Advent negyedik vasárnapja

„Nézd, jövök, Istenem, hogy teljesítsem akaratodat”

(Zsid 10, 7)

      Advent utolsó vasárnapjának liturgiáját a karácsonyi vigília hangneme jellemzi. A Messiásra vonatkozó jövendöléseket Mikeás pontosan meghatározza. Egy kis faluban, Dávid hazájában - akinek nemzetségéből várták a Szabadítót - megjelöli a születés helyét. „De te, Betlehem (Efrata), bár a legkisebb vagy Juda nemzetségei között, mégis belőled születik majd, aki uralkodni fog Izrael felett” (Mik 5, 1). A következő mondatban - „származása az ősidőkre, a régmúlt időkre nyúlik vissza” – az örök eredetre, tehát a Messiás Istenségére való utalást láthatunk. Így értelmezi ezt Szent Máté, amikor ezt a jövendölést idézi a Jézus születési helye iránt érdeklődő főpapoknak (2,4-6). Aztán Mikeás, akárcsak Izajás (7,14), beszél a Messiás anyjáról - „szülni fog, akinek szülnie kell” (Mik 5, 2) - anélkül azonban, hogy apját megnevezné, és így legalább is közvetve sejteti a rendkívüli születést. A próféta végül bemutatja a Messiás művét: megszabadítja és egybegyűjti Izrael „maradékát”, pásztorként vezeti „az Úr erejével”, hatalmát kiterjeszti „a föld határáig” és békét hoz (5, 2-3). Mikeás jövendöléseiből kirajzolódik Jézus alakja, aki szegényként és ismeretlenként született Betlehemben, ugyanakkor Isten Fia, aki azért jött, hogy megváltsa „Izrael maradékát”, szabadulást és békét hozzon minden embernek.

      Ezt a képet mélyíti el Szent Pál, aki elsősorban Isten Fiának a megtestesüléssel kapcsolatos készségét emeli ki: „Íme, jövök Istenem, hogy megtegyem akaratodat” (Zsid 10, 7). Az ókori áldozatok nem tudták sem az ember bűneit kiengesztelni, sem Istenhez méltó áldozatot bemutatni. Ekkor a Fiú felajánlkozik: testet ölt amit az Atya készített elő -, ebben a testben születik és él mint állandó áldozat, egészen a Kereszten való beteljesedésig. Ez az egyetlen Istennek tetsző áldozat képes az emberek megváltására, ugyanakkor eltöröl minden más áldozatot. „Íme, jövök”: az Atya akarata iránti engedelmesség határozza meg döntően Jézus egész életét Betlehemtől a Golgotáig és a Feltámadásig. A karácsony húsvét vonalában helyezkedik el. Egyik is, másik is az Atya dicsőségét és az emberiség üdvét szolgáló egyetlen holokausztum (egészen elégő áldozat) két momentuma.

      A Fiú „Íme, jövök” szava tökéletes visszhangja az Anya „Íme az Úr szolgálóleánya” szavának. Mária élete is szüntelen felajánlás volt az Atya akaratának; ennek megvalósításában a hit és a szeretet által ihletett engedelmesség vezette. „Telve hittel és engedelmességgel az Atya Fiát szülte a világra” (LG 63). Hite és engedelmessége készteti arra, hogy közvetlenül az angyali üdvözlet után rokonához, Erzsébethez siessen és felajánlja neki az emberek és Isten „szolgalóleánya” segítségét. És egyben ez Mária nagy szolgálata az emberiségnek: „Krisztust vinni neki, mint Erzsébetnek”. A Szűz Anya által az Üdvözítő látogatja meg Zakariás házát, és megtölti azt Szentlélekkel. Így fedi fel Erzsébet a Máriát betöltő misztériumot, János pedig felujjong anyja méhében. Mindez azért következett be, mert Mária hitt Isten szavának és hitében felajánlkozott az isteni akaratnak: „Boldog, aki hitt” (Lk 1, 45). Mária példája megtanít minket arra, hogyan társulhat egy egyszerű teremtmény Krisztus misztériumához, hitében és az Isten akarata iránti szerető engedelmességben hogyan mondhat állandóan „igent” és adhatja Krisztust a világnak.

      Mária, te soha nem kételkedtél, ellenben mindig hittél, és el is nyerted hited jutalmát. „Boldog vagy, aki hittél”. Azonban mi is boldogok vagyunk, mert hallottunk és hittünk: minden hívő lélek megfoganja és megszüli Isten szavát és elismeri az ő műveit.

      Eszközöld ki, ó Mária, hogy bennünk legyen a te lelked s úgy dicsőítsük az Urat; hogy bennünk legyen a te szellemed, és úgy ujjongjunk Istenben. Ha testileg egyedül csak te vagy Krisztus anyja, a hitben mi is mindnyájan életet adhatunk neki; ó Mária, segíts, hogy befogadjam magamba Isten Igéjét.

Szent Ambrus, Comm. S. Luca II. 26.

Útmutató az elmélkedéshez a Bevezetőben.

Forrás:
P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006

Advent harmadik vasárnapja

(III.hét / Vasárnap)

„Nézzétek, Isten az én üdvösségem, bizalom tölt el

és nincs bennem félelem”

(Iz 12, 2)

      Karácsony közeledtével a liturgia arra hív minket, hogy örvendjünk a küszöbön álló nagy üdvözítő eseménynek, és a még hátralevő időt használjuk fel a megtérésre. Az első két olvasmány beszél az örömről. „Dalolj, Sion leánya, zengj éneket, Izrael! Örülj és ujjongj egész szívedből Jeruzsálem leánya!” (Szof 3, 14). Az öröm indítéka nem csupán Jeruzsálem helyreállítása, hanem inkább az a messiási jövendölés, amelyben a próféta előre sejteti Isten jelenlétét népe körében: „Azon a napon így szólnak majd Jeruzsálemhez: »Ne félj, Sion, ne lankadjon kezed! Veled van az Úr, a te Istened, az erős Szabadító!«“ (16-17). Az az örvendetes nap Jézus betlehemi születésének napja lesz. Akkor az Üdvözítő a legkézzelfoghatóbb módon lesz jelen a világban, ember lesz az emberek között, hogy hatalmas Üdvözítője legyen mindenkinek. Ha várakozásában Jeruzsálem ujjongott „e nap” miatt, az Egyház mérhetetlenül nagyobb örömmel ünnepli meg minden esztendőben. Az akkor tett ígéret és ébresztett remény most valóra vált. Mindez azonban nem zárja ki a további reményt, hiszen az ember állandóan halad az Úr felé, aki, miután egyszer testben eljött közénk, az idők végén még egyszer visszatér dicsőségben. Az Egyház útja e két esemény között húzódik; s amint örvend az elsőnek, ugyanúgy örömmel tekint a másik felé, és azt kéri gyermekeitől, örvendjenek vele együtt: „Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek! Az Úr közel van!” (Fil 4, 4-5). Igen, közel van, hiszen egyszer már eljött, és közel, mivel egyszer még visszatér. Közel van azokhoz, akik Őt szeretettel keresik, és ezek számára minden karácsony új kegyelmet hoz: újra felfedezik az Urat, új és mélyebb módon egyesülnek vele.

      Szent Pál az Úr jövetelére való előkészületként az örömmel együtt a jóságot ajánlja a Filippieknek: „Ismerje meg mindenki jóságos emberségteket” (5). Ezt a témát ismétli Keresztelő János is, aki fel akarja készíteni az embereket a Messiás eljövetelére: „A tömeg megkérdezte: Mit tegyünk? Akinek két ruhája van - válaszolta - az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs. S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen” (Lk 3, 10-11). Az Isten-szeretettel egyesült testvéri szeretet a megtérés középpontját alkotja. A saját érdekeivel elfoglalt önző embernek irányt kell változtatnia, testvérei szükségei és java felé kell fordulnia. János a hozzá kérdést intéző vámosoknak és katonáknak is az igazságosság és szeretet programját adja. Ne követeljenek többet, mint amennyi meg van szabva, ne basáskodjanak, ne zsákmányolják ki testvérüket, elégedjenek meg zsoldjukkal. A Keresztelő nem kíván feltűnő tetteket, csupán a szűkölködők iránti nagylelkűségben és a becsületes kötelességteljesítésben megnyilvánuló konkrét testvéri szeretetet. Ez mintegy előjátéka volt a Jézus által annyira hangsúlyozott szeretet-parancsnak. Elég lenne ebbe az irányba állnunk, hogy jól felkészüljünk a karácsonyra. Jézus azt akarja, hogy születésekor ne csak őt fogadjuk be, hanem minden embert, különösen pedig a szegényeket, a meggyötörteket, akikkel azonosítja önmagát: „Éhes voltam, és ennem adtatok... Nem volt ruhám, és felruháztatok” (Mt 25, 35-36).

      Születésed évfordulóját várjuk, Jézus, s ígéreted szerint hamarosan meg is látunk... Add, hogy lelkünk, önmaga fölé emelkedve, az örömtől őrülten, feléd lendüljön, lángoló türelmetlenségtől feszülten és arra vágyódva, hogy szemlélje a jövőt... Ó, Uram, jöjj hozzánk még elérkezésed előtt, még mielőtt megjelennél a világban, jöjj, látogass meg minket lelkünk mélyén... Jöjj, most, látogass meg az első és utolsó eljöveteled közötti időben, hogy első eljöveteled ne legyen haszontalan számunkra és utolsó eljöveteled ne jelentsen számunkra ítéletet. Mostani eljöveteleddel alázatosságra tanítasz, hogy gyógyítsd kevélységünket. Ezt az alázatot első eljöveteleddel mutattad be nekünk. Így akarod átalakítani szegény testünket, és hasonlóvá tenni dicsőséges testedhez, ami majd utolsó visszatérésedkor jelenik meg. Ezért lángoló buzgósággal és hévvel könyörgünk: készíts fel minket személyes látogatásodra, ami megadja nekünk első eljöveteled kegyelmét és megígéri végső visszatérésed dicsőségét. Minthogy, ó Istenem, te szereted az irgalmat és az igazságot: irgalmadban add meg nekünk kegyelmedet, igazságodban pedig a dicsőséget.

Guerric d'Igny, De adventu Domini, 2, 3

Útmutató az elmélkedéshez a Bevezetőben.

Forrás:

P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006

Advent második vasárnapja

„Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit!”

(Lk 3, 4)

      „Jeruzsálem, vesd le a gyász s az ínség ruháját, s öltsd magadra mindörökre Isten dicsőségének szépségét. Öltsd fel Isten igazságának köntösét, s tedd fejedre az örök dicsőség koronáját... Isten vezeti majd Izraelt örömben, dicsőségének fényében, s kíséretül adja nekik irgalmát és igazságosságát” (Bar 5, 1-2. 9). Baruk próféta költői nyelven arra szólítja fel a bánatba borult és fiai száműzetése miatt elnéptelenedett Jeruzsálemet, hogy örvendjen, mert közeledik a megszabadulás napja, a népet maga Isten vezeti majd vissza hazájába. Jeruzsálem az Egyház előképe. Az Egyház is szenved, hiszen oly sok fia eltávolodott és szétszóródott, adventben pedig azt kéri, hogy az Úrban bizakodva, aki egész népe üdvösségéért titokzatos módon minden karácsonykor megújítja eljövetelét, gyújtsuk meg ismét reményünk lámpását. A bűn eltávolítja az embert Istentől és az Egyháztól. A visszatérés útját Egyszülötte megtestesülése által maga Isten készítette el. Adventben Isten egész új népe a vele való találkozásra készül.

      A próféták olyan útról beszéltek, amelyet a száműzöttek visszatérésének megkönnyítésére a sivatagban kell vágni. Amikor azonban a Keresztelő megjelenik a Jordán partján, a próféták szavait visszhangozva mint „a pusztában kiáltónak szava”, ezt mondja: „Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit” (Lk 3, 4), nem igazi utak építésére buzdít, hanem arra, hogy a szívek készüljenek fel a már elérkezett és művét megkezdő Messiás befogadására. János ezért „bejárta a Jordán egész környékét, hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára (3, 3). Mit jelent a megtérés? Meg kell tisztulni a bűntől, helyre kell hozni a szív és az ész tévedéseit, le kell törni a gőg követeléseit, legyőzni az önzés ellenállását, lerontani a testvérekkel való kapcsolatok korlátait, egyszóval egyenessé kell tenni saját életünket, hogy az kacskaringók és megalkuvás nélkül Isten felé tartson. Ez a program természetesen nem merül ki adventben, sőt minden adventben újra meg kell ismételni, hogy mind teljesebben felkészüljünk az Üdvözítő eljövetelére. Így „minden ember meglátja az Isten üdvösségét” (6).

      A személyes megtérés azt az elkötelezettséget is magában foglalja, hogy testvéreink és a közösség javáért dolgozunk. Ez a megfontolás a második olvasmányból fakad. Szent Pál a filippiekkel együtt örvendezik az evangélium terjedését szolgáló nagylelkű tevékenység miatt. Azért imádkozik, hogy szeretetük növekedjék és mindig ragyogóbb legyen, hogy így „tiszták és feddhetetlenek legyenek Krisztus napjára, és bővelkedjenek az igaz élet gyümölcseiben” (Fil 1, 10—11). Az eszkatológikus hangvételű szakasz összhangban áll advent szellemével: ismét a megtérést sürgeti, hogy az „Krisztus Jézus napjára” befejeződjék (6). Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy magunk és mások üdvössége inkább Isten, mint az ember műve. Az embernek tevékenyen közre kell működnie, de e nagy jót Istennek kell kezdeményeznie és végrehajtania. Az ember az utolsó napon csak a kegyelem segítségével „bővelkedhet az igaz élet gyümölcseiben”. Az igazságosság, azaz a szentség csak „Krisztus Jézusban” szerezhető meg (11), az ő megszentelő tevékenysége előtt kell alázatos bizalommal kitárulnunk.

      Uram, nem dicsekszem tetteimmel... nem dicsérem kezem munkáját. Attól félek, hogy amikor ezeket megvizsgálod, több bűnt találsz, mint érdemet. Egyetlen dolgot kérek, egyetlen dolgot mondok, egyetlen dolgot szeretnék elnyerni: azt, hogy ne vessem meg a te kezed művét.

      Lásd bennem a te művedet, ne az enyémet. Ha az enyémet nézed, elítélsz. Ha a tiedet nézed, megjutalmazol. Ami bennem jó, az tőled jön, így tehát inkább a tied, mint az enyém... Kegyelemből, a hit által szabadultam meg, nem saját érdememből, hanem a te ajándékod által, nem tetteim erejében, nehogy a jövőben elbízzam magam. Teremtményed vagyok, jótetteimmel együtt te formáltál meg kegyelmedben.

Szent Ágoston, In Ps 137, 18

Útmutató az elmélkedéshez a Bevezetőben.

Forrás:
P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006

Advent első vasárnapja

„Uram, tedd állhatatossá szívünket,

hogy feddhetetlen szentségben állhassunk Istenünk és Atyánk elé,

amikor a mi Urunk Jézus Krisztus majd eljön”
(1 Tessz 3, 13)

„Igen, jönnek napok - mondja az Úr -, amikor majd teljesítem ígéretemet, amelyet Izrael házának és Juda házának tettem. Azokban a napokban és azokban az időkben igaz sarjat támasztok Dávidnak” (Jer 33, 14—15). Jeremiás hírül adja, hogy Isten teljesíteni akarja „ígéretét”, vagyis el akarja küldeni az Üdvözítőt; ez Dávid leszármazottja lesz, „igaz sarj”. Ő „jogot és igazságot teremt az országban”, azaz az embereket megváltja a bűntől, és elvezeti őket Istenhez.

Amikor az Üdvözítő megszületett Szűz Máriától, megvalósult ez a nagy esemény: ezt hirdeti az adventi időszak. Az Egyház szándéka szerint a keresztény népnek nem szabad megelégednie azzal, hogy megemlékezik a hagyományokról; arra kell törekednie, hogy felkészülve újra megélje az értünk és „üdvösségünkért” (Credo) testté lett isteni Ige kimondhatatlan misztériumát. Mivel pedig ez az üdvösség az egész emberiséghez csak az idők végén, „amikor meglátják az Emberfiát, amint felhőn jön nagy hatalommal és dicsőséggel” (Lk 21, 27) érkezik el, a híveknek állandó adventben kell élniük. Urunk születésének emlékét „várakozásban és abban a reményben” kell megélni, hogy „eljön az Üdvözítő Jézus Krisztus” (Misekönyv). Az Úr már eljött, jön és jönni fog: hálát kell neki adni, befogadni őt és várni rá. Ha a keresztény letér erről a pályáról, csődbe jut. Az Egyház, amikor az adventet a világ végéről és az Úr végső eljöveteléről szóló evangéliumi szakasz olvasásával kezdi, gyermekeit nem megrémíteni, hanem figyelmeztetni akarja: az idő múlik, a földi élet ideigtartó, reményeink és vágyaink célja nem lehet a föld, hanem csak a mennyei haza. Az a tény, hogy világunkat háborúk, viszályok, eszmei zűrzavar, erkölcsi lazaság gyötri, figyelmeztetés számunkra: az ember, ha elutasítja Istent, elpusztul, viszont üdvösségét csak tőle remélheti. Ezért tehát „nézzetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert elérkezett megváltástok ideje” {Lk 21, 28). Az Egyház azon fáradozik, hogy felszítsa a szívekben az üdvösség és az Üdvözítő utáni vágyat. Ahelyett, hogy elmerülnénk a földi eseményekben, uralkodnunk kell rajtuk, és az Úr érkezésére várva megélnünk őket. „Vigyázzatok, nehogy elnehezedjék szívetek a mámorban meg az élet gondjaiban és készületlenül érjen benneteket az a nap” (34). „Virrasszatok és imádkozzatok szüntelen” (36), felhasználva az időt az Isten és a testvér iránti szeretet gyarapítására. Erre buzdít Szent Pál is: „Testvérek, titeket meg gyarapítson és gazdagítson az Úr a szeretetben egymás és mindenki iránt..., hogy feddhetetlen szentségben álljatok Istenünk és Atyánk elé, amikor a mi Urunk, Jézus majd eljön” (1Tessz 3, 12—13). Annak az igazságosságnak és szentségnek kell kisarjadnia és növekednie a keresztények szívében, és onnan elterjednie a világban, amelyet az Üdvözítő hozott a földre.

Mit használ nekem, ha tisztában vagyok is bűneimmel, hogy ha te, Uram, nem jössz el az én lelkembe, ha nem térsz be hozzám, ha nem élsz és nem beszélsz bennem? Hozzám kell eljönnöd, az adventnek bennem kell megvalósulnia. Második eljöveteled, Uram, a világ végén következik majd be, amikor majd elmondhatjuk: „Számomra a világ keresztre van szegezve, én pedig keresztre vagyok szegezve a világ számára".

Add, Uram, a világ vége úgy találjon, hogy életem már az égben legyen. Akkor megvalósul számomra a bölcsesség, az erény és az igazságosság jelenléte, a megváltás jelenléte. Te Krisztus, egyszer haltál meg a nép bűneiért, de azzal a céllal, hogy a népet mindennap megváltsd bűneitől.

Szent Ambrus, Comm. Ev. sec. Lucam X, 7—8

Útmutató az elmélkedéshez a Bevezetőben.


Forrás:
P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006

Kezdődik az advent...

       Egyházi újév kezdete, újrakezdés – a tökéletesség kezdete, hátha az idén jobban sikerül én Uram, én Istenem. Kezdődnek a hajnali szentmisék. Várakozni: reménykedve, türelemmel. Tudom Kire várok, és milyen sokat köszönhetek annak, aki már megérkezett.

      Az idén P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD atyával [1] készülök szent Karácsony ünnepére, és minden jófeltételem és szándékom Máriára, Kármel Édesanyjára bízom, ő még soha nem hagyott cserben.

Szűz Mária, Isten Anyja, könyörögj Jézusnál érettem!

Bevezető

(...)

• Mivel bensőségesen beszélgetni akarunk Istennel, kapcsolatban kell vele lennünk. Nos, ezt szolgálja az „előkészület”, vagyis az a gyakorlat, hogy Isten jelenlétébe helyezkedünk, egy rövid gondolattal feléje fordulunk.

• Hogy meggyőződjünk Isten irántunk való szeretetéről, valami olyan hitigazságot választunk megfontolás tárgyául, amely nyilvánvalóvá teszi ezt a szeretetet. Ezért megfelelő szöveget olvasunk.

• Az olvasás azonban nem elegendő; az olvasottakat reflexióval vagy elmélkedéssel el kell mélyíteni. Valamennyi kinyilatkoztatott igazság kinyilváníthatja előttem Isten irántam való szeretetét, de ma arról a témáról akarok elmélkedni, amelyet az olvasásban kiválasztottam. Az elmélkedés „pontjainak” szép gondolataival segítek magamnak, mígnem a téma meggyőződésemmé válik, és szívemben, még talán ajkamon is felfakadnak a szeretet szavai.

• Így kezdem el a beszélgetést Istennel: mindenféle módon (az állapotomnak leginkább megfelelő módon) mondogatom neki, hogy szeretem, hogy szeretni akarom, hogy haladni akarok szent szeretetében, hogy tettekkel, elsősorban szent akarata teljesítésével akarom bizonyítani szeretetemet.

Íme, eljutottunk az elmélkedő ima szívéhez.

Sokak számára ennyi elég is.

Vannak viszont olyanok, akik szeretik a változatosságot. Ezek számára az Istennel való beszélgetés meghosszabbítását szabadon választható módszerek teszik könnyűvé.

Miután az Úrnak ismét elmondtuk, hogy szeretjük őt, a hálaadásban kifejezzük hálánkat a tőle kapott jótéteményekért. Mivel meg vagyunk győződve arról, hogy annyi mindent kaptunk tőle, a felajánlásban szeretnénk viszonozni az Úr ajándékát: valami jófeltételt teszünk. Különben az ima végén ez mindig hasznos.

Ismerve kicsiségünket és gyöngeségünket, Isten segítségét kérjük.

Íme tehát a terézi módszer hét összetevője:

      Két bevezető: előkészület (Isten jelenléte) és olvasás.

      Két lényegi: elmélkedés és beszélgetés.

      Három szabadon választható: hálaadás, jófeltétel és kérés.

Az elmélkedések erre a módszerre épülnek.

Először Isten jelenlétébe helyezkedünk, vagy olyan gondolatot keresünk, amely a lelket Istennel hozza kapcsolatba és őfelé irányítja.

Az olvasásban megragadjuk az elmélkedés „pontját”, témáját. Minthogy pedig sok benső életet élő ember naponta kétszer is elmélkedik, minden elmélkedés két témát kínál fel.

Aztán a lélek a már olvasott szöveg segítségével hozzákezd a megfontoláshoz.

Ezt követően spontán módon áttér a beszélgetésre; a terézi fogalom szerint ez az elmélkedő ima „szíve”, központja.

Elmélkedéseink különösen ezen a ponton kívánnak segítséget nyújtani. Ezért adtunk a „beszélgetéseknek” meglehetősen széles teret; a lélek természetesen szabadon azt választja, ami állapotának éppen a legjobban megfelel. Hogy a beszélgetéseket még

hatékonyabbá tegyük, szent és lángoló lelkek szavait idéztük elsősorban. Gyakran szükség volt arra, hogy ezeket a szövegeket a beszélgetés céljának megfelelően némiképp módosítsuk; a forrást azonban mindig megjelöltük.

Ezekben a beszélgetésekben a szeretet kifejezései váltakoznak kérésekkel, hálálkodással stb., továbbá a lélek lendületét kézzelfoghatóvá alakító jófeltételekkel.

Szívből kívánjuk, hogy az így összeállított elmélkedések hatékonyan segítsék a lelkeket abban, hogy a terézi módszer segítségével előre haladjanak a benső imában.

A terézi lelkiség az isteni meghittség lelkisége, azt célozza, hogy táplálja és kiteljesítse a lelkekben az Istennel való bensőséges kapcsolatot. Ezt a célt elsősorban az elmélkedő ima módszerével lehet elérni; ezt az imát viszont az Istennel való bensőséges kapcsolatra irányuló vágynak kell jellemeznie.

Elmélkedéseink hangnemét tehát az Istennel való bensőséges kapcsolat mint cél határozza meg; amennyire csak lehetséges, ennek elérésében akartuk segíteni a lelkeket.

Egyébként a terézi lelkiség egyben tanítás is. Jézusról nevezett Teréz, a „lelki élet nagy mestere” mindig tudatosan gondoskodott arról, hogy a számára oly kedves emberek aszkétikus és misztikus életének meglegyen a szilárd tanbeli alapja; ezért szerette a Szent annyira a hittudományt. Ezért törekedtünk mi is arra, hogy ezeknek az elmélkedéseknek komoly teológiai alapot biztosítsunk. Mi több, úgy rendeztük az anyagot, hogy egy év leforgása alatt sorra kerüljenek a lelki élet főbb problémái, a belső élet valamennyi természetfeletti valósága.

A Szentlélek, aki a Szeretet Lelke, lakjék szívünkben, működjék bennünk és irányítson minket, „bőséges kegyelmi kiáradásával” gyújtsa fel bennünk a szeretet tüzét, hogy azzal behatolhassunk az isteni meghittség övezetébe. Mária, a Szép Szeretet Anyja, akinek lelke telve van kegyelemmel, és akit mindig a Szentlélek vezetett, nyerje el számunkra is a Szentlélektől, hogy tanulékony szívvel és a benső ima kitartó gyakorlásával mi is megvalósíthassuk az Istennel való bensőséges egyesülés csodálatosan szép eszményét.

P. GABRIELE di S. M. MADDALENA O.C.D.

Róma, 1952 Jézus Szíve ünnepén


______________________________
[1]     Benső végtelen, SZIT 2006