Mindennapok: Betlehemi Szent Mirjam részletes életrajza [19]

2026. okt. 16.

Betlehemi Szent Mirjam részletes életrajza [19] - A 40 napos sátáni megszállás

Megszálláson azt értjük, ha az embernek egész bensejét valami szellem foglalja el, úgy hogy teste fölött teljesen elveszti hatalmát, s akarata ellenére kénytelen olyanokat tenni és mondani, amilyeneket egyébként nem tenne és nem mondana. Tagjait és nyelvét idegen hatalom mozgatja. A lélek bensejébe az idegen szellem nem tud beférkőzni; az akarat szabad marad, s ami az ő hozzájárulása nélkül történik, az még akkor sem szennyezi be az illetőnek lelkiismeretét, ha egyébként csakugyan bűn volna, mert hiszen azt nem ő teszi és nem ő mondja. Az evangéliumokból különben is elég megszállási esetet ismerünk, de voltak és vannak ilyenek minden korban, még napjainkban is, habár keresztény országokban sokkal ritkábbak, mint a pogányoknál.

Az ilyen megszállás rettenetes szenvedés az illető megszállottra nézve, mert hiszen kimondhatatlanul bántja őt az, hogy olyanokat kell tennie, amik legalább is szégyenletesek, sőt esetleg meggyalázók is reá nézve. Ez volt az egyik ok, az tudniillik, hogy szenvedjen, amiért az Úristen ezeket rábocsátotta Mária nővérre. A másik pedig az, hogy még ebben a megszállott állapotban is fényes győzelmeket vívjon ki a sátán ellenében.

A Boldogságos Szűzanya előkészítette kedvencét erre a borzasztó megpróbáltatásra. „Az én jó Anyám, — mondotta ez egy elragadtatásában a perjelnőnek, — azt mondja nekem, hogy negyven napig nem fogom őt látni... Jézus meg fogja engedni a sátánnak, hogy a testemet negyven napig gyötörje. Hatalma csak a testemre fog kiterjedni; a lelkem el lesz rejtve előle... A sátán uralkodni akarna fölöttem, s azért kért arra engedélyt, hogy engem próbára tegyen. Azonban Jézus és Mária meg fognak engem oltalmazni...”

Mária nővér halálfélelemmel gondolt a közeledő július 26-ára, melynek delén kellett a megszállásnak megkezdődnie. „Azt hiszem, anyám, mondá a mesternőnek, hogy nem fogom megérni a negyvenedik napot, mert csupa gyöngeség vagyok. Ebben az esetben lesz-e oly kegyes melem letétetni a fogadalmat, mielőtt meghalnék?” — „Remélem, felelé az, hogy ez esetben a perjelnő anya és a nővérek meg fogják önnek engedni, hogy úgy haljon meg, mint Jézus arája.” A végzetes napon, délelőtt tízkor megint elragadtatásba esett és így szólt: „Harcolnom kell kilenc király és kilenc nemzet ellen, mielőtt eljuthatnék a hegycsúcsra, ahol Jézus áll.” E szavakkal az ördögök kilenc légiójára célzott, melyek sorjában jöttek ellene.

A föntemlített napon, mikor tizenkettőt ütött az óra, elkezdődött a rettenetes megszállás. Mária nővér arca elborult, egész testében remegni kezdett, s az ördög kiszólt belőle: „Mit hadartok itt? — förmedt rá a nővérekre, kik az angyali üdvözletet mondták — ó, milyen feketék vagytok!” „Ó, te ostoba, — szólt rá az egyik nővérre, aki megcsókolta a feszületét, — mit csókolod azt a fadarabot?!” — „Ez Jézus, — felelé a nővér, — ez az Úristen.” — „Nincs Úristen, — ordította a sátán. — Hol van a kis arab? Hozzátok ide!”

A megszállott egy nővér felé fordul, aki előzőleg egy kis hibát követett el kényelemszeretetből. „Te nem vagy olyan fekete, mint a többi, — mondja neki, — mert elmaradtál az egyik testületi cselekményről. Ezt szeretem. Ne alkalmazkodjatok a testülethez; kérjetek mindig fölmentéseket.” Azután felkel és a klauzura ajtaja felé indul. „Menjünk, menjünk, jertek velem, ki a világba. Hagyjuk el ezt a rossz házat! Élvezzétek a világ örömeit!” Mikor a perjelnővel találkozik, rákiált: „Ki ez a vénasszony?”

Ez volt az ördögök első légiója, mely így beszélt magáról: „Mi még nem is vagyunk annyira rosszak; mi csak afféle apró fecsegők vagyunk. Akik majd utánunk jönnek, azok sokkal gonoszabbak lesznek. Ezen a héten a Mester (Isten) arra kötelez bennünket, hogy még a két vénasszonynak is engedelmeskedjünk (a perjelnőt és a mesternőt értették), de már a következő héten, azokkal, akik akkor lesznek itt, csak pap fog bírni; a harmadik héten pedig már a violaszínruhásra lesz szükség,” (t. i. püspökre).

A megszállottat, bármennyire ellenkezett is, elvitték az elmélkedésre, melyet, lelkigyakorlat lévén, egy kiváló pap adott. Az ördög többször félbeszakította őt, de ezzel az előadó, aki tisztában volt a helyzettel, nem törődött, a beszédje végén pedig ráparancsolt a rossz szellemre, hogy távozzék, amit az csak nagy kelletlenül tett meg. A szegény nővér, mintha valami nehéz álomból riadt volna fel, keserves zokogásra fakadt. „Atyám, hol vagyok? Atyám, a jó Isten elhagyott engem. Úgy látszik, nem szeretem már sem Istent, sem a Szentszüzet! Mindenki elhagyott, még nővéreim is.” Erre a pap elmondatta vele a szeretet indulatát, s megvigasztalta. „Legyen nyugodt, nővérem, — mondá neki, — ön, igenis, szereti Istent.” De akkor már az ördög is visszatért belé, s ha sikerült is ismételten kiűzni, egy pillanat múlva újra megszállta.

A rossz szellemek között a maguk életére vonatkozólag is tettek nyilatkozatokat. Megvallották, hogy nem tudják kimondani a csütörtöki nap nevét, az Oltáriszentség alapítása miatt, s hogy attól a naptól péntek estéig nem szabad csoportosulniok a Megváltás titka miatt. „Minden este, — mondották, — számot adunk győzelmeinkről, s aki a legnagyobb sikert tudja felmutatni, az a következő napon uralkodója a többinek.”

Az ördög főleg azon mesterkedett, hogy Mária nővérnek életét oltsa ki. Egy alkalommal például több méternyi magasságból beletaszította egy víztartóba. Emberi számítás szerint bele kellett volna halnia ebbe az esésbe, de semmi baja sem történt; a Szűzanya védte meg, amint ezt a sátán maga is kénytelen volt bevallani.

Az üdülő órára őt is kivitték magukkal a kertbe. Ott főleg a kármelhegyi remetelak ellen volt a sátánnak kifogása, mert abban kapott Mária nővér legtöbb kegyelmet. Úgy kellett ráparancsolni hogy bemenjen. Az ördög a küszöbön kiment belőle, mire a szegény áldozat megint keserves sírásra fakadt, s panaszkodott a Szűzanyára, hogy miért hagyta el őt. Az enyhülés azonban csak egy pillanatig tartott, mert az ördög hamarosan megint ott volt, s bőszülten ordította: „Menjünk ki innét!”

Egy hétig tartott már a megszállás, s ekkor, vasárnapi napon, kora reggel, amint az előre volt mondva, felszabadult, úgy hogy meggyónhatott és megáldozhatott. Nyolc órakor azonban már egy újabb, sokkal vadabb légió ördög szállta meg, s gyötörte délig. Egy negyedórai felszabadulás után megint egy újabb és még dühösebb ördögcsapat szállt beléje, s a papi ördögűzés csak pillanatokra tudta őt megszabadítani. Így ment ez azután tovább, mindig fokozódó erővel. Az ördög azonban mindig alul maradt, amennyiben sohasem sikerült neki Mária nővérben csak egyetlen egy, a maga nevében tett türelmetlenségi nyilatkozatot, vagy zokszót kicsikarnia. Rettenetesen szenvedett, de a maga kínjai miatt soha sem panaszkodott, csak az fájt neki, hogy a Szűzanya elhagyta, s vele az édes Jézus is.

Igen feltűnő volt az egész dologban az, hogy a sátán sohasem mondatott vele egyetlen szót, s nem tetetett vele egyetlen mozdulatot sem, ami a legszigorúbb női szeméremmel, vagy szűzi tisztasággal ellenkezik. Az ördög megvallotta, hogy ez meg van neki tiltva és pedig azért, mert Mária nővér etekintetben sohasem hibázott.

Érdekes betekintést engedett az ördög saját harcmodorába a következő kijelentéssel: „Sikerült elbuktatnom, — mondá dicsekedve — Angolországban egy szerzetesnőt; tegnapelőtt óta a mi hatalmunkban van. Szokásos harcmodorunkkal, melyet az Istennek szentelt lelkekkel szemben alkalmazunk, elhitettük vele, hogy a főnöknő nem szereti őt úgy, mint a többieket. Ezzel fölkeltettük benne a féltékenységet, mely arra indította, hogy titokban leveleket írjon világi ismerőseinek. A vége az lett, hogy kilépett és most házasságkötésen jár az esze. Hány szerzeteslelket sikerült nekünk a hálónkba kerítenünk ezzel a csellel! Elhitetjük velük, hogy nem becsülik őket semmire, s nem szeretik őket. Másokat a kíváncsiság által csalunk lépre, azáltal, hogy mindent akarnak látni és tudni. Ha azok, akik kimondták a három gonosz szót, (t. i. a három fogadalmat), mindig elmennének a vénasszonyhoz (a főnöknőhöz) s megtennék azt, amit ő mond, akkor mindent elvesztenénk. Ha benne csak a teremtményt látják s csak azért engedelmeskednek neki, mert szeretik őt, akkor mi semmit sem vesztünk. Legyőzni egy lelket, mely kimondotta a három gonosz szót, az több nekünk, mint ha akár egy egész várost kerítettünk volna kézre.”

Összesen száz rettenetes rohamot kellett a szegény nővérnek kiállnia, de az ördög mindig vesztes volt. A századik roham volt a legrettenetesebb. Ekkor maga az ördögök fejedelme, Lucifer, jött ellene.

Az utolsóelőtti roham alkalmával az ördög bejelentette e nagyhatalom érkezését. „A mi fejedelmünk úgyszólván soha sem jön ki a pokolból. Ha majd bemegy ennek az arabnak a testébe, az olyan tüzes lesz, hogy az ujjatokkal sem tudjátok megérinteni, mindaddig, amíg azután bele nem száll a Mester, s meg nem gyógyítja.” Tehát az ördög is kénytelen volt előremondani, hogy a megszállások sorozata azzal végződik majd, hogy maga az édes Jézus fogja megszállni Mária nővért.

A megszállások negyvenedik napján, 1868 szept. 4-én, az ördög felkiáltott: „Távozzatok tőle! Lucifer jön. Ha közel maradtok az arabhoz, mindnyájan porrá égtek!”

A gyóntató és a nővérek eltávolodtak az ágytól. Néhány pillanat múlva Mária nővérnek arca és kezei vörösekké lettek, mint a tűz, s azután teljesen megfeketedtek. Egész testéből füst szállt ki, s erős kénkőszag volt érezhető. A nővér alig lélegzik. Egyszerre csak azonban rettenetes sikoltások hallhatók, olyanfélék és olyan erősek, mint egy mozdonynak a füttye. Tizenkilenc illyent számláltak össze. Ez jelezte a megszállás végét. A nővér arca egy pillanatra kiderül: látszik rajta, hogy égi látomás jött vigasztalására, de azután teljesen összeesik. Rettenetes kínok gyötrik, nem képes egy szót sem kimondani, vagy csak egy mozdulatot sem tenni. Egészen halálra válik, s a gyóntató odasiet hozzá, hogy átsegítse az örökkévalóságba.

Déli tizenkét óra van. Ugyanaz az óra, melyben negyven nap előtt a megszállások elkezdődtek. legbensőbb és legbizalmasabb dolgairól értesült.

Betlehemi Szent Mirjam részletes életrajza 1934-ből,

forrás: