2010. máj. 15.

Az egység Lelke

Harmadik nap (Húsvét 7. Vasárnapja * C év *)
Szent Atya, add, hogy mindnyájan egy legyünk,
hogy a világ higgyen.
(Jn 17,21)
    
      Az utolsó húsvéti vasárnap liturgiáját a húsvéti misztérium csodálatos gyümölcsei szintézisének nevezhetnénk: a Szentlélek eljövetele, a tanítványok tanúságtétele, a hívek egysége, Krisztus végső visszatérése.
      Az első olvasmány (ApCsel 7, 55—60) a „Szentlélekkel eltelt” Istvánt mutatja be, aki a szanhedrin előtt tartott bátor beszéde után bepillanthatott az istenség szentélyébe: „Látom, hogy nyitva az ég és az Emberfía ott áll az Isten jobbján” (56). Ez az utolsó kijelentése nyitja meg számára a vértanúság útját. Ő az első tanítvány, aki Mesterét a halálig követi. Amíg Jézusnak a halálküzdelem sötétségén kellett átvergődnie, István elragadtatva szemléli a megnyílt eget. Ő már Ura borzalmas halálának gyümölcseit élvezi; Jézus a kereszten minden vértanú számára erőt érdemelt ki, mennybemenetele után pedig elküldte a Szentlelket minden hívőre. Istvánban bámulatra méltóan beteljesedik Jézus ígérete: „Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket és tanúim lesztek” (ApCsel 1, 8). Segítsék ezek a csalhatatlan szavak az üldözött keresztényeket.
      Van azonban egy másik módja is annak, ahogyan a keresztényeknek tanúskodniuk kell az Úr mellett, és ez testvéri egységük. Erről szól Jézus főpapi imájának utolsó része; ma ezt különösen meg kell fontolnia minden kereszténynek. Az Úr, miután imádkozott apostolaiért, imádkozik mindazokért, akik a következő századokban hinni fognak benne, és azt kéri számukra, hogy „legyenek mindnyájan egy. Amint te, Atyám, bennem vagy, s én benned, úgy legyenek ők is bennünk” (Jn 17, 21). A hívőknek kért egység mindenekelőtt egység az Atyával és a Fiúval, kölcsönös egységük egyetlen forrása. A megkeresztelt akkor nevezhető érett kereszténynek, amikor megéli az Istennel való személyes találkozást, és ez a testvéreivel való találkozásban árad ki. Az első találkozás az alap, a második fundamentuma, a második viszont az elsőnek látható és ellenőrizhető jele. Jézus akarata szerint a hívek Istennel és egymás közt megélt egységének olyan tökéletesnek kell lennie, hogy visszatükrözze a közte és az Atya közötti egységet: „egy legyenek, amint mi egy vagyunk” (22), és így „elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (21). Megdöbbentő, mennyire sürgeti ezt: „Én bennük, te bennem, hogy így ők is teljesen egy legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél, és szereted őket, amint engem szerettél” (23). Szinte azt lehetne mondani, hogy Jézus a hívekre bízza a világ hitét, egységük által nekik kell megmutatniuk azt a szeretetet, amellyel Isten szereti és üdvözíti az embereket. Félelmetes felelősség ez, s igen kevesen gondolunk rá! Hogy a hit annyira megfogyatkozott a modern társadalomban, annak nem az az oka, hogy a hívők között megfogyatkozott a szeretetben való egység? Ennek orvoslására csak egyeden eszközt ismerünk: teret adni Jézusnak, hogy teljesen bennünk élhessen - „Én bennük” - hogy Ő szeressen bennünk és Ő egyesítsen mindnyájunkat az ő szeretetében.
      Magától értetődik azonban, hogy a tökéletes egység csak a mennyben valósul meg. Itt, a földön, lehetetlen, hogy ne érezzük teremtmény voltunk korlátait. És mégis, fáradhatatlanul e felé a cél felé kell törekednünk, szünet nélkül Isten segítségét kérve. „Jöjj el, Úr Jézus!” (Jel 22, 20; 2. olvasmány) - a Szentírásnak azt az utolsó sóhaját ismétli az Egyház, várva az Úr végső visszatérését; addig is könyörög, hogy jöjjön és támogassa, szilárdítsa meg gyermekei testvéri egységét.

Ima
      Istenünk, Ura a világegyetemnek, nyomorúságunk ellenére jóságodban tégy minket méltóvá erre az órára. Add, hogy tettetés nélkül, őszintén egyek legyünk egymással, kössön minket össze a béke és a szeretet. Szilárdítsd meg egységünket isteni tudásod megszentelő tevékenységével, Fiad, egyetlen Urunk Jézus Krisztus, az Üdvözítő segítségével. Legyen tiéd az áldás és a dicséret a Szentlélekkel, a jóság éltető Lelkével együtt. Te egyetlen Fiaddal és a Szentlélekkel a béke, az irgalom, a szeretet, a megbocsátás és a jóság Istene vagy.
      Urunk, a te békéd, a te nyugalmad, a te szereteted és kegyelmed, istenséged irgalma legyen velünk és közöttünk életünk minden napján.
Preghiere dei primi cristiani, 301. 308

Forrás:
P. Gabriele di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006


Útmutató az elmélkedéshez:
      Mivel bensőségesen beszélgetni akarunk Istennel, kapcsolatban kell vele lennünk. Nos, ezt szolgálja az „előkészület”, vagyis az a gyakorlat, hogy Isten jelenlétébe helyezkedünk, egy rövid gondolattal feléje fordulunk.
      Hogy meggyőződjünk Isten irántunk való szeretetéről, valami olyan hitigazságot választunk megfontolás tárgyául, amely nyilvánvalóvá teszi ezt a szeretetet. Ezért megfelelő szöveget olvasunk.
      Az olvasás azonban nem elegendő; az olvasottakat reflexióval vagy elmélkedéssel el kell mélyíteni.
      Valamennyi kinyilatkoztatott igazság kinyilváníthatja előttem Isten irántam való szeretetét, de ma arról a témáról akarok elmélkedni, amelyet az olvasásban kiválasztottam. Az elmélkedés „pontjainak” szép gondolataival segítek magamnak, mígnem a téma meggyőződésemmé válik, és szívemben, még talán ajkamon is felfakadnak a szeretet szavai.
      Így kezdem el a beszélgetést Istennel: mindenféle módon (az állapotomnak leginkább megfelelő módon) mondogatom neki, hogy szeretem, hogy szeretni akarom, hogy haladni akarok szent szeretetében, hogy tettekkel, elsősorban szent akarata teljesítésével akarom bizonyítani szeretetemet.
      Íme, eljutottunk az elmélkedő ima szívéhez.
      Sokak számára ennyi elég is.
      Vannak viszont olyanok, akik szeretik a változatosságot. Ezek számára az Istennel való beszélgetés meghosszabbítását szabadon választható módszerek teszik könnyűvé.
      Miután az Úrnak ismét elmondtuk, hogy szeretjük őt, a hálaadásban kifejezzük hálánkat a tőle kapott jótéteményekért. Mivel meg vagyunk győződve arról, hogy annyi mindent kaptunk tőle, a felajánlásban szeretnénk viszonozni az Úr ajándékát: valami jófeltételt teszünk. Különben az ima végén ez mindig hasznos.
      Ismerve kicsiségünket és gyöngeségünket, Isten segítségét kérjük.

      Íme tehát a terézi módszer hét összetevője:
      Két bevezető: előkészület (Isten jelenléte) és olvasás.
      Két lényegi: elmélkedés és beszélgetés.
      Három szabadon választható: hálaadás, jófeltétel és kérés.
      Az elmélkedések erre a módszerre épülnek.
      Először Isten jelenlétébe helyezkedünk, vagy olyan gondolatot keresünk, amely a lelket Istennel hozza kapcsolatba és őfelé irányítja.
      Az olvasásban megragadjuk az elmélkedés „pontját”, témáját. Minthogy pedig sok benső életet élő ember naponta kétszer is elmélkedik, minden elmélkedés két témát kínál fel.
      Aztán a lélek a már olvasott szöveg segítségével hozzákezd a megfontoláshoz.
      Ezt követően spontán módon áttér a beszélgetésre; a terézi fogalom szerint ez az elmélkedő ima „szíve”, központja.
     Elmélkedéseink különösen ezen a ponton kívánnak segítséget nyújtani. Ezért adtunk a „beszélgetéseknek” meglehetősen széles teret; a lélek természetesen szabadon azt választja, ami állapotának éppen a legjobban megfelel. Hogy a beszélgetéseket még hatékonyabbá tegyük, szent és lángoló lelkek szavait idéztük elsősorban. Gyakran szükség volt arra, hogy ezeket a szövegeket a beszélgetés céljának megfelelően némiképp módosítsuk; a forrást azonban mindig megjelöltük.
      Ezekben a beszélgetésekben a szeretet kifejezései váltakoznak kérésekkel, hálálkodással stb., továbbá a lélek lendületét kézzelfoghatóvá alakító jófeltételekkel.
      Szívből kívánjuk, hogy az így összeállított elmélkedések hatékonyan segítsék a lelkeket abban, hogy a terézi módszer segítségével előre haladjanak a benső imában.

      A terézi lelkiség az isteni meghittség lelkisége, azt célozza, hogy táplálja és kiteljesítse a lelkekben az Istennel való bensőséges kapcsolatot. Ezt a célt elsősorban az elmélkedő ima módszerével lehet elérni; ezt az imát viszont az Istennel való bensőséges kapcsolatra irányuló vágynak kell jellemeznie.
      Elmélkedéseink hangnemét tehát az Istennel való bensőséges kapcsolat mint cél határozza meg; amennyire csak lehetséges, ennek elérésében akartuk segíteni a lelkeket.
      Egyébként a terézi lelkiség egyben tanítás is. Jézusról nevezett Teréz, a „lelki élet nagy mestere” mindig tudatosan gondoskodott arról, hogy a számára oly kedves emberek aszkétikus és misztikus életének meglegyen a szilárd tanbeli alapja; ezért szerette a Szent annyira a hittudományt. Ezért törekedtünk mi is arra, hogy ezeknek az elmélkedéseknek komoly teológiai alapot biztosítsunk. Mi több, úgy rendeztük az anyagot, hogy egy év leforgása alatt sorra kerüljenek a lelki élet főbb problémái, a belső élet valamennyi természetfeletti valósága.
      A Szentlélek, aki a Szeretet Lelke, lakjék szívünkben, működjék bennünk és irányítson minket, „bőséges kegyelmi kiáradásával” gyújtsa fel bennünk a szeretet tüzét, hogy azzal behatolhassunk az isteni meghittség övezetébe. Mária, a Szép Szeretet Anyja, akinek lelke telve van kegyelemmel, és akit mindig a Szentlélek vezetett, nyerje el számunkra is a Szentlélektől, hogy tanulékony szívvel és a benső ima kitartó gyakorlásával mi is megvalósíthassuk az Istennel való bensőséges egyesülés csodálatosan szép eszményét.
P. GABRIELE di S. M. MADDALENA O.C.D.
Róma, 1952 Jézus Szíve ünnepén

Nincsenek megjegyzések: