Kilencedik nap (szombat)
„Jöjj Szentlélek, édességes vigaszunk...
Fáradottnak könnyülés, tikkadónak enyhülés,
sírónak vigasztalás.”
(Szekvencia)
1. „Mi magunk is bensőnkben hordozzuk a Lélek csíráit, sóhajtozunk és várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását. Mert megváltásunk még reménybeli” (Róm 8, 23-24). A Krisztus által már megváltott ember itt a földön még nem nyerte el a teljes és a végleges megváltást. Megváltása, mint mondja az Apostol, még csak reménybeli. Teste sem dicsőült még meg, mint Krisztusé, anyagi korlátai és a bűntől megsebzett természetének fogyatékosságai miatt sok küzdelemben és szenvedésben van része. A szenvedés állapota végigkíséri az egész emberi létet... Az újjászületésnek ez a gyötrelme a keresztséggel kezdődik, aztán a Szentlélek vezetésével - akinek csíráit magunkban hordozzuk - napról napra teljesebbé válik. Ezért, bár szenved, a keresztény soha nem borúlátó: a remény nem hiábavaló, a szenvedések nem haszontalanok, hanem ha Isten szeretetéért fogadjuk őket, a teljes újjászületés és a Krisztushoz való teljes hasonulás értékes eszközeivé válnak.
A Szentlélek csak a kereszt útján hasonlíthatja a megkereszteltet Krisztushoz és vezetheti el az életszentségre. Ezt tanítja a Zsinat is: „A különféle életformákban és hivatásokban ugyanazt az életszentséget ápolják mindazok, akiket Isten Lelke sürget és - engedelmeskedve az Atya szavának - követik a szegény, alázatos és keresztjét hordozó Krisztust, hogy részesei lehessenek az ő dicsőségének” (Lumen Gentium 41). A keresztény számára nincs az életszentségnek más formája, amely által részesedhetne Krisztus dicsőségében, mint a keresztjében való részesedés. Erre a szentségre a Szentlélek indítja az embert, Ő gyújtja fel szívében a Krisztus iránti szeretetet és érteti meg a szenvedés - Krisztushoz hasonlító - értékét. A lelki élet és Krisztus követése mélységeibe csak egy út vezet: a kereszt misztériumának megtapasztalása saját testünkben. Avilai Szent Teréz tanítása szerint a Szentlélek működése által létrejött legmagasabb kontemplatív kegyelmeknek is csak az a céljuk, hogy a lélek nagylelkűen hordozza a keresztet. „Ő Szent Felsége nem tehet velünk nagyobb jót, mint ha olyan életet ad, amely hasonló szeretett Fia életéhez. Ezért vagyok én arról meggyőződve, hogy e kegyelmekkel erősíteni akarja gyarló természetünket, és képessé akar bennünket tenni követésére a szenvedések útján” (A belső várkastély, VII, 4, 4).
2. „Jöjj, Szentlélek Istenünk... Ihleted ha fényt nem ad, emberszívben ellohad minden érő, minden ép” (Szekvencia). Az ember a mély szenvedés pillanatában látja meg legvilágosabban tehetetlenségét, semmi mivoltát. A Szentléleknek kell belé erőt öntenie és képessé tennie arra, hogy olyan kereszteket is derűvel hordjon, amelyek, emberileg szólva, nem hagynak teret a reménynek. „Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek – mondja Szent Pál. - A Lélek jár maga közben értünk szavakba nem önthető sóhajtozásokkal” (Róm 8,26). Ő maga válik a keresztény imájává, vele és érte imádkozik, kérését olyan könyörgés misztériumába öltözteti, amelynek az Atya nem tud ellenállni. Amikor a szenvedés súlya alatt görnyedő ember már képtelen az imára, még marad egy benső forrás: egyesülni szíve mélyén azokkal a titkos sóhajokkal, amelyekkel a Szentlélek fordul az Atyához, Őbenne és Őáltala ismételni Krisztus imáját: „Abba, Atya!... ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan Te” (Mk 14, 36).
A lelki élet menetében vannak olyan szenvedések is, amelyeket maga a Szentlélek okoz, mégpedig azzal a céllal, hogy a lelket megtisztítsa és bensőségesebben egyesítse Istennel. Amíg az ember csak maga akarja megtagadni önakaratát és Isten akaratához hasonulni, levetni a régi embert és minden rossz hajlamát, hogy Krisztusba öltözzék, soha nem éri ezt el, soha nem tudja magát teljesen megtagadni. Jó akaratához ekkor a Szentlélek társul, külső és belső próbáknak veti alá. „A Szentlélek erősen perzseli a lelket és megsemmisíti és fölemészti benne a tökéletlenségeket, vagyis a rosszra való készségeket. ... Így készíti elő a lelket az Istennel szeretetben való illő egyesülésre és az Őhozzá való alakulásra” (Keresztes Szent János: Az élő szeretetláng, 1,19). Lehetetlen, hogy mindez szenvedés nélkül menjen végbe, sőt ez a szenvedés olykor igen erőssé válik. Igen üdvös ez a szenvedés, mert ha az ember azt nagylelkűen elfogadja, véghezviszi a szív megtisztítását és alkalmassá teszi a kegyelem teljes beáradására. Az embernek nincs más dolga, mint hogy hagyja magát vezetni és teljes bizalommal ráhagyatkozzék a Szentlélek tevékenységére, aki nem azért teszi próbára és nem azért gyötri, hogy kínozza, hanem hogy végre elvezesse „Isten gyermekeinek szabadságára” (Róm 8, 21). Szabad lesz arra, hogy Istenhez tapadjon, hogy belépjen a Vele való közösségbe, hogy Vele „egy lélek legyen” (1Kor 6, 17).
Ima
Igazság Lelke, ismertesd meg velem az Igét, „emlékeztess mindarra, amit mondott”, világosíts meg, vezess, tégy Jézushoz hasonlóvá, hadd legyek „alter Christus”, azáltal, hogy megérteted és megszeretteted velem a keresztet, megadod nekem az ő türelmét, az ő alázatát, az ő engedelmességét; részesíts engem az Ő megváltó művében.
Ó emésztő Tűz, személyes isteni Szeretet, gyújts föl engem, égess, eméssz el, semmisítsd meg énemet, alakíts engem egészen szeretetedbe, juttass el a semmiig, hogy elérjem a mindent, hadd érkezzek el a „Hegy” csúcsára, ahol Isten dicsősége lakik, ahol minden béke és öröm a Szentlélekben. A szenvedés és a szerető szemlélődés által már itt a földön hadd egyesüljek bensőségesen a Szentháromsággal, arra várva, hogy majd a mennyben szemtől szembe szemlélhetem Őt, békében, örömben, az örök lakoma biztonságában.
Sr. Carmela dello Spirito Santo, Scritti inediti
Forrás:
P. Gabriele di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006
Mivel bensőségesen beszélgetni akarunk Istennel, kapcsolatban kell vele lennünk. Nos, ezt szolgálja az „előkészület”, vagyis az a gyakorlat, hogy Isten jelenlétébe helyezkedünk, egy rövid gondolattal feléje fordulunk.
Hogy meggyőződjünk Isten irántunk való szeretetéről, valami olyan hitigazságot választunk megfontolás tárgyául, amely nyilvánvalóvá teszi ezt a szeretetet. Ezért megfelelő szöveget olvasunk.
Az olvasás azonban nem elegendő; az olvasottakat reflexióval vagy elmélkedéssel el kell mélyíteni.
Valamennyi kinyilatkoztatott igazság kinyilváníthatja előttem Isten irántam való szeretetét, de ma arról a témáról akarok elmélkedni, amelyet az olvasásban kiválasztottam. Az elmélkedés „pontjainak” szép gondolataival segítek magamnak, mígnem a téma meggyőződésemmé válik, és szívemben, még talán ajkamon is felfakadnak a szeretet szavai.
Így kezdem el a beszélgetést Istennel: mindenféle módon (az állapotomnak leginkább megfelelő módon) mondogatom neki, hogy szeretem, hogy szeretni akarom, hogy haladni akarok szent szeretetében, hogy tettekkel, elsősorban szent akarata teljesítésével akarom bizonyítani szeretetemet.
Íme, eljutottunk az elmélkedő ima szívéhez.
Sokak számára ennyi elég is.
Vannak viszont olyanok, akik szeretik a változatosságot. Ezek számára az Istennel való beszélgetés meghosszabbítását szabadon választható módszerek teszik könnyűvé.
