A nagy misztérium (IV. / 24)

(IV.hét / Kedd)

„Ó népek Királya, mindannyiunk vágyakozása,
Szegletkő, a két népet egybefoglaló: jöjj el,
és mentsd meg az embert, kit a porból alkottál!”

      1. A liturgia sürgető crescendoval fejezi ki az Üdvözítőre való várakozást, mintegy összegyűjti mindazok vágyát, akik a századok során szabadulást reméltek: „Ó népek Királya, jöjj el!” Ez a vágyakozás időszerű marad minden emberben, aki tudatában van annak, hogy szüksége van az üdvösségre; sóvárgását az Üdvözítő misztériumának elmélyítésében kell kifejeznie. Ez pedig azt jelenti, hogy a végtelen Szeretet misztériumába kell belehatolnia, az ugyanis a misztérium egyetlen magyarázata.

      „Isten szeretet” (1Jn 4, 16): benne és kívüle minden a szeretet műve. Mivel Isten a végtelen Jó, semmit sem szerethet önmagán kívül attól a vágytól indítva, hogy növelje boldogságát: önmagában van mindene. Isten boldogsága abban áll, hogy Isten önmagában szeret, végtelen jóságát és tökéletességeit ki akarja árasztani, teremtményeket akar, hogy mások is részt vegyenek életében. Isten így szerette az embert örök szeretettel, természetes és természetfeletti életet adva neki így hívta őket életre. Isten a semmiből alkotta meg az embert, gyermekének teremtette meg, arra rendelte, hogy részesüljön belső életében, örök boldogságában. Ez az állapot volt Isten végtelen szeretetének az emberre vonatkozó első terve. Amikor azonban az ember bűnbe esett, Isten, aki őt a szeretet egy aktusában teremtette, a szeretetnek egy még nagyobb aktusával meg akarta váltani.

      A Megtestesülés misztériuma tehát annak „a nagy szeretetnek” legfelső megnyilvánulása, „amellyel Isten szeretett minket” (Ef 2, 4). „Isten szeretete abban nyilvánult meg, hogy Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk. A szeretetnek nem az a lényege, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, s elküldte Fiát bűneinkért engesztelésül” (1Jn 4, 9-10). Miután természetes életet adott az embernek és természetfeletti életre rendelte, mit adhatott volna neki Isten még többet, mint önmagát, a testté lett Igét, hogy az megváltsa az embert a bűntől?

      2. Isten szeretet, magától értetődő tehát, hogy az ember javát szolgáló tetteinek története a szeretet, az irgalmas szeretet története. A teremtés és a megváltás terve „minden szeretet forrásából, az Atyaisten szeretetéből fakadt. Az Atya... nagy és irgalmas jótékonyságának szabadon teremtett, sőt érdemünk nélkül arra hívott meg, hogy osszuk meg vele életét és dicsőségét” (Ad Gentes 2). A terv első szakasza tehát: az ember öröktől arra rendeltetett, hogy szemlélje és élvezze Isten belső életét; a terv második része pedig: a Megtestesülés misztériuma.

      Ádám bűne tönkretette az emberiség természetfeletti állapotra való felemelésének első tervét: mindnyájan lezuhantak ebből az állapotból, az eredeti bűnhöz pedig mindenki hozzáadta a maga személyes bűneit. „Mindnyájan vétkeztek és nélkülözik Isten dicsőségét” (Róm 3, 23), mondja Szent Pál. Isten mindent megbocsáthatott volna, végtelen szentségéhez és igazságosságához azonban az illett, hogy megfelelő elégtételt kérjen. Erre pedig az ember teljesen képtelen volt. Ekkor teljesedett be Isten irgalmának legnagyobb műve; a második isteni Személy jött, hogy megtegye azt, amit az ember nem tudott megtenni. Íme az Ige, Isten Egyszülöttje, aki „értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért, leszállott a mennyből, megtestesült a Szentlélek erejéből, Szűz Máriától és emberré lett” (Credo). Isten irgalmas szeretete elérte legmagasabb pontját. Ha nincs nagyobb hálátlanság és nyomor a bűnnél, nem lehet nagyobb szeretet annál, amelyik ráhajol az elvetemültségre, hogy azt megváltsa, és így az embert visszavezesse eredeti ragyogó állapotába. Nem egy próféta vagy angyal által teszi ezt Isten, hanem személyesen: az egész Szentháromság műveli a Megtestesülést, amelynek során az Ige Személye emberi természettel kapcsolódik össze. Isten Fia jön, hogy megszabadítsa az embert, akit maga alkotott a sárból. A Teremtő, minden nép Királya személyesen állítja helyre keze művét és veti meg az Egyház alapját, amelybe minden szétszórt gyermekét össze akarja gyűjteni.

      Istenem, tégy méltóvá arra, hogy megismerjem azt a csodálatos misztériumot, amelyet a Szentháromság kimondhatatlan szeretete művelt: szent Megtestesülésed titkát; értünk történt ez, és ez volt üdvösségünk kezdete. A Megtestesülés egyrészt eltölt minket szeretettel, másrészt biztossá tesz minket üdvösségünkben. Ó fölfoghatatlan szeretet! Nincs ennél nagyobb szeretet: az én Istenem testté lett, hogy engem Istenné tegyen. Ó szenvedélyes szeretet! Hogy engem megújíts, fölvéve emberi természetünket, kicsivé tetted magadat. Mindazonáltal nem úgy tetted, hogy valami is hiányozzék belőled vagy Istenségedből... csak Fogantatásod mélységes titka mondatja velem ezeket a szavakat... Ó Fölfoghatatlanság, aki értünk érthetővé lett! Ó Teremtetlen, aki értünk teremtmény lett! Ó Elképzelhetetlen, aki értünk elképzelhetővé lett! Ó Kitapinthatatlan, aki értünk tapinthatóvá vált! Ó Uram, méltass arra, hogy meglássam csodálatos szeretetednek azt a mélységét, amelyet a szent Megtestesülésben közöltél velünk.

Folignói B. Angela, Il libro della. B. Angela

      Ó, Uram, hogy dicsérjelek, hogy adjak neked hálát szeretetedért? Annyira szerettél engem, hogy irántam való szeretetből beléptél az időbe, Te, aki az időt alkottad; a világban korodra nézve fiatalabb voltál sok szolgádnál, Te, aki a világban a legősibb vagy; emberivé lettél, Te, aki az embert alkottad; anyád teremtménye lettél, Te, aki őt teremtetted; azok a karok hordoztak téged, amelyeket te formáltál; azokat a kebleket szoptad, amelyeket te töltöttél meg; kisgyermekként sírtál a jászolban, Te, aki az Ige vagy, aki nélkül nincs emberi ékesszólás.

Szent Ágoston, Sermo, 188, 2

Útmutató az elmélkedéshez a Bevezetőben.

Forrás:

P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006