2012. febr. 3.

Békesség minden rosszakaratú embernek!

      Ha részesedni akarunk Krisztus szenvedésében, megfeszítésében és halálában, hozzá hasonló lelkülettel, maradéktalanul el kell fogadnunk ezeket a tényeket, ami azt jelenti, hogy szabad akarattal együtt kell szenvednünk a „fájdalmak férfiával” (Iz 53,3), csendben ott állva, Krisztus igazi csendjében, amelyet csak néhány döntő szó tör meg, a valódi közösség csendjében. S ez nem a szánalom, hanem az együttérzés csendje, amely által teljes egységbe tudunk forrni a másikkal, annyira, hogy nincs többé „ő” vagy „én”, hanem csak egy élet és egy halál
      A történelem számos eseményt jegyzett fel, amikor emberek üldöztetésnek voltak tanúi, és nem féltek, hanem tiltakozás nélkül közösséget vállaltak a szenvedővel. Szent Zsófia például tanúja volt mindhárom leánya, Hit, Remény és Szeretet halálának, s bátorította őket a halálra, és sok más vértanú segített így egymáson, anélkül hogy valaha is szembefordultak volna üldözőikkel. Számos példát lehet felhozni, amelyeken keresztül megérthetjük a vértanúság lelkületét. 
      Az egyik példa magának a vértanúságnak a leglényegesebb vonását fejezi ki: a szeretet lelkületét, amelyet nem képes legyőzni a szenvedés és az igazságtalanság. Egy igen fiatal papnak, akit még az orosz forradalom legelején börtönöztek be, és aki összetört emberként szabadult fogságából, föltették a kérdést, mi maradt még meg belőle, ő pedig így válaszolt: „Semmi sem maradt belőlem, mindent kiégettek, csak a szeretet él tovább.” Annak, aki ezt ki tudja mondani, helyes a magatartása, és bárkinek, aki osztozik ennek az embernek a tragédiájában, osztoznia kell rendíthetetlen szeretetében is. 
      A másik példa egy Buchenwaldból visszatért férfiról szól, aki a szenvedése felől kérdezőknek azt válaszolta, hogy ezt nem lehetett összehasonlítani azzal a végtelen szánalommal, amit a szerencsétlen, elembertelenedett fiatal német katonák iránt érzett, és nem tud nyugalmat találni, amikor lelkük állapotára gondol. Négy évet töltött a táborban, mégsem önmagáért aggódott, s nem is azokért, akik tömegével szenvedtek és haltak meg körülötte, hanem a kegyetlenkedők állapota miatt gyötrődött. Azok, akik szenvedtek, Krisztus oldalán voltak, a kegyetlenkedők viszont nem. 
      Harmadik példaként álljon itt egy zsidó fogoly imája, amelyet a koncentrációs táborban írt: 
  • Békesség minden rosszakaratú embernek! Legyen már vége minden bosszúállásnak, mindenféle büntetés és megtorlás követelésének!... A bűntettek már minden mértéket fölülmúltak, már nem foghatja föl őket emberi értelem. Túl sokan vannak a mártírok... Mégis, Uram, ne a te igazságod mércéje szerint mérd az ő szenvedéseiket, ne írd a szenvedéseket a kínzók terhére, ne követelj tőlük rettenetes számadást. Másféleképpen fizess meg nekik! Írd a hóhérok, a besúgók, az árulók és minden rosszakaratú ember javára a többiek bátorságát, lelkierejét, alázatukat, nemes méltóságukat, szüntelen belső küzdelmüket és legyőzhetetlen reményüket, a könnyeket felszárító mosolyt, szeretetüket, elemésztett, összetört szívüket, amely még a halál pillanatában is szilárd és bizakodó maradt, igen, még a legvégső gyöngeség pillanataiban is... Jusson el, Uram, mindez eléd a bűnök bocsánatára, az igazságosság győzelmének váltságdíjaként, a jót és ne a rosszat vedd számításba! És ne áldozatokként, éjjeli rémképekként, visszajáró lelkekként maradjunk meg ellenségeink emlékezetében, hanem mint segítőtársaik a bűnös szenvedélyeik megfékezésére irányuló igyekezetükben. Semmi többet nem kívánunk tőlük. És amikor mindennek vége lesz, add meg számunkra, hogy az emberek között emberekként élhessünk, hadd szálljon ismét béke szegény földünkre - békesség minden jóakaratú embernek és mindenki másnak...”[1]
      Egy orosz püspök mondta, hogy a mártírhalál kiváltság a keresztény számára, mert kizárólag a vértanú állhat az Isten ítélőszéke elé az ítélet napján, így szólva:
  • „A te szavadat és a te példádat követve megbocsátottam. Nincs többé semmi, amivel vádolhatnád őket.” 
      Ez azt jelenti, hogy az, aki Krisztusért mártírhalált szenvedett, akinek a szeretetét nem győzte le a szenvedés, feltétlen megbocsátó hatalomra tesz szert afölött, aki szenvedést okozott neki. Ugyanez egy sokkal alacsonyabb szinten, a mindennapi életben is érvényes: bárki, aki akár a legcsekélyebb szenvedést is elviseli embertársától, megbocsáthat vagy megtagadhatja a megbocsátást.
  • Ez azonban kétélű kard: aki nem bocsát meg, nem is nyer bocsánatot. 
      A francia római katolikusok, akik különösen fogékonyak az igazság és az Istent megillető tisztelet iránt, nagyon is tudatában vannak annak a győzelemnek, amelyet Krisztus arathat az emberi szenvedés révén. 1797 óta működik az engesztelő rend, amely a Szent Adományok szüntelen imádásával kér bűnbocsánatot a világ bűntetteire és a különféle bűnösök számára, áldozataik imái által. Ez egyben egy oktató rend is, és az a célja, hogy a gyermekek és a felnőttek lelkébe a szeretet lelkületét plántálja.
      Maurice d'Elbée francia tábomok esete is tanulságos a forradalmi harcok idejéből. Emberei elfogtak egyszer néhány köztársaságpárti katonát, és le akarták lőni őket. A tábornok akarata ellenére kénytelen volt beleegyezni, de ragaszkodott ahhoz, hogy előbb olvassák fel hangosan a Miatyánkot. Amikor az olvasásban odaértek, hogy „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”, akkor felfogták, miről van szó, sírva fakadtak, és elengedték a foglyokat. Később, 1794-ben a köztársaságpártiak agyonlőtték d'Elbée tábornokot.
      Jean Daniélou[2] francia jezsuita írja a Szent pogányok című művében, hogy a szenvedés köti össze az igazakat a bűnösökkel: az igaz embert, aki elviseli, a bűnössel, aki a szenvedést kirója rá. Ha ez a kapcsolat nem állna fenn, a bűnösök és az igazak elsodródnának egymástól, és útjuk olyan párhuzamos egyeneseket követne, amelyek sohasem találkoznak. Ez esetben az igazaknak semmiféle hatalmuk sem volna a bűnösök fölött, mert az embernek nem lehet köze ahhoz, amivel nem találkozik.
____________________________

[1] Ezt az imát egy német koncentrációs tábor irattárában találták, és a Süddeutsche Zeitungban tették közzé.
[2] Jean Daniélou SJ (1905-1974): teológus, író, római katolikus főpap, bíborosi rangban. A II. Vatikáni Zsinat szakértője.

Folyt. köv.
*********
Előző részek:
1. Az élő ima: kaland az Úrral
2. A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával

Forrás:

Nincsenek megjegyzések: