Tegyük a fejszét a fák gyökerére

      Mikor az imáról beszélgettem vagy leveleztem, rájöttem, sokan nem fogják fel, hogy kéréseinket egy irgalmas Atyához intézik, Jézusban és Jézus által. Az Atyát félreismerik. Hosszú utat tettem meg én is, amíg a mennyei Atya szeretetét felismertem, a mélyből emelt fel engem.

      Az egyetemen a pedagógiát, mint fakultatív tantárgyat tanultam-, az énkép, az önismeret szó már akkor szöget vert bennem, sokszor feltettem magamban a kérdést: ki vagyok, és miért vagyok, de erről senkivel sem beszéltem. Tilos szak volt a kommunizmus idejében a pszichológia, de a pedagógia leple alatt pszichológiát is tanítottak. Hiányzott a természetfölötti alapja a kurzusnak: hogy az ember Isten képére és hasonlatosságára van teremtve. Kármel misztikusai is az önismeretet fontosnak tartották, de Isten tükrében értelmezték, gyakorolták.
  
      Nem vagyok szakember, csak a kurzus-emlékeim, és a tapasztalataim alapján írom mindezeket. Az interneten található pszichológiai magyar oldalak tűzdelve vannak ezoterikus elméletekkel, praktikákkal.

      Az életév első három évét nagyon hosszan taglalta a tanár, ennek a periódusnak a végére alakul ki az énkép, amely folyamatosan fejlődik. Egy éves korában kezd a gyermek függetlenedni az anyától, két éves korában önmagáról, mint harmadik személy beszél „a Baba éhes”, de három éves korában már azt mondja „Én éhes vagyok.” Belép az első tudatos dackorszakba. Ebben a korban a figyelme az apa irányába terelődik, és idealizálja akár egész életében, legyen fiú vagy lány az a  gyerek. Az apa képviseli a törvényt, a biztonságot. A gyereknek belső igénye, hogy minél többet legyen együtt az apával.

      Egészen 14 éves koráig mind a két szülőt idealizálja és utánozza őket. Utána kezdődik a második dackorszak, amit én személy szerint, mint anya, a rettenetes kamaszkornak nevezek.

      Olvastam valahol, hogy régebb a zsidóknál a gyermek tetteiért, egészen 7 éves koráig, csak a szülők felelnek, 7-14 éves korában a gyerek is, a szülő is felelős a gyerek tetteiért, 12 éves korától már felkészítik a teljes felelősségre. A gyermek 14 éves kora után egyedül felel a tetteiért Isten és ember előtt.

      Az énképnek három lényeges eleme van, és az érzéseken alapszik:

- elfogadottság (befogadottság, szeretet, emberi kapcsolatok, a „mi” érzése)

- önbecsülés (önértékelés, önuralom, érezzük, hogy helyesen cselekszünk, igazunk van)

- alkalmasság (remény, bátorság, kompetencia, tisztában vagyunk gyenge pontjainkkal)

      Ezek az érzések a gyermekkorban fejlődnek ki születésünktől fogva, és felnőttkorunkban, a felelősség éveiben, ezek az érzések határozzák meg viselkedésünket, reakcióinkat, vagyis a gyermekkori énképünk alapján.Ha az énkép hamis,  nincs bennünk derű és béke,  nem tudunk szeretet adni-elfogadni, állandóan küzdünk félelmeinkkel, bűneinkkel, botlásainkkal, vagyis a felszínnel, míg a gyökér rejtve marad.

      Sok prédikációt hallottam a tékozló, a lázadó fiakról, de szinte semmit a lázadó apákról, lázadó anyákról. Egyre inkább megbomlott az apa szerepe a családokon belül. Vannak apák, akik elhagyják a családot, meghaltak, vagy nem töltik be Istentől kapott feladatukat, vannak nevelőapák a második vagy sokadik alkalommal. Legtöbbször az anyára hárul az apaszerep is, ha egyedül marad, mint szülő. Abban a családban, ahol az anya a kapitány, megbontja a gyerekek lelki egyensúlyát, határozatlan és gyenge jelleműek lesznek, mert az ilyen anya a gyerekének korlátlan szabadságot akar biztosítani az apa (a normák) kárára. A férj a család feje, mint ahogy Krisztus is az Egyház feje. Az apák és az anyák ezt sokszor elfelejtik.

      Olvastam egy kimutatást, hogy az utóbbi évtizedekben a sok válás miatt a társadalmunk elnőiesedett, azért van ennyi sérült ember, annyi öngyilkos fiatal.

      A két világháború alatt százezrek maradtak apa nélkül, az anya sokszor egyedül nevelt fel 5-6 gyereket, de ép-egészséges lelkületű emberek lettek. Igen, de az apakép nem sérült, mert az apa hősi halált halt, a gyermek nem gyűlölte azt a másik nőt és az apját (ez bűn!), aki miatt édesapa nélkül maradt.

      Hol van apád? Nincs ideje rám... Nem szeret... Az is lehet, az apa egyszerűen nem tudja kimutatni szeretét gyermeke iránt, de a gyermek rosszul értelmezi.
      Apuka elment. Hátra marad a szégyen, a cserbenhagyottság, a „nincs szüksége rám senkinek” érzése, mindezt kivetítjük a mennyei Atyára.

      Életünk folyamán emberi kapcsolatainkban is érnek megpróbáltatások, befolyásolják énképünket,  de egy egészséges önismerettel rendelkező ember minden nehézséggel meg tud küzdeni Isten segítségével, és gyarapszik a kegyelmekben. Ha egy lelkileg mélyen sérült  ember a környezetében nem talál szerető, együttérző valakire, akkor magányában annyira kínzóak lehetnek ezek az érzések, hogy az értelme már nem tud megbirkózni velük, kétségbeesett lesz, depressziós, ami öngyilkosságba torkollhat. Ilyenkor az ördög is jelen van a bűn által, ő „a kezdettől fogva gyilkos”.

      Tény, hogy a kisgyerek számára a szülők jelképezik az Istent. Ha az apa hiányzik, vagy nem tölti be Istentől kapott hivatását, akkor a gyerek nehezen fog rátalálni a mennyei Atyára, esetleg egy távoli, rideg Személy marad számára egész életében.

      Ebben a nagyböjtben tegyük a fejszét a fák gyökerére. Fontos az ima, fontos a böjt, a jótettek, de mindez maradhat külső pótcselekvés, fontosabb önmagunkkal szembenézni a tükörben, ez a tükör pedig Isten. Ha életünkben kezeletlen sebek vannak, akadályozzák az Atya szeretetének megtapasztalását, másokat is megsebzünk, mert uralkodni akarunk, vagy döntésképtelen bólogató Jánosok leszünk, életünkben kétséges gyümölcsök teremnek, savanyúak. „A fejsze már a fák gyökerén van: kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt.” (Mt 3.10)

      Van erre gyógymód. A legelső az lenne, hogy szembenézzünk a cserbenhagyottság, a gyűlölet érzéseivel, és felismerjük Isten gondviselésének jelenlétét a múltban és a jelenben. Ezt megtehetjük az ima ideje alatt. Szent Ágoston, Avilai Szent Teréz, Kis Szent Teréz, visszatértek életük eseményeire, megfejtették értelmüket. Ez az út nem volt mindig könnyű. Tudták, hogy más átélni, ami történik, más dolog megérteni, hogy mit élünk-éltünk át, és ismét más kifejezni. Az említett szentek önéletrajzot írtak, és ez óriásit segített rajtuk, ők is olyan emberek voltak, mint te meg én. Ha az önismeret világosságát kérjük Istentől, megadja nekünk.

      A következőkben nem önéletrajzot, hanem Isten kegyelmeiről írok,  de óhatatlanul én is belekeveredek. Ezt a sorozatot két személyes barátnőmnek ajánlom.

      De az Istenben már meggyökerezett, erőslelkű olvasóm is,  próbáld meg észrevenni és segíteni a magára hagyott, megsebzett felebarátod, életet menthetsz.

Ima:

Miatyánk...