Eucharisztikus közösség

      Az első két lépés a mennyei Atya felé: szembenéztünk a cserbenhagyottság, a gyűlölet érzéseivel, és döntöttünk, leteszünk minden neheztelést és megszabadulunk rossz gyümölcseitől a szentgyónásban. Nincs többé akadálya annak, hogy Isten szeretetét megismerjük, elfogadjuk, és az megnyilvánuljon bennünk. A harmadik lépés: csatlakozás egy jézusi közösséghez. Senki nem képes egyedül megélni istengyermeki méltóságát, életében a jó gyümölcsök nem lesznek hatékonyak, ha magányos marad. Jézus sem egyedül járt, hanem az apostolok közösségében. A Szentháromság egy Isten is a három isteni Személyek közössége.

      A keresztség által Isten gyermekei lettünk, az Egyház tagjai, az Egyház közösség. De amikor jézusi közösséget emlegetek, akkor konkrétan egy imacsoportra, egy lelkiségi közösségre gondolok. Istennek és a testvéreknek szüksége van rád, de neked is rájuk. Ha gyengének és kicsinynek érzed magad, annál jobb, annál nagyobb szükség van rád!

      „Isten határozta meg minden egyes tag feladatát a testben, tetszése szerint. Ha valamennyi egy tag volna, hol volna a test? Így azonban sok a tag, de a test csak egy. A szem nem mondhatja a kéznek: „Nincs rád szükségem” vagy a fej a lábnak: „Nincs rád szükségem.” Ellenkezőleg, a gyöngébbnek látszó tagok sokkal szükségesebbek. (1Kor 12,18-22)

      Az az ima, amelyet Jézus megtanított tanítványainak, így kezdődik: „Mi Atyánk...”. Jézus a testvérünk: olyan Atyánk van, aki az Isten. Imánkban Jézussal az Atyához fordulunk, megszólítjuk... De ugyanakkor az is kiderül, hogy egy nagy család tagjai vagyunk, és ebben a családban sok más gyermek is van. Ennek a nagy családnak a feje az Atya, aki apai és anyai szeretettel szeret mindenkit. A katekizmusban ez gyönyörűen van kifejtve:

239 Amikor a hit nyelve "Atyának" nevezi Istent, két fő szempontra utal: Isten mindenek eredete és fölöttük álló tekintély, ugyanakkor jóságos, és szeretettel gondoskodik minden gyermekéről. Istennek ez a szülői jósága az anyaság képével is kifejezést nyer, [41] mely inkább Isten immanenciájára, valamint Isten és teremtése közötti bensőséges kapcsolatra utal. Így a hit nyelve az ember szüleivel átélt tapasztalatából merít, akik bizonyos értelemben Isten első képviselői számára. De a tapasztalatok szerint az emberi szülők hibáktól sem mentesek, s így eltorzíthatják az atyaság és anyaság képét. Ezért emlékeztetni kell rá, hogy Isten fölötte áll az emberi nemek közötti különbségnek. Ő nem férfi, nem is nő; Ő Isten. Fölötte áll az emberi atyaságnak és anyaságnak is, [42] jóllehet ezeknek eredete és mértéke: [43] senki sem Atya úgy, ahogyan Isten.

      Isten az örökkévalóság, a Mindenható, a mi Teremtő Atyánk. Megteremtette a szellemi világot, majd sor került az anyagi világ teremtésére, Isten bőkezűen bánt velünk. Végül megteremtette az embert a saját képmására! Istennek nagy öröme telt művében, „látta, hogy jó”. Az ember elkövette a bűnt, de éppen ezáltal tudta bizonyítani végtelen jóságát, továbbra is kedve telt abban, hogy a teremtményei, az emberek között élhessen, az ószövetségben prófétákat választott ki, nekik mondta el kívánságait, fájdalmait és örömeit, hogy azokat mindenkivel közöljék. Minden ember Isten remekműve, ne ítélj el senkit, ez olyan, mintha Isten fölött ítélkeznél, hiszen Ő minden embert a saját képmására teremtett, ki vagy te Hozzá képest? Isten akkor is szereti az embert, ha az már nem emlékszik Teremtőjére és Atyjára. Ahol csak ember is van, ott van mellette az Atya is, vár rá.

      Isten megígérte az embernek a Megváltó eljövetelét. Mindent megtett eljövetelének előkészítéséért, megmutatva szeretetét az előképekben. A Megváltó: az Isten. Isten az Atya, a Fiú és a Szentlélek. A Megváltó az Atya megbízásából jött az emberek közé, és a Földön az Atyát képviselte. Kinyilatkoztatta, megismertette és megszerettette Istent az emberekkel, mint Atyát. Most is ezt teszi Szentlelke által.

      “Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell fáradoznom?” (Lk 2,49) “Nem azért szálltam alá a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött.” (Jn 6,38)

      A Szentháromság mindig együtt van jelen. Jézus áldozatos, rejtett, munkás életet folytatott, majd hirdette az Örömhírt, s az Atya Őbenne mindent Vele együtt tett. A Nagyböjtben, amikor Jézus, Isten Fiának a szenvedéséről elmélkedünk, gondoljunk arra, valójában az Atya Jézusban Vele együtt szenvedett, és értünk szenvedett, igen, az Atya szenvedett a Fiúban! A kereszt az Atya számára is fájdalmas út, és számunkra a kereszt az az út amelyen felemelkedhetünk Szent Fiához, és Tőle egészen az Atyáig. Mindezt a Szeretet rendelte el. Majd Jézus feltámadása és mennybemenetele után az Atya elküldte nekünk a Szentlelket. Nincs életszentség Szentlélek nélkül.

      Van egy Atyánk, aki barátságos, végtelenül jó és irgalmas, mérhetetlenül gazdag. Mindig gondol ránk, közel van hozzánk és figyel ránk. Ő tart fenn minket. Mindent megad nekünk, amire csak szükségünk van, ha kérjük Tőle, Jézus tanította nekünk “kérjetek és adatik nektek!” Az Atya jó, Ő mindent megad, ami a javunkra válik, ha bizalommal fordulunk Hozzá.

      Külön ünnepe van a Szentháromságnak (Pünkösd utáni első vasárnap), Urunk, Jézus Krisztusnak több is van, a Krisztus Király ünnepe zárja az egyházi évet, ez nekem sokat mond. És ott van Pünkösd, a Szentlélek ünnepe. Érdekes, hogy külön ünnepe a mennyei Atyának nincs. Májusban van az Anyák Napja, de vajon mikor van az Apák Napja?

      A mennyei Atya mindig köztünk van, ő a világosság Atyja, megérti a mi gyengeségeinket, hiszen oly könnyen bűneinkkel, bukásainkkal falat emelünk Isten és magunk közé. Két végtelenül értékes eszközt adott segítségünkre, általuk jön felénk az Atya kitárt karokkal: a szentgyónásban és az Eucharisztiában. A bűnbánat szentségében Fia Szent Vére hull ránk, megtisztít minket, az Eucharisztiában egyesül velünk, egy lesz velünk.

      Az Egyház eucharisztikus közösség, ha nem lenne szentmiseáldozat, nem lenne Eucharisztia, nem lenne Egyház. Minden közösség egyúttal eucharisztikus közösség, a kolostorokban is, a lelkiségi csoportok is, sőt a családok is. Kétezer éve ezért jött el Jézus, hogy egyek legyünk Istenben, mint ahogy a Fiú és az Atya is egy, de ennek nem sok eredménye van. Azt mondhatnám, ez az Atya frusztrációja, hiszen gyermekei, az Ő remekművei pogányságban, gyanús szektákban tékozolják el istengyermeki szabadságukat, talán örök üdvösségüket is, mert nem ismerték fel Istenben, mennyire szeret minket, és köztünk maradt az Eucharisztiában. Éhen halnak a mennyei táplálék mellett. De majd egyszer egy Akol lesz és egy Pásztor, Jézus megígérte, hogy Egyházával marad, most is velünk van.

      Az Eucharisztiában egyesülünk Istennel: az Egyházzal, Krisztus misztikus Testével, és egyesülünk az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel. Ezt az igazságot Raniero Cantalamessa atya csodálatosan kifejti a „Megszentelődésünk forrása az Eucharisztia” című könyvében:

1. Krisztus testével és vérével való közösség

      „Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nemde a Krisztus vérében való részesülés? S a kenyér, amelyet megtörünk, nemde a Krisztus testében való részesedés?” (1Kor 10,16)

      Megszoktuk, hogy úgy értelmezzük ezeket a szavakat, ahogyan Krisztus teljes valóságát ismerjük: teste, vére, lelke és isteni mivolta által. Ez azonban vizuális görög filozófia, ami az embert három részletben el: testben, lélekben és szellemben. Nem világított rá eléggé arra a kapcsolatra, ami személytől személyig, élőtől élőig, teljestől teljesig közvetlenül és egyszerűen a közösségben valósul meg. A biblikus nyelvben a test és vér kifejezéseknek konkrét és történelmi jelentőségük van. Krisztus egész életét jelentik, pontosabban életét és halálát. A test nem annyira az ember egyik elvont alkotórészét jelenti, mint inkább egy létállapotot, vagyis a testben látható életet. Az egész embert jelenti, mint egyébként a „hús” kifejezés is, amit János használ az evangéliumában. Az Eucharisztiában a test Krisztus szolgaként tárja elénk, akire az alávetettség, a szegénység, a kereszt jellemző „hússá lett” Krisztust, aki értünk dolgozott, verejtékezett, szenvedett, imádkozott.

      A vér szó ugyanígy nem az ember egyik részének részét jelenti (a vér a test része!), hanem konkrét valóságot, pontosabban egy konkrét eseményt, a halált. Mégpedig nem szokványos, hanem erőszakos halált, a szövetségi áldozatok nyelvében pedig engesztelő halált (vö. Kiv 24,8). Nagyon fontos következtetést vonhatunk le ebből: nincs Jézus életének egy pillanata vagy megnyilvánulása sem, amit ne tudnánk újraélni és amiben ne tudnánk osztozni, közösséget vállalva Vele. Jézus egész élete ugyanis jelen van és átadatik a testben és a vérben. Egy helyen Szent Pál így foglalja össze Krisztus keresztjének misztériumát: „kiüresítette magát” (Fil 2,7). Lám, szentmisénket teljessé tehetné és beragyoghatná ez a mondat, különösen, ha olyan pillanatban celebrálunk vagy hallgatunk szentmisét, amikor valamilyen sérelemmel szemben lázong bensőnk, vagy amikor nehéz kötelességnek nézünk elébe. Jézus – mondhatjuk – kiüresítette magát, és én is ki akarom üresíteni magamat, meghalva magamnak és „indokaimnak”! Ez a valódi „egyesülés” Krisztussal.

      A belső fogékonyság vagy a pillanat szüksége szerint mellé állhatunk és fej fej mellett haladhatunk az imádkozó, a megkísértett, a fáradt, a kereszten meghaló, a feltámadó Jézussal. És nem csak képzeletben, hanem mert Jézus létezik és élő, még ha többé nem testben él is, hanem a Szentlélekben.

2. Aki egyesül az Úrral, a Szentlélekben eggyé válik Vele

      A Jeruzsálemi Szent Cirillnek tulajdonított híres beavató szentségekről szóló katekizmusban ez olvasható: „Azért adatott Neked a kenyér színe alatt a test, és a bor színe alatt a vér, hogy Krisztus testéből és véréből részesülve egy testté és egy vérré váljál Vele”.[1] Merész beszéd ez, de az egyházatyák tudták, hogy nem túlzás. Az igazság az, hogy az Eucharisztikus közösség mélysége minden lehetséges emberi megfelelőt felülmúl. Jézus a szőlőtő és a szőlővessző példájához hasonlítja. Valóban, igen szoros ez az egység. A tő és a vessző ugyanazon a keringésen, ugyanazon az életen osztoznak; ha a vesszőt levágják a tőről, elhal. De sem a tő sem a vessző nem „tudnak” egységükről, lévén lélek nélküliek. Máskor a jegyesekhez hasonlítja, akik, miután házasságra lépnek, „egy testet”[2] alkotnak (talán ez a legkifejezőbb példázat); de itt egy másik, alacsonyabb szintről van szó, a testről nem pedig a lélekről. A házastársak egy testet alkothatnak, de egy lelket nem, hacsak nem erkölcsi értelemben. „Aki azonban az Úrral egyesül, egy lélek Vele” (1Kor 6,17). Ebben áll az Eucharisztikus közösség ereje. Általa egy lélekké válunk Jézussal, és ez az „egylélek” a Szentlélek! A szentségben mindannyiszor az ismétlődik meg, ami a történelemben egyszer történt csak meg. A születés pillanatában a Szentlélek adja Krisztust a világnak (ugyanis Jézus Mária méhében a Szentlélek által fogant); a halál pillanatában pedig Krisztus adja a Szentlelket a világnak (Jézus meghalva „kilehelte lelkét”). Az Eucharisztiában hasonlóképp, az átváltoztatáskor a Szentlélek adja nekünk Krisztust, az áldozáskor pedig Krisztus adja nekünk a Szentlelket.

