Mindennapok: „Add nekem, fiam, a szívedet.” (Péld 23,26)

2010. febr. 16.

„Add nekem, fiam, a szívedet.” (Péld 23,26)

(„Isten jelenlétében” - 14.

Lelkigyakorlat a Feltámadásról nev. Lőrinc testvérrel)

Harmadik beszélgetés

1666. november 22.

32. Azt mondta, hogy lelki életének alapja Isten nagyra értékelése és megbecsülése a hitben. Miután ez meggyökeresedett a lelkében, már csak arra volt gondja, hogy hűségesen elutasítson minden más gondolatot, és minden tettét Isten iránti szeretetből tegye. Amikor néha hosszabb ideig nem gondolt rá, nem bánkódott emiatt, hanem bevallotta Istennek nyomorúságát, s azután minél hitványabbnak találta magát, annál nagyobb bizalommal tért vissza hozzá.

33. Azt mondta, Istent igen megtiszteli bizalmunk, és nagy kegyelmeket von le hozzánk. Nemcsak az lehetetlen, hogy Isten megtévessze, de még az is, hogy sokáig hagyja szenvedni az olyan lelket, aki egészen ráhagyatkozik, és föltette magában, hogy mindent elvisel érte.

34. Odáig jutott, hogy Istenen kívül nincs egyéb gondolata, amikor pedig valami más készül fölmerülni benne, vagy valamilyen kísértés közeledik, megérzi. Mivel Isten gyors segítségét tapasztalatból ismeri, olykor hagyja, hogy ezek előretörjenek, és amikor itt az ideje, Istenhez fordul, azok pedig nyomban eltűnnek. E tapasztalata miatt, amikor külső ügye adódik, nem gondolkodik rajta előre, hanem amikor a cselekvésre sor kerül, tiszta tükörként meglátja Istenben, amit éppen tennie kell. Bizonyos idő óta így jár el, minden előzetes aggodalom nélkül; mielőtt Istennek e gyors segítségét megtapasztalta volna az ügyeiben, előrelátással élt.

35. Nem tartja emlékezetében azokat a dolgokat, amelyekkel előzőleg foglalkozott, sőt még akkor is alig tud róluk, amikor éppen végzi őket: az asztaltól fölkelve, azt sem tudja, mit evett! De mindent egyszerű látásmódja szerint, Isten iránti szeretetből tesz, hálát ad neki, amiért igazgatja ügyeit, és számtalan más dolgot cselekszik érte. Mindezt nagyon egyszerűen, úgy, hogy Isten szerető jelenlétében állandóan megmaradjon.

36. Amikor külső elfoglaltságai kissé elterelik gondolatait Istentől, Ő küld neki valamilyen emlékeztetőt, amitől Istennek erőteljes érzete keríti hatalmába a lelkét, áttüzesíti, és néha oly nagy lángra lobbantja, hogy felkiált, és úgy elragadják az érzelmek, hogy félnótás módjára énekel és ugrándozik.

37. Közönséges elfoglaltságai közepette sokkal inkább egyesül Istennel, mint amikor ezeket elhagyja a lelkigyakorlat kedvéért, amelyből rendszerint kiadós szárazsággal kerül ki.

38. Azt mondta, nagy testi vagy lelki szenvedésekre számít, de a legrosszabb az volna neki, ha Istent érezhetően elveszítené, hiszen már olyan régóta vele van. Isten jósága azonban biztosítja afelől, hogy nem hagyja egészen magára, és megadja neki az erőt annak a rossznak az elviseléséhez, amit megtörténni enged: ezért aztán nem fél semmitől, és nem érzi szükségét, hogy bárkivel is a lelkéről értekezzék. Amikor ezt megkísérelte, mindig csak nagyobb zavara származott belőle. Meg akar halni, el akarja veszíteni magát Isten szeretetéért, és ebben semmilyen megértésre nem talál: a teljes Istenre hagyatkozás az a biztos út, amelyen mindig megvan a kellő világosság lépteink előtt.

39. Hűségesen kell cselekedni, és magunkat megtagadni kezdetben; azután már csak kimondhatatlan megelégedés vár. A nehézségekben nincs más dolgunk, mint Jézus Krisztushoz folyamodni és kegyelmét kérni, amellyel minden könnyű lesz.

40. Megállunk a vezeklésnél és mindenféle gyakorlatoknál, s elfeledkezünk a szeretetről, amely a cél; ez pedig fölismerhető a műveinken, s ezért van az, hogy oly kevés szilárd erényt lehet látni.

41. Nem kell sem éleselméjűség, sem tudomány ahhoz, hogy Istenhez menjünk, hanem csupán olyan szív, amely elszántan csakis neki vagy érte akar dolgozni és egyedül őt szeretni.

Uram, Jézus, a te végtelen jótéteményeidért adósnak érzem magam, sokszor elfeledkezem a célról, mintha a te ingyenes szereteted ki akarnám, vagy ki tudnám érdemelni pusztán gyakorlatokkal , szenvedéssel és okoskodással! „Csak egy a szükséges.” (Lk 10,42) Uram, te a szívemet akarod! Vonj magadhoz Jézusom, alakítsd szívem pusztaságát és szakadékait , a remény völgyeivé és kapuivá. Elég csak egy szó Tőled, és énekelhetek Uramról, Jegyesemről, és érezhetem, hogy egyedül Hozzád tartozom, békében minden emberrel, minden élő és élettelen teremtménnyel.

„Mert végre is meg kell osztanunk vele úgy a dicsőséget, mint a gyalázatot. Micsoda esztelenség volna, ha valaki csak arra volna hajlandó, hogy majd az uralkodásban osztozik vele, de a gyalázatból és szenvedésből nem akarná magára venni az őt megillető részt. Ne engedje Isten, hogy így gondolkozzunk, hanem ellenkezőleg, az érezze magát a legboldogabbnak, akit valamennyinél kevesebbre becsülnek. S ez valóban így is van, mert ha úgy viseli el ezt a bánásmódot, amint illik elviselnie, kijut neki a dicsőségből úgy ebben, mint az örök életben. Higgyétek ezt el nekem. Azaz hogy mit is beszélek: ne nekem higgyék el, mert hiszen maga az örök Bölcsesség mondja ezt. Édes leányaim, igyekezzünk annyira amennyire utánozni a Boldogságos Szűznek nagy alázatosságát; hiszen az Ő ruháját viseljük s pirulnunk kellene azon, hogy az Ő leányainak merjük magunkat vallani; mert bármennyire megalázzuk is magunkat, a mi fogalmaink szerint: nagyon is messze maradunk attól, ami egy ilyen Anya gyermekeihez és egy ilyen Jegyes aráihoz illenék.” (Avilai Szent Teréz, A tökéletesség útja, XIII. Fejezet)

Ima

„Ó, én irgalmas Istenem! Mit tegyek, hogy le ne rontsam azokat a csodadolgokat, amelyeket lelkemben művelsz? A Te műveid szentek, igazak, végtelen értékűek és mérhetetlenül bölcsek, mert hiszen maga vagy a Bölcsesség, Ha értelmem Veled foglalkozik, akaratom panaszra fakad, mert azt óhajtaná, hogy Téged egészen zavartalanul szerethessen. Az értelem pedig ezen csodadolgok között nem képes felfogni, hogy ki az ő Istene. Szeretné élvezni Őt, de nem látja módját, tekintve, hogy e halandó test kínos börtönében ül! Minden zavarja, annak ellenére, hogy valamikor az elmélkedésben éppen a Te csodadolgaid támogatták. Azok mellett annál feketébben tűnt elő az én számtalan hitványságom.” (Avilai Szent Teréz, A lélek fohászai Istenhez, I.2.)