A városban két könyv lett igen felkapott, és forog közkézen, hetek óta egyébről sem hallok:
WM. Paul Young: A Viskó
Nina Pavlova: Vérvörös Húsvét
A Viskót már sikerült kiolvasni. Érdekfeszítő regény, és felsejlik benne Isten ingyenes és végtelen szeretete, arra buzdít, merjünk Vele kapcsolatba lépni, merjünk szeretetben élni Istennel és felebarátainkkal. Mellesleg kiderül a könyvből, hogy Istennek semmi köze a valláshoz (sic!). Van benne egy alig burkolt Egyház- és papellenesség. Mint általában a mai trendi lelkiségi könyvekben, a szerző Bibliája mintha csonka lenne, ezért a regény meseszerű marad, sőt akár veszélyes olvasmány is lehet a gyenge hitűeknek, hiányolom az Istennel való kapcsolat és üdvösségünk alapjait, „szikláit”.
- Szent Péter elsőbbségét:
„Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt.” (Mt 16,18)
- az Eukarisztiát:
„De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne.” (Jn 6, 54-56)
- a bűnbánat szentségét: Jézus, a zárt ajtók Ura, feltámadása után azt mondta az apostoloknak:
„Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.” (Jn 20,21-23)
- a kegyelemmel teljes Máriát, a Szűzanyát, az Isten Anyját. (Lk 1,30-35)
A második könyv olvasására is „feliratkoztam”, elmondták: három ortodox vértanú szerzetesről van szó benne, akiket egy sátánista meggyilkolt Húsvét éjszakáján. A könyv elolvasása után (mind katolikus testvérek!) imádkoztak a fenti vértanúkhoz, és meglepő imameghallgatások, csodás dolgok történtek szinte rögtön.
A fatimai próféciák beteljesülését látom mindebben. Azt nem mondja a Szűzanya, hogy az ortodoxok katolizálnak, hiszen ők is nagy Mária tisztelők, szentségeik számunkra is érvényesek. Az egyházszakadás után megőrizték a szentatyák hagyományait, van bennük valami megrendítő ősi misztikum, csodás ikonjaik ma is olajat árasztanak. A Szentatyánk is eleven lexikona patrisztikus hagyománynak, katekéziseiben, műveiben felemlegeti. Tehát fatimai Szűzanya nem ígérte, hogy Oroszország katolizál: „Amikor egy éjszaka majd látjátok, hogy ismeretlen fény támad, tudjátok meg, hogy ez a nagy jel, amit Isten ad nektek arra, hogy megbüntetni készül a világot bűneiért a háború, az éhínség, s az Egyház és a Szentatya ellen irányuló üldözések által. Ennek megakadályozására kérem, ajánlják föl Oroszországot az én Szeplőtelen Szívemnek, s vezessék be az engesztelő szentáldozást elsőszombatonként. Ha teljesítik kéréseimet, Oroszország meg fog térni és békéjük lesz; ha nem, tévedéseit a világra fogja szórni háborúk gerjesztésével és az Egyház üldözésével. A jók vértanúk lesznek, a Szentatyának sokat kell szenvednie, nemzetek fognak elpusztulni. Végül az én Szeplőtelen Szívem győzni fog. A Szentatya föl fogja ajánlani nekem Oroszországot, mely meg fog térni, és a világ egy békés korszakot kap ajándékul.”
A felajánlásra csak 1942-ben került sor, végzetesen későn, láttuk és elszenvedtük ennek hatásait, a kommunizmust. A Szűzanya által kért felajánlást II. János Pál pápa a világ püspökeivel együtt 1984-ben megismételte.
Amíg a könyvet sikerül elolvasni, nézzük a három orosz vértanú kolostorának a történelmi hátterét, rákerestem az interneten, angolul és románul rengeteg honlap foglalkozik velük.
Az Optyina-i Kolostor – Az Optyina-i Remeteség vagy Puszta – (Оптина пустынь, Svyato Vvedenskaya Optinakaya Pustyn, Optina Pusty) – a keleti szerzetesség egyik legnagyobb kolostora egész Oroszorországban. Az Optyina-i Kolostor Közép-Oroszországban található, 80 mérföldnyire Moszkvától és Kozelsk közelében.
Az Optyina-i Puszta szentatyái ebben a világ által elfelejtett pusztaságban telepedtek le, kolostoruk egész Oroszországnak, és nem csak, a hészükhia (isteni csend) forrásának a gócpontja lett, kezdve a a XIX. század első évtizedeitől egészen az ateizmus fénykoráig, a XX. századig. Optyina lelkisége általánosan elismert az ortodox-keresztény világban, mint a régi nagy szentatyák által gyakorolt hészükhizmus (az Istenben való elmerülés gyakorlata), és a tökéletességre való küzdelem igazi útmutatója.
A kolostor híres volt az oroszországi szerzetesség megújulás-mozgalomáról, a hészükhaszta hagyomány újjéledésében, amely a tizennyolcadik században Oroszország nagy részében már megszűnt. [1] Hamarosan azonban új fellendülés következett, nagy volt a szerepe ebben az új felemelkedésben a szigorú aszkétáknak és a szerzetes-élet tehetséges szervezőjének, Szent Paiszij Velicskovszkij [2] archimandritának és sztarecnek[3], az ő tanítványai keltették életre a szentatyák hagyományát.
1821-ben, a régi kolostortól 400 méterre, egy új remeteség létesült, ide csak az idős sztárecek telepedtek le. Szívükben hordozták az élő Jézus-imát, ez nagyon sok zarándokot vonzott: Kozelskig érkeztek, onnan gyalog mentek a kolostorba. Sokan pihentek itt meg és leltek lelki békére, olyan nagy személyiségek is, mint Nyikolaj Vasziljevics Gogol, Ivan Szergejevics Turgenyev, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, Vaszilij Andrejevics Zsukovszkij és Vaszilij Rozanov, sőt itt nyertek ihletet műveikhez, szereplőik megformálásához.
Az Optyinai Makariosz atya kezdeményezésére elkezdték lefordítani és kiadni a a görög patrisztikus irodalmat és Paiszij Velicskovszkij fordításait, hatalmas könyvtáruk volt.
1917-ben a kolostort bezárták, a szerzetesek elüldözték, néhány még igyekezett titokban fenntartani, mint mezőgazdasági munkások, de sokáig nem bírták, végül lágerben, börtönökben vagy száműzetésben haltak meg. A kolostor épületeit lerombolták, koncentrációs láger is lett belőlük, a többi az idők folyamán romokká vált. Az utolsó apát 1938-ban halt vértanúhalált Tulában, száműzetésben.
1987-ben, a peresztrojka kezdetén, az Optyinai kolostor volt a legelső, amit visszaszolgáltattak az Ortodox Egyháznak, és 1990-ben a kolostor vértanúit a Szinódus szentté avatta. A kolostori élet fellendült, jöttek az új szerzetesek, a régi hagyományok életre keltek. És 1993 július 16-án, a Feltámadás éjszakáján a Szent Liturgia után, három szerzetest a sátánisták megöltek. Újabb vértanúk.
Trofim és Ferapont szerzetesek megkapták az engedélyt áldással (az ortodox szerzetes az elöljárótól minden tevékenysége előtt áldást kér és kap az elöljárótól, az engedelmességet szüntelenül gyakorolják), hogy meghúzzák a templom harangjait. Az udvar már üres volt, majdnem minden zarándok eltávozott. Ez volt az a pillanat, amikor egy sátánista hátból leszúrta Trofim és Ferapont szerzeteseket.
Ugyanebben a pillanatban Vaisilij atya is elindult a kapu felé, mely a kolostorba vezető útra nyílt, hogy elvégezze a szentgyónását. Meghallotta, hogy a harangok hirtelen elhallgatnak, és visszafordult a harangláb felé. Őt is leszúrta hátból a gyilkos, majd elmenekült. Elhajította a katonai köpenyét, benne idegen akták és saját készítésű gyilkos eszköz, a kés, 60 cm-es pengével, amelybe belevéste a „666”-os számot és a „sátán” szót.
A három szerzetest megölték, mert a szerzetesi élet útját választották, hogy Krisztus szolgálják.
A Feltámadás ünnepe előtt mind a három fiatal szerzetes, Trofim, Vasilij és Ferapont, mindenki nagy ámulatára, örömmel ajándékozták el a szerzetes testvéreknek személyes tárgyaikat (keresztek, ikonok, könyvek), mindez utólag bizonyítékul szolgált annak a ténynek, hogy mindhárman már tudták és elfogadták az áldozatot.
A szerzetesek vallomásaiból:
„A szentmise után elindultam a kolostorba. Akkor pillantottam meg azt a félelemetes kést. A meggyilkolt testvérek le voltak takarva egy fekete szövettel. Tudtam, hogy akik alatta vannak, azok vértanúk, de rémült állapotban voltam... A temetés napján hirtelen elkezdett havazni. Nagy, vizes hópelyhek hulltak... A temetésre, Optyinára, többszáz ember érkezett, közöttük rengeteg gyermek... Amikor a koporsókat kivitték a templomból, az ég derűs lett és ragyogott a nap... A temetés a húsvéti szertartás szerint történt... Éppen ezért a koporsókat pirossal bélelték... zúgtak a harangok , hirdetve a Feltámadás örömét... Embereket vesztettünk el, de az Égben új vértanúkat nyertünk. Imáik beborítják nemzetünket, Egyházunkat, beborítják Isten egész népét, mely a tiszta és szent életre törekszik.”
Vaszilij atya (1960 december 23-án született egy egyszerű moszkvai családban), két utolsó naplójegyzete igen fontos, prófétikus: „Uram, megajándékoztál szeretettel és teljesen megváltoztattál engem, de most nem marad más tennivaló számomra, mint indulni a kínszenvedésre a felebarátom üdvösségéért. Sóhajtozom, sírok, és megrettenek, és nem tehetek mást, mert a Te szereteted vezérel és én nem akarok megválni tőle, mert benne találom meg az üdvösségem reményét, és nem csüggedek, hiszen látom a te szereteted önmagamban.”
Az Optyina-i szerzetes atyák mély hallgatásukkal tanúsítják: „1993, Húsvét éjszakáján, az Optyinai Kolostor Jézus Krisztusnak ajándékozott néhány atyát, egy sátánista által meggyilkolva. A vértanúság örökké aktuális, és azok, akik nem adják testük vérét, a lelkük vérét kell, hogy adják. Nem mindenki a véres vértanúságra van elhívása, de mindnyájan a vértelen vértanúságra vagyunk elhívottak, a keresztünk hordozására, amelyet Isten a mi üdvözülésünkre ad.”
Az Optyina-i szerzetesek énektárából:
Az információk zöme és az illusztrációk forrása:
Magyarul a könyvről, a vértanúkról egy cikk:
__________________________________________________
[1] A hanyatlás a tizenhatodik század második felében kezdődött, ekkor a kolostori életbe beszivárgott egy nagy elvilágiasodási hullám. Nagy Péter reformjai a 13. század első negyedében szekularizálták az orosz kulturális életet. Ez rányomta bélyegét a kolostori életre is. Az állam korlátozó rendelkezései folytán, melyek csak meghatározott feltételek mellett engedték meg, hogy valaki szerzetes legyen, megcsappant a szerzetesek száma. II. Katalin alatt sok kolostort bezártak (1754), és birtokait az állam javára elkobozták. A kolostori élet hanyatlásának szomorú korszaka volt ez.
[2] Szent Paiszij Velicskovszkij 1722, dec. 21.-én született az ukrajnai Poltava-ban, a 12 gyermek közül ő volt a tizenegyedik, apja, nagyapja, dédnagyapja, sőt nagyobb testvére pap volt. Meghalt 1794 november 15-én, sírja ma is látható a Neamt-i kolostor nagytemplomában. Az Orosz Ortodox Egyház Szinódusa 1988-ban avatta szentté, majd 1992-tól Romániában is elfogadták a tiszteletét.
Az orosz kolostori fegyelemmel elégedetlen Paiszij fiatal szerzetesként 1742 táján Moldvába ment, ahol néhány kolostorban még szigorú szerzetesélet volt, majd 1746-ban az Athosz-hegyre ment, ahol néhány évig a hagyományos formában teljes szigorúságával megvívta a lelki harcot. 1763-ban visszatért Moldvába, és mint apát, több kolostorban visszaállította a régi, szigorú, aszkétikus fegyelmet. Ebben tapasztalatai és az Athosz hegyi kolostor szabályai irányították.
Néhány szerzetes segítségével, akik tudtak görögül, Paiszij lefordította egyházi szlávra Nikodemusz Filokáliáját, 179-ban nyomtatták ki két fólia kötetben Pétervárott. A Filokália egyházi szláv fordítása a „Dobrotoljubije” (Erények szépségének szeretete) a szerzetesrendek és a hívő nép széles köreiben terjedt el. Különös buzgalommal terjesztették Paiszij tanítványai, mintegy mesterük végrendeletét. A Filokália egyházi szláv fordítása, Paiszij Velicskovszkij „Dobrotoljubije”-je, melyet 1793-ban nyomtattak ki, 1857-ig hat változatlan kiadást ért meg. Az Athosz hegyi orosz Pantalejmon kolostor 1877-ben újra kiadta a Filokáliát modern orosz nyelven. Ez a kiadás a göröghöz és az egyházi szlávhoz képest bővebb és kissé változtatott, azonban anélkül, hogy megzavarná szellemét. Az orosz világi hívő, ha birtokában volt az olvasás művészetének, kizárólag csak vallásos tartalmú írásokat olvasott. A szellemi imát, a Jézus-imát buzgón gyakorolták laikus körökben is, néha jobban, mint a kolostorokban.
[3] A sztarec egy idősebb szerzetes, aki a lelki harcban tapasztalatot szerzett egy tanítómester vezetése mellett végzett hosszú aszketikus nevelés folyamán. Őrá volt bízva a novíciusok oktatása és a fiatal szerzetesek vezetése. Ő volt a lelkiatyjuk és tanácsadójuk. A világiak is nagy bizalommal voltak a sztarecek iránt. Tisztelte és becsülte őket az egész hívő nép. Sokan jöttek, hogy lelki problémáikra tanácsot és segítséget kérjenek a sztarecektől. Ezeknek a Filokália olvasását ajánlották, és megmutatták, hogyan találhatják meg benne az igazi keresztény élet alapjait, s ezeket csak az ő különleges életproblémáikra kellett alkalmazniuk.
1 megjegyzés:
A két egyház közeledik egymáshoz, érdemes elolvasni II. János Pál pápa apostoli levelét : "Kelet világosságá"-t:
Angolul a Vatikán honlapján, "Orientale Lumen":
http://www.vatican.va/holy_father/john_paul_ii/apost_letters/documents/hf_jp-ii_apl_02051995_orientale-lumen_en.html
Magyarul:
http://www.atanaz.hu/encikl/orilum.html
Megjegyzés küldése