(I.hét / Szombat)
„Áldjátok az Urat, Istenünknek kedves a dicsőítés.
Az Úr összegyűjti a szétszórt Izraelt,
meggyógyítja a megtört szívűeket és bekötözi sebeiket”
(Zsolt 147, 1-3)
1.„Az Úr arra vár, hogy irgalmazzon nektek, és fölkel, hogy könyörüljön rajtatok... Sion népe, nem kell többé sírnod. Az Úr irgalmas lesz hozzád, amikor meghallja kiáltó szavad; mihelyt meghallja, meghallgat” (Iz 30, 18-19). Izajás gyöngéd kifejezésekkel érzékelteti, milyen fáradhatatlan szeretettel szereti Isten az ő népét. Ezt a szeretetet azonban teljes mértékben a Messiásban mutatta meg, aki a legtökéletesebb módon testesíti meg mindazt, amit a próféták hírül adtak. „Jézus bejárt minden várost és falut... Amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve, mert olyan volt, mint a pásztor nélküli juhok: elcsigázott és kimerült” (Mt 9, 35-36). Jézus az Emmanuel, Isten, aki annyira szerette az embereket, hogy köztük verte fel sátrát, ápolta őket és meggyógyította sebeiket (Iz 30, 26).
Jézus azonban nemcsak föláldozta magát az emberekért, hanem barátait a vele való együttműködésre is hívja. Látva a vezetésre és segítségre szoruló tömegeket, „az aratni való ugyan sok - mondta -, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat aratásához” (Mt 9,37-38). „Kérjétek!” Az együttműködés első lépéseként Jézus ezt kívánja tanítványaitól; kérjenek a mennyei Atyától az egész világ számára elegendő evangelizáló munkást. Egyesekre az állandó ima feladatát bízza; ezek „még az apostolkodás égető szüksége esetén is megtartják kivételes helyüket Krisztus titokzatos testében... Isten népét titokzatos apostoli tevékenységükkel gazdagítják” (PC 7). Másokat viszont Jézus munkatársaiként közvetlenül aratásába küldi dolgozni: „Összehívta tizenkét tanítványát... megparancsolva nekik: Menjetek, hirdessétek, közel van a mennyek országa” (Mt 10, 5-7).
Különböző módokon ugyan, de minden keresztény meghívást kapott arra, hogy együttműködjék az üdvösség munkálásában; „a keresztény hivatás természete szerint apostoli hivatás” (AA 2). A Krisztustól megváltott kereszténynek magának is az üdvösség hírnökévé és hordozójává kell válnia.
2. Amikor Krisztus elküldte az Apostolokat, hogy hirdessék Isten országát, ezt mondta: „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok” (Mt 10, 8). Amikor a Mester meghívta őket, megadta nekik az üdvösséget: bűneik bocsánatát és ingyenes kegyelmét. Most rájuk ugyanez a feladat vár: hirdetniük kell testvéreiknek az Evangéliumot, meg kell világosítaniuk elméjüket, és a szíveket megtérésre kell késztetniük. Amint Jézus tette, nekik is törődniük kell az emberek fizikai gondjaival is: „A betegeket gyógyítsátok meg, a halottakat támasszátok fel, a leprásokat tisztítsátok meg, a gonosz lelkeket űzzétek ki” (8). Isten Fia, aki emberi testet akart magára ölteni, nagyon jól tudja, hogy az ember nemcsak lélekből áll; ő az egész személyt akarja üdvözíteni. Amint az embert nem lehet kiszakítani testéből, úgy nem lehet lelki javát szolgálni teljesen elvonatkoztatva az anyagi szemponttól. A tömeget tanító Jézus megszaporítja a kenyeret, hogy hallgatóit jóllakassa, megbocsátja a bűnöket s ugyanakkor meggyógyítja a testet, azt tanítja, hogy az üdvösségnek át kell ölelnie az egész embert, egyidejűleg rámutat arra az útra, amelyen a legkönnyebben meg lehet közelíteni az emberi szíveket. Tanítványainak, akik testvéreik üdvösségéért fáradoznak, azt az utat kell követniük, amelyet az emberekhez eljutó végtelen szeretet szabott meg.
Az emberiség üdvözítéséért megtestesült Jézus mindenben alkalmazkodott az emberek konkrét élethelyzetéhez; nos, az apostoloknak is mintegy így kell beletestesülniük testvéreik egzisztenciális körülményeibe és magukra venni azokat. Ez nemcsak a hivatásos apostolok - papok, szerzetesek, konszekrált személyek - feladata, hanem minden megkeresztelt hívőé. Az apostolnak nem kell szükségképpen szóval tanítania: elsősorban életével kell hirdetnie az Evangéliumot, szeretetével testvérei és minden rászoruló szolgálatával kell arról tanúságot tennie. A hívek ily módon működnek közre Isten üdvözítő akaratával, „földi életük szolgálatával hirdetve mindenkinek azt a szeretetet, amellyel Isten szerette a világot” (LG 41).
Uram, lelkemben ég a vágy, hogy Teremtőmnek semmiben se tegyek kedve ellenére, bármilyen csekélységről legyen is szó; s ha megtehetném, még a gyarlóságoktól is őrizkednék. Ha másért nem, már csak azért is szeretném teljesen elkerülni az embereket, s irigykedve gondolok azokra, akik a sivatagban élnek. Másrészt viszont óhajtanék a világban maradni, és azon dolgozni, hogy legalább csak egy lélek is térjen Istenéhez és dicsőítse őt.
Könyörülj rajtam, Istenem, s rendezd úgy a dolgot, hogy legalább némi részben teljesüljön vágyam: hadd szolgáljak a te dicsőségedre! Ne vedd tekintetbe azt, hogy nem érdemlem meg, sem azt, hogy természetem olyan nyomorult. Elég hatalmas vagy te arra, Uram, hogy a te szavadra a nagy tenger visszahúzódjék, a Jordán folyó megálljon s száraz lábbal engedje át Izrael fiait.
Nyújtsd ki hatalmas karodat, Uram... Nyilvánítsd ki nagyságodat egy gyönge nőben! A világ meg fogja érteni, hogy tőlem semmi sem telik ki, s Téged fog mindenért dicsőíteni. Kerüljön ez nekem bármennyibe is, hiszen magam akarom, hogy sokba kerüljön! Ha ezer életem volna, mind odaadnám azért, hogy csak egy lélekben is nagyobb szeretet gyulladjon fel irántad.
Avilai Szent Teréz, A belső várkastély VI. 6, 2—4
Forrás:
P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése