Sokat szenvedett itt is az ördögtől, aki időnkint megszállta és teljesen megfosztotta szabadságától. 1871 június végén azonban ezeknek a kínos megpróbáltatásoknak egyelőre vége szakadt, s Mária nővér lelke úgy tünt fel mindenki előtt, mint amely rohamosan halad fölfelé az életszentség útján. A misztikus kegyelmek is özönével áradtak reá. Egy levél melyet a mangalore-i ujoncmesternő 1871 aug. 30-án írt Pau-ba, ezeket mondja: „Ma a mennyei konyha főztjéből fogunk enni. A Keresztrefeszítettről nev. Mária nővér egészen magán kívül van. Ma reggel, a szentáldozás után, hallottam, amint kimondhatatlanul gyöngéd sóhajok törtek elő kebeléből, s mikor később lementem hozzá a konyhába, láttam, hogy az arca csak úgy ragyog a boldogságtól. „Kivel van ön ma?” — kérdeztem tőle. — „Azzal, aki teremtette az eget és a földet,” — felelte azzal az ön előtt is ismeretes angyali mosolyával . . . Kérdeztem, hogy nincs-e valami izennivalója az ön számára, kedves nővérem. Azt felelte: „Mondja meg. Jézus szerelmese azt izeni neki, hogy szeresse Jézust . . . „Hát a testületnek mit izen?” — „Azt, hogy dicsőség és tisztelet Jézus nevének! Jézus bent lakik az engedelmes lélekben.”
Ilyen jelenetek minduntalan ismétlődtek öt hónapon keresztül. Másrészt pedig Mária nővér egészsége is teljesen helyreállt, úgy hogy egy egész esztendőig képes volt a közös életnek minden legkisebb pontját betartani, s egyetlen felmentésre sem volt szüksége. Így tehát semmi akadálya sem volt annak, hogy fogadalomra bocsássák. Végül tehát elérkezett ennek a napja is; Mária nővér különőleg is bemutathatta azt az áldozatot, melyet belsejében már régen meghozott, s örök frigyre léphetett Istenével. Ez a nagy nap 1871 november 21-ike volt.
Előzőleg Mária nővérnek lelkigyakorlatot kellett tartania, s ez, az ő saját kérésére, a rendesnél hosszabbra és pedig huszonegy napra nyúlt. Ezen lelkigyakorlat folyamán a püspök eljött és személyesen, gondosan kikérdezte rendkívüli kegyelmei felől, szemügyre vette erényeit, s mindent latba vetve ünnepélyesen kijelentette, hogy Mária nővérnek lelki élete, bármennyire rendkívüli legyen is, minden kétséget kizárólag Istentől van és jó. Ugyanennek a meggyőződésének adott kifejezést abban a teljes szövegében feljegyzett és reánk maradt szép beszédében is, melyet a fogadalom alkalmával tartott. A perjelnő, az újoncmesternő és az összes többi nővérek pedig ugyancsak tökéletesen meg voltak győződve, s a leggyöngédebb szavakkal adtak ezen nézetüknek kifejezést úgy a káptalanon, mint egyéb beszélgetéseik alkalmával, főleg pedig, mint láttuk, hazájukba írt leveleikben. Szóval a fogadalom napjáig senki sem vonta kétségbe Mária nővérnek életszentségét. Ezt a tényt hangsúlyoznunk kell, mert különben nem látnók be, hogy a következő napon való teljes megfordulása a közvéleménynek, s Mária nővérnek a megbecsülés tetőpontjáról való zuhanásszerű lecsúszása nem magyarázható meg pusztán természetes okokból.
„Az Úristen kész egész sereg jó embert valósággal vakká tenni — így olvastuk valahol, — csakhogy megszerezze szentjeinek azt a legnagyobb megpróbáltatási kegyelmet, melyet úgy neveznek, hogy a jók részéről való üldözés, a persecutio bonorum.
Ha rosszindulatú emberek fordulnak ellene és üldözik, annak a kiegyensúlyozott lélek oda se néz; de ha azok ítélik el, akiket szeret és tisztel, azt már csakugyan megérzi. Az nagyon fáj. S ezt akarja az Úr. Ez a fájdalom van hivatva arra, hogy végleg elszakítsa a szívét minden földi dologtól, s abban kiölje az önszeretetnek utolsó nyomait is. Valóságos kivégzése ez a természetes embernek, a régi Ádámnak.
A fogadalmi szertartás az egész testületnek boldog ünnepe volt. Mária annak egész ideje alatt elragadtatásba volt merülve, s csakis magának a hármas fogalomnak letétele alkalmával tért magához a perjelnő parancsára. A jelenlevők, úgy a nővérek, mint a csekélyszámú kiváltságos meghívottak, könnyeztek a meghatottságtól.
A fogadalom után a püspök a zárda gyóntatója és néhány más pap kíséretében bement a klauzúrába. Mária nővér még mindig nem tért magához elragadtatásából, s arca sugárzott a boldogságtól. „Mit csináltál a szeretettel?” — kérdezte a gyóntatótól. „Ott hagytam a kápolnában — felelte az, — de azért remélem, hogy a szívemben is ott van egy kissé. — „Ő a szívedben van! Nagyon helyes! Ott kell Őt tartani!” Mikor pedig azt kérdezték tőle, hogy mivel lehet a szeretetet megszerezni, fölvett a földről egy homokszemet és felmutatva azt, így szólt: „Ilyen kicsivé kell lenni.”
A jelenlevők, a püspök, a papok, a püspöki szeminárium növendékei, a nővérek, s a harmadrendiek mindegyike külön-külön akart vele négy-szemközt beszélni, s mindnyájan úgy érezték, hogy szívük szeretetre gyulladt az ő lángoló szavainak hatása alatt.
Este, az üdülő óra alatt Mária nővérből egy égi szellem beszélt. Ezek a jó megszállások azelőtt is gyakoriak voltak nála, s csak azért nem említettük, mert nem terjeszkedhettünk ki annyira a részletekre. Ez az égi szellem, például, aki most foglalt helyet bensejében, már egy ízben, három év előtt, Pau-ban is beszélt belőle. A nővérek ugyanis már megtanulták megkülönböztetni egyik szellemet a másiktól. A szellem tehát beszélt, s olyan csodálatos égi bölcsességgel adott tanácsokat az egész testületnek és egyeseknek, hogy mindenki mélyen meg volt hatva, s nagyon sajnálta, mikor ennek a valósággal mennyei üdülésnek vége szakadt.
De vége szakadt egyúttal annak a szentet illető tiszteletnek és szeretetnek is, mely Mária nővért még ezen az estén a testület részéről övezte.
Megjegyzés:
Betlehemi Szent Mirjam részletes életrajza 1934-ből,
forrás:
- Szent II. János Pál pápa 1983. november 13-án Rómában boldoggá avatta,
- 2015. május 17-én Ferenc pápa szentté avatta.
- Ünnepe augusztus 25.-én van.
Előző részek:
- [1] Gyermekkora
- [2] A vértanúság
- [3] Kivetve a világba
- [4] Franciaországban
- [6] A Kármelen
- [7] Szent Terézia ruhájában
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése