A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával

      „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből” (Lk 10,27). 

      Ez látszólag nagyon egyszerű parancsolat, mégis a szavak mögött sokkal több rejlik, mintsem első pillanatban gondolnánk. Mindannyian tudjuk, mit jelent teljes szívünkből szeretni valakit; ismerjük az örömet, érezzük a vigasztaló meleget, amelyet nemcsak a találkozás nyújt, hanem az is, ha csupán a szeretett személyre gondolunk. 

• Istent is meg kell próbálnunk így szeretni, hogy Nevének puszta hallatára végtelen melegséggel teljen meg a szívünk és a lelkünk. Istennek mindenkor az értelmünkben kellene lennie, mi azonban valójában csak időnként gondolunk rá. 

      Istent csak úgy szerethetjük teljes erőnkből, ha elvetünk mindent, ami nem az övé bennünk; ha arra törekszünk, hogy egész lényünket állandóan Isten felé fordítsuk, akár imában, ami könnyebb, mert az imában már eleve az Istenre összpontosítunk, akár cselekedetben, ami gyakorlást igényel, mivel cselekedeteinkkel valamiféle anyagi természetű eredményt akarunk elérni, és külön erőfeszítésre van szükségünk ahhoz, hogy ezt Istennek tudjuk ajánlani. 

      A napkeleti bölcsek hosszú utat tettek meg, és ki tudja, hányféle nehézséget kellett leküzdeniük. Mindannyian úton vagyunk, éppúgy, mint ők. A bölcsek ajándékkal megrakottan érkeztek: aranyat vittek a királynak, tömjént az Istennek, mirhát az embernek, akinek majd el kell szenvednie a halált. 

      Honnan vegyünk aranyat, tömjént és mirhát mi, akik mindenért adósai vagyunk az Istennek? Tudjuk, hogy mindenünk, amink van, Istentől származik, de még akkor sem a miénk örökre és végérvényesen. 

• A szeretet kivételével mindent el lehet tőlünk venni, és ez az, ami a szeretetet páratlanná teszi, olyan valamivé, amit mi adhatunk. 

      Minden egyebet: tagjainkat, szellemi képességeinket, tulajdonunkat erővel el lehet venni tőlünk, de nincs olyan eszköz, amellyel ki lehetne belőlünk csikarni a szeretetet, ha mi magunk nem adjuk oda. Ebben az értelemben a szeretet tekintetében szabadok vagyunk, úgy, ahogyan semmilyen más lelki vagy testi tevékenységünkben sem. 

      Bár lényegében a szeretet is az Isten ajándéka, hiszen magunktól nem tudjuk életre hívni, mégis ha egyszer szeretet van bennünk, ez az egyetlen dolog, amelyet megtagadhatunk vagy odaadhatunk. 

      Bernanos[1] írja A falusi plébános naplójában, hogy még gőgünket is fölajánlhatjuk Istennek: „Adja oda a gőgjét a többivel, adjon oda mindent.” Az ilyen módon felajánlott gőg a szeretet ajándékává válik, és mindaz, ami a szeretet ajándéka, kedves Istennek.

      „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket” (Mt 5,44). 

      Ezt a parancsolatot talán többé-kevésbé könnyen teljesíteni tudjuk. Egészen más viszont a helyzet, ha annak kell megbocsátanunk, aki egy általunk szeretett lénynek szenvedést okozott; ilyenkor úgy érezzük, méltán illetnek bennünket a hűtlenség vádjával. Mégis, minél nagyobb a szenvedő iránt érzett szeretetünk, annál könnyebben tudunk szenvedésében osztozni és a szenvedést okozónak megbocsátani, s ebben az értelemben akkor jutunk el a szeretet legmagasabb fokára, amikor Yehiel Michael rabbival[2] együtt ki tudjuk mondani: „Az vagyok, akit szeretek.” Mindaddig, amíg még ezt mondjuk: „ő” és „én”, még nem osztozunk a szenvedésben, és nem is tudjuk elfogadni. 

       Isten Anyja a kereszt lábánál nem úszott könnyekben, mint ahogy oly gyakran ábrázolják a nyugati festményeken. Ő olyan tökéletes közösségben volt a fiával, hogy nem volt semmi, ami ellen tiltakozott volna. Krisztussal együtt átélte a keresztre feszítést; önnön halálát élte át. Az anya ekkor teljessé tette azt, amit azon a napon kezdett el, amikor Krisztust bemutatta a templomban, akkor, amikor fiát odaadta. Izráel összes gyermeke közül egyedül őt fogadta el Isten véres áldozatként. Mária, aki azon a bizonyos napon fiát a templomba hozta, most elfogadta rituális fölajánlásának következményét, amely valóságosan beteljesedett. Ahogyan Krisztus közösségben volt vele azon a napon, ugyanúgy ő is teljes közösséget vállalt most fiával, és nem volt semmi, ami ellen tiltakozott volna. 

• A szeretet egyesít bennünket szeretetünk tárgyával, és lehetővé teszi, hogy maradéktalanul osztozzunk nemcsak a szenvedésben, de a szenvedőnek a szenvedéshez és annak okozójához fűződő magatartásában is. 

      Lehetetlen elképzelni, hogy Isten Anyja vagy János, a tanítvány tiltakoztak volna az ellen, ami a keresztre feszített Isten Fiának kifejezett akarata volt. „Senki sem veszi el az életemet éntőlem, magamtól adom azt oda” (Jn 10,17-18). Önszántából, saját akaratából halt meg a világ megváltásáért; az ő halála jelentette ezt a megváltást, s ezért mindazok, akik hittek benne, és egyek akartak lenni vele, képesek voltak osztozni kínhalálában, vele együtt végig tudták járni a kereszt útját. Ámde nem utasíthatták vissza, nem fordulhattak szembe a Krisztust keresztre feszítő tömeggel, mert a kereszthalál Krisztus akarata volt. 

      Tiltakozhatunk egy embertársunk szenvedése vagy halála ellen, ha ő maga is - helyesen vagy helytelenül - fellázad ellene, vagy pedig ha egyszerűen nem osztozunk a szenvedéssel és a halállal kapcsolatos szándékában és magatartásában; de akkor iránta érzett szeretetünk tökéletlen marad és elválaszt tőle. Hasonló lesz Péter szeretetéhez, aki a Jeruzsálem felé vezető úton, amikor Krisztus megjövendölte közelgő halálát tanítványainak, „magához vonva őt meg akarta dorgálni”. Krisztus azonban így válaszolt: „Távozz tőlem, Sátán, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint” (Mk 8,32-33).
      El tudjuk képzelni, hogy a Krisztus bal oldalán felfeszített lator felesége éppúgy tiltakozott férje halála ellen, mint ő maga; ebben az értelemben teljes közösségben voltak egymással, viszont helytelen magatartásban osztoztak.

____________________________
[1]      Georges Bernanos (1888-1948): francia katolikus író. Első nagy sikerét A sátán árnyékában című művével aratta. Az idézett mondat Just Béla fordítása (Szent István Társulat, Budapest 1985,130. o.).

[2]      Yehiel Michael („Michal”) Pines (1843-1913): Fehéroroszországban született zsidó író és gondolkodó. A bibliai héber nyelv és stílus jeles tudósa, amelyre különböző tudományos műveket is lefordított.
____________________________

Előző rész: Az élő ima: kaland az Úrral

Folyt. köv.

*********

Forrás: