Mindennapok: Betlehemi Szent Mirjam részletes életrajza [11] - Lesajnálva; „a régi ember kivégzése”

2026. okt. 11.

Betlehemi Szent Mirjam részletes életrajza [11] - Lesajnálva; „a régi ember kivégzése”

Kissé bővítve ismételjük, amit már mondottunk, mert ezen dolog megértése igen fontos. Szentjeivel szemben az Úristennek a bennük még meglevő régi ember végleges kivégzéséhez hóhérokra van szüksége, de viszont az utóbbi szerepre is bizonyos rátermettség kell. Illés anya és a pau-i környezet sohasem lett volna képes ezt a munkát elvégezni. Illés anya annyira lelki ember volt, hogy mikor a kis Miriam feltárta előtte bensejét, soha sem jutott volna eszébe vele szemben a gyóntató szerepét játszani. Közléseit mint bizalmas jóbarát, mint fegyelmi dolgokban elöljárója és Krisztus helyettese fogadta, de nem avatkozott irányítólag belső dolgaiba, főleg pedig nem igyekezett őt, mint valami természetfölötti felvevő antennát, a maga kíváncsiságának kielégítésére kiaknázni.

Mangalore-ban hiányzott ez a tapintatosság, s innét volt, hogy maga az Úr tiltotta el Mária nővért ezen bizalmas közlésektől, a püspök pedig ezt saját parancsával is megerősítette. A Kármelita Rend szabályai pedig, bár ajánlják, hogy minden alattvaló szívesen tárja fel belsejét elöljárói előtt, határozottan kijelentik, hogy ez nem kötelező.

Azonban volt egy másik, még ennél súlyosabb bibe is, mely nélkül az a hirtelen hangulatváltozás teljesen érthetetlen maradna.

Ismeretes dolog, hogy az ember olykor csak másnap ébred annak tudatára, hogy egy megjegyzés, melyet az előző napon egészen jóindulatúnak tartott, tulajdonképen csípős, vagy talán éppenséggel sértő volt.

A fogadalmi nap estéjén a nővérek nem vették észre, hogy az a szellem, mely Mária nővérből beszélt, távolról sem nyilatkozott róluk olyan elismeréssel, mint azt Pau-ban szokta tenni. Ennek oka természetesen az volt, hogy a pau-i zárda fegyelme és szelleme elsőrangú volt, a mangalore-i testületé pedig nem. Csak másnap reggel kezdték kiérezni a szellem beszédéből a korholásokat és az egyeseknek szóló feddéseket. Nem lévén meg bennük a kellő alázatosság, többé-kevésbé felfortyantak, s kialakult bennük az a felfogás, hogy nem lehet az jó szellem, mely őket nem tartja jóknak.

Így borult be az ég a szegény kis Miriam ártatlan feje fölött, s a villámcsapás nem sokáig váratott magára.

A fogadalmat követő napon az anyák egyike (a Kármelen csakis a perjelnőt és alperjelnőt, nemkülönben az ilyen hivatalviselteket nevezik anyáknak), szóval ezek egyike eljött Mária nővérhez és kérte hogy ezentúl legyen közlékenyebb elöljáróival szemben, s tárja fel előttük lelkét, mint annak idején Pau-ban tette. A felelet megint csak az volt, amit a jó nővér már többször adott, tudniillik, hogy: „A mi Urunk azt parancsolta nekem, hogy bensőmről ne beszéljek senkinek a gyóntatómon kívül. Ha azonban a perjelnő engedelmesség terhe alatt parancsolja nekem, hogy megtegyem, azonnal meg fogom tenni, mert akkor tudom, hogy az az Isten akarata. Mindaddig, amíg ezt nem teszi meg, kénytelen vagyok ahhoz alkalmazkodni, amit az Úr mondott nekem.”

Ezzel Mária nővér sorsa eldőlt.

Az anyák tanácsba ültek össze, s megállapították, hogy Mária nővér viselkedése ellentétben van a Szabványokkal. Ebben természetesen a leghatározottabban nem volt igazuk.

A tanácskozás kezdett hosszúra nyulni, s végül a perjelnő kimondta a végzetes szót:

„Ó, világos, hogy ez az ördögtől jön. Az egész dolog az ördögtől származik. Meg fogom kérdezni a püspök urat, hogy mi a teendő.”

A többiek rázúgták, hogy ámen.

Mária nővér tehát egy közönséges ördöngős személy, aki eddig félrevezette a világot.

Hiába jelentkeztek nála újra a stigmák a fogadalmat követő második napon: azt is sátáni szemfényvesztésnek tulajdonították, sőt azzal gyanúsították Mária nővért, hogy maga ejti önmagán a sebhelyeket. A legszomorúbb pedig az volt, hogy Efrem püspök, alig két héttel a fogadalom és az azon tartott gyönyörű, szinte kanonizáló beszéde után, minden további vizsgálat nélkül, magáévá tette a perjelnő és a testület véleményét, s december 5-én kelt levelében kijelentette, hogy ő is szemfényvesztést sejt az egész dologban.

Mária nővér tehát illetékes főpásztora szemében is elvesztette hitelét.

Elképzelhetjük, hogyan néztek rá. Mindenki kötelességének tartotta őt ismételve figyelmeztetni, hogy a pokol útján jár. Intették, javuljon meg; imádkozzék, hogy felszabaduljon ezen sátáni szemfényvesztés alól. Fenyegették, hogy Isten így, meg úgy fogja megbüntetni. Azt meg a leghatározottabban kijelentették, hogy a fogadalma teljesen érvénytelen.

Az utolsó csapás 1872 február havában zúdult szegény fejére, amennyiben ekkor Efrém püspök hivatalosan értesítette a mangalore-i Kármelt, hogy a Keresztrefeszítettről nevezett Mária nővér ördögi szemfényvesztés áldozata, s hogy mindaz, amit annakelőtte benne természetfölöttinek tartottak, részben az ő eleven keleti képzelőtehetségének, részben pedig ördögi beavatkozásnak volt a gyümölcse. Erről az ítéletéről hivatalosan értesítette a bayonne-i püspököt is, a pau-i Kármel főpásztorát, akinél azonban nem talált hitelre.

Még sokkal súlyosabbá tette Mária nővér helyzetét az a körülmény, hogy a zárda gyóntatóját, aki mindvégig hűségesen kitartott mellette, elhelyezték onnan. Utolsó gyónása alkalmával Mária nővér e szavakkal búcsúzott el tőle: „Most pedig, atyám, ne nyugtalankodjék miattam. Mutassuk meg a mi Urunknak, hogy tényleg mindenek fölött szeretjük Őt.”

Ezen szavakban ki van fejezve Mária nővérnek egész hősies lelkülete, s az a tökéletes Istenbe vetett bizalom, mellyel elébe megy a reá várakozó kegyetlen szenvedéseknek.

Betlehemi Szent Mirjam részletes életrajza 1934-ből,

forrás: