A volt lelkivezetőm

      A kilencvenes évek elején ragaszkodtam az elsőpénteki szentgyónáshoz, most már igyekszem hónap végén megtisztulni. Hatalmas sorok voltak, még a mellékoltároknál is gyóntattak szabadon, főleg a nyugdíjas papok. Egy idő után mind Veres Imre papbácsihoz kerültem, és rám szólt, hogy ne papírról olvassam fel neki a bűneim, hanem szabadon gyónjak. De én a következő alkalommal is jól felkészültem – felírtam papírra, nehogy kifelejtsek valamit. A gyóntatószékbe mindig úgy léptem be, hogy nem tudtam melyik pap gyóntat, mert nem látszott. A következő alkalommal türelmesen várakoztam a soromra a szentmise alatt … még csak hat személy… három személy van előttem, egyszer csak a gyóntató pap hangosan felcsattan: “Kéremszépen, így nem lehet Istenről beszélni, maga mit gondol, miért jött ide?” Megrendülve ismertem fel Veres Imre papbácsi hangját! A szava járása volt a pergő jellegzetes “kérremszépen”, ezzel kezdte a mondatot, ha valaminek nyomatékot akart adni. Olyan hangosan “nevelte” a gyónót, hogy csak az nem hallotta, aki nem akarta vagy süket volt. A gyónó meg visszakiabált… Kétségbeesetten néztem a többi gyóntatószék felé, de szégyelltem kiállni. Az előttem levők sem léptek le, eldöntöttem magamban, üsse kő, utánam a vízözön. És pontosan az előttem levőre is rákiáltott: “Kéremszépen, ez Isten elleni bűn, ne okoskodjon!” Majd sorra kerültem én is. Dehogy mertem én a cetlit a bűneimmel elővenni! De nem kiabált rám, sem akkor, sem máskor.

      Egy idő után örömmel ismert fel, és elkezdett faggatni az életkörülményeimről, a sorsomról. Kezdetben alig találtam a szavakat, mert én csak a bűneimet akartam megvallani, hiszen gyónni mentem, nem igaz? Egyre nyíltabb lettem hozzá, és felismerte a kísértéseimet is. Azt mondta, aggályos vagyok, és erről szép lassan leszoktatott, például: “Kéremszépen, most mondja utánam: hiszem, hogy Isten a hibáimat nem tartja bűnnek, én Isten szeretett gyermeke vagyok. Amen.” Vagy “Kéremszépen, most imádkozzon: hiszem, hogy ez nem bűn, hanem kísértés volt, Isten segítségével nem egyeztem bele és többet nem is fog a gondolataimban még előfordulni sem. Amen.” Teremtő szava volt a gyóntatószékben, mindig megerősödve és megváltozva léptem ki. Feloldozás előtt röviden imádkoztunk. Elégtételnek legtöbbször valamilyen elmélkedést adott a Szentírásból, a Szűzanyáról vagy Szent Illés prófétáról, a kedvenc prófétája volt. Fájt a lába, sokszor se állni, se ülni nem tudott, idős is volt, a végén már a nagyobb ministráns fiúk támogatták, de soha egy zokszót nem hallottam tőle. 

      A csíksomlyói Pünkösdi búcsún a kolostor udvarán (is) rengeteg pap gyóntat. Egy alkalommal beléptünk (a fiammal), és szétnéztünk, melyik ferences atyánál a legrövidebb a sor, hétágúlag tűzött a nap. Elindultam, de füstbe ment terv: nem vettem észre, hogy Veres Imre papbácsi is ott ül és gyóntat. Boldogan intett: így hát az ő sorába álltam be. Ekkor jöttem rá, hogy Isten meghallgatta imáim, és az ő személyében egy szentéletű lelkivezetőt adott, nem én kerestem, a papbácsi “talált rám”. Ezalatt a négy év alatt annyit haladtam segítségével a lelkiéletben, hogy egyedül talán 20 alatt sem tudtam volna. Ezután tudatosan igyekeztem csak nála gyónni, hálát adtam Istennek ezért a kegyelemért, és még búzgóbban imádkoztam a papbácsiért.

      A bűnnel szemben szigorú volt, de nem a bűnössel szemben. Aki engedelmes volt neki, az haladt. Aki nem volt őszinte, annak a lelkivezetését nem vállalta, megérezte, ha le akarják vezetni, és ez elszomorította. Azt mondta egy alkalommal, ő már olyan öreg, hogy senki nem veszi komolyan, de én megnyugtattam: ő a mi dohogó Illés prófétánk, akinek füle van, meghallja, ne aggódjon. – Egy “halk” mosoly volt a válasz.

      Nem szerette, ha akadtak olyan hívők, akik „katolikusabbak voltak a Pápánál“, nem engedte, hogy kioktassák a botcsinálta „teológusok”. Azt sem szerette, ha más bűneit gyónják meg, ezzel kimagyarázva a saját bűneiket. Haragudott, ha valaki Istent okolta a bajokért, a szenvedésekért. Néha megdöbbenve jegyezte meg, hogy mennyire gyenge lett a székely ember hite, hogy sokan úgy élnek, mintha nem lenne Isten.

      A szentmisén látszott rajta, mennyire mérgesíti, ha a szent énekeket gyászosan elnyúzzák vagy nem a megfelelőre zendítenek rá. Ha nem volt kántor, tiszta, erős hanggal bele-beleénekelt a ritmust megadva, de legtöbbször hiába. Egyik szentmiséjén az is megesett, hogy a papbácsi rázendített egy énekre, volt egy idős konok néni, ő egy másikra, mindkettőnek zengő-érces hangja volt: a duettben a néni győzött.

      A halottak nyolcadát is tartotta hűségesen, kijárt a temetőbe minden szentmise után. Rendszeresen imádkozott, a zsolozsmát általában az Oltáriszentség előtt végezte a Szent József kápolnában.

     Veres Imre papbácsi által tanultam meg, hogyan kell imádkozni a végveszélyben. Az úgy történt, hogy kimentem Csíksomlyóra Nagyboldogasszony ünnepére, a déli búcsús nagymisére. Ilyenkor rengeteg a zarándok, a gépkocsi, a járdán alig lehet menni, fullad meg az ember a kipofogógáztól. Kiléptem a templomból és beálltam a kert fái alá az árnyékba. Néhány ismerőssel úgy gondoltuk, megvárjuk, amíg az autók javarésze elvonul. Veres Imre papbácsi is kijött a templomból, megáll az udvar közepén és odaint magához: Mivel megy haza? – kérdezte. Gyalog. Ne gyalogoljon, a barátok hazafuvaroznak engem, maga is elfér. Köszönöm – válaszoltam. (Erdélyben Assisi Szent Ferenc követőit "barátoknak" hívják). Azt már nem mertem megkérdezni, hogy lenne-e még hely másoknak is, ő sem ajánlotta. Közben beszélgettünk a kármelita közösségről: az ideiglenes fogadalmainkat az ő kezébe tettük le, egyáltalán nem volt megelégedve velünk. Ezalatt megérkezik a jármű is, egy piros duba, a volánnál pedig A barát, igen, A barát, nem csak úgy egyszerűen  egy barát. Szerintem a Szentlélek tartotta, hogy nem esett ezer darabra, mármint a duba. Ez a barát szikár, aszkéta, alacsony termetű, és egyszerű barát lehet, mert a szentmisén átváltoztatáskor letérdel, de áldoztatni mindig nagy áhítattal áldoztat. Nagy ritkán láttam a városban, valamelyik társával volt, biciklivel, és úgy hajt ki a meredek hegyen, hogy közben vígan fütyörészik, más még szuszogni sem tudna, sőt sokan leszállnak és tolják a biciklit.

      Szóval Veres Imre papbácsit feltették a barát mellé, én pedig felültem a papbácsi mögé. Elindultunk. Ha ő nem fél, hát akkor én minek féljek, bizonyára ismerős neki ez hörgő-zörgő duba. A gépkocsik szinte lépésben haladnak ilyen nagy ünnepekkor, amint említettem, rengetegen vannak. De a mi barátunk nagy sebességre kapcsolt és folytonosan előzött, az egyik kanyarban csak két keréken haladtunk, közben jókat fékezett, csikorogtak a kerekek. Természetesen a barát vígan fütyörészett. Kézzel-lábbal kapaszkodtam, hogy valahogy az ülésen megmaradjak, nagyokat döccentünk is.  Az út szélén néhol sánc, hajszálnyira húztunk el mellette. Megtanultam úgy imádkozni, ahogy még soha. A rally a püspökség előtt ért véget. A papbácsi itt lakott, amíg el nem került a Székelyudvarhely-i Papi Otthonba. Ott is halt meg 2005 március 15.-én 84 éves korában. Isten most sokszorosan megjutalmazza, amiért 57 évig becsülettel, hűséggel hordozta Jézus Krisztus igáját. Meg vagyok győződve, hogy a mennyben imádkozik értem, minden lelki gyermekéért, legyen áldott az emléke is.