Ma van az ünnepe.
Kelet nagy misztikusa és aszkétája. A 90’-es évek elején hallottam először a nevét: egy Bejrútban dolgozó vendégmunkás csodálatos meggyógyult, miután megkenték „Szent Charbel olajjal”, és kérték a Szent közbenjárását. Úgy hallgattam csodálatos életrajzát, csodatételeit, mint az ezeregyéjszaka meséit. Az Oltáriszentség szentje, akárcsak Szent Paszkál ferences misztikus, és igazi Mária-tisztelő, a barátaim lettek.
Korunkban egy szerzetesnővér súlyosan megbetegedett, és a Szent segítségét kérte: megjelent neki álmában, és azt mondta neki, hogy aki minden hónap 22-én szentmisére megy és imádkozik, annak minden kérését az Úr elé viszi és közbenjár érte.
Azóta persze az internet is segített a Szent jobb megismerésében. Meglepétesemre, még Bukarestben is jelen vannak:
Bejrúttól 140 km-re (Észak-Libanon) van egy kis falu, BKAAKAFRA (Biqa-Kafra), 1600 m magasan, cédrus erdőkkel övezve. Itt született 1828 május 8-án Youssef Antoun MAKHLOUF (József Antal) a család ötödik gyermekeként, apja Antoun Zaarour MAKHLOUF és anyja Brigitta CHIDIAC. Két fiútestvére volt: John és Beshara, és két nővére: Kawn és Wardeh. Nyolc napos korában keresztelték meg, találtam egy képet is a kis templom keresztelő kútjáról:
Édesanyja - mint többi maronita – szigorúan megkövetelte a családban az imát, a napi rózsafüzért, és a szentmisén való részvételt. Youssef két testvére is szerzetes lett, a falutól egy 5 km-re levő kolostorban.
Alig 3 éves, amikor az apja meghal. Édesanyja újra férjhez megy a falu papjához, és felveszi az ELAHAD nevet. A kis Youssef arab és szír elemi iskolába járt, alig 14 éves, amikor a falubeliek „szentnek” kezdik nevezni alázatossága és imádságos lelkülete miatt. Igyekezett visszavonulni egy barlangba, ahol térdelve imádkozott egy kis Szűzanya kép előtt, ma ez a barlang is zarándokhellyé vált:
Gyakran felkeresi Tanois nevezetű szerzetes nagybátyját lelki beszélgetésre, és hogy együtt imádkozzanak. Egy alkalommal az eltévedt kecskéjét keresve, egy cédrus törzsében kialakított kis oratórium előtt imádkozik, amikor egy sürgető hangot hall: „Hagyj el mindent, és kövess engem!”. Hallgat az isteni szóra, 1851-ben titokban elhagyja a családját, senkinek nem szól, és belép a Mayfouki Boldogasszony kolostorba, egy év noviciátus után átkerült az Annaya-i Szent Maron kolostorba, és a Libanoni Maronita Rend szerzetese lesz, és felveszi a korai antiochiai egyház mártírjának a nevét (121-ben halt mártírhalált), a Charbel nevet.
Édesanyja kétségbeesetten keresi és keresteti, míg végül rátalál a legkisebb fiára. Az elöljárók és Tanois nagybátyja jelenlétében kérleli: térjen haza. De a fia határozottan kitart a döntése mellett, hogy erre az útra maga Isten hívta meg. Akkor az édesanyja fájdalommal eltelve így szól: „Ha te nem lennél jó szerzetes, azt mondanám neked: gyere haza! De most már tudom, hogy az Úr az ő szolgálatára akar téged! És az elválás miatti fájdalmamban most arra kérem az Úrat: áldjon meg és tegyen szentté téged!”
Charbel engedelmes és alázatos szerzetes, sokat dolgozik és tanul, 1853-ban leteszi a hármas fogadalmat, majd elöljárói elküldik a Kfifan-i Szent Ciprián kolostorba, a szemináriumba. Vezetője Szent Nimatullah Hardini atya, egy nagytudású pap, ki a sémita nyelv és a keleti egyházatyák műveinek jó ismerője, különösen Szent Efrém a kedvence. Szent Charbel lelkében hatalmas láng gyúl a Szentírás, az Oltáriszentség, még inkább elmélyül nagy szeretete a Szűzanya iránt. Hat év tanulás után, 1859. július 23.-án pappá szentelik. Szavai szerint papnak lenni csakis egyet jelent: a Golgota útját, és Isten jelenlétének a tanúja lenni a világban. Egész éjszakákat tölt ibenső imába merülve, napközben pedig éli a szerzetesek életét, jó gyóntató pap lett belőle, sokan felkeresik, és szentgyónás után hatalmas örömmel térnek haza.
Tizenhat év után engedélyt kért az elöljárótól, hogy visszavonulhasson a Szent Péter és Szent Pál kolostorba, amely az anyakolostorhoz tartozott. Egy csodálatos isteni jel után az engedélyt megkapja, és 1875 február 15-én megkezdi a remete életet: magány, csend, ima, az Oltáriszentség imádása, mezei munka.
Már életében szentként tisztelik és egyszerű imájára csodák történtek. 23 év után súlyosan megbetegszik, 1898 december 16-án az átváltoztatás után nem tudja folytatni a szentmisét, Makariosz atya látva fájdalmát, segít neki befejezni a szentmisét. Beviszik a cellájába, elkezdődik a nyolc napos agoniája. Ajkán nem szűnik meg a kedvenc fohásza: „Igazság atyja, íme a Te Fiad, aki halálra adta önmagát, hogy elégtételt adjon értem...Fogadd el kezemből az Áldozatot, és felejtsd el minden bűnőm, amelyet a Te színed előtt követtem el...”, ugyanakkor gyakran emlegette Jézus és Mária nevét, valamint Szent Pétert és Szent Pált, a kolostor patrónusait. 1898 december 24-én, Karácsony vigíliáján szenderül örök életre, a kolostor temploma mellett temetik el. Itt volt az első sírja:
De ezzel nincs vége: a szomszédok figyelmét először néhány furcsa fény vonja magára „Az otthonunkból láthattuk, úgy 10 percnyi távolságra, délen, amint fény világítja meg a sírt, a szokásostól eltérő fény, amely hol megjelent, hol eltűnt.” Az emberek figyelmeztették a monostor a szerzeteseit, de ők nem hitték el. De mivel az emberek kitartottak, együtt mentek arra a helyre, ahol származott a fényjelenség. Charbel Maklouf atya sírja volt az. Az előírt szokás szerint, az elhunyt be volt tekerve a saját szerzetesi ruhájába, egy egyszerű deszkára volt helyezve, koporsó nélkül, mint egy lépcsőfokon, 25 centire a talaj alatt a földben. Mivel ez a sír nyilvánvalóan a talajszint alatt található, ahogy esni kezdett az eső, elöntötte a víz.
A sírt megnyitották, ellenőrizték, és konstatálták, hogy a test a helyén van, majd újra nagy gonddal lezárták a sírt. Eltelt egy év. 1899 április 15-én a sírt megnyitották az apát, a szerzetesek és több más tanú jelenlétében. Az esővíz ellepte a sírt (akárcsak a többi sírt), mocsárrá változtatta. A jelenlévők elképedve látták, hogy Szent Charbel holtteste a mocsár felszínén lebegett. A holtteste kiemelték, és miután megszabadították a penészgombáktól, a holttestet sértetlennek találták. A bőre friss volt, ízületei rugalmasak, végtagok teljesen behajlíthatok, a haja és a szakálla nem hullt el. Az egyik tanú, Younes József atya így írja le: „Karjai keresztben a mellkason, kezében egy kereszt. A test lágy, friss és ruganyos, az arcán és a kezén fehér penész volt, a gyapothoz hasonló.” A bordájából vörös vér folyt, vízzel elegyedve. Lecserélték a fehérneműjét és a ruháját, és ezúttal a holttestet egy koporsóba zárták, amelynek felső része üvegből volt, hogy a látogatók megtekinthessék. A koporsót a kolostor templomának egyik oratóriumában tartották. Hatalmas zarándoklat kezdődött Charbel atya sírjához, sok csodás imameghallgatás és gyógyulás történt. A szerzetesek többször tanulmányozták a testet, de a koporsó mindig tele lett vörös folyadékkal, amely a pórusokból áradt ki. Ez a folyadék átitatta a fehérneműt és ruházatot, olyannyira, hogy hetente kétszer le kellett cserélni.
Ezt a folyadékot hivatalosan kivizsgálták, laboratóriumi vizsgálatoknak vetették alá, de az eredményeket még nem hoztak nyilvánosságra. Két évvel később, 1900-ban, annak érdekében, hogy véget vessenek e szivárgásnak, úgy döntöttek, holttest kiteszik a szabadba, a teraszra. De hiába, a test folyamatosan „izzadt”. Dr. Elias El-Onaissi, 1921-ben írt nyilatkozatában megjegyzi: „Láttam Charbel atya holttestét az Annaya kolostorban... Alaposan megvizsgáltam a holttestet, és észrevettem a verejtéket a bőr pórusai verejtékhez hasonló anyagot izzadnak... Megismételtem ugyanezt a vizsgálatot többször, különböző időpontokban. A jelenség mindig ugyanaz volt.” Többször is, mivel a tetemen nem fogott az enyészet, és folyamatosan „verejtékezett” több mint 50 éven át... 1927-ben, a holttest egy fából készült, cinkkel borított koporsóba került, a talajtól elszigetelve, és alaposan bezárva a kripta falába, (a koporsóba bezártak egy fémhengert is, amely a holttest állapotáról szóló jelentést tartalmazta abban az időpontban. A jelentést franciául írta meg a bejrúti Orvostudományi Kar Armand Jouffroy professzora, és a Malkonien Balthazar orvos).
1950-ben, hogy 23 évvel később, a kripta fala elkezdett rózsaszín és viszkózus folyadékot „izzadni” ... A sírt megnyitották: a folyadék a koporsóból származott. A kánoni vizsgáló bizottság kinevezett három orvost, és szakvéleményük szerint „a vérizzadás, amely megállapítást nyert, hogy 1899-től 1927-ig megszakítás nélkül csepegett, ugyanúgy, mint a korábbi exhumálások során és elterjedt az egész testen, átitatták a papi ruhákat is. A stóla egy része elrothadt, valamint a koporsó fából készült alsó fele, a koporsó cinkje a lábak mellett elhasadt...” Ahogy a folyadék egyre csepegett a már elhasadt koporsóban, telítette a kripta falát is. Ennek a hihetetlen jelenségnek a tanúi is igazolták, hogy Szent Charbel holtteste megőrizte hajlékonyságát. Szintén 1950-ben valaki lefényképezte a Szent sírját, és amikor előhívták a fotót, egy arca rajzolódott ki rajta, néhány már nagyon öreg szerzetes Charbel atyára ismert benne, mert életében nem készült róla se festmény, se rajz. Azóta ez a fótó képviseli a jellegzetes a lesütött szemű, alázatos Szent Charbel arcot, gyönyörű:
Később egy másik koporsóba tették, és cementből és kőből épült sírba helyezték. Mivel a zarándokok egyre többen kezdtek jönni, hozzájárultak ahhoz, hogy egy olyan koporsóba tegyék, amelyben látható. 1952-ben, mintegy 54 évvel a szent szerzetes halála után, sokan meg tudták állapítani, hogy a test ép és hogy még mindig csöpög a titokzatos folyadék. Dr. Georges Choukrallah, aki több mint 37-szer vizsgálta meg a holttestet 27 év alatt, és azt írja: „Miután több alkalommal felülvizsgáltam ezt az ép holttestet, mindig is lenyűgözött megőrzött állapota, és különösen az a csepegő piros folyadék, csepegő. Ez egy teljesen egyedülálló jelenség, hogy gyakorlatilag egy orvos sem látott ilyet még sohasem...”
VI. Pál Pápa 1965 december 5-én boldoggá, majd 1977 október 9-én szentté avatta.
Honlapok:
Hivatalos honlapja:
Kapcsoljuk be hangszórókat, míg a honlapot böngésszük, csodálatos a zene megy.
Ez pedig Maronita Egyház három hatalmas szentjének a honlapja:
Ez is Szent Charbel honlap, de amint olvasható belépéskor: ez nem a hivatalos honlap.
A Vatikáni Rádió honlapján olvastam, hogy Szent Charbel ereklyéit a názáreti nemzetközi Mária-központ Örökimádás kápolna oltárába (is) helyezték el:
http://www.oecumene.radiovaticana.org/UNG/Articolo.asp?c=368847
Nemrégiben megnyitotta kapuit a hívők előtt a názáreti nemzetközi Mária-központ Örökimádás kápolnája, melyet Názáret lányának, Máriának és a rózsafüzér titkainak szenteltek. A kápolnában a rózsafüzér örvendetes titkait ábrázoló öt ikont helyeztek el, amelyeket március 24-én áldott meg Giacinto-Boulos Marcuzzo püspök egy ökumenikus vesperás keretében.
Az új kápolnát magában foglaló nemzetközi Mária-központ az Angyali Üdvözlet bazilika tőszomszédságában helyezkedik el, közelében találhatóak a melkiták, a görög-ortodoxok, a protestánsok templomai és különböző mecsetek is. Ezzel a kápolna nemcsak a keresztények, de akár a kultúrák, népek és vallások közötti egység, párbeszéd és kiengesztelődés szimbóluma lehet. Erre utalt Marcuzzo püspök is az Örökimádás kápolnában március 25-én tartott beszédében. Mint mondta, ha egy szóval kellene jellemeznie mindazt, amit ez a központ jelent, az az egység lenne. Szerinte Názáret az egység, a találkozás városa: az ég és föld, Isten és ember, az Atya összes gyermekeinek találkozási pontja.
A kápolna oltárkövében hét szentnek és boldognak az ereklyéit helyezték el, melyek között megtaláljuk Szent Charbel Makhlouf, Szent Emilie de Vialar és Boldog Charles de Foucauld relikviáit is.
A Maronita Egyház története:
http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2008.03.23/1004.html
Libanon 3,8 milliós lakosságából 1,4 millió maronita keresztény. Ennek a közösségnek a története a Keletrómai Birodalom idejére nyúlik vissza. A VI. században támadt a monofizita eretnekség, amely szerint Jézus személyében nem két természet (az isteni és emberi természet) él, hanem egyetlen természet (monosz - egy, physis - természet). Egy évszázaddal később Heraclius császár (Krisztus után 610-641) kidolgoztatott egy formulát a monofiziták megtérítésére. Ebből az a kompromisszumos megoldás született, hogy Jézusban két természet van, de személyében az emberi akarat és cselekvés az isteni akarattal egyesült. Ezt monoteletizmusnak nevezték (monosz - egy, thelema - akarat). Ám ezt a formulát sem az ortodox keresztények, sem a monofiziták többsége nem fogadta el. A monoteletizmust Krisztus után 680-ban a konstantinápolyi VI. egyetemes zsinat elítélte. Követői, a monoteleta keresztények menekülni kényszerültek az üldözés elől. Libanon északi hegyvidékén találtak menedéket, Szent MáróVI. század óta álló kolostora közelében. A közösség vezetőjévé választottak egy Máró János nevű szerzetest. Ezért nevezték el őket maronitáknak. Saját hierarchiát és önálló maronita egyházat alakítottak ki. Pátriárkájuk egyházi és világi vezetőjük volt.
1182-ben kapcsolatba kerültek a pápával. Róma először eretnekként kezelte őket, de a Krisztus utáni 1215-ben tartott IV. lateráni zsinaton, majd a Krisztus után 1445. évi egyetemes zsinaton megvalósult a teljes egység a pápasággal.
Liturgikus nyelvük az ó-szír, papjaik szentelés előtt nősülhetnek, mint általában a keleti egyházak papjai. A maroniták törekedtek arra, hogy Libanont keresztény nemzetté tegyék, ahogy azt a muzulmán “eretnekek”, a drúzok is akarták. Az Oszmán Birodalom keretei között azonban a XVII. századra a drúzok hatalma erősödött, ezért a maroniták a katolikus Franciaország segítségét kérték, hogy a drúz és török támadásokkal szemben területi autonómiával védekezhessenek. Élénk gazdasági kapcsolatok alakultak ki Franciaországgal. De ezt az ország egyre nagyobb iszlám többsége sohasem fogadta el. Napjainkban Libanon békés jövőjének egyik feltétele a maronita keresztények egysége.
Művészfilm is készült az életéről, megnézhető angol, francia vagy spanyol felirattal:
Szent Charbel, könyörögj érettünk!
