Ó Napkelet... (IV. / 23)

(IV.hét / Hétfő)

„Napkelet! Örök fény ragyogása, igazság Napja!

Jöjj le és világosíts meg minket,

kik sötétségben ülünk és a halál árnyékában!”

      1. „A szerelmem! Nézzétek, ő jön ott, ugrál a hegyeken és szökell a dombokon. Köszön s így szól szerelmesen: Kelj föl, Kedvesem, gyere szépségem!” (En 2, 8. 10). A Szentírás a házasság jelképét alkalmazva Istent jegyesként mutatja be, aki kezdeményez ;s közeledik ahhoz, akit szeret: Izraelt, a jegyeséül kiválasztott nemzetet, és találkozásra készteti. Mindebben annak előképét kell látnunk, ami beteljesedett, amikor az örök Ige, Isten Fia, testet öltve Mária szűzi méhében eljegyezte az emberi természetet.

      Ha ezért a magasrendű egyesülésért Krisztus az Egyház és benne minden megváltott misztikus jegyese lett, akkor a Názáreti Szűz a legkiválóbb jegyes, akit Isten Fia hív és kiválaszt magának: „Kelj föl, Kedvesem, és jöjj” (uo. 13). Mária válaszolt a hívásra, az Ige pedig misztikus jegyese s ugyanakkor igazi fia lett. A Szent Szűz azonban, bár teljesen elmerül ennek a csodálatos misztériumnak imádásában, megérzi, hogy ez a kimondhatatlan ajándék nem egyedül őérte van; érzi, hogy letéteményese annak, éspedig az egész emberiség számára. Készségesen minden benne felhangzó hívásra „útnak indult és a hegyekbe sietett” (Lk 1, 39), hogy felkeresse rokonát, Erzsébetet, akinek anyaságáról az angyaltól értesült. Nincs egyedül: a testté lett Ige van vele, vele együtt halad át a hegyeken, hogy találkozzék azokkal a teremtményeivel, akiknek üdvözítéséért jött. Mária így megkezdi küldetése teljesítését: Krisztust viszi a világba. Hallgatagon hordja őt, a benne élő Isten azonban kinyilatkoztatja magát. „Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, örömében megmozdult méhében a gyermek, maga Erzsébet pedig eltelt Szentlélekkel” (41).

      Mária arra tanítja a keresztényeket, különösen pedig az apostolokat, hogy Krisztust nem annyira szavainkkal visszük el testvéreinkhez, hanem inkább Istennel egyesült életünkkel, azzal, hogy magunkban teret engedünk Istennek, és hagyjuk, hogy növekedjék szívünkben.

      2. Mária azt a Krisztust hordozza, aki mint „az örök fény ragyogása és az igazságosság Napja” éppen felkelőben van. Ragyogása oly nagy, hogy nem tud rejtve maradni és tevékeny lesz anyja által: „Lásd, mihelyt meghallottam köszöntésed szavát - mondja Erzsébet -, az örömtől megmozdult méhemben a gyermek” (Lk 1, 44). Az Úr angyala ezt már előre megmondta Zakariásnak: „Feleséged, Erzsébet, fiat szül neked ... Már anyja méhében a Szentlélek fogja eltölteni” (Lk 1, 13. 15). Nos, ez most beteljesedett. Az előfutár már születése előtt megszentelődik Mária közvetítésével, aki viszont, hogy Isten Fia Anyja legyen, a kegyelem és a megszentelődés közvetítője lett nemcsak Keresztelő János, „az asszonyok fiai között a legnagyobb”, hanem minden idő és minden nép minden embere számára.

      A Szűz Anya annyira tiszta és áttetsző, hogy merő jelenléte is kinyilvánítja Krisztus ragyogását és világosságát. Az embereknek, akik „sötétségben és a halál árnyékában” ülnek, nélkülözik a fényt, és képtelenek annak befogadására, rendkívül nagy szükségük van Mária anyai közvetítésére. Mária az út, amely Krisztushoz vezet, Anya, aki szétszórja a sötétséget, és felkészíti a .szíveket a Megváltó befogadására. Ugyanakkor a keresztény példaképe is, akinek, miután befogadta Krisztust, tovább is kell Őt adnia testvéreinek. A keresztény életének is ilyen tisztának, áttetszőnek kell lennie, minden megnyilatkozásában Krisztust kinyilvánítania. A keresztény magatartásában Krisztusnak, „az örök fény ragyogásának és az igazságosság napjának” kell tündökölnie, szétoszlatnia a sötétséget, a kétségeket, a tévedéseket, az előítéleteket és bizonytalanságot mindazokban, akik talán azért nem hisznek, mert még nem találkoztak olyan kereszténnyel, aki hitelesen tanúskodott az Evangéliumról. Mária hatalmas közbenjárására támaszkodva a keresztény így imádkozik önmagáért és testvéreiért: „Ó Napkelet! Örök fény ragyogása, igazság Napja! Jöjj el, és világosíts meg minket, kik sötétségben ülünk és a halál árnyékában!”

      Szeretett anyám, aki oly tökéletesen hordoztad Jézust, taníts minket arra, hogyan hordjuk őt magunkban, miután magunkhoz vettük őt, és bennünk van, amint benned is volt testével. Mindig bennünk van, amint benned is volt, isteni lényével.

      Taníts, hogy ugyanolyan szeretettel, összeszedettséggel, csendes szemlélődéssel és imádással hordozzuk, mint te tetted...

      Taníts, Anyánk, hogy úgy utazzunk, amint te, elfelejtve minden földi dolgot, szemünket szüntelenül Jézusra függesztve, akit te, méhedben hordozva, szemléltél, imádtál, csodáltál. Mintegy álomban haladtál át a teremtmények között, mintegy felhőben láttál mindent, ami nem Jézus volt, miközben Ő, mint a nap, csillogott, szikrázott és ragyogott benned, átölelte szívedet és fénnyel töltötte be lelkedet.

Taníts, hogy úgy járjunk utunkon és az élet útján, ahogyan te jártál és tettél életed minden napján: észre sem véve a külső dolgokat, állandóan Jézusra szegezett szemmel. Ő világosítja meg lelkünket, mint valami tűzfolyam. Et nox illuminatio mea in deliciis meis. Ó, Istenem, hadd legyen minden, ami nem Te vagy, számunkra sötét éjszaka, és Te, egyedül Te világítsd meg lelkünk mélységét a Te édes ragyogásoddal.

Charles de Foucauld, Sur les fetes de l'année

Útmutató az elmélkedéshez a Bevezetőben.

Forrás:

P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006