Miután az Úrnak ismét elmondtuk, hogy szeretjük őt, a hálaadásban kifejezzük hálánkat a tőle kapott jótéteményekért. Mivel meg vagyunk győződve arról, hogy annyi mindent kaptunk tőle, a felajánlásban szeretnénk viszonozni az Úr ajándékát: valami jófeltételt teszünk. Különben az ima végén ez mindig hasznos.
Ismerve kicsiségünket és gyöngeségünket, Isten segítségét kérjük.
Íme tehát a terézi módszer hét összetevője:
Két bevezető: előkészület (Isten jelenléte) és olvasás.
Két lényegi: elmélkedés és beszélgetés.
Három szabadon választható: hálaadás, jófeltétel és kérés.
Az elmélkedések erre a módszerre épülnek.
Először Isten jelenlétébe helyezkedünk, vagy olyan gondolatot keresünk, amely a lelket Istennel hozza kapcsolatba és őfelé irányítja.
Az olvasásban megragadjuk az elmélkedés „pontját”, témáját. Minthogy pedig sok benső életet élő ember naponta kétszer is elmélkedik, minden elmélkedés két témát kínál fel.
Aztán a lélek a már olvasott szöveg segítségével hozzákezd a megfontoláshoz.
Ezt követően spontán módon áttér a beszélgetésre; a terézi fogalom szerint ez az elmélkedő ima „szíve”, központja.
Elmélkedéseink különösen ezen a ponton kívánnak segítséget nyújtani. Ezért adtunk a „beszélgetéseknek” meglehetősen széles teret; a lélek természetesen szabadon azt választja, ami állapotának éppen a legjobban megfelel. Hogy a beszélgetéseket még hatékonyabbá tegyük, szent és lángoló lelkek szavait idéztük elsősorban. Gyakran szükség volt arra, hogy ezeket a szövegeket a beszélgetés céljának megfelelően némiképp módosítsuk; a forrást azonban mindig megjelöltük.
Ezekben a beszélgetésekben a szeretet kifejezései váltakoznak kérésekkel, hálálkodással stb., továbbá a lélek lendületét kézzelfoghatóvá alakító jófeltételekkel.
Szívből kívánjuk, hogy az így összeállított elmélkedések hatékonyan segítsék a lelkeket abban, hogy a terézi módszer segítségével előre haladjanak a benső imában.
A terézi lelkiség az isteni meghittség lelkisége, azt célozza, hogy táplálja és kiteljesítse a lelkekben az Istennel való bensőséges kapcsolatot. Ezt a célt elsősorban az elmélkedő ima módszerével lehet elérni; ezt az imát viszont az Istennel való bensőséges kapcsolatra irányuló vágynak kell jellemeznie.
Elmélkedéseink hangnemét tehát az Istennel való bensőséges kapcsolat mint cél határozza meg; amennyire csak lehetséges, ennek elérésében akartuk segíteni a lelkeket.
Egyébként a terézi lelkiség egyben tanítás is. Jézusról nevezett Teréz, a „lelki élet nagy mestere” mindig tudatosan gondoskodott arról, hogy a számára oly kedves emberek aszkétikus és misztikus életének meglegyen a szilárd tanbeli alapja; ezért szerette a Szent annyira a hittudományt. Ezért törekedtünk mi is arra, hogy ezeknek az elmélkedéseknek komoly teológiai alapot biztosítsunk. Mi több, úgy rendeztük az anyagot, hogy egy év leforgása alatt sorra kerüljenek a lelki élet főbb problémái, a belső élet valamennyi természetfeletti valósága.
A Szentlélek, aki a Szeretet Lelke, lakjék szívünkben, működjék bennünk és irányítson minket, „bőséges kegyelmi kiáradásával” gyújtsa fel bennünk a szeretet tüzét, hogy azzal behatolhassunk az isteni meghittség övezetébe. Mária, a Szép Szeretet Anyja, akinek lelke telve van kegyelemmel, és akit mindig a Szentlélek vezetett, nyerje el számunkra is a Szentlélektől, hogy tanulékony szívvel és a benső ima kitartó gyakorlásával mi is megvalósíthassuk az Istennel való bensőséges egyesülés csodálatosan szép eszményét.
P. GABRIELE di S. M. MADDALENA O.C.D.
Róma, 1952 Jézus Szíve ünnepén
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése