Miriam ekkor huszonegy éves volt, amit gyermekded külseje után ítélve senki sem mondott volna róla. Viselkedése is maga volt a megejtő egyszerűség. Nem tudott hová lenni örömében, s mivel a francia nyelvet még nagyon is tökéletlenül bírta, háláját azzal mutatta ki, hogy csupa mosoly volt és jókedv; majd meg sírva fakadt örömében, s csókolgatta a nővérek kezeit, akik útjába akadtak. Érezte, hogy rendeltetése helyén van. A Kármel úgy tünt fel előtte, mint a mennyország előcsarnoka. Amint hogy az is.
El volt ragadtatva mindentől, amit a zárdában talált. Kimondhatatlanul tetszett neki a klauzura, a csendhallgatás, a szegénység, egyszerűség, a szokásban levő önmegtagadási és alázatossági gyakorlatok, de mindenekfölött az az engedelmesség, mely az egész kármelita életen, mint szembeszökő vörös fonal húzódik végig, s reggeltől estig minden egyesnél állandó gyakorlatban van azáltal, hogy mindenre engedélyt kell kérni, semmiben sem szabad függetlenül cselekedni, s az elöljárókban csakugyan Isten helyetteseit kell látni. Ez volt Miriamnak való; ez után áhítozott ő mindig. Tényleg a perjelnő anya az ő számára maga az Úristen volt, s azért nem is volt előtte semmi titka. Éppen ilyen nyitott könyv volt a lelke a gyóntató számára is. Valami csodálatos mennyei bölcseség ömlött el egész viselkedésén, s nyilvánult meg minden egyes szavában. Egyedüli vágya volt szenvedni, háttérbe vonulni, elrejtőzni, s engedelmeskedni. Nem is csoda, ha egy-kettőre mindenki megszerette.
A perjelnő, Illés anya, igen nagy kaliberű lélek volt, s magasan állt a tökéletességben. Kezdetben, midőn látta a Miriamnál mind jobban szaporodó elragadtatásokat, s hallotta az ezekben kapott közléseit, megijedt, s már azon gondolkozott, nem kellene e ezt az egészen rendkívüli lényt elbocsátani. De midőn, szorgosabb megfigyelés után észrevette, hogy mennyire nem óhajtja maga Miriam ezeket a rendkívüliségeket; mennyire szeretne egészen közönséges lélek lenni; hogyan igyekszik küzdeni elragadtatásai ellen, azokat eltitkolni, s mennyire szégyenli őket: akkor megnyugodott. Belátta, hogy Istentől vannak ezek a dolgok, mert hiszen csak az ilyeneket kísérik ezek a nagy erények, főleg pedig az olyan alázatosság, amilyen Miriamnál kézzelfogható volt.
A pau-i nővérek között hamarosan kifejlődött Miriam iránt az a szeretet, tisztelet és csodálat, mely az olyant szokta övezni, akit kimondottan szentnek tartanak. Bár ő maga menekülni igyekezett szemeik elől, valahányszor érezte az elragadtatás előjeleit; bár ez utóbbit ő maga egyszerűen elalvásnak, s így a lustaság bizonyos jelének minősítette, s a minden pénteken megújuló stigmatizációját, maga gyermeki egyszerűségében és tudatlanságában egészen komolyan és őszintén közönséges betegségnek tartotta: a nővérek nagyon is tisztában voltak ezen jelenségek mivoltával, s csakis Miriam alázatosságának féltése indította őket arra, hogy vele szemben titkolják hódolatos érzelmeiket.
A pénteki stigmatizáció igen nagy szenvedéssel járt, s reggeli tíz órától délután háromig tartott. Kezei és lábai megdagadtak; a sebek kinyíltak és véreztek; kimondhatatlan szomjúság gyötörte, s az italnak, mellyel üdíteni akarták, epe-ízét érezte. De azért folyton ismételgette, hogy nem kíván enyhülést, s hogy örömest kész szenvedni még sokkal többet is a bűnösökért, az Anyaszentegyházért, a római Szentatyáért. Ez utóbbi iránt különösen nagy volt benne a gyermeki ragaszkodás, s ennek olykor csodás példáit lesz alkalmunk felsorolni. Nagyon szerette végezni a keresztúti ájtatosságot, s eközben az édes Jézus gyakran megjelent neki abban a szánalmas állapotában, melyben ő maga vitte keresztjét a Golgotára. Ilyenkor Miriam keserves zokogásra fakadt, s nem egyszer még véres könnyeket is hullatott, sőt megtörtént, hogy az ájtatosságot nem is tudta bevégezni, s úgy kellett őt cellájába visszavinni elragadtatási állapotában.
Még csak egy hónapig volt Miriam jelölt Pau-ban, s a testület máris arra határozta el magát, hogy nem várja meg a rendes jelöltségi időnek letelését, hanem beöltözésre bocsátja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése