Kronstadti Szent János az imáról

Hidd és reméld, hogy amilyen könnyű számodra a lélegzetvétel, és ezáltal az élet, vagy az evés és az ivás, ugyanígy még a hitnél is könnyebb, hogy az Úrtól elnyerd valamennyi lelki adományt. Az ima a lélek lélegzése, az ima - lelki táplálék és ital. Az ima élő víz, amellyel a lélek a szomjúságát csillapítja. 

Az ima Isten bölcsességének, jóságának és mindenható erejének a szemlélése saját magunkban, az emberekben és a dolgok természetében; az ima a szüntelen hálaadás állapota. 

Az imádság lelki lélegzés. Amikor imádkozunk, a Szentlelket lélegezzük be: „Imádkozzatok a Szentlélekben” (Júd 1,20). Így tehát minden egyházi imádság a Szentlélek lélegzése, lelki levegő és ezzel együtt világosság, lelki tűz, lelki táplálék és öltözet.„Az ima az értelem és a szív Istenhez való felemelése” (Filaret moszkvai metropolita), Isten szemlélése, a teremtmény merész beszélgetése a Teremtővel, a lélek áhítatos megállása az Ő színe előtt, a környező világ elfeledése az Ő kedvéért, a lélek tápláléka, levegő, fény, életet adó melegség, a vétkekből való megtisztulás - Krisztus édes igája, könnyű terhe. 

Az ima mindig tudatában van saját erőtlenségének és lelki szegénységének. Az ima a lélek megszentelődése, az eljövendő boldogság előíze, az angyalok örvendezése, mennyei eső, amely felüdíti, megöntözi, és termővé teszi a lélek talaját, a test és a lélek ereje és erőssége, a gondolatok megtisztulása és felfrissülése, az arcunk felderülése, a szellem vidámsága, arany kötelék, amely összefűzi a teremtményt a Teremtőjével, éberség és bátorság az élet minden bajában és kísértései közepette, az élet fényforrása és siker a földi dolgokban, angyali méltóság; a hit, a remény és a szeretet megerősítése. Az imádság közösség az angyalokkal és a szentekkel. 

Az ima: életünk megigazítása, a szívbeli töredelem és a könnyek anyja; az irgalmasság cselekedeteinek ösztönzője, az élet biztonsága, a halálfélelem elűzője, a földi kincsek megvetése, vágyódás a mennyei javak után, várakozás a világ Bírájára, az általános feltámadásra és az eljövendő életre, törekvés az örök kínoktól való megszabadulásra, az Úr irgalmának szakadatlan keresése, a lélek élő vize, minden ember szeretetteljes befogadása a szívünkbe; a menny lehívása a lélekbe, a Legszentebb Háromság lakozása a szívben, amint megmondatott: „hozzá megyünk és benne fogunk lakni” (Jn 14,23). Amikor imádkozol az Úrhoz, a szíved szemével tekints magadba, a lelkedbe: az Úr ott van, a gondolataidban és a szíved igaz rezdüléseiben, de rajtad kívül is mindenütt. „Közel van hozzád [...], ajkadon és szívedben” (Róm 10,8), nem csupán a mennyekben, vagy az alvilágban. Az Isten Igazság, ezért imádságomnak igaznak kell lennie, amint az életemnek is. Az Isten Világosság: imádságomat az értelem és a szív világosságában kell felajánlanom. Az Isten Tűz: imádságomnak, akárcsak az életemnek, lángolónak kell lennie. Az Isten szabad, ezért imádságomban szabadon kell kiöntenem a szívemet. Az emberi szellem micsoda gazdagsága! Ha csak szívből Istenre gondolsz, ha csupán kívánod az Istennel való szívbeli egyesülést, Ő máris veled van. 

Milyen szépek az imádságaink! Megszoktuk őket, de képzeljük csak azt, mintha először hallanánk őket, mintha idegenek volnánk.Az imának mindenképpen őszintének és teljesen szabadnak kell lennie, nem pedig erőltetettnek vagy kényszeredettnek, a megszokás és a gyakorlás folytán. Az ima a lélek Isten előtti szabad és tudatos kiöntése kell hogy legyen: „a szívemet öntöttem ki az Úr előtt” (1 Sám 1,15).Isten azért vár tőlünk állandó odafordulást az imában, hogy bennünket, gyermekeit, akik a bűn által elvadultunk, és elfordultunk Tőle, magához vonhasson, megtisztítson, és szeretetével átöleljen. Így járnak el a jó szülők is a rossz útra tévedt gyermekeikkel. 

Az imádságban elengedhetetlen a szándékos, tudatos és teljes alázat. Erre kiváltképpen szükség van, amikor az Úr imádságát mondjuk: „Mi Atyánk...” Az alázat lerontja az ellenség minden cselvetését. Óh, mennyi rejtett büszkeség van bennünk! Azt mondjuk: ezt tudom, erre nincs szükségem, ez nem érint engem, ez fölösleges, ebben nem vagyok vétkes. Mennyi önfejű okoskodás! Hamar meghallgatja az Isten két vagy három ember imáját, akik szívből, együtt imádkoznak. Ez a tapasztalat. Imádkozás közben ne figyelj az ellenség sötétségére, tüzére vagy szorongatására, hanem eltökélten mélyedj bele a szíveddel az ima szavaiba, azzal a bizonyossággal, hogy azokban a Szentlélek kincsei vannak elrejtve: az igazság, a világosság, az éltető tűz, a bűnök bocsánata, a szív nyugalma s öröme, élet és üdvösség. 

Ha nem imádkozol, a legnagyobb mértékben értelmetlenül és esztelenül cselekszel, a testedet bátorítod, támogatod és erősíted minden elképzelhető módon, de a lelkedet elhanyagolod. Hiszen minden ember kettős lény, mivel lelke és teste van.Az igaz keresztényekben szüntelen imádság lakozik, minthogy szüntelenül vétkezünk; szüntelen bennünk a hálaadás, hiszen napról napra, sőt percről percre új kegyelmeket kapunk Istentől, bár így is tengernyi kegyelmet kaptunk már; szüntelen a magasztalás, mert mindig látjuk Istenünk dicsőséges műveit önmagunkban és a világban, kiváltképpen az irántunk való végtelen szeretetének magasztosságát. A szívünk naponta átéli a lelki halált. A forró, könnyes imádság megeleveníti, és újra lélegzethez juttatja. 

Ahol hiányzik a mindennapos imádság, s vele együtt a lelki melegség, ott a lelki halál fenyeget. Azt mondják: ha nincs kedved, ne imádkozz. Gonosz, testies okoskodás ez. Hát ne is kezdj bele az imádságba, s így le is fogsz szokni róla. Éppen ezt akarja a test. „A mennyek országa erőszakot szenved” (Mt 11,12); nem üdvözülhetsz, ha nem kényszeríted magad a jóra. Az imádkozó emberek azt vallják, hogy az Úr ott és akkor adja meg a szükséges dolgokat, ahol és amikor nem is várják. Az imádság idején hidd erősen, és légy mindig tudatában annak, hogy minden gondolatod és minden szavad kétségkívül valóra válhat, mert „Istennél semmi sem lehetetlen” (Lk 1,37). 

Ügyelj a szóra, mert sokat ér. „Minden fölöslegesen kimondott szóról számot adnak majd az emberek az ítélet napján” (Mt 12, 36). Egy ember, aki az imádság alatt ellankadt, lélekben és testben gyengének érezte magát, s az álom kerülgette, ezt a kérdést tette föl magának: Kivel társalogsz, én lelkem? Ezután elevenen felidézte maga előtt az Urat, s nagyobb meghatottsággal, könnyek között kezdte újra az imádságát. Lankadt figyelme felélénkült, az értelme és a szíve felderült, s ő maga egészen új életre kelt. Lám, mit jelent magunk elé képzelni az Úristent és az Ő Színe előtt járni! Én lelkem, folytatta ez az ember, ha nem mersz magasrangú emberekkel szórakozottan és félvállról fecsegni, nehogy megsértsd őket, hogyan merészelsz akkor az Úrhoz kedvetlenül és hanyagulni szólni? Az embernek erősen kell ügyelnie a szívére, hogy ne hazudjon, hogy minden egyes szó a szív mélyéből jöjjön, amiként írva van: „A mélységből kiáltok, Uram, hozzád” (Zsolt 130 [129],1), azaz különös gondot kell fordítani az ima igazságára, arra az őszinteségre, amely a kötött ima minden szavát elsajátítja, és az ima minden szavát igaznak tartja. 

Imádkozáskor csakúgy, mint életed minden más dolgában, kerüld a képzelődést és a kételkedést, valamint az ördögi ábrándozást. Lelki szemed legyen tiszta, hogy imádságod, munkád és életed minden dolga világos maradjon. Amikor az Úrhoz, az Istenanyjához és a szentekhez imádkozol, gondolj csak arra, hogy az Úr a szíved szerint ajándékoz meg: „Adja meg neked, amit szíved kíván” (Zsolt 20,5). Amilyen a szív, olyan az adomány is; ha hittel imádkozol, igazán, teljes szívedből, őszintén, akkor a hited és a szíved melegsége szerint részesülsz az Úr adományából. És megfordítva: minél hidegebb a szíved, minél kishitűbb és képmutatóbb, annál hiábavalóbb lesz az imádság. Sőt mi több: annál inkább megharagítja az Urat, Aki Lélek, és olyanokat keres, akik Őt lélekben és igazságban imádják. 

Valahányszor imádkozol, törekedj arra, hogy a szíveddel átéld az ima szavainak az igazságát és erejét, tápláld magad velük, mint romolhatatlan eledellel, úgy idd őket, mint a harmatot, és akkor majd fölmelegíti a szívedet a kegyelem tüze. „Irgalmazz nekem, Isten!” - ennek az imának minden szavát hallja a Mindenható, és teljesíti is (ez a tapasztalat), amennyiben szívből mondják. Ugyanez érvényes más imádságok szavaira is, még a saját őszinte imáinkra is. A szív egyszerűségében, kételkedés nélkül kell imádkoznotok. 

Egyetlen alkalmat se szalassz el, hogy másokért imádkozz, ha ők maguk vagy a barátaik és a rokonaik kérik. Az Úr kegyesen tekint szeretetünk imájára és a bátorságra, amellyel Elébe járulunk. Ezenfelül a másokért mondott ima szerfelett hasznos magának az imádkozónak is, mert megtisztítja a szívet, megszilárdítja az Istenbe vetett hitet és reménységet, s szeretetre gyújt az Isten és a felebarát iránt. Ha egy elhunyt lelkéért imádkozol, akkor ezt teljes szívedből kell tenned, tudván, hogy ez neked is elsőrendű kötelességed, nem csak a papoké. Tartsd szem előtt, hogy mennyire kívánja az elhunyt a nyugalmat, és milyen nagyon rászorul az élők közbenjárására, hiszen az Egyház egyazon Testének a tagja. A Mindenható előtt nagy súllyal esik latba a hit és a szeretet imája az elhunytakért. Minden reggel és este imádkozz az Úrhoz az eltávozott ősök, atyák és testvérek megnyugvásáért, hogy a halál emlékezete eleven maradjon, s a halál után eljövendő élet reménysége nehogy kialudjon benned, és a szellemed naponta megalázkodjon, elgondolva, hogy az életed gyorsan tovatűnik. 

Ha egyes imákat először vagy csak ritkán mondunk, akkor újdonságuk miatt szívesen, nagy átéléssel imádkozzuk őket. Ám minél gyakrabban ismételjük később, annál kevésbé lesz kedvünk hozzájuk; unni kezdjük őket, és csak fáradsággal tudunk erőt venni magunkon, hogy ugyanazzal az odaadással mondjuk, mint korábban. Ez ellen a következőt kell tenni. Azt kell képzelnünk, mintha első ízben olvasnánk a szép imádságokat, amelyekhez hozzászoktunk, és amelyek eleinte olyan erősen lekötöttek bennünket. A szív minden szóban elmélyed, minden szó kedves számára. Ez a jelenség a lelkünkben az eredendő bűn következménye, az igazságban kitartani nem tudásunk következménye. Mindmáig nem tudunk rendületlenül megmaradni az igazságban: éppen csak átérezzük, és máris megingunk benne. Így van ez gyakorta az imádsággal, a hittel, az emberek iránti barátsággal, az Isten és a felebarát iránti szeretettel is, és általában az erényekkel. Váltig ingatagnak bizonyulunk az igazságban. 

Ha mások életéért, hitéért és lelki belátásáért imádkozol, tedd fel magadnak a kérdést, hogy ezt igazán, őszintén, s nem csupán a nyelveddel teszed-e. Teljes szívedből kívánod-e nekik ezeket az áldásokat? Magad is törekszel-e ezekre? Nem maradsz-e a szenvedélyek rabja? Lásd, az Úr az Ő fenséges szemével néz mindent. Illően, a szív egyszerűségében, lángoló lélekkel kell kérni Őt. Ha a szív érzéketlen marad az ima szavainak az igazságával szemben, ez a szív hitetlenségéből és bűnösségünk fásultságából származik. Ez pedig a büszkeség rejtett érzéséből ered. Az imádság átéléséből ismerheti fel az ember, hogy büszke, vagy alázatos-e; minél bensőségesebb és lángolóbb az ima, annál alázatosabb az imádkozó, s minél érzéketlenebb az imában, annál büszkébb. Amiképpen gyakran előfordul az életben, hogy más van az ember szívében, mint ami az ajkán, vagyis meghasonlott, ily módon nemegyszer kétszínűnek bizonyul a szív titkait ismerő Isten színe előtt való imádságban is. Mást mond, mást gondol, és más van a szívében, ha pedig - ami sokszor megesik - fel is fogja az imádságot és annak értelmét, a szíve mégis részvétlen marad iránta, lelkileg halott lévén, ily módon csak a levegőbe beszél, önmagát áltatva abban a hiszemben, hogy egy ilyen imával kedvében járhat az Istennek. Óh, különös, bűnös meghasonlottság! Ez a bűnbeesésünk keserű gyümölcse és bizonyítéka. Milyen könnyen hajlik a szívünk a hazugságra az imában és az emberekkel való érintkezésben. „Minden ember hazug” (Vö. Zsolt 116 [115],11). Ez hát a hazugság oszlopa. A kereszténynek mindent el kell követnie azért, hogy gyökerestől kitépje a hazugságot a szívéből, és helyébe a színtiszta igazságot ültesse. Úgy kell hozzákezdeni az imádsághoz, mint egy olyan dologhoz, ahol mindenekelőtt a szív igazságán múlik minden, az Úr szavának megfelelően: „lélekben és igazságban kell imádniuk” (Jn 4,24). 

Ha megtanultuk, hogy imádság közben igazat mondjunk a szívünkben, az életben sem engedjük meg magunknak a hazugságot. Az őszinte és igaz imádság, amely megtisztítja a hazugságtól a szívünket, az élet dolgaiban is megoltalmazza azt. Miként lehet azonban megtanulni, hogy imádkozáskor igazat mondjunk a szívünkben? Az ima minden szavát a szívünkbe kell vezetnünk, a szívünkbe kell bocsátanunk, mélyen át kell éreznünk az igazságát, és be kell látnunk annak szükségességét, amit az imádságban Istentől kérünk, s az irántunk való nagy és megszámlálhatatlan jótéteményeiért való szívbéli hálaadás szükséges voltát. Szívből magasztalnunk kell az Isten műveiben megnyilvánuló hatalmas és bölcs cselekedeteket. Mennyire elhatalmasodott az imádságunkban a kedvetlenség és a restség. Mindig hajlandók vagyunk imádkozni, de sokszor csak tessék-lássék tesszük, csak hogy mielőbb végezzünk vele, sietve, felszínesen mondjuk az imát, s nem pillantunk a szívünk mélyébe. Ez az oka annak, hogy az imádságunk a szélhez hasonlít: hallani a zúgását, tovasuhan, és azután nyoma sem marad. Ne tettesd magad az Úr előtt, aki „vesék és szívek vizsgálója” (Jel 2,23), nehogy elvesse imádságodat, mint hiábavalót és hazugot. Ima közben megesik, hogy a szívünk az emberek előtt istentelen módon szégyelli az imádság szavait vagy magát az Úristent. Lankadtan, s nem szívből imádkozunk. El kell tiporni ezt az Istennek nem tetsző, szolgalelkű, ördögi szégyent és félelmet, és az imádságokat hangosan, teljes lélekből kell mondani, a szív egyszerűségében, egyedül csak Istent képzelve magunk elé, mintha semmi más nem is létezne. „Aki szégyell engem és az én szavaimat e hűtlen, bűnös nemzedék előtt, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor majd eljön Atyja dicsőségében a szent angyalokkal” (Mk 8,38). 

Amikor másokkal együtt imádkozunk, olykor mintha kőkemény falakat kellene áttörnünk az imádságunkkal, az emberi lelkekét tudniillik, amelyek az élet szenvedélyeitől megkövesedtek; az egyiptomi sötétségen kell áthaladnunk, a szenvedélyek és a vágyak sötétségén. Hát ezért olyan nehéz néha imádkozni. Minél többet imádkozol egyszerű emberekkel, annál könnyebb lesz. Isten szent emberei a szív megvilágosodott látásával rendelkeztek, és ezzel a tekintettel világosan felismerték a bűntől megrontott természetünk bajait. Tisztán látták, hogy miért kell imádkoznunk, mit kell kérnünk, miért kell hálát adnunk, miként kell dicsőítenünk az Urat, és az imádság minden fajtájából a legnagyszerűbb példákat hagyták ránk. Milyen jók ezek az imák! Olykor nem érezzük, nem ismerjük fel az értéküket, pedig milyen tájékozottak vagyunk az étel és az ital értékét illetően, mennyire értékeljük a divatos ruhát és a jól berendezett lakást, a színházat, a zenét és a világi irodalmat, kiváltképpen a regényeket, ezt az ékesszóló, üres szószaporítást; de milyen kár, hogy az imádság drágagyöngyét lábbal tiporjuk. Míg mindenféle világiasság tágas hajlékra lel a legtöbb ember szívében, az imádság számára - óh, jaj! - még egy szűkös zug sem marad, nem fér el a szívünkben. 

Ezerszer is átéltem a szívemben, ahogyan áldozás után, vagy a szokásos buzgó imádság után, vagy akár egy bűnbeesés, szenvedélyek, bánat és szorongás közepette, hogy az Úr az Istenszülő közbenjárásaira, vagy maga az Istenszülő az Úr jóságából úgyszólván egy új lelki természetet ajándékozott nekem, tisztát, jót, nagyszerűt, világosat, bölcset, jóságosat a tisztátalan, csüggedt és elcsigázott, kishitű, sötét, érzéketlen és rossz természet helyett. Milyen gyakran éltem át csodálatos, gyökeres átalakulást a magam, és nemegyszer mások ámulására is. Dicsőség a jótéteményeidnek, Uram, amelyeket kinyilvánítasz nekem, bűnösnek! Isten természetesen ismeri a bajainkat, az ima szükséges azonban ahhoz, hogy a lelkünk megtisztuljon és megvilágosodjon. Milyen jó is a napfényre menni a melegség és a fény miatt. Így van ez a mi szellemi Napunk, az Isten előtt mondott imádságainkkal is: felmelegedsz és megvilágosodsz tőlük. A szüntelen, forró imádság őszinte és szilárd meggyőződésre vezet bennünket a lelkünk halhatatlanságát és az anyagtalan örökkévalóság boldogságát illetően: mert az ima minden gyönyörűségét a Lélek Istenéből meríti az ember, minden erőt Tőle kölcsönöz, akárcsak, kegyelme folytán, az Istenanyjától, az angyaloktól és a szentektől. „Jézus rátekintett Péterre, és az kiment, és keservesen sírt” (Vö. Lk 22, 61—62). Most is így van: ha Jézus ránk néz, mi is keservesen siratjuk a bűneinket. Igen, imádkozáskor a könnyeink azt jelentik, mintha az Úr megelevenítő, szíveket és veséket vizsgáló pillantásával ránk tekintett volna. Olykor a bűneid miatt nem látsz kiutat, s gyötrődsz miattuk: mélységesen szomorú ilyenkor a szíved; de ha Jézus rád pillant, s a könnyeid patakja fakad, akkor a könnyekkel együtt a lelkedben a gonosz minden hálója szertefoszlik. 

Mennyire szeretek az Isten templomában imádkozni, különösen a Szent Oltárnál, Isten oltárasztalánál vagy az előkészületi asztalnál, mert Isten kegyelméből csodálatosan átváltozom a templomban. A bűnbánat és a meghatottság imájában lehullanak a lelkemről a tövisek, leesnek rólam a szenvedélyek bilincsei, s ekkor megkönnyebbülök. A szenvedélyek minden csábítása és illúziója eltűnik. Valósággal meghalok a világ számára, s a világ is minden javával együtt meghal számomra; az Istenben és az Istenért megelevenedek, s Ő egészen betölt engem, és egy lélek leszek Vele. Olyan vagyok, mint egy gyermek, aki az anyja ölén vigasztalódik. A szívemet eltölti a mennyei, édes békesség, a lelkem mennyei világossággal telik meg. Mindent világosan látok, helyesen látom a dolgokat, barátsággal és szeretettel vagyok minden iránt. Óh, milyen boldog is a lélek Istennel! Az Egyház valóban földi Paradicsom! Ha kéred az Urat, hogy világosítsa meg az elmédet, és melegítse fel a szívedet, az Úr azonban úgy látszik, nem hallgat meg, hanem sötétségben és hidegben hagy, ne légy kishitű, ne is csüggedj, ne bosszankodj, és ne is zúgolódj a figyelmetlensége miatt: az Úr próbára teszi a türelmedet, a hitedet és a reménységedet, az Iránta, Mindenható iránti odaadásodat. Ne feledd, hogy Számára csekélység, hogy egy szempillantás alatt világossággal töltsön el. Amíg szilárdan kitartunk az imában, addig a lelkünk nyugalmat, melegséget, könnyűséget és világosságot tapasztal; ez azért van, mert ekkor Istennel, Istenben vagyunk. Ha azonban eltávolodunk az imádságtól, a legkülönfélébb kísértések és zavarok törnek ránk. Óh, fölöttébb áldott imádkozás. Miben áll Istennek és szentjeinek az irántunk, méltatlanok iránt való nagy szeretete? Többek között abban, hogy Isten és a szentjei, kegyelemből, a lehető leggyorsabban megadják nekünk, imádságunk szerint, a lelki javakat, amelyekért imádkozunk, sőt gyakran még az anyagi természetűeket is, amennyiben szükségünk van rájuk. Ezért mindig azzal a bizonyossággal imádkozzál, hogy megkapod majd, amit kértél. 

Havasi Ágnes és Pikler Mihály fordítása 

Megjelent: Vigilia, 2005/1. 2—9. o.

Forrás:

http://diakonus.gorogkatolikus.hu/

 Kronstadti Szent János rövid életrajza itt olvasható.

Kronstadti Szent János

     

         A XIX. században az Orosz Ortodox Egyház karizmatikus személyisége volt. Bebizonyította, hogy ha a hit egyesül az isteni akarattal és az Isten és a felebarát iránti szeretettel, akkor valóban nagy csodák történnek. 

         Ha a mai időkben egy papi példaképet keresnénk, akinek személyében megtalálnánk a lelkész minden tulajdonságát, nem találnánk megfelelőbb példát, mint Kronstadti Szent János. 

Gyerekkora

         János Szergej az oroszországi Arhangelszk megyében született 1829. október 18-án, Ilia Mihailovics Szergijev szegény sekrestyés és Fjodor Vasziljevna fiaként. A keresztségben annak a szentnek a nevét kapta, akinek emléknapján született, nevezetesen a jámbor aszkéta Rila János nevét (876-946), akinek később nagy tisztelője lesz. 

         A családban egyszerű, de mély ortodox vallási oktatást kap, amely jellemző egy hagyományos az orosz faluban. Az apa papi családból származott, s ez apáról fiúra szállt több mint 350 éven át, mindig magával vitte az istentiszteletekre, és Krisztusról meg a szentekről beszélgetett vele. Erről ő maga mondja: 

• „Ha jól emlékszem, korai gyermekkortól kezdve, négy vagy hat éves koromban, szüleim elültették bennem az imádkozás szokását, és példájukkal a vallással összhangban álló gyermekké neveltek.„ 

         Törékeny egészségi állapota miatt nehezen tanult meg olvasni - a tanulás igazi kín volt számára. Miután Istenhez imádkozott, ezeket az gyengeségeket Isten kegyelme teljesen meggyógyította. Kilenc éves korában az arkhangelszki plébániaiskolába küldték, ahol a nehézségek újra kiújultak. Szüleitől elkülönítve, az osztálytársai által kigúnyolva parasztos ügyetlensége miatt, János lesz a legutolsó tanuló. Kétségbeesve térdre esik, és ismét az imádsághoz fordul, és ennek a hatása nem várat sokáig. Az osztályzatai emelkedni kezdtek, majd 1851-ben az arhangelszki szemináriumban évfolyamelsőként végez, a legjobbként.

Papi szolgálat 

          A Teológiai Akadémián 1855-ben lediplomázik mesterképzéssel (alapképzés), a 39 hallgatóból a 35.-ik lett. János akadémiai tanulmányainak meglehetősen közepes teljesítményét nagyrészt korabeli orosz akadémiákon a teológiai tanulmányok domináns skolasztikus irányultsága magyarázza, Filaret Drozdov (1789-1867) moszkvai metropolita a neopatrista tanulmányok visszaállítására tett erőfeszítéseinek ellenére. 

         Miközben az Akadémia hallgatója volt, Szent János először arról álmodozott, hogy igehirdetővé váljon a pogányok között, különösen Alaszkában. De amikor rájött, hogy saját népének nagy szüksége van az oktatásra, elkezdett egy vágyni arra, hogy olyan pappá váljon, aki szolgálja és tanítja népét. 

         Egy éjjel álmában látta önmagát belépni a székesegyházba. Később, amikor meglátogatta a kronstadti székesegyházat, (ez egy észak-oroszországi kikötő, Szentpétervár katonai kikötője) felismerte, hogy ezt látta álmában. Megházasodott Erzsébettel, a székesegyház főpapjának lányával, akivel testvérként élt együtt, hogy teljesebben átadhassa magát Isten és az emberek szolgálatára. 

         1855. november 12-én Christopher püspök, a Lelki Akadémia rektora pappá szentelte és kinevezte a kronstadti Szent András székesegyház papjává az apósa helyére. (Az ortodox Egyház csak akkor szentel valakit pappá, ha az illető eldönti, milyen életállapotot választ tanulmányainak elvégzése után: vagy szerzetes lesz vagy megnősül. Szent János megnősült.) János atya a kezdetektől fogva tudta, hogy a szeretet minden ember iránt - nemcsak a plébánia hívei, hanem a város minden lakója iránt, beleértve a szegényeket és a gonoszokat is - igazi szolgálatot jelent számára.

          Ettől fogva a napi liturgia, a vallás tanítása az általános és középiskolában, a prédikálás, a hívek lelkivezetése, az alamizsna és az aktív jótékonykodás a szegények iránt, mindez több mint fél évszázadon át fáradhatatlanul, éjjel-nappal, a plébánosi életét jelenti. 

„Életem Krisztusban” 

Az isteni liturgia szolgálata által Krisztusban és Krisztussal élt. Ebből merítette erejét, hogy folytassa nagy lelkipásztori művét. 1885 és 1908 között fél évszázadon át szinte naponta szolgált, és az utolsó pillanatig nem állt meg a tanácsadással, a vigasztalással és az útmutatással. Sok szív a környezetében fizikailag és lelkileg is feltámadt. A konkrétum figyelemre méltó érzékével sikerült elültetnie kortársainak tudatába az Egyház „pragmatikus”, liturgikus és szentségi, személyes és közösségi, misztikus és társadalmi valóságát. A kereszténységnek az erkölcsre, az etikára és az egyéni kegyességre való egyszerűsített redukciójával szemben élte és tanította, hogy az Egyház az istentiszteletben és a szeretetben megtestesült isteni-emberi valóság, élő közösség („család”) Krisztusban és a Szentlélekben, Istennel, szentekkel és angyalokkal, mint a hiteles Igazság és Szabadság helyszíne. 

         Az emberek egy szerető atyára találtak benne, felismerték benne az igazi vezetőt, a jó lelkészt és Krisztus követőjét. Az isteni liturgia jelentette János atyának a legmagasztosabbat és a legszentebbet, amit az ember itt a földön birtokolhat. Az általa végzett liturgiák megrendítők voltak, a szív titkának embere, aki forrón imádkozott, minden tehetetlen és marginalizálódott ember védelmezője volt - sokukat fellelkesítette, és a Krisztus Egyházához kalauzolta. Mindezt a csodatevés ajándékával együtt, amelyet Isten megadott neki. János atya a szentmiséről azt mondta: 

• „Az Úr megmutatta hosszú türelmét a világ iránt, és éppen azért irgalmaz a világnak, mert a szentmisét még mindig ünneplik. Ha a világ nem birtokolta volna a legtisztább Testet és a legtisztább Vért az Úr részéről, hiányzott volna a legfőbb jó, az igazi élet és a megszentelődés ajándéka. A szentmise az emberiségben működő lelki, mennyei és a szent élet valódi erjesztője. A szentmise a lelkünk világossága, reményünk és erőnk”. 

         De mindenekelőtt Szent János imádságos ember volt, aki szerette az egyház szolgálatait. Naponta tartott szentmisét, és arra buzdította az embereket, hogy minél gyakrabban vegyenek részt (néha ötezer hívő is volt, aki részt vett a miséjén, így az istentisztelet több órán át eltartott). 

Missziós és társadalmi tevékenység 

         A kapott adományokból János atya létrehozott egy „építő munka házát”, amely magában foglalta az általános iskolát (mert a Szent annyira szerette a gyerekeket, hogy azt mondta, bennük látja a nyilvánvalóbb Isten-képet), egy asztalosműhelyt, egy rajzosztályt, varróműhelyt nőknek, cipészműhelyt, gyermekkönyvtárat, állattan-gyűjteményt, tornatermet, könyvtárat gyerekeknek és felnőtteknek. Katekizmus órákat szervezett serdülőknek és felnőtteknek, konferenciákat tartott különféle témákban; árvaházat nyitott, gyermekeknek szóló tábort, alkoholistáknak szóló menedéket, ingyenes orvosi ellátást és szegényeknek ingyenes étkeztetést szervezett. 

         Számos megvalósítása közül meg kell említenünk az általa alapított gyönyörű Rila Szent János kolostort. Ennek a templomnak az alagsorában kápolnát épített Szent Illés Prófétának és Szent Theodorának - szülei védőszentjeinek - szentelve. Azt kérte, hogy temessék el. A jótékonysági művei és a liturgia dicsőséges szolgálata műve mellett János atya jól ismert volt lelkek megkülönböztetéséről, gyógyító imáiról, és mint lelkivezető. János atya imádságai révén sok csoda történt úgy a földi életében, mind a halála után. 

         Élete utolsó három évében János atya betegség következtében nagy fájdalmakat szenvedett el. Erzsébet, a felesége szintén nagyon beteg volt, és aggódott, hogy nem tudja gondozni. Három nappal a halála előtt, amikor elmondták János atyának a felesége bánatát, így szólt: „Mondd meg a feleségemnek, hogy mindig velem van, én pedig mindig vele vagyok.” Ezek a szavak nagy vigaszt jelentettek Erzsébet asszony számára akkor és a halála után is.

          Halálának napját előre tudva Szent János békésen hunyt el, 1908. december 20-án, 79 éves korában. Egész Oroszország gyászolta legkedvesebb papjának elvesztését; húszezer ember kísérte koporsóját. II. Miklós cár maga is elrendelte, hogy halálakor megemlékező szentmisét tartsanak János atya tiszteletére.

          Kronstadti János atyát 1990. június 8-án hivatalosan szentként ismerte el az Orosz Ortodox Egyház szent zsinata. 

Az írásai 

         János atya gazdag irodalmi örökséget hagyott az utókorra. Írásait Komplett Művek sorozatába gyűjtötték össze, hat hatalmas kötetben. „Életem Krisztusban” c. naplója magyar nyelven is kapható. 

Áthoszi Szent Sziluán megemékezése Kronstadti Szent Jánosról

  Szent Sziluán hálásan idézve fel azt a pillanatot, amikor Szent János imáinak erejével támogatta döntését, hogy szerzetesnek megy a Szent Hegyre, a jámbor áthoszi azt írta: 

•  „János atyát Kronstadtban láttam. A szentmisét mutatott be. Megdöbbentett imáinak ereje, és a mai napig tart, bár azóta csaknem negyven év telt el, azóta sem nem láttam senkit így misézni. A nép szerette őt, és mindannyian elteltelek istenfélelemmel. És nem is csoda: a Szentlélek magához vonzotta az emberek szívét. Az evangéliumokból láthatjuk, hogy nagy sokaság követte az Urat. Az Úr szava vonzotta az embereket, mert a Szentlélekben mondta; édes és vigasztaló volt a lelkeknek Amikor Jézus két tanítványa Emmauszba mentek, útközben az Úr csatlakozott hozzájuk, és beszélt velük, és szívükben kigyúlt az Isten iránti szeretet lángja (Lk 24, 32). János atyában pedig bőségben volt a Szentlélek, Aki a lelkét Isten iránti szeretetre ösztönözte, és ugyanaz a Lélek rajta keresztül az embereket is megérintette. Láttam, hány és hány ember rohant utána, mint a tűz, hogy megkapja áldását, és miután megkapták, örültek, mert a Szentlélek jó, békét és gyönyört ad a léleknek. Boldogok azok az emberek, akik szeretik János atyát, mert imádkozni fog értük. Isten iránti szeretete forró volt; ő maga is teljesen égő szeretetben élt. Ó, nagy János atya, te vagy a a mi imádkozónk! Hála Istennek, hogy láttalak és köszönöm neked jó és szent pap, mert imádságaid révén elhagytam a világot, és megérkeztem Áthosz Szent Hegyéhez, ahol láttam Istent nagy irgalmát. És most örömmel írom, hogy az Úr megértette velem nekem e jó lelkész életét és küzdelmeit (...). „ 

Kronstadti Szent János atya, könyörögj érettünk!

Forrásmunka:

https://www.crestinortodox.ro/religie/sfantul-ioan-kronstadt-87660.html 

 Kronstadti Szent János „Életem Krisztusban”  c. naplójából részlet itt olvasható: Az imáról