulatba süllyedjünk. Ennek megelőzésére az ortodoxia nagy írói óvnak attól, hogy az ima megszokott formáit teljességgel elhagyjuk, mert még azok is, akik ezt a szemlélődő csendet elérték, szükségesnek érezték, hogy valahányszor a lelki hanyagság veszélye fenyegette őket, újra az ima szavaihoz forduljanak mindaddig, amíg az imádság ismét megújítja a csöndet.
      A görög atyák ezt a csendet, amelyet iszihiának[3] neveztek, tartották az imaélet kiindulópontjának és egyben végcéljának. A csend az az állapot, amelyben a lélek minden ereje és minden testi képesség teljes békességben, nyugalomban és összeszedettségben van, tökéletesen éber, mégis mentes minden nyugtalanságtól vagy hullámzástól. Az atyák számos írásukban említik a tó vizének hasonlatát. Mindaddig, amíg a felszín fodrozódik, semmi sem tud tökéletesen tükröződni benne, sem a fák, sem az ég; ámde amikor a felszín teljes nyugalomban van, az ég tökéletesen tükröződik, a parti fákkal együtt minden tisztán kivehető, éppúgy, mint a valóságban.
      Az atyák egy másik, az előzővel rokon hasonlata szerint mindaddig, amíg a tó fenekén lévő iszap le nem ülepedik, a víz nem tud megtisztulni, és semmi sem látszik benne. Mindkét példa az emberi szív állapotára vonatkozik. „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent” (Mt 5,8). Amíg az iszap kavarog, semmi sem vehető ki tisztán a vízben, és amíg a felszín fodrozódik, a környező partokról semmi sem tükröződhet tökéletesen a tóban.
      Amíg a lélek nem csendesedik el, nem láthat semmit, de amikor a csend révén az Isten színe elé jutottunk, egy másfajta, sokkal tökéletesebb csend jön létre: annak a léleknek a csendje, amely nemcsak nyugodt és összeszedett, de amelyet az imádság belső cselekedetében lenyűgöz az Isten jelenléte. Olyan csend, amelyben Norwichi Julián szavaival „Az ima egyesíti a lelket Istennel”.

___________________________________
[1] Arany János fordítása. William Shakespeare, Hamlet, dán királyfi. In: Shakespeare összes művei. 2. köt. Európa Könyvkiadó, Budapest 1964, 242. o.
[2] Makai Imre fordítása. F. M. Dosztojevszkij, A Karamazov testvérek. 1. köt. Európa Könyvkiadó, Budapest 1982,131. o.
[3] A jelenlegi kiejtés szerint, amelyhez nagyon hasonló lehetett a IV. századi bizánci kiejtés is; az ún. erasmusi kiejtést követő magyar akadémiai átírás szerint hészükhia, s innen erednek a nemzetközi irodalomban (és korlátozottan a magyarban is) használt hészükhaszta, hészükhazmus, hészükhaszta vita kifejezések. 

Vége
*********
Előző részek:

I. Az ima lényege
1. Az élő ima: kaland az Úrral
2. A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával
3. Békesség minden rosszakaratú embernek!

II. Az Úr imája
 4. „Szabadíts meg a gonosztól”
 5. „Ne vígy minket kísértésbe”
 6. „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk”
 7. „Mindennapi kenyerünket”
 8. „Legyen meg a te akaratod”
 9. „Jöjjen el a te országod”
10. „Mi Atyánk”

III. Bartimeus imája

IV. Elmélkedés és imádság 
13. Az elmélkedés gondolati tevékenység
14. Spirituális életünk alapja a hit és az elhatározás
15. A megtérés elkezdődik, de soha nem ér véget
16. A templom Isten lakhelye

V. Viszonzatlan ima és kérés
17. A csoda Isten országa törvényeinek visszaállítása
18. A test a lélek munkatársa
19. Isten országa alázatra épül

VI. A Jézus-ima
20. A Jézus-ima

VII. Aszketikus imádság
21. Aszketikus imádság

Forrás:













A könyv letölthető innen.