2009. dec. 18.

A családfa gyógyítása (Teológiai nehézségek -2)

A lelkiség fogalmának hiányos meghatározása

      Hosszú ideig tartotta magát az a vélemény, hogy a vallás tágabb fogalom, a lelkiség pedig szűkebb. Manapság azonban a lelki mozgalmak értelmezésének fényében úgy tűnik, mintha megfordult volna a helyzet. Pedig a lelkiség az egyéni, személyre szabott utak keresése, kérdések feltevése – a kérdések pedig mindig egyesítenek. Ezzel szemben a vallás válasz, s mivel minden válasz egyéni és személyes, a vallás széthúzó erő lehet (Jézus azt mondta, hogy az ő szavai miatt még családok is szét fognak esni).
      Az angol konvertita Ronald Knox szellemesen és nagyon bölcsen fogalmazta meg ezt az igazságot: „Helytelen azt mondani, hogy nekem van vallásom - Az igazság ennek az ellentéte, mégpedig az, hogy a vallás birtokol engem.” Oda vezet, ahová az ember nem is gondolja, mint ahogyan az Péter esetében történt: „Amikor fiatal voltál, felövezted magad, s oda mentél, ahová akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karod, s más fog felövezni, aztán oda visz, ahova nem akarod” - olvassuk az evangéliumban (Jn 21,18).
      A mozgalmakban, amikor népszerűsítik magukat, gyakran jelen van a haszonelvűség:Ha valamilyen problémátok van, ha lelketek békéjét keresitek vagy a házassági boldogságot..., megtaláljátok nálunk”. Krisztus Urunk azonban nem ígért könnyű megoldásokat. Néha az a benyomásunk, hogy a különböző mozgalmak tagjai még a kérdések feltevésének fázisában élnek, és nem készek arra, hogy elfogadják a vallás, az evangélium válaszait.

Vajon a nemzedékgyógyítás ellentétben áll-e a katolikus tanítással?

      Raniero Cantalamessa atya, a nagy biblikus és híres szónok határozottan állítja, hogy a családfa gyógyításának nincs semmilyen alapja a Szentírásban. Ő a családfa-gyógyítás jelenségét szélesebb szövegkörnyezetbe, az ún. lelki gyógyítások szférájába helyezi. Véleménye szerint az ilyenfajta gyógyítás tárgyai lehetnek többek között a múlt bűneinek következményei (rossz szokások, különböző függőségek, például a kábítószer- és az alkoholfüggőség, a nemi ösztönök fölötti uralomnak az elvesztése), továbbá a mélyen gyökeredző sebzettség, a fájdalmas emlékek, a szeretet hiánya a gyermekkorban, a tudatalattiba száműzött feloldatlan inhibíciók, amelyek most gátolják a lelki érést. Ezen a területen a pszichológia értékes segítséget nyújthat, különösen akkor, ha a pszichoterápiához imádság társul.
      A lelki gyógyítás más területeiről a szerző említést tesz önmagunk elutasításáról, az elkeseredettségről és az akarat hiányáról, hogy másoknak megbocsássunk, s végül a kiferdült emberi kapcsolatokról, a kommunikáció ellehetetlenüléséről a házastársak, a szülők, a szerzetesi elöljárók és alattvalóik közötti kapcsolatokban. Nincs a katolikus vallásban semmi sem, ami alátámasztaná a generáció-gyógyítás létjogosultságát. Ezzel szemben a családfa-gyógyításnak sok olyan eleme van, ami arra utal, hogy itt csak mágikus formuláról van szó, amely a Katolikus Egyház liturgikus elemeit használja, a szentmisét és az Eucharisztiát, hogy ily módon hitelességet biztosítson magának. Másrészt vannak itt teológiai nehézségek is.

A szentségek hatásának relativizálása

      A generációgyógyítás elutasítja a katolikus tanítást a keresztség szentségéről és a szentgyónásról. A gyermekkeresztség kiszolgáltatása alatt a pap imádkozik a gonosz lélek hatalmának megtöréséért. Abban az imában például, amelyre az evangélium felolvasása és az egyetemes könyörgések urán kerül sor, a pap imádkozik, hogy Krisztus kiszabadítsa a keresztelendőt a vélhetően jelen lehető gonosz léleknek a hatalmából, kimentse a sötétség birodalmából és megszabadítsa az áteredő bűntől.
      A katolikus tanítás szerint a gyermek ártatlan, amíg el nem jut értelmének használatára, azaz nyolcadik életéve tájáig. Ha előbb meghalna, hiszünk abban, hogy egyenesen a mennyországba jutna, mert az ártatlanság állapotában halt meg, hiszen nem követhetett el személyes bűnt. Ha elfogadjuk a generációgyógyítás szükségszerűségét, mondván, hogy az ősök rossz szellemei tovább élnek az utódokban, akkor el kell vetnünk a keresztség szentségét olyan formában, ahogyan a Katolikus Egyház értelmezi.
      A nemzedékgyógyítás inclusive tagadja az akarat szabadságát. Ha a személy, aki akarata ellenére elődei hatása alatt áll, és erről a hatásról tud, megszabadulhat tőle, ahogyan azt McAll könyve több helyen is kiemeli. Ebben az esetben a személyes szabadság tagadásával van dolgunk, aminek pedig az a következménye, hogy a személy nem is felelős tetteiért és viselkedéséért, hiszen minden a rossz szellemek hatása alatt áll.
      Amennyiben a személy nem felelős saját viselkedéséért, akkor nincs szükség a kiengesztelődés szentségére sem. A személy csak akkor érezheti magát bűnösnek, ha szabadon választotta a rosszat. A generációs szellem uralkodása esetében ilyen szabadság nem létezik. Képzeljünk el magunknak egy ilyen helyzetet, képtelennek is mondhatnánk, ha McAll könyve nem mondaná valósnak. Egy család négy nemzedéken át egy előd rossz szellemének a hatása alatt élt. Felmerül a kérdés, hogy hol volt Jézus ez idő alatt? Vajon ez idő alatt nem szabadított meg egyetlen lelket sem a bűntől és a megszállottságtól a keresztség és a gyónás által?
      Ha Jézus nem tudta megszabadítani ezeket a lelkeket a generációs rossz átkától, akkor ez azt jelenti, hogy ezek a lelkek kárhozatra voltak ítélve, még mielőtt megszülettek volna. A keresztség szentsége hiábavaló volt, a kiengesztelődés még értelmetlenebb, mert nem voltak felelősek ezért a bűnért, és nem lett volna, mit gyónniuk.

Nincsenek megjegyzések: