Mindennapok: Betlehemi Szent Mirjam részletes életrajza [17]

2026. okt. 14.

Betlehemi Szent Mirjam részletes életrajza [17] - Jószívűsége

Nehéz lett volna képzelni Mária nővérnél kedvesebb, önzetlenebb és gyöngédebb szívű lényt. Hiszen még akkor is, amidőn Mangalore-ban mindenki ellene fordult és elítélte őt, az ő szívében nem támadt fel soha semmi keserűség, sőt minden alkalommal igyekezett jóval viszonozni a rosszat.

Egészen kiváló tehetsége volt a betegápoláshoz. Annak ellenére, hogy főleg utolsó éveiben állandó betegségek gyötörték, s bár az ő állapota rendesen sokkal szánandóbb volt, mint azé a betegé, akit ápolt, ő mindig teljesen megfeledkezett magáról, s anyás gyöngédséggel tett meg mindent betegei érdekében.

Mária nővér jószívűsége mindenki iránt azonban nemcsak abban nyílvánult, hogy a legnagyobb szolgálatkészséggel igyekezett mindenkit kiszolgálni és mindenkinek kedvére tenni, hanem főleg abban, hogy epedve óhajtotta lelki üdvüket és a tökéletességben való előmenetelüket. Ő maga mintaképe volt a szerzetesi fegyelmezettségnek, kivéve természetesen az ördögi megszállások idejét, amikor azonban kézzelfogható volt, hogy nem ő cselekszik és beszél, hanem a rossz szellem őbelőle. S habár mély alázatosságában és háttériségében eszébe sem jutott az erkölcsbíró szerepét játszani, mégis mindenki félt az ő jelenlétében valami hibát elkövetni. De különben is meg volt benne a lelkekbelátás ajándéka, s így mindenki érezte, hogy nem titkolhatja el előle hibáját. Ha valahol komoly feddésre volt szükség, azt mindig a perjelnő engedélyével és megbízásából tette, s ilyenkor szavai egyrészt félelmetesek voltak, mintha csak az örök Bíró szájából jönnének, de ugyanakkor gyöngédek, mint egy édesanyáéi.

Az egyik nővér egyszer megszegte a nagy csendhallgatást, s magában véve már az is érdekes, hogy Mária nővérhez ment bocsánatot kérni. Tette pedig ezt őszinte bűnbánattal és könnyes szemekkel, azt kérdezve tőle, vajjon megbocsát-e neki Jézus. Mária nővér szeretettel így felelt: „Jézus csak azért haragszik, hogy megbocsáthasson.”

Egy laikus nővér súlyos beteg volt, úgy hogy nem volt képes betartani a Kármel szigorú életmódját, s egy alkalommal valamit súgott Mária nővérnek. Zokszónak kellett lennie, mert Mária nővér azonnal igen komoly arcot vágott és így szólt hozzá: „El akarsz kárhozni? Ha igen, szólj, s azonnal meggyógyulsz.” S azon egész napon nem tudott jó szemmel nézni arra a nővérre, annyira bántotta őt, hogy az illető nem volt képes teljesen megnyugodni Isten akaratán. A beteg erre magához hívatta, s kijelentette, hogy kész még sokkal többet is szenvedni; kérjen számára Mária nővér nagyobb kínokat. „Nem, — felelte az, — elég ennyi: Istenem, legyen meg a te akaratod.”

Egy alkalommal ugyanez a nővér a beszélő szobából jövet találkozott Mária nővérrel, s ez így szólt hozzá: „Egy könnyelmű szót ejtettél ki.” A nővér sokáig törte a fejét, míg vissza tudott rá emlékezni, hogy csakugyan, a társalgás folyamán mondott valamit, amit jobb lett volna ki nem mondani.

Igen, Mária nővér azt szerette volna, hogy az ő kedves szerzetesnővérei valamennyien nagy léptekkel haladjanak előre az életszentség útján.

Jószívűsége még az állatokra is kiterjedt, s mint egyes más nagy szenteknél, úgy nála is tapasztalhatjuk, hogy bizonyos fokig helyreállt közte és az állatvilág között az a paradicsomi állapot, midőn még minden egyéb teremtmény engedelmeskedett az embernek.

Különösen szerette a méheket, s valahányszor elment a méhkasok előtt, nem mulasztotta el ezeket a kis rovarokat arra inteni, hogy buzgón szolgálják az Úristent, és dicsőítsék Őt a maguk módja szerint. Egy alkalommal észrevette, hogy az egyik kasból raj készül kifelé. Így szólt hozzájuk: „Kis állatkái az Úristennek, ha olyankor találtok kirepülni, amikor mi nem vagyunk itt, akkor szálljatok szépen a földre, amíg csak én ki nem jövök, s akkor azután felszállhattok a fára.” Másnap a raj csakugyan kirepült, s a pázsiton foglalt helyet. Mikor pedig Mária nővér kijött, akkor fölemelkedett onnét és egy fára szállt, de úgy látszott, mintha el akarna széledni. Mária erre felszólította a vele lévő nővéreket, hogy mondják el vele együtt a Veni Creator himnuszt, így szólt a méhekhez: „Jézus nevében menjetek be a kasba.” S csakugyan, mire a himnuszt elvégezték, a méhek szép egymásutánban bementek az odahozott üres kasba.

Volt a zárdának egy nagy házőrző ebe; egy meglehetősen barátságtalan, harapós állat. Mária nővér természetesen ezzel is a legnagyobb barátságban volt és gyakran intette őt Isten iránti háládatosságra, elsorolva előtte, hogy mi mindent köszönhet Teremtőjének. Tette pedig ezt a legnagyobb komolysággal és gyermeki egyszerűséggel. Igen sokszor ismételgette a kutya előtt a következő intelmet: „Ha majd az én drága kis nővérkém — így nevezte Dartigaux kisasszonyt, a zárda alapítóját — eljön ide, akkor szépen oda fogsz feküdni a lábaihoz, s nyalogatni és csókolni fogod a lábait.” S csakugyan, mikor Dartigaux kisasszony Mária nővér halála után odajött, a kutya, aki akkor látta őt először, s aki minden ismeretlent meg szokott morogni, odaszaladt eléje, lábaihoz vetette magát, kezdte azokat nyalogatni, s minden képzelhető módon duruzsolt neki. Ekkor jutott mindenkinek eszébe, hogy ezt a boldogult parancsolta meg neki.

Betlehemi Szent Mirjam részletes életrajza 1934-ből,

forrás: