Békesség minden rosszakaratú embernek!

      Ha részesedni akarunk Krisztus szenvedésében, megfeszítésében és halálában, hozzá hasonló lelkülettel, maradéktalanul el kell fogadnunk ezeket a tényeket, ami azt jelenti, hogy szabad akarattal együtt kell szenvednünk a „fájdalmak férfiával” (Iz 53,3), csendben ott állva, Krisztus igazi csendjében, amelyet csak néhány döntő szó tör meg, a valódi közösség csendjében. S ez nem a szánalom, hanem az együttérzés csendje, amely által teljes egységbe tudunk forrni a másikkal, annyira, hogy nincs többé „ő” vagy „én”, hanem csak egy élet és egy halál. 

      A történelem számos eseményt jegyzett fel, amikor emberek üldöztetésnek voltak tanúi, és nem féltek, hanem tiltakozás nélkül közösséget vállaltak a szenvedővel. Szent Zsófia például tanúja volt mindhárom leánya, Hit, Remény és Szeretet halálának, s bátorította őket a halálra, és sok más vértanú segített így egymáson, anélkül hogy valaha is szembefordultak volna üldözőikkel. Számos példát lehet felhozni, amelyeken keresztül megérthetjük a vértanúság lelkületét. 

      Az egyik példa magának a vértanúságnak a leglényegesebb vonását fejezi ki: a szeretet lelkületét, amelyet nem képes legyőzni a szenvedés és az igazságtalanság. Egy igen fiatal papnak, akit még az orosz forradalom legelején börtönöztek be, és aki összetört emberként szabadult fogságából, föltették a kérdést, mi maradt még meg belőle, ő pedig így válaszolt: „Semmi sem maradt belőlem, mindent kiégettek, csak a szeretet él tovább.” Annak, aki ezt ki tudja mondani, helyes a magatartása, és bárkinek, aki osztozik ennek az embernek a tragédiájában, osztoznia kell rendíthetetlen szeretetében is. 

      A másik példa egy Buchenwaldból visszatért férfiról szól, aki a szenvedése felől kérdezőknek azt válaszolta, hogy ezt nem lehetett összehasonlítani azzal a végtelen szánalommal, amit a szerencsétlen, elembertelenedett fiatal német katonák iránt érzett, és nem tud nyugalmat találni, amikor lelkük állapotára gondol. Négy évet töltött a táborban, mégsem önmagáért aggódott, s nem is azokért, akik tömegével szenvedtek és haltak meg körülötte, hanem a kegyetlenkedők állapota miatt gyötrődött. Azok, akik szenvedtek, Krisztus oldalán voltak, a kegyetlenkedők viszont nem. 

      Harmadik példaként álljon itt egy zsidó fogoly imája, amelyet a koncentrációs táborban írt: 

• „Békesség minden rosszakaratú embernek! Legyen már vége minden bosszúállásnak, mindenféle büntetés és megtorlás követelésének!... A bűntettek már minden mértéket fölülmúltak, már nem foghatja föl őket emberi értelem. Túl sokan vannak a mártírok... Mégis, Uram, ne a te igazságod mércéje szerint mérd az ő szenvedéseiket, ne írd a szenvedéseket a kínzók terhére, ne követelj tőlük rettenetes számadást. Másféleképpen fizess meg nekik! Írd a hóhérok, a besúgók, az árulók és minden rosszakaratú ember javára a többiek bátorságát, lelkierejét, alázatukat, nemes méltóságukat, szüntelen belső küzdelmüket és legyőzhetetlen reményüket, a könnyeket felszárító mosolyt, szeretetüket, elemésztett, összetört szívüket, amely még a halál pillanatában is szilárd és bizakodó maradt, igen, még a legvégső gyöngeség pillanataiban is... Jusson el, Uram, mindez eléd a bűnök bocsánatára, az igazságosság győzelmének váltságdíjaként, a jót és ne a rosszat vedd számításba! És ne áldozatokként, éjjeli rémképekként, visszajáró lelkekként maradjunk meg ellenségeink emlékezetében, hanem mint segítőtársaik a bűnös szenvedélyeik megfékezésére irányuló igyekezetükben. Semmi többet nem kívánunk tőlük. És amikor mindennek vége lesz, add meg számunkra, hogy az emberek között emberekként élhessünk, hadd szálljon ismét béke szegény földünkre - békesség minden jóakaratú embernek és mindenki másnak...”[1]

      Egy orosz püspök mondta, hogy a mártírhalál kiváltság a keresztény számára, mert kizárólag a vértanú állhat az Isten ítélőszéke elé az ítélet napján, így szólva:

• „A te szavadat és a te példádat követve megbocsátottam. Nincs többé semmi, amivel vádolhatnád őket.” 

      Ez azt jelenti, hogy az, aki Krisztusért mártírhalált szenvedett, akinek a szeretetét nem győzte le a szenvedés, feltétlen megbocsátó hatalomra tesz szert afölött, aki szenvedést okozott neki. Ugyanez egy sokkal alacsonyabb szinten, a mindennapi életben is érvényes: bárki, aki akár a legcsekélyebb szenvedést is elviseli embertársától, megbocsáthat vagy megtagadhatja a megbocsátást.

• Ez azonban kétélű kard: aki nem bocsát meg, nem is nyer bocsánatot. 

      A francia római katolikusok, akik különösen fogékonyak az igazság és az Istent megillető tisztelet iránt, nagyon is tudatában vannak annak a győzelemnek, amelyet Krisztus arathat az emberi szenvedés révén. 1797 óta működik az engesztelő rend, amely a Szent Adományok szüntelen imádásával kér bűnbocsánatot a világ bűntetteire és a különféle bűnösök számára, áldozataik imái által. Ez egyben egy oktató rend is, és az a célja, hogy a gyermekek és a felnőttek lelkébe a szeretet lelkületét plántálja.
      Maurice d'Elbée francia tábomok esete is tanulságos a forradalmi harcok idejéből. Emberei elfogtak egyszer néhány köztársaságpárti katonát, és le akarták lőni őket. A tábornok akarata ellenére kénytelen volt beleegyezni, de ragaszkodott ahhoz, hogy előbb olvassák fel hangosan a Miatyánkot. Amikor az olvasásban odaértek, hogy „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”, akkor felfogták, miről van szó, sírva fakadtak, és elengedték a foglyokat. Később, 1794-ben a köztársaságpártiak agyonlőtték d'Elbée tábornokot.
      Jean Daniélou[2] francia jezsuita írja a Szent pogányok című művében, hogy a szenvedés köti össze az igazakat a bűnösökkel: az igaz embert, aki elviseli, a bűnössel, aki a szenvedést kirója rá. Ha ez a kapcsolat nem állna fenn, a bűnösök és az igazak elsodródnának egymástól, és útjuk olyan párhuzamos egyeneseket követne, amelyek sohasem találkoznak. Ez esetben az igazaknak semmiféle hatalmuk sem volna a bűnösök fölött, mert az embernek nem lehet köze ahhoz, amivel nem találkozik.

____________________________

[1] Ezt az imát egy német koncentrációs tábor irattárában találták, és a Süddeutsche Zeitungban tették közzé.

[2] Jean Daniélou SJ (1905-1974): teológus, író, római katolikus főpap, bíborosi rangban. A II. Vatikáni Zsinat szakértője.

Folyt. köv.

*********
Előző részek:
1. Az élő ima: kaland az Úrral
2. A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával

Forrás:

Ima népünkért

      Mindenható örök Atya, a Te kezedben van az emberek sorsa és Te szabod meg a népek jogait: tekints kegyesen reánk, akiknek jövőjét és boldogságát első szent királyunk a te Szent Fiad édesanyjának, a mi Nagyasszonyunknak kezébe tette le. Tekints reánk, e válságos időket élő népedre, és áraszd ránk Szentlelkedet, hogy segítségével mindnyájan meglássuk az igazság útját, építsük nemzetünk egységét és szolgáljuk javát. 

      Adj, Urunk, vezetőinknek kellő bölcsességet és elszánt, erős akaratot, hogy a te szíved szándéka szerint előmozdítsák a szociális igazságosságot és az emberhez méltó életet. Világosíts meg és támogass minket, hogy szentjeink és nagyjaink példája nyomán felelősséget érezzünk hazánkért és a szükséget szenvedőkért. Kérünk, áldd meg mindennapi fáradozásunkat, hogy az a Te dicsőségedre és ami boldogulásunkra váljék. Magyarok Nagyasszonya, Csíksomlyói Boldogasszony, Szent Mihály arkangyal, Szent István király, Szent László király - könyörögjetek érettünk a mi Urunk, Jézus Krisztusnál. 

Amen. 

      Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén kapcsolódjon be a népünkért végzett imaközösségbe. 

      Az ima forrása: itt olvasható.

Gyertyaszentelő Boldogasszony

      Mindnyájan eléd siettünk, Krisztus, akik őszintén és mélységes hódolattal imádjuk misztériumodat; örömmel eltelve sietünk feléd... Meggyújtott gyertyát viszünk, isteni ragyogásod szimbólumát. 

      Neked köszönhetjük, hogy ragyog az egész teremtés, sőt örökfény önti el, ami szétszórja a bűn sötétségét. Ezek az égő gyertyák azonban főképp annak a belső ragyogásnak a jelképei, amellyel fel akarunk készülni jöveteledre, Krisztus. Amint Anyád, a legtisztább szűz, karjában vitt téged, az igaz világosságot és felajánlott azokért, akik a sötétségben élnek, most mi is kezünkben tartjuk ezt a mindenki számára látható fényt és a te ragyogásodtól megvilágosítva eléd sietünk, aki az igazi fényesség vagy ... 

      A világosság, amely a világba jön, hogy megvilágosítson minden embert, megjött... Mindnyájan hozzád jövünk, hogy fényedbe öltöztess minket, hogy az öreg Simeonnal mi is karunkba vegyünk, ó, örök, eleven fény. Vele együtt ujjongunk az örömtől, dicsérő himnuszt énekelünk az Istennek, a világosság Atyjának, aki megajándékozott minket az igaz fénnyel, hogy kiragadjon a sötétségből és eltöltsön világossággal. 

Szent Szofroniusz, De Hypapante 3, 6-7 

      Megjelenik a Templomban egy fiatal Anya, karjaiban elsőszülött Fiával, és a szegények alázatos ajándékával bemutatja az Úrnak. Az agg Simeon karjába veszi a Kisdedet, és így kiált fel: „Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet” (Lk 2, 29-30). Anna nevű prófétaasszony is jelen van, nagy lelkesedéssel beszél róla „mindenkinek, aki csak várta Jeruzsálemben a megváltást” (Lk 2,38). 

      Jézust Anyja keze ajánlja fel az Úrnak. Mária a jövendölések fátyolán át sejti, hogy Jézus a világ Üdvözítője, a fájdalom misztériuma keretében teljesíti majd küldetését, s mint anyjának részt kell majd vállalnia: „a te lelkedet is tőr járja át” (Lk 2, 35). Mária ért a szóból, és szíve rejtekében megismétli a názáreti legyen-t. Fiával együtt önmagát is fölajánlja; anyai szenvedését ettől kezdve mindennap Fia szenvedéséhez kapcsolja. 

      Az Anya és Fia mélyen alázatosak: Jézusnak nem volt szüksége kiváltásra, Máriának nem volt szüksége tisztulásra, mégis mindketten alávetik magukat a törvénynek. Máriának a Krisztus bemutatásával összekapcsolt tisztulása azt a tisztulást jelképezi, amelyre az embernek mindig szüksége van, s amit csak Krisztus érdemeire való tekintettel nyerhet el, ugyanis az Atya előtt „ő vezekelte le népe bűneit” (Zsid 2, 17). 

      Mária Fia után minden egyes hívőt is bemutat Istennek, anyai segítségével felkészíti őket a szükséges tisztulásra.

      Ajánld fel Fiadat, ó, Szent Szűz, mutasd be az Úrnak méhed áldott gyümölcsét. Ajánld fel az Istennek tetsző szent áldozatot mindnyájunk kiengeszteléséért. Az Atyaisten minden kétséget kizáróan elfogadja az új és drága áldozatot, amelyről ő maga mondta: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik...” 

      Uram, én is önként felajánlom neked áldozatomat, nem mintha neked szükséged volna rá, hanem üdvösségemért... Csak két szegényes dologgal rendelkezem: testemmel és lelkemmel. Hadd ajánljam fel neked mindkettőt méltó dicséretként! Ó, sokkal, sokkal jobb nekem, hogy felajánljam magam neked, mint hogy magamra maradjak. Mert ha magamra maradok, lelkem nyugtalankodik, de mihelyt teljesen felajánlom magam neked, lelkem ujjong benned... Te, Uram, nem akarod halálomat, s én nem szívesen ajánlanám fel neked életemet? Hadd legyen egész életem áldozat, ami lecsendesíti haragodat, áldozat, amiben tetszésedet leled, élő, elégő áldozat. 

      Szent Bernát, In Purificatione B. M. V. 3, 2-3

A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával

      „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből” (Lk 10,27). 

      Ez látszólag nagyon egyszerű parancsolat, mégis a szavak mögött sokkal több rejlik, mintsem első pillanatban gondolnánk. Mindannyian tudjuk, mit jelent teljes szívünkből szeretni valakit; ismerjük az örömet, érezzük a vigasztaló meleget, amelyet nemcsak a találkozás nyújt, hanem az is, ha csupán a szeretett személyre gondolunk. 

• Istent is meg kell próbálnunk így szeretni, hogy Nevének puszta hallatára végtelen melegséggel teljen meg a szívünk és a lelkünk. Istennek mindenkor az értelmünkben kellene lennie, mi azonban valójában csak időnként gondolunk rá. 

      Istent csak úgy szerethetjük teljes erőnkből, ha elvetünk mindent, ami nem az övé bennünk; ha arra törekszünk, hogy egész lényünket állandóan Isten felé fordítsuk, akár imában, ami könnyebb, mert az imában már eleve az Istenre összpontosítunk, akár cselekedetben, ami gyakorlást igényel, mivel cselekedeteinkkel valamiféle anyagi természetű eredményt akarunk elérni, és külön erőfeszítésre van szükségünk ahhoz, hogy ezt Istennek tudjuk ajánlani. 

      A napkeleti bölcsek hosszú utat tettek meg, és ki tudja, hányféle nehézséget kellett leküzdeniük. Mindannyian úton vagyunk, éppúgy, mint ők. A bölcsek ajándékkal megrakottan érkeztek: aranyat vittek a királynak, tömjént az Istennek, mirhát az embernek, akinek majd el kell szenvednie a halált. 

      Honnan vegyünk aranyat, tömjént és mirhát mi, akik mindenért adósai vagyunk az Istennek? Tudjuk, hogy mindenünk, amink van, Istentől származik, de még akkor sem a miénk örökre és végérvényesen. 

• A szeretet kivételével mindent el lehet tőlünk venni, és ez az, ami a szeretetet páratlanná teszi, olyan valamivé, amit mi adhatunk. 

      Minden egyebet: tagjainkat, szellemi képességeinket, tulajdonunkat erővel el lehet venni tőlünk, de nincs olyan eszköz, amellyel ki lehetne belőlünk csikarni a szeretetet, ha mi magunk nem adjuk oda. Ebben az értelemben a szeretet tekintetében szabadok vagyunk, úgy, ahogyan semmilyen más lelki vagy testi tevékenységünkben sem. 

      Bár lényegében a szeretet is az Isten ajándéka, hiszen magunktól nem tudjuk életre hívni, mégis ha egyszer szeretet van bennünk, ez az egyetlen dolog, amelyet megtagadhatunk vagy odaadhatunk. 

      Bernanos[1] írja A falusi plébános naplójában, hogy még gőgünket is fölajánlhatjuk Istennek: „Adja oda a gőgjét a többivel, adjon oda mindent.” Az ilyen módon felajánlott gőg a szeretet ajándékává válik, és mindaz, ami a szeretet ajándéka, kedves Istennek.

      „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket” (Mt 5,44). 

      Ezt a parancsolatot talán többé-kevésbé könnyen teljesíteni tudjuk. Egészen más viszont a helyzet, ha annak kell megbocsátanunk, aki egy általunk szeretett lénynek szenvedést okozott; ilyenkor úgy érezzük, méltán illetnek bennünket a hűtlenség vádjával. Mégis, minél nagyobb a szenvedő iránt érzett szeretetünk, annál könnyebben tudunk szenvedésében osztozni és a szenvedést okozónak megbocsátani, s ebben az értelemben akkor jutunk el a szeretet legmagasabb fokára, amikor Yehiel Michael rabbival[2] együtt ki tudjuk mondani: „Az vagyok, akit szeretek.” Mindaddig, amíg még ezt mondjuk: „ő” és „én”, még nem osztozunk a szenvedésben, és nem is tudjuk elfogadni. 

       Isten Anyja a kereszt lábánál nem úszott könnyekben, mint ahogy oly gyakran ábrázolják a nyugati festményeken. Ő olyan tökéletes közösségben volt a fiával, hogy nem volt semmi, ami ellen tiltakozott volna. Krisztussal együtt átélte a keresztre feszítést; önnön halálát élte át. Az anya ekkor teljessé tette azt, amit azon a napon kezdett el, amikor Krisztust bemutatta a templomban, akkor, amikor fiát odaadta. Izráel összes gyermeke közül egyedül őt fogadta el Isten véres áldozatként. Mária, aki azon a bizonyos napon fiát a templomba hozta, most elfogadta rituális fölajánlásának következményét, amely valóságosan beteljesedett. Ahogyan Krisztus közösségben volt vele azon a napon, ugyanúgy ő is teljes közösséget vállalt most fiával, és nem volt semmi, ami ellen tiltakozott volna. 

• A szeretet egyesít bennünket szeretetünk tárgyával, és lehetővé teszi, hogy maradéktalanul osztozzunk nemcsak a szenvedésben, de a szenvedőnek a szenvedéshez és annak okozójához fűződő magatartásában is. 

      Lehetetlen elképzelni, hogy Isten Anyja vagy János, a tanítvány tiltakoztak volna az ellen, ami a keresztre feszített Isten Fiának kifejezett akarata volt. „Senki sem veszi el az életemet éntőlem, magamtól adom azt oda” (Jn 10,17-18). Önszántából, saját akaratából halt meg a világ megváltásáért; az ő halála jelentette ezt a megváltást, s ezért mindazok, akik hittek benne, és egyek akartak lenni vele, képesek voltak osztozni kínhalálában, vele együtt végig tudták járni a kereszt útját. Ámde nem utasíthatták vissza, nem fordulhattak szembe a Krisztust keresztre feszítő tömeggel, mert a kereszthalál Krisztus akarata volt. 

      Tiltakozhatunk egy embertársunk szenvedése vagy halála ellen, ha ő maga is - helyesen vagy helytelenül - fellázad ellene, vagy pedig ha egyszerűen nem osztozunk a szenvedéssel és a halállal kapcsolatos szándékában és magatartásában; de akkor iránta érzett szeretetünk tökéletlen marad és elválaszt tőle. Hasonló lesz Péter szeretetéhez, aki a Jeruzsálem felé vezető úton, amikor Krisztus megjövendölte közelgő halálát tanítványainak, „magához vonva őt meg akarta dorgálni”. Krisztus azonban így válaszolt: „Távozz tőlem, Sátán, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint” (Mk 8,32-33).
      El tudjuk képzelni, hogy a Krisztus bal oldalán felfeszített lator felesége éppúgy tiltakozott férje halála ellen, mint ő maga; ebben az értelemben teljes közösségben voltak egymással, viszont helytelen magatartásban osztoztak.

____________________________
[1]      Georges Bernanos (1888-1948): francia katolikus író. Első nagy sikerét A sátán árnyékában című művével aratta. Az idézett mondat Just Béla fordítása (Szent István Társulat, Budapest 1985,130. o.).

[2]      Yehiel Michael („Michal”) Pines (1843-1913): Fehéroroszországban született zsidó író és gondolkodó. A bibliai héber nyelv és stílus jeles tudósa, amelyre különböző tudományos műveket is lefordított.
____________________________

Előző rész: Az élő ima: kaland az Úrral

Folyt. köv.

*********

Forrás:

Az élő ima: kaland az Úrral

Előszó
      Az imádság számomra kapcsolatot jelent. Korábban nem voltam hívő, majd egy nap fölfedeztem Istent, s ő azonnal, mint az élet legmagasabb rendű értéke és teljes értelme jelent meg számomra, de egyúttal úgy is, mint személy. 

       Azt hiszem, az imádság semmit sem jelenthet olyan valaki számára, akinél nincs az imádságnak tárgya. Nem taníthatjuk imádságra azt, akiben nincs meg az élő Isten iránti fogékonyság. Megtaníthatjuk úgy cselekedni, mintha hinne, de ez nem lesz az a természetes hozzáállás, amely a valódi imádság sajátja. Ezért ennek az imáról szóló könyvnek az előszavában bizonyosságomat szeretném kifejezni az Isten személyes valóságáról, bizonyosságomat egy olyan istenről, akivel kapcsolatot lehet teremteni. 

• Azután arra szeretném megkérni az olvasót, tekintse úgy Istent, mint társát, mint valakit, és ugyanúgy értékelje ezt az ismeretséget, ahogy egy testvérrel vagy baráttal való kapcsolatot. Véleményem szerint ez alapvető dolog. 

      Az egyik ok, amiért a közös imádság vagy az egyéni ima annyira halottnak, annyira szokványosnak tűnik, az, hogy túlságosan gyakran hiányzik az Istennel közösségre jutó szívben végbemenő imádság belső cselekedete. Minden egyes szóban vagy tettben történő megnyilatkozás segítségünkre lehet, de mégis mindegyik csupán az egyedüli lényegnek, nevezetesen az összetartozás mélységes csendjének a kifejeződése. 

      Emberi kapcsolatainkból mindannyian tudjuk, hogy a szeretet vagy a barátság akkor mély, ha egymás társaságában csendben tudunk maradni. Amíg szavakra van szükségünk ahhoz, hogy kapcsolatban legyünk egymással, szomorúan, de biztosan tudomásul kell vennünk, hogy kapcsolatunk még felszínes. 

• Ezért ha Istent akarjuk imádni, először meg kell tanulnunk örömet találni a vele együtt eltöltött idő csendességében. 

      Ez könnyebb, mintsem az első pillanatban gondolnánk; egy kis idő és bizalom kell hozzá, no meg bátorság, hogy elkezdjük. Egyszer egy XIX. századi francia szent, az „arsi plébános” megkérdezett egy idős parasztot, mit csinál, amikor órákon át a templomban üldögél, és látszólag nem is imádkozik. A paraszt így felelt: „Én nézem őt, ő meg néz engem, és boldogok vagyunk így együtt.” Ez az ember megtanult Istennel beszélni anélkül, hogy szavakkal megtörte volna a bensőséges csöndet. Ha ezt megtanultuk, akkor az ima bármely formáját gyakorolhatjuk. Ha az általunk használt szavakból próbáljuk magát az imádságot megformálni, reménytelenül bele fogunk fáradni ezekbe a szavakba, mert ha nélkülözik a csend mélységét, sekélyessé és fárasztóvá válnak. Ám milyen lelkesítők lehetnek a szavak, ha a csendből születnek és megfelelő lelkülettel telnek meg:
      „Nyisd meg ajkamat, Uram, és dicséretedet hirdeti szám” (Zsolt 51,17).

I. Az ima lényege
      Szent Máté evangéliuma szinte az első szavaitól kezdve szembesít bennünket az ima valódi lényegével. A napkeleti bölcsek meglátták a régóta várt csillagot; késedelem nélkül elindultak a király felkutatására; megérkeztek a jászolhoz, térdre borultak, imádták Istent, és átadták ajándékaikat: ezzel az imát a maga tökéletességében juttatták kifejezésre, amely nem más, mint szemlélődés és imádat. Az imáról szóló többé-kevésbé népszerű irodalomban gyakran olvashatjuk, hogy az ima - igézetes kaland. Szinte közhelynek tűnik, amikor ezt halljuk: „Gyere, tanulj meg imádkozni: imádkozni érdekes, izgalmas, egy új világot fogsz felfedezni, az Istennel fogsz találkozni, meg fogod találni a spirituális élethez vezető utat.”
      Ez bizonyos értelemben természetesen igaz, de akik ilyen kijelentéseket tesznek, megfeledkeznek valami sokkal nagyobb horderejű dologról: arról, hogy az ima veszélyes vállalkozás, és nem kezdhetünk hozzá kockázat nélkül. Ahogyan Szent Pál írja: „Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni” (Zsid 10,31).
      Így hát félelmetes vállalkozás szántszándékkal elindulni, hogy szembenézzünk az élő Istennel, hiszen az Istennel történő minden egyes találkozás bizonyos fokig utolsó ítélet.
      Valahányszor Isten színe elé járulunk, akár a szentségekben, akár az imában, igen veszélyes dolgot cselekszünk, mivel az Írás szavai szerint az Isten - tűz. Ha nem tudjuk maradéktalanul alávetni magunkat az isteni tűznek, ha nem vagyunk képesek a puszta égő csipkebokrává lenni, amely lángolt, de el nem égett, akkor megperzselődünk, mert az ima tapasztalatát csak belülről lehet megszerezni, és nem lehet vele játszani.

• Amikor Istenhez közelítünk, ez mindig kettős felismeréssel jár: egyrészt az Isten szépségét mérhetjük fel, másrészt a távolságot, amely elválaszt bennünket tőle. A „távolság” nem a legmegfelelőbb szó, mivel jelentése itt nem korlátozódhat arra, hogy Isten szent, mi viszont bűnösök vagyunk. A távolságot a bűnösnek az Istenhez fűződő magatartása határozza meg.

      Csak azzal a tudattal közelíthetünk Istenhez, hogy ítélethez járulunk. Ha magunkat elítélve fordulunk hozzá, ha azért tesszük ezt, mert hűtlenségünk ellenére szeretjük őt, ha azért fordulunk hozzá, mert jobban szeretjük őt, mint az Isten nélküli biztonságot, akkor megnyíltunk felé, és ő is megnyílt felénk, a távolság nem létezik többé; az Úr együtt érző szeretetével a közvetlen közelünkben van. Ha azonban büszkeségünkbe, magabiztosságunkba burkolózva állunk Isten elé, mintha jogunk lenne ott állni, ha odaállunk és kérdéseket teszünk fel neki, akkor a Teremtőt a teremtménytől elválasztó távolság végtelenné nő.
      C. S. Lewis a Csűrcsavar levelei egyik részletében (19. levél) kifejti, hogy az ilyen értelemben vett „távolság” relatív. Amikor a nagy arkangyal Isten elé járult, hogy kérdéseket tegyen fel neki, mihelyt kérdésében nem az alázatos megérteni akarás, hanem a kihívó számonkérés jelent meg, végtelen messzire került Istentől. Anélkül, hogy az Isten vagy a Sátán helyet változtatott volna, mégis mindenfajta helyváltoztatás nélkül határtalan szakadék támadt közöttük.
      Valahányszor Istenhez közelítünk, félelmetesen világossá lesz az ellentét aközött, ami ő, és aközött, amik mi vagyunk. Tudatlanságban lehetünk efelől egészen addig, amíg, úgymond, távol élünk tőle, mindaddig, amíg gondolatainkban és érzékelésünkben jelenléte vagy képe elmosódott; ámde minél közelebb kerülünk hozzá, annál élesebben jelenik meg az ellentét.

• A szentek nem azért ébrednek saját bűnös voltuk tudatára, mert állandóan a bűneikre gondolnak, hanem azért, mert meglátják az Isten szentségét.

      Ha nem az Isten jó illatú jelenlétének hátterében vizsgáljuk meg magunkat, a bűnök és az erények apró és valamiképpen jelentéktelen dolgokká válnak; csak az isteni jelenlét hátteréből emelkednek ki a maguk teljes mélységében és drámájában. Istennel történő találkozásunkkor minden alkalommal élettel vagy halállal nézünk szembe.

• Élettel, ha megfelelő lelkülettel közeledünk hozzá, és megújulunk általa. 
• Halállal, ha nincs bennünk imádságos lelkület és töredelmes szív; halállal, ha gőgöt vagy önteltséget hordozunk magunkban. 

      Ezért mielőtt az imádság, úgymond, izgalmas kalandjára vállalkoznánk, nem lehet eléggé hangsúlyozni azt, hogy nem történhet jelentőségteljesebb és döbbenetesebb dolog, mint találkozni azzal az Istennel, akinek a megtalálására elindultunk. Nagyon fontos megértenünk, hogy ebben a folyamatban életünket fogjuk veszíteni: a régi Ádámnak, aki vagyunk, meg kell halnia. Erősen kötődünk az óemberhez, féltjük, és nemcsak kezdetben, hanem még évek múltán is nagyon nehéz vállalnunk, hogy teljesen Krisztus oldalán állunk a régi Ádámmal szemben.

• Az ima olyan kaland, amely nem izgalmakat, hanem új felelősségeket hoz magával: amíg tudatlanok vagyunk, semmit sem lehet tőlünk számon kémi, mihelyt azonban megtudtunk valamit, felelősek vagyunk azért, hogyan hasznosítjuk új tudásunkat. 

      Lehet, hogy ajándékba kaptuk, mégis az igazság bármely megismert kis részletéért felelősek vagyunk; a magunkévá tett tudás nem maradhat tétlen, hanem be kell építenünk magatartásunkba, és ebben az értelemben minden egyes felismert igazságról számot kell adnunk. Az ima kalandjába csak a félelem, az imádat és a legmesszebbmenő hódolat érzésével vághatunk bele, s külső életvitelünknek is a lehető legteljesebben, legpontosabban ezt kell tükröznie.

• Nem elég egy karosszékben elnyújtózva ezt mondani: most hódolattal Isten jelenlétébe helyezem magam. 

      Meg kell értenünk, hogy ha maga Krisztus állna előttünk, másképpen viselkednénk; meg kell tehát tanulnunk úgy viselkedni az Úr láthatatlan jelenlétében, ahogyan akkor viselkednénk, ha ez a jelenlét láthatóvá válna számunkra. Ez elsősorban értelmi magatartást jelent, majd ennek megnyilvánulását a testben. Ha Krisztus ott volna előttünk, s értelmünkben és testünkben is teljesen áttetszően állnánk tekintete előtt, tiszteletet, istenfélelmet, imádatot vagy esetleg rettegést éreznénk, de semmi esetre sem viselkednénk olyan fesztelenül, mint egyébként.

• A modern világ jórészt elveszítette az ima iránti érzékét, és a fizikai hozzáállást az ember másodlagosnak tekinti, holott egyáltalán nem az. Elfeledkezünk arról, hogy nem testben lakozó lélek, hanem testből és lélekből álló emberek vagyunk, illetve Szent Pál szavai szerint arra kaptunk elhívást, hogy lelkünkben és testünkben is dicsőítsük az Istent; testünk éppúgy, mint lelkünk, az Isten országának dicsőségére hivatott (1Kor 6,20). 

      Túlságosan is gyakori, hogy az imának nincs akkora jelentősége életünkben, hogy minden egyebet a háttérbe szorítson. Az ima csak ráadás számtalan más dolog mellett; nem azért óhajtjuk az Isten jelenlétét, mert nélküle nincs élet, nem azért, mert ő a legfőbb érték, hanem azért, mert milyen szép is volna, ha az Isten összes nagy ajándéka mellett még a jelenlétével is rendelkeznénk. Több más dolog mellett ráadásként van szükségünk rá, és amikor ezzel a lelkülettel keressük, nem találkozunk vele.
      Mégis, az elmondottak ellenére, bármilyen veszélyesnek tűnjék is, az ima a legbiztosabb út hivatásunk teljesítéséhez, a teljes emberré váláshoz, ami teljes közösséget jelent Istennel, hogy végül, Péter apostol szavai szerint, az isteni természet részesei legyünk.

• A szeretet és a barátság nem tud növekedni, ha nem állunk készen arra, hogy sok mindent feláldozzunk érte.
• Ugyanígy készen kell állnunk arra, hogy Istennek adjuk az első helyet, és sok minden mást félretegyünk. 

 
Folyt. köv.

*********

Forrás:

A Lisieux-i Kármel archívuma a neten

      Hivatalosan is megnyitották a Lisieux-i Kármel archívumát, és folyamatosan felkerül a netre. Eddig még soha nem látott dokumentumok kerülnek a nyilvánosság elé: Kis Szent Teréz és családjának műalkotásai, kedvenc szentképeik, korabeli fotók, stb.

      Egyelőre francia nyelven van, de párhuzamosan már készül az angol változata is, megéri vissza-visszanézni:-)

                  Az archívum honlapja,

                      a képre kattintva:

Férfi szív - női szív

      Szent Benedeknek (*Nursia, 480 körül † Monte Cassino, 547. március 21.), Európa védőszentjének az életrajzát Nagy Szent Gergely pápa örökítette meg, ennek szenteli a Dialógusainak második könyvét; nem ismerte személyesen, négy tanítványa elbeszélései után írta meg.

      A regulától eltekintve ez az egyetlen életrajzi forrás. Szent Benedek évente egyszer meg szokta látogatni nővérét, Szent Skolasztikát, aki Monte Cassino mellett élt. Utolsó találkozásukat jó humorral Gergely pápa így írja le, ekkor már Skolasztikát halálsejtelmek töltötték el, de Benedeknek nem szólt róluk: 

• „Ezért el kell mondanom néked a tiszteletreméltó Benedek atyáról, hogy igenis, volt valami, amit akart, de mégsem tudott elérni. Testvére, akit Skolasztikának hívtak, s gyermekkora óta Istennek volt szentelve, évenként egyszer el szokott hozzá jönni, mikor is Isten embere nem messze a kaputól a monostor egyik birtokára ment eléje. Egyik nap is szokása szerint megérkezett oda és tiszteletreméltó testvére szintén lement hozzá tanítványaival együtt. Az egész napot Isten dicséretében és szent társalgásban töltötték. Mikor pedig már az éjszaka sötétje közeledett, együtt is étkeztek. Még az asztalnál ültek - a szent társalgásban későre járt már az idő - midőn az Istennek szentelt szűz, a testvére, ezekkel a szavakkal fordult hozzá: „Kérlek, ne hagyj el ezen az éjszakán, hogy egészen reggelig beszélgethessünk a mennyei élet örömeiről.” Ezt felelte: „Hogy mondhatod ezt, nővérem? A monostoron kívül semmiképp sem maradhatok.” A mennybolt akkor olyan derült volt, hogy egyetlen felhő sem volt látható az égen. Az Istennek szentelt szűz pedig, amint testvére tagadó válaszát hallotta, kezét összekulcsolva az asztalra fektette, ráhajtotta a fejét, és a mindenható Úrhoz kezdett könyörögni. Ahogy aztán a fejét felemelte, oly erős villámlás, mennydörgés és akkora záporeső kerekedett, hogy sem a tiszteletreméltó Benedek, sem a vele ott tartózkodó testvérek nem tudták átlépni annak a helyiségnek a küszöbét, ahol beszélgettek. Az Istennek szentelt szűz fejét lehajtva könnyeivel árasztotta el az asztalt, és ezzel az ég derültségét záporrá változtatta. A felhőszakadás nem egy kis idő elteltével tört ki az imádság után, hanem oly tökéletes volt az ima és a zápor időpontjának egybeesése, hogy fejét az asztalról már az égzengéssel egyidejűleg emelte fel. Valóban, egy és ugyanazon pillanat műve volt fejének felemelése és a zápor megindulása. Isten embere erre átlátta, hogy a villámlás, mennydörgés és a hatalmas felhőszakadás közepette nem térhet vissza a monostorba. Szomorúan kezdett ezért panaszkodni: „Legyen irgalmas hozzád, nővérem, a mindenható Isten - mondta. - Mit is cselekedtél?” Azt felelte: „Íme kértelek, és te nem akartál meghallgatni. Az én Uramhoz fordultam, és ő meghallgatott. Most indulj csak el, ha tudsz; bocsáss csak el engem, és térj vissza a monostorba.” Ő azonban nem tudott a házból kimenni. Ahol tehát önként megmaradni nem akart, ott akarata ellenére kényszerült maradni. Így történt, hogy az egész éjszakát ébren töltötték, és a lelki életről beszélgetve kölcsönösen istenfélő társalgásban üdítették egymást. Ezért mondtam, hogy Benedek akart valamit, amit azonban nem tudott elérni. Mert ha a tiszteletreméltó férfiú szándékát tekintjük, nincs kétség afelől, hogy ő azt óhajtotta: maradjon a derült idő, amely megérkezésekor volt. Viszont olyan csodával találta magát szemben, Isten akaratából, mely egy szűz szándéka szerint valósult meg. De nincs csodálkoznivaló azon, hogy a szűz, aki testvérét oly régóta óhajtotta már látni, ekkor erősebbnek bizonyult, hiszen János szava szerint: „Szeretet az Isten” (Jn 4,16). Nagyon is igazságos tehát, hogy ő többre volt képes, mert jobban szeretett.” 

        A szeretet fölébe kerekedik a rendszabályoknak, a szeretet törvényt bont. Skolasztika kiegészíti Benedeket: a nővér a fivért, az asszony a férfit, a szív a szellemet. Csodálatos ajándék Szent Benedek regulája, az általa megfogalmazott keresztény életre vonatkozó rendszabályok összessége, de végülis csak a szeretet örök, nem az elvrendszerek. Nem elég csak  az Istent szeretni, az előttünk álló felebarátot is szeretni kell. Szent Skolasztika szerette fivérét.
      Nagyon rideg lenne az Egyház, ha csak a férfiak alkotnák, talán eddig már nem is létezne. Isten is Egyszülött Fiát egy asszonyra bízta, Máriára*. A teremtésben is a kettő együtt képez egészet. 

      Szent Benedek és Szent Skolasztika ikrek voltak.

_________________
* Szent Erzsébet mondja a Szűzanyának: „Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!” (Lk 1,45). Hinni - ez egy ige, héberül egy összetett szó, amelynek szószerinti fordítása így hangzik: „IGEN-t mondani Istennek”. Mária IGEN-t mondott Istennek, ezzel kezdődött a megváltásunk. Majd Isten gondoskodott Szent József meggyőzéséről, ő is IGEN-t mondott, mert szerette Máriát.