      „A Lélek által valósul meg a rokonság Istennel” - írja Nagy Szent Bazil.[3] Sőt, Szent Iréneusz azt mondja, hogy a Szentlélek „a mi magunk közössége Krisztussal”.[4] Egy modern teológus szavát használva, Ő a Krisztussal való kapcsolatunk „közvetlensége” (H. Mühlen), abban az értelemben, hogy közvetít köztünk és közte anélkül, hogy valamiféle válaszfalat képezne. Anélkül, hogy köztünk és Jézus közt valami is állna, mert Jézus és a Szentlélek - csakúgy, mint Jézus és az Atya - „egyek”.

Az áldozásban Jézus a Lelkét adva jön el hozzánk. Nem úgy, mint aki Lelkét adta egy napon, valamikor régen, hanem úgy, mint aki most az oltáron vértelen áldozatát bemutatva ismét „kileheli a Lelkét” (Jn 19,30). Így részesít minket Jézus lelld kenetében. Kenete kiárad ránk, vagy inkább mi merítkezünk benne: „Krisztus kiárad bennünk, és eggyé olvad velünk, megváltoztatva és átalakítva minket magában, mint az illatos kenet végtelen tengere a belé öntött vízcseppet. Ilyen hatásai vannak a kenetnek azokra, akik érintkeznek vele: nemcsak egyszerűen illatossá teszi őket, nem is csak belélegezteti velük az illatot, hanem lényegüket alakítja át abban az illatban, ami értük áradt ki: »Krisztus jó illata vagyunk« (2Kor 2,15).”[5]

      A „Lélek józan mámora” az Eucharisztia oltára körül alakul ki. Szent Ágoston az Énekek éneke egy részének magyarázatában írja: „»Megettem kenyeremet mézemmel« (Én 5,1): látod, hogy ebben a kenyérben nincs keserűség, hanem csak édesség? »Megittam boromat tejemmel együtt« (Én 5,1): látod, hogy tiszta örömről van szó? Ugyanis valahányszor iszol, bűnbocsánatban részesülsz és lélekben megmámorosodsz. Az apostol mondja: »Ne részegeskedjetek, mert a bor léhaságra vezet, inkább teljetek el Lélekkel« (Ef 5,18); aki bortól részegül meg, az támolyog és bizonytalan, de aki a Lélektől mámorosodik meg, az Krisztusban ver gyökeret. Szent részegség ez, ami a szívet józanná teszi.”[6] Ez az alapja Szent Ágoston híres felkiáltásának egyik himnuszában, amit a zsolozsmában ma is ismétlünk: „Igyunk örömmel a Lélek mértéktartó bőségéből!” (Laeti bibamus sobriam profusionem Spiritus.) A józan részegség nemcsak költői megfogalmazás, hanem jelentéssel teli valóság. A részegség hatására az ember mindig kilép önmagából, saját szűkös korlátai közül. De míg a fizikai részegségben (alkohol, drog) az ember kilép önmagából, értelmi szintje alá süllyed, szinte állati színvonalra, a lelki részegségben kilép önmagából saját értelme fölé, hogy Isten látókörében éljen. Minden áldozásnak extázisban kellene végződnie, ha ezalatt nem a különös jelenségeket értjük, hanem a véletlenszerűeket, olyanokat, amelyek a misztikus jelenséget kísérik, szó szerint az embernek önmagából való kilépését (extasis), a Pál szerind „már nem én élek” (Gal 2,20) értelemben.

      Amit az egyházatyák képletesen a részegséggel írtak le, azt Aquinói Szent Tamás racionálisabb kifejezésekkel fogalmazta meg: az Eucharisztia a „szeretet szentsége” (sacramentum caritatis).[7]

      Az élő Krisztussal való egyesülés nem történhet meg máshogy - magyarázza - csak a szeretetben. Ugyanis a szeretet az egyetlen olyan valóság, ami által két különböző ember, önálló létét megőrizve egyesülhet, hogy egyé legyenek. A Szentlélek azért a Krisztussal való egység, mert Ő az Isten Szeretete. Minden eucharisztikus egység, ami nem szeretetmegnyilvánulással ér véget, beteljesületlen.

      Csak akkor adom oda magam teljesen és végérvényesen Krisztusnak, aki magát adta értem, amikor egyszerű és őszinte szívvel tudom mondani, mint Péter: „Uram, tudod, hogy szeretlek!” (Jn 21,16)

3. »Én bennük, te bennem«; az Atyával való egység

      Az Eucharisztikus közösségben Jézuson és a Lelken keresztül végül az Atyához érünk. Jézus főpapi imájában így szól az Atyához: „Én bennük, te bennem, hogy így ők is teljesen egy legyenek” (Jn 17,23).

      Azok a szavak, hogy „én bennük, te bennem” azt jelentik, hogy Jézus bennünk van és Jézusban az Atya. Éppen ezért nem lehet a Fiút befogadni anélkül, hogy az Atyát be ne fogadnánk. A végső magyarázata ennek az, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy és elválaszthatatlan isteni személy, „egy lélek”.

      Poitiersi Szent Hilarius írja ennek kapcsán: „Mi egyek vagyunk Krisztussal, aki elválaszthatatlan az Atyától, de aki annak ellenére, hogy az Atyában marad, egy marad velünk. Így jutunk el mi az Atyával való egységhez. Ugyanis, Krisztus természetéből adódóan az Atyában van, mivel tőle született.

De Krisztuson keresztül mi is biztosan az Atyában vagyunk. Ő az Atya erejéből él, mi pedig az Ő emberi mivoltából élünk.”[8]

      Teológiai szabatossággal fogalmazva, az Eucharisztiában Jézus Krisztus, az Isten Fia természeténél fogva van jelen (vagyis kettős, isteni és emberi természetével) és személyesen is jelen van (mint a Fiú személye). Az Atya és a Szentlélek közvetlenül, csak természetüknél fogva vannak jelen (az isteni természet egységének erejében), de közvetve az erőben, vagyis az isteni személyek perikorézisének”[9] erejében személyesen is jelen vannak. Ugyanis a Szentháromság mindegyik személye magába foglalja a másik kettőt.

      A teljes Szentháromságnak erről az Eucharisztiában való jelenlétéről, amit a teológia elsődleges fontosságúnak emel ki, a szentek olykor látomásban győződtek meg.

      Az egyik nagy misztikus szentnek, Giuliani Szent Veronikának a Naplójában olvasható: „Látni vélem a legméltóságosabb Oltáriszentségben trónusán ülni a háromszemélyű egy Istent: a mindenható Atyát, a bölcs Fiút, a szerető Szentlelket. Mindannyiszor, hogy áldozunk, szívünk és lelkünk a Szentháromság templomává válik, és mivel Isten jön hozzánk, az egész mennyország jön el. Azt látva, hogy Isten a Szentostyába van zárva, egész nap magamon kívül voltam az örömtől, amit éreztem. Ha életemet kellene adnom ennek az igazságnak bizonyságául, ezerszer is odaadnám.”[10]

      Tehát, a Szentháromsággal titokzatos, de igaz és mély közösségre lépünk. A teljes Szentháromság van láthatatlanul jelen az oltáron. Épp ezt jeleníti meg Rubljov híres Szentháromság ikonja, amelyen az Atya, a Fiú és a Szentlélek, akik három angyal képében megjelentek Ábrahámnak Mamre terebintjénél valamiféle misztikus kört formálnak az asztalnál, és mintha így szólnának az őket nézőknek: „Legyetek egyek, mint ahogyan mi egyek vagyunk!”

Ima:

Miatyánk...

____________________________________

[1] Jeruzsálemi Szent Cirill, Catechesi mistagogiche (Beavaló szentségek katekizmusa), IV, 3 (PG 33,1100).

[2] „Egy húst” - forditó megjegyzése.

[3] Nagy Szent Bazil, Sullo Spirito Santo (Könyv a Szentlélekről), XIX, 49 (PG 32, 157 A).

[4] Szent Iréneusz, Adversus haereses, III, 24,1.

[5] N. Cabasilas, Vita in Cristo, IV, 3 (PG 150,593).

[6] Szent Ágoston, Sui sacramenti, V, 17 (PL 16,449 s).

[7] Vö. Aquinói Szent Tamás, Summa theologiae I-II, q. 28, a. 1; III, q. 78, a. 3.

[8] Poitiersi Szent Hilarius, De Trinitate (A Szentháromság), VIII, 13-16 (PL 10, 246 ss).

[9] „Áthatás”: a szentháromsági személyek egymásban levését nevezik így. – A fordító megjegyzése.

[10] Giuliani Szent Veronika, Diario (Napló), 1715 (vol. III, Cittá di Castello 1973, p.928).