A tisztítótűzben szenvedő lelkek iránti felelőségünk
A családfa gyógyításának alapvető csúsztatása, vagy éppenséggel tévhite, hogy kiindulópontjuk a büntető Isten képe. Alapjában így érvelnek: Isten bünteti nemcsak a személy által elkövetett bűnöket, hanem ez a büntetés kiterjed az utódokra is. Ez hamis istenkép! A mi Istenünk a megbocsátás, az irgalom, a feltétel nélküli szeretet Istene. Ugyanakkor a családfa gyógyításának szószólói elfelejtenek egy másik alapvető igazságot: az ember alapvető vágyát Isten arcának látása után. A tisztítótűz nem más, mint ennek a vágynak a „megtisztítása”. A meghalt ember lelke egyrészt fájón vágyik arra, hogy megláthassa Isten arcát, ugyanakkor érzi, hogy még nem kész erre a találkozásra, valamiképpen meg kell tisztulnia. Ez annyira alapvető emberi igény, hogy különféle kultúrák, sőt vallások más-más néven illetik ezt az állapotot, a vágy és megvalósítás közötti feszültséget. A buddhizmusban ez a gondolat áll a reinkarnáció mögött, amely szintén büntetés: az embernek mindaddig kell visszatérnie ebbe az életbe, amíg meg nem tisztul teljesen. Ezzel érintjük a családfa gyógyításának igazi arculatát: milyen a mi viszonyunk a megholtakhoz, vagy még pontosabban, a tisztítótűzben szenvedő lelkekhez?
A családfa gyógyítása iránti felfokozódott érdeklődés ugyanis a tisztítótűzben szenvedő lelkekért való felelősségünkre hívja fel a figyelmet. Korábbi időkben a tisztítótűzben szenvedő lelkek iránti tisztelet erősebben jelen volt a katolikus lelkiségben, mint ma. Külön szerzetesrendek léteztek, amelyeknek tagjai rendszeresen imádkoztak, vezekeltek és szentmisét szolgáltattak a tisztítótűzben szenvedő lelkekért. Egyes szentek minden szerzett érdemüket a szenvedő lelkekért ajánlották fel. Röviden összefoglaljuk a tisztítótűzre vonatkozó katolikus tant, aminek fényében jobban megértjük azt is, hol téved a családfa-gyógyítás.
Miért kell imádkoznunk a tisztító tűzben szenvedő lelkekért?
Lehetséges imádkozni a tisztítótűzben szenvedő lelkekért, mert a halál nem törölte ki a holtakat az életből, hanem csak átvezette őket az életnek egy másik dimenziójába. Az a szeretetkötelék, ami ebben az életben hozzájuk fűzött bennünket, megmarad továbbra is.
Hasznos imádkozni az tisztítótűzben szenvedő lelkekért: hasznos nekik is, nekünk is, mivel így két távoli világ találkozik Isten közös dicsőítésében. Mi, katolikusok hiszünk a szentek közösségében, vagyis abban, hogy kölcsönösen egymáshoz tartozunk, egy családnak vagyunk a tagjai.
Kötelességünk imádkozni a tisztítótűzben szenvedő lelkekért, mert szükségük van a segítségünkre, és mert ez az irgalmasság hetedik gyakorlata: „imádkozni élőkért és holtakért”.
Hogyan segíthetünk a tisztítótűzben szenvedő lelkeken? Imával, áldozatokkal, alamizsnával, búcsúkkal és azáltal, hogy ébren tartjuk magunkban a hitet. Az Egyház az első időktől kezdve tisztelte a halottak emlékét, könyörgéseket ajánlott fel értük, különösen pedig az eucharisztikus áldozatot, hogy megtisztulva eljussanak Isten boldogító színelátására. Az Egyház ajánlja az alamizsnát, a búcsúkat és a bűnbánat cselekedeteit is az elhunytakért (vö. Katolikus Egyház Katekizmusa, 1032).
Álljunk meg egy pillanatra a búcsúknál ,,A búcsú Isten színe előtt, a már megbocsátott bűnökért járó, ideigtartó büntetések elengedése, melyet a katolikus hívő, aki megfelelően felkészült, és teljesítette a kiszabott feltételeket, elnyer az Egyház segítségével, amely mint a megváltás szolgálója, Krisztus és a szentek elégtételt nyújtó érdemeinek kincstárát hivatalosan kezeli, és abban részesíti tagjait. ...A búcsúkat alkalmazni lehet élőkre vagy holtakra” (KEK 1471).
A Feltámadt Jézus, egyebek között azt az ajándékot is adta Egyházának, hogy az ő nevében megbocsássa a bűnöket. De nem annak következményeit. Ebben az életben jóvá lehet tenni a bűn következményeit imával, böjttel, jó cselekedetekkel stb., de a halál után már nem. Viszont mi, élők magunkra vállalhatjuk a halottak adósságát, és törleszthetjük itt, a földön. Talán egy példa segíthet bennünket abban, hogy megértsük a búcsúk fontosságát és jelentőségét a tisztítótűzben szenvedő lelkek esetében.
Anyuka figyelmezteti a kisfiát, hogy ne menjen ki játszani az udvarba, mert esett az eső és csupa sár lesz a ruhája. A kisfiú mégis kimegy játszani, és anyuka előrelátása pontosan beigazolódik: a kisfiú sáros ruhával jön haza. Engedetlenségének két következménye van: az anya és gyermeke között megromlott a bizalom viszonya, valamint a sáros ruha, amelyet ki kell mosni. Mármost mi történik? Este, lefekvés előtt a kisfiú bocsánatot kér, amiért engedetlen volt, és anyuka természetesen megbocsát neki, minek következtében visszaáll a megingott bizalmi helyzet. Csakhogy megmarad a sáros ruha, amelyet elvben a kisfiúnak kellene kimosnia. De mivel erre képtelen, ezt valaki másnak kell elvégeznie. Ez esetben anyuka vállalja a munkát.
Az édesanya az Egyház. Minden bűnnel megromlik Istennel való bizalmi viszonyunk, de magunkra is bajt hozunk, képletesen szólva, besározzuk a ruhánkat. A megbocsátásban Isten visszaállítja a jó viszonyt, de a következmények orvoslását ránk bízza. Voltak szentek, akik egy életen át vezekeltek bűneikért, jóllehet tudták, hogy Isten megbocsátott nekik. A tisztítótűzben szenvedő lelkek már nem „moshatják tisztára ruhájukat”, ezt valaki másnak kell megtennie helyettük. Ezek vagyunk mi.
Ha tehát a végtelenül irgalmas Isten ilyen rendkívüli eszközt adott a kezünkbe, hogy segítsünk elhunyt felebarátainkon, akkor tényleg kegyetlenség lenne elfelejteni őket. Amikor pedig megszabadulnak szenvedéseiktől, biztosak lehetünk abban, hogy százszorosan viszonozzák majd a mennyországból az értük mondott imáinkat.
3 megjegyzés:
Éppen a napokban olvastam Martini jezsuita szerzetesnél, hogy mivel a Pulgatórium nem szentírási, hanem egyházi-hagyományi "fogalom", amelynek alapja az a remény(?), hogy Isten ad még esélyt, ezért inkább úgy lehetne elképzelni, hogy Isten ott nem bünteti (égeti, kínozza, stb...) a lelkeket, hanem elsősorban inkább "terápiát" alkalmaz, hogy rádöbbentse őket bűneikre és Istent határtalan szeretetére. Hiszen a büntetésnek önmagában semmi értelme nincs (csak néha gondolhatták így a középkor egyes fázisaiban és a 19. században).
A jezsuiták bölcseleti teológiaja néha hitellenes, ott van a KEK és a pápai megnyilatkozások, a Hittani Kongregáció előtt, a te bejegyzésed szerint, az könyv nem állná meg a helyét. Nem fogalom, hanem tény a purgatórium. Krisztus a mi bűneinkért halt meg, és aki megbánja és meggyónja a bűneit, annak valóban van "esélye" Reinkarnáció nincs, még egy esély nincs, micsoda megfogalmazás ettől a Martinitől ... Nem szeretik az emberek hallani az "ítélet" szót, már Szent Pál idejében is így volt: (ApCsel 24,25) "Amikor azonban az igazságosságról, az önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről beszélt, Félix megrettenve félbeszakította: „Most elég, mehetsz. Majd alkalomadtán hívatlak."
Isten Szent, nincs benne semmi folt, a lélek a háromszorosan Szent előtt látja minden foltját. Akik nem halálos bűnben halnak meg, azok önmagunktól mennek a purgatóriumba, ahol "tűzben" tisztulnak meg, ez a tűz pedig vágy Isten látása után, ezt jó elkezdeni már itt a földön. Minden bűnnek megvan a következménye, nincs miért áltassuk magunkat, a bűnbánat szentsége által Isten megbocsát, de a nyoma a lelkünkön. A KEK-ben bővebben és pontosabban olvashatsz erről: (1030-1032). Nem tudom vállalni a blogomon a hitoktatást:-))))
Nagyon sok szent, mint pl. Szent Fausztina nővér is LÁTTA a szegény lelkeket, akik ebben a tűzben égtek és imát kértek tőle.
Kár meglepődni, és elnapolni, hogy majd csak a halálunk után...
Nos, igenis fogalom egy tény meghatározására:). Elolvastam a katekizmust, de ott sincsen túl részletes leírás :). Nem a szenvedést kritizálja az ex-érsek, hanem az "önmagáért való szenvedés képét": nem egyszerű fizikai fájdalmakról van szó (pl. ha az ember megégeti a kezét), hanem inkább arról, hogy ahogy egyre tisztább a lélek, úgy lesz rajta az egyre csökkenő bűn is egyre feltűnőbb, így fájdalmasabb.
Megjegyzés küldése