Mindennapok: Suszterszék [13]

2010. aug. 19.

Suszterszék [13]

„Amikor tehát alamizsnát adsz...” (Mt 6.2) „Te amikor imádkozol...” (Mt 6.6) „Te, amikor böjtölsz...” (Mt 6.17)

AZ ÚGYNEVEZETT TERMÉSZETFÖLÖTTI IMA

Ismeretes az a szép példabeszéd a lépcső alján kuporgó gyermekről, amelyet a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz mondott el novíciájának, a Szentháromságról nevezett Máriának: ő adta tovább nekünk: Egy kisgyerek, aki még alig tud járni, megpillantja mamáját a lépcső tetején, és szeretne feljutni hozzá. Ekkor - mondja Teréz - felemeli lábacskáját, de olyan kicsi, hogy az első lépcsőfokot sem éri fel. Ha feladja a küzdelmet, akkor a mamája azt hiszi majd, jó helyen van odalent, és ott hagyja. De ha továbbra is igyekszik, akkor sem jut feljebb. A mama fog lemenni érte, karjába veszi, és egyből felemeli a lépcső tetejére.

Teréz hasonlata zseniális, ráadásul pontosan beleillik Avilai Teréz gondolkodásmódjába. Ugyanis a Szentanya főművét, a Belső Várkastélyt két részből álló vázra építette fel: az első három lakás azt ábrázolja, mit lesz az istenkereső ember saját erejéből, a szokásos kegyelmi segítséggel. Ezek az erőfeszítések akár a gyermek mozdulata - szükségesek, de ugyanakkor alapvetően elégtelenek ahhoz, hogy valaki eljusson a beleöntött szemlélődéshez. A négy utolsó lakás pedig arról tanúskodik, mivé akarja tenni Isten az embert, amikor karon ragadja, és mintegy megízlelteti vele, hogy kicsoda Ő, az Isten; vagyis, más szóval, tisztán ingyenes kegyből közli magát azzal, aki saját erőfeszítéseivel nem tudott többet tenni, minthogy „jelentkezett” erre a tapasztalatra.

KERESZTES SZENT JÁNOS „ÉJSZAKÁI”

János a Sötét éjszakában (I. könyv IX. fej.) néhány olyan jelet ad meg, amelyek lehetővé teszik az Isten-kereső embernek - vagy még gyakrabban az illető lelki vezetőjének -, hogy felismerjen egy másik formát, amelyben Isten természetfölötti módon közölheti magát.

A lélek szárazságot érez, valami ürességfélét. Semmisem történik imája alatt. Ez az űr nyugtalanítja, s igyekszik olvasmányt hívni segítségül: a Szentírást vagy valamely lelki írót. De hamarosan leteszi a könyvet, nem bírja folytatni. Ebben a tehetetlenségi állapotban felteszi magának a kérdést, hogy nem valamiféle hűtlenség miatti büntetést szenved-e, hogy az Úr nem azért vonult-e vissza, mivel a lélek hűtlenül elhagyta. De nem. Kétségkívül vannak az életében gyengeségek, törékenységek. De ő szándékosan nem tagad meg Istentől semmit, még lényegtelen dolgokban sem. Végül ez a nyugtalanság azzal a vággyal jár, hogy a lélek még inkább szeretné szolgálni az Urat, hű maradni hozzá még akkor is, ha ez a szárazság nem akar véget érni.

Keresztes Szent János azt mondja, hogy itt a beleöntött szemlélődés hiteles formájáról van szó. Isten közli magát, valamiképpen kézzelfoghatóvá teszi, hogy ki Ő, de ezt negatív módon teszi: Ő a mindenen túli, akit nem lehet sem látni, sem érezni, sem megérinteni. Gondoljunk a már említett megkülönböztetésre: hitünket mi előzőleg emberi „funkcionálási” módunk szerint gyakoroltuk. Most, mondja Keresztes Szent János, Isten maga önti belénk világosságát. S mint az éji madár, mikor kiteszik a napfényre, mi is vakon pislogunk, belemerülve abba a sötétségbe, amelyet ő az érzékek passzív éjszakájának nevez.

Később - vagy akár egyidejűleg - egy másik éjszaka is bekövetkezhet, még nagyobb megpróbáltatást hozva, amelyet Keresztes Szent János a szellem passzív éjszakájának nevez. Az isteni fény, amely közli magát, bűnös állapotunkat mintegy a maga csupaszságában tárja elénk. A lélek ekkor tűrhetetlen fájdalommal érzi, milyen csökönyösen ellenszegül Istennek. Nem csupán túl kicsi és túl gyenge - mint az érzékek éjszakájában - ahhoz, hogy alkalmazkodjék az isteni fényhez, hanem ezen kívül még a bűn is rányomja bélyegét. Lényének egy része - sőt az adott pillanatban úgy érzi, hogy az egész - tisztátalannak, Istennel szemben állónak tűnik föl a szemében. Az ember mintegy saját poklát éli meg.

A valóságban ez inkább purgatórium. Mert a végtelen Szeretet közli magát így a lélekkel, és első ütemben kiélezetten érezteti vele, milyen távol van ettől a szeretettől. Ismeretes Keresztes Szent János hasonlata a tűzbe tett fatuskóról, amelynek, mielőtt élő lánggá vagy izzó parázzsá válna, sírnia kell, meg kell feketednie, füstölnie, pattognia kell.

Nagyon fontos, hogy az, aki ilyenkor a lelket kíséri, fel tudja ismerni ezt az átmeneti szakaszt. Szerzőnk szigorú szavakkal ostorozza azokat a gyóntatókat, akik nem tudják tiszteletben tartani a Lélek szabadságát a lelkekben, és páncélként erőltetik rájuk a rendszeres imádságot, amelyre pedig akkor teljesen képtelenek.

Egy korunkbeli nagy lelki vezető[1] még azt is leírta, hogy ezek a száraz szemlélődési formák gyakrabban tapasztalhatók a mi időnkben mint azok, amelyeket Jézusról nevezett Terézia leírt. Ez az atya az ötvenes években írt, s feltehetjük a kérdést, hogy most, a század végén, ugyanezt állítaná-e. De bárhogy nézzük is a kérdést, fel kell ismernünk a természetfölötti imának ezeket a - mondhatni - negatív formáit. Ez a felismerés annál is fontosabb, mivel ezek a tapasztalatok - tekintettel tisztító jellegükre - mindenféle megpróbáltatás alkalmával jelentkezhetnek: betegség, depresszió, munkahelyi vagy családi nehézségek stb.; következésképpen lehetséges, hogy semmit sem értünk a dologból, ha az események „természetes” értelmezésére szorítkozunk, és nem törődünk lelki dimenziójukkal.

Jegyezzük meg azt is, hogy Keresztes Szent János az „éjszakákat” elemezve nem kifejezetten arról beszél, ami a tulajdonképpeni imaidő alatt történik. Egy lelki állapotot ír le, egyfajta általános hangulatot. Maga Terézia sem különbözteti meg soha élesen a tulajdonképpeni imádságot és az imádságos életet. Úgyhogy mindaz, amit eddig leírtunk előfordulhat éppúgy az imádkozásra szentelt időben, mint a napnak, sőt az éjszakának bármely órájában.

AZ EGYESÜLÉSI IMA

Ismétlem, az eddig elmondottak, a természetfölötti imának aránylag gyakran előforduló formáira jellemzők. Még a lélek passzív éjszakája is többé-kevésbé sűrűn előfordul. Sok istenkereső magára ismerhet benne. Az Ötödik lakástól kezdve viszont leszűkül a keresztmetszet. Teréz megjegyzi, hogy a természetfölötti ima fajtái közül az ún. „egyesülési” ima már sokkal ritkább ajándék.

Miben áll ez? Egyházdoktorunk lángelméje mindig találó hasonlatokkal áll elő. Ezúttal a híres selyemhernyó-kép van soron (BV V,2). Ez a csúf, kövér, fakó, kúszó-mászó állat saját maga építi fel a gubót, amelybe beletemetkezik és meghal, majd újjászületik, mint kecses, fürge, tarka pillangó. Meglepő átalakulás, amelynek láttán Teréz lelkesedve ujjong. De még mindig kevésbé meglepő, mint az, amelyet az egyesülési ima hoz létre. Mert ilyenkor Isten alapjaiban ragadja meg a lelket és teljesen lefoglalja. Nem valamely adott tehetsége - akarata, értelme, képzelőereje - szegeződik az isteni tárgyra, hanem egész lénye foglyául esik, hatalmába kerül úgy, hogy valamennyi pszichikai tevékenysége megszűnik. Ennek általában az az eredménye, hogy az ember elveszti tudatát, önmagának, az időnek, környezetének tudatát. Mert mi - kivéve a természet törvényeinek ellentmondó esetet - „saját énünket” ténylegesen csak adott fizikai vagy pszichikai tevékenység révén tudjuk felfogni.

Az a lélek, amely ily módon „elmerült” Istenben, amikor magához tér, tudatában van annak, hogy az Egészen Más világába került be az imént, és maga is egészen átalakulva távozott onnan. Néha olyan keményen ragadják meg a lelket, (úgy érzi, „egy óriás karjai” közé került - írja Teréz), hogy már az életéért aggódik. És a történtek elmondására spontán Szent Pál szavai jönnek ajkára: „eltemettek minket Krisztussal, hogy mi is új életet éljünk” vagy „Krisztus a mi életünk” (vö. Róm 6,4; Kol 3,3).

Itt egy sokkal ritkább élmény előtt állunk, amelyet, éppen ezért sokkal nehezebb felismerni és megvilágítani. Teréz, miután leírta ezt az egyesülési imát, mindenekelőtt hatásait kutatja, híven az evangéliumi megkülönböztetési elvhez, miszerint gyümölcseiről ismerjük meg a fát. Az egyesülési ima annál a személynél, aki ebben a kegyelemben részesül, új élethez vezet, Krisztussal egyesült élethez. Nem mintha az ember gondolatvilágát mindig felszívná az Úré, ami lehetetlenné tenné az egyszerű feladatok elvégzését. De az akarat igen rugalmasan aláveti magát a Szentlélek legkisebb sugallatainak is, ahogyan azok minden percben megmutatkoznak.

Szerzőnk a hatodik lakásban folytatja azoknak a kegyelmeknek a leírását, amelyek - legalább is az ő esetében - ezt az egyesülési imát kísérik. Nagy hangsúlyt fektet az ilyen adományok affektív visszhangjára, ami megmutatja, hogy azok az ember lényét egészében, nemcsak a tudat szintjén, ragadták meg. Hozzáfűzi különböző természetű tapasztalatait - ezek egyébként nehezen férnek össze az imént említett tudatvesztéssel -, amelyek életének ezt a szakaszát kísérték, amikor is az egyesülési ima ajándékában részesült. Felsorolásában szerepelnek a bőségesen kapott képzeleti látomások - egészen belső látomások - bizonyos misztériumok mélységes megértése; amit ő intellektuális látomásnak nevez, valamint Krisztus jelenlétének észlelése, amelyet tanácsadói szintén intellektuális látomásnak neveznek, noha ő maga húzódozik ettől az azonosítástól (BV VI,8).

Keresztes Szent János a maga sajátságos kegyelme és géniusza szerint szintén hasonló tapasztalatokról beszél a Szellemi páros ének utolsó versszakában és főleg az Élő szeretetlángban.

Ezekről a kegyelmekről vagy az egyesülési imáiról szólva vajon valóban kivételes kegyekről vagy nagyon ritka élményekről kell beszélnünk? Láthatólag nem fordulnak elő minden egyes lelki életút valamennyi kanyarulatában. Mindazonáltal nem csak kanonizált vagy nyilvánvalóan kanonizálható szentek kapják ajándékba. Erre mutat annak az egyszerű embernek a tanúságtétele, aki még most sem tudja igazán, mi történt vele: „A közös imát mondtuk a kápolnában. Engem elfogott Isten jelenléte, ahogyan az néha előfordul velem. Jézus ott volt, én nem gondoltam többé semmire, de Ő ott volt, és én Vele voltam. Mikor ez megszűnt, meglepődtem: mindenki elment már. A többiek azt hitték, hogy aludtam. Én biztos voltam benne, hogy nem aludtam, de az alatt az idő alatt semmit sem éreztem már abból, ami körülöttem történt”. Mivel ismerjük az illetőt, és tudjuk, hogyan szokott viselkedni, joggal gondolhatjuk, hogy extatikus jelenségről volt szó.

Ami a képi vagy intellektuális látomásokat illeti, amelyekről Terézia beszél, ezek nem vonatkoznak közvetlenül az imaélet formáira. Mégis, úgy látszik, kapcsolatba lehet hozni velük bizonyos, ezúttal aránylag gyakori élményeket, amelyek az imádság folyamán vagy azon kívül észlelhetők.

Előfordul ugyanis, hogy egy adott szentírási szakasz, amelyet már olyan sokszor olvastunk, hogy kívülről tudjuk, imádság közben eszünkbe jut, és egészen új értelmet kap számunkra. Úgy érezzük, mintha „méretre”, egyenest ránk szabták volna, vagy pedig hihetetlen mélységgel rávilágít életünk egy adott aspektusára. Bergson mondására gondolunk, miszerint „a misztikus élet nem más, mint lángoló betűkkel olvasni újra a hit tanítását.”[2]

Hasonlóképpen egy evangéliumi jelenet látszólag jelentéktelen részletét egyszerre csak olyannak látjuk, mint ami mélységes hitigazságot tár fel előttünk. Jelentéshordozó képpé válik, amely valamely misztérium szívébe vezet be bennünket. Egy leány egyszer bizalmasan elmondta nekünk: Szerzetesi hivatását úgy kapta, hogy egyszerűen felidézte az Urat a Getszemáni-kertben, amint rátekint. Ez a belsejében „látott” jelenet Pascal mondását jelentette számára, aki ezeket a szavakat adja Jézus szájába: „halálküzdelmemben Rád gondoltam, véremnek ezt a cseppjét érted ontottam”. Ez a kegyelem harminc év elteltével sem vesztett erejéből. Valami hasonlóra céloz Lisieux-i Szent Teréz amikor leírja, milyen érzelmek fogták el egy vasárnap a szentmisén, látva, hogy a misekönyv mögül a keresztre feszített Krisztus vérző keze nyúlik elő. Ismételjük, itt nem „látomás”-ról van szó, amilyennek azt Avilai Teréz a hatodik lakásban leírja, hanem teljesen ingyenes természetfölötti kegyről, amelyet az Úr akkor ad meg, amikor akar.

Ilyenformán talán kézenfekvő az a gondolat, hogy a nagy misztikusoknak megadott látomáskegyelmek célja mintegy nagyítón át rámutatni ezekre az imént említett szerényebb kegyekre is, amelyeket az Úr viszonylag elég gyakran megad tetszése szerint. Ezek megint csak azok a „kis szemlélődés-csöppecskék”, amelyek esetleg észrevétlenek maradnának, ha egy Jézusról nevezett Teréz - vagy mások – kivételesebb látomásai világánál nem látnánk meg őket mintegy nagyító tükörben. De itt már néhány olyan teológiai kérdéshez jutunk el, amelyek rövid áttekintésünk végén felvetődnek.

Milyen legyen magatartásunk ezekkel a kegyelmekkel szemben?

Hogyan viselkedjünk, ha ilyen természetfölötti ima-kegyelmekkel találkozunk? A kérdésre csak árnyalt válasz adható. Két ellentétes buktatót kell kikerülnünk. Az egyik, ha azt mondjuk: „Ezek a kegyelmek még nem jelentik a szentséget, tehát nincs jelentőségük”, A másik: „Ezt kell kémünk Istentől, különben lemaradunk az üdvösség felé vezet úton”. Nézzük meg mind a két szempontot.

EZEK A KEGYELMEK MÉG NEM JELENTIK A SZENTSÉGET

Megállapítható, hogy az egyes szentek életében a természetfölötti ima-kegyelmek - s mindaz ami ezzel kapcsolatos - rendkívül változatos szerepet töltenek be. Páli Szent Vince, életrajzíróinak tanúsága szerint, állítólag nemigen ismerte ezeket az imaformákat. De nem hasonló dolog-e, ha valaki arra érez késztetést, hogy átvegye egy gályarab helyét, még ha ez nem is tartozik a tulajdonképpeni ima területére? Avilai és Lisieux-i Teréz életét összehasonlítva meglepő különbséget látunk a kettő között a minket foglalkoztató téma szempontjából. Utóbbinál a megszokottól nagyon kevés eltérés tapasztalható. Előbbinél kétségkívül nagyon sok, de ugyanaz az egyszerűség jellemző élete utolsó tíz évére, pedig ezek a tettekben leggazdagabb és legtermékenyebb esztendők. Holott mindkettő nagy szent.

Nem mondható tehát, hogy ezek a kegyelmek különösebben alkalmas ismertetőjegyek volnának az Istennel való egység fokának felbecsülésére. Ha ezt egyáltalán lehetséges - és szükséges - felbecsülni!

Ez annál is inkább igaz, mert az ilyenféle megnyilvánulásoknak, ha nem is az oka, de legalább is kedvező talaja lehet a vérmérséklet. Bizonyára nem helytelen azt állítani, hogy léteznek természetes adottságok a misztikus életre, sőt talán annak egyik vagy másik formájára. Arról nem is beszélve, hogy - az adott vérmérséklettel egyébként rokon - spirituális hagyományoknak is lehet befolyása. Marie-Eugéne atya egy alkalommal, amikor egy nagyszeminárium tanári testületével találkozott, a folyosón beszélgetés közben állítólag ezt mondta: „A Kármelben nemigen vannak stigmatizáltak. Az inkább a ferences hagyományban fordul elő. Nálunk inkább ima-kegyelmekről van szó”.

Itt titokzatos területen járunk, amely mélyreható vizsgálódásokat igényelne. Vonjuk le a végső következtetést Avilai Terézzel: Az Úr nem vezet mindenkit egyazon úton.... Habár ebben a házban mindenki imádságos életet él, abból legkevésbé sem következik, hogy mindenki szemlélődő. Ez lehetetlen volna, s ez a gondolat szolgáljon vigasztalásul annak, aki nem volna az. A szemlélődés Istennek rendkívüli ajándéka, amely az üdvösséghez egyáltalán nem szükséges ... az Úr nem kívánja azt tőlünk ... Az Úr ugyanis erős léleknek tekinti, mint olyant vezeti, s majd egyszerre adja meg neki odaát azt, amit idelent meg sem ízlelt (TÚ XVII,2).

Tehát egyáltalán ne törődjünk vele? Úgy gondoljuk, ez egy másik buktató, amelyet el kell kerülni.

EZEK A KEGYELMEK HASZNOSAK, SŐT ÉRTÉKESEK

Ha, mint láttuk, ezek a kegyelmek annak eszközei lehetnek, hogy Isten bensőségesen közölje magát a lelkekkel, semmisnek tekinteni őket azt jelentené, hogy semmibe vesszük Isten szeretetét és vágyát a teremtményével való egyesülésre. Egyébként Keresztes Szent János és Avilai Teréz habozás nélkül állítják, hogy ha nem jelentkeznek gyakrabban, az nem az Úr hibájából történik. Hallgassuk ismét Terézt: Habár mi, akik a Kármelnek ezt a szent ruháját viseljük, valamennyien arra vagyunk hivatva, hogy elmélkedjünk és szemlélődjünk ... kevesen vannak közöttünk, akik megteszik a magukét, hogy kiérdemeljék a drágagyöngyöt (a természetfeletti egyesülési imát), amelyről beszélünk ... Hogy az Ötödik lakásig jussunk, ahhoz nagyon sok (erény) szükséges, nagyon sok! Nem szabad a dolgot könnyen vennünk egy pillanatra sem! (BV V,l).

Tény, hogy ezek a kegyelmek értékesek. Értékük tehát már abból származik, hogy itt Isten közli önmagát. Emlékezzünk csak arra, mit mond Isten Áronnak és Mirjamnak, testvérükre, Mózesre vonatkozóan, akinek nem álmok vagy látomások formájában adta bizalmas közléseit, hanem szemtől szembe (Szám 12,6-8). De ezek a kegyelmek a gyümölcsei miatt is értékesek. Elég emlékeztetni a már említett örömökre, amelyeket Teréz gustosnak nevez, vagy azokra a fényekre, amelyek nem csak világítanak, hanem egyidejűleg melegítenek is, és megsokszorozzák a jó felé hajtó lendület erejét. S mit is mondjunk arról az egyesülési imáról, amely élvezőjét kövér féregből könnyű pillangóvá változtatja, vagyis egészen új életbe vezeti át, amelyben mindig az Úr foglalja el az első helyet?

Tehát a hatásuk alapján értékeljük majd ezeket a természetfölötti imaformákat és aszerint, hogy mennyire hasznosak magának a megajándékozott személynek vagy Isten népének. Mindenekelőtt megállapítható, hogy az Úr úgy jár el, mint az Énekek Énekében a Vőlegény: az ajtó előtt áll és kopog. Valaki, aki még megragadt a földi étkek iránti vágyakozásban vagy kísértést érez arra, hogy visszatérjen az egyiptomi húsosfazékhoz, most megkapja ezt a kegyelmet: pontosan a gustost. Az Úr kétségkívül meg akarja vele ízleltetni az isteni dolgok zamatát, hogy elfordítsa ezektől a hamis étkektől, a repedezett ciszternáktól, amelyeket Jeremiás emleget. Aki csak pasztorációs munkát végez napjainkban, és kapcsolatban van a sokat emlegetett „újrakezdőkkel” - felnőttek, akik, miután mindenféle és fajta tan területére elkalandoztak, megtalálják, vagy újra fellelik a keresztény élet útjait -, megállapíthatja, hogy ezek az emberek gyakran átélnek egy kezdeti időszakot, amelyben sok kedvezmény „adatik” számukra: az öröm az Úr szolgálatában, nagylelkű nekibuzdulások, könnyen megvalósítható összeszedettség stb. Erről a jelenségről részben a pszichológia törvényei is beszámolhatnak, de megállni ennél a magyarázatnál rettentően leszűkítő értelmezés lenne.

A kegyelemben részesülő személy lelki előrehaladásából tehát megérthetjük az okát ezeknek az isteni adományoknak. De senki sem áll szigetként magában. Az a lélek, amely felemelkedik, felemeli a világot, és teológiai szempontból teljesen józan felfogás a természetfölötti ima-kegyelmeket és mindazt, ami ezeket kíséri „karizmának” tekinteni a szó technikai értelmében, vagyis Isten népe javára adott kegyelemnek.

A kegyelmekben részesülő személy ugyanis valóban tanúvá válik. Tapasztalatból beszél, mutatis mutandis elővehetné André Frossard kijelentését: „Isten létezik, találkoztam vele”. Lángoló tapasztalata felmelegít mindenkit, aki a közelébe kerül. Ez a melegség maradhat félig meddig rejtett, mégis szerény megvalósulása annak, amit Bergson ír a misztikusokról: létezésük hívás. Visszatérve ahhoz, amit a mi keresztény Nyugatunk él meg néhány évtizede, észrevehető, hogy az előbb említett „újrakezdők” közül sokan úgy jutottak el a hithez, hogy kapcsolatba kerültek karizmatikus megújulási csoportokkal, s ott találtak tanúkat, akik olyan fajta élmények nevében éltek és beszéltek, amelyekben nem nehéz felfedezni Avilai Teréz második és harmadik öntözési módszerét.[3]

Mit mondjunk most az egyesülési imáról és az ehhez kapcsolódó kivételesebb adományokról? Nem találhatunk-e ismét kulcsot a magyarázatra abban, amit Teréz az Ötödik lakásnál ír? Miután beszélt az egyesülési ima hatásairól, nevezetesen az akaratnak Isten akaratához való teljes és rugalmas alávetéséről, hozzáteszi: Ez az az egyesülés, amelyre egész életemben vágyódtam; ez az, amelyért folyton imádkozom az Úrhoz; ez a legvilágosabb és a legbiztosabb (BV V,3). Isten akaratát teljesíteni minden pillanatban: ez a szentség. S Teréz, mikor befejezi a természetfölötti egyesülési ima leírását, úgy mutatja be azt mint a „rövidebb utat” a szentség eléréséhez (BV V,3), ennek a szabadságnak az eléréséhez, amellyel, levetve „a régi embert”, a lélek tökéletesen Isten kezébe adja magát.

Ennek alapján nem állíthatjuk-e, legalábbis mint hipotézist, hogy ha a Szentlélek egy embernek, legyen az férfi vagy nő, megadja ezt a „rövidebb utat”, ezt azért teszi, mert különleges küldetésre szánja: szerzetesrendet kell alapítania, mint Avilai Teréznek; befolyást kell gyakorolnia a történelem menetére, mint Sienai Szent Katalinnak vagy Szent Johannának; vagy egyszerűen, Lisieux-i Teréz vagy Lourdes-i Bemadette és még sok más személy módjára, jelentős ideig hősi fokon kell gyakorolnia az erényeket. Úgy, hogy az Egyház esetleg elismerje szent voltát, és oltárra emelje, mint a keresztény élet tökéletes modelljét Isten népe számára. „Részegítő ital lehetetlen küldetéshez” - írhatnánk ezekről a magasabbrendű kegyelmekről. Nem állíthatjuk, hogy az ilyen kegyelmekben részesülő misztikusok kanonizált szent lesz - a kanonizációban egyéb, köztük emberibb tényezők is közrejátszanak -, de a „kanonizálhatók” tömegébe tartoznak, akiknek a kisugárzása, ha szerényebb is, de tény és való.

„Lehetetlen küldetésről” beszéltünk. Embernek lehetetlen, de lehetséges Istennek, hogy őrült szeretetet gyújtson egy emberi szívben. Olyan szeretetet, ami Ő maga, Isten. Ez azt is jelenti, hogy azoknak, akik ebben a szeretetben részesülnek, tisztán emberi szempontból, nem szükségképpen irigylésre méltó a sorsa. Útjuk nem lesz mentes rendkívüli nehézségektől. Az igazi szeretet - legalább is ezen a világon - mindig egyidejűleg öröm és szenvedés. A rendkívüli szeretet rendkívüli örömmel, de egyben rendkívüli szenvedéssel is jár. Ami bizonyára elegendő volna ahhoz, hogy lehűtse a lelkesedését azoknak, akiket esetleg megkísért a féltékenység a másoknak nyújtott kegyelmek láttán. Egyébként ezt jelenti Jézus válasza Zebedeus fiainak, akik az első helyekért versengtek Őmellette: „Tudtok-e inni a pohárból, amelyből én iszom?” (Mk 10,38).

Ennek azonban nem szabad megállítania a nagylelkűeket, az őrült szerelem várományosainak lendületét. Az Úr - ingyenes - ajándékaira szemet vetni nem ugyanaz, mint késznek lenni mindarra, amit csak Isten akar, sőt felvágyni a szeretet csúcsaira, bármilyen formát öltsenek is. Ez utóbbi magatartás véleményünk szerint elkerüli a fent említett két zátonyt. Isten azt akarja, hogy szentté váljunk, vagyis akaratunkat minden percben és mindörökre összhangba hozzuk az övével. Ha tetszésére van, hogy valamilyen misztikus kegyelmet adományozzon nekünk, képesek leszünk megbecsülni a maga értéke szerint a nekünk nyújtott kegyet. De távolról sem látunk benne tökéletességi bizonyítványt, hanem felismerjük, hogy népe javára bízta ránk ezt a talentumot és vele a felelősséget is.

______________________________________
[1] Jézusról nevezett Marie-Eugéne atya: Látni akarom Istent, Éditions du Carmel, 1973, p. 518.

[2] Bergson: Les Deux Sources de la Morale et de la Religion, Paris, Alcan, 1932. p. 253.

[3] A karizmatikus megújulást csak példaként említjük, nem úgy, mintha kizárólag itt fordulnának elő ezek a jelenségek.

RÖVIDÍTÉSEK

Szent Terézia műveit a következő rövidítésekkel jelöltük:

LSZ Lelki számadások (1560-1581)
Ö Önéletrajz (1562)
TÚ A tökéletesség útja (1566-1567)
A Alapítások könyve (1573)
IK Isteni kegyelmek (1569-től)
ÉN Gondolatok az Énekek énekéről (?)
BV A belső várkastély (1577)
L Levelek

Az idézett részeket Szeghy Ernő OCD fordításában közöljük.

______________________________________

Forrás: Sarutlan Kármelita Nővérek, Pécs, 2002