Nagycsütörtök – Az Utolsó Vacsora

„Mivel viszonozzam az Úrnak, ami jót tett velem?

Veszem az üdvösség kelyhét, és segítségül hívom az Úr nevét”

(Zsolt 116, 12- 1)

      1. A húsvéti misztérium - az üdvösségtörténet középpontja és csúcsa - ünneplését az utolsó vacsorára emlékeztető nagycsütörtöki esti misével nyitjuk meg.

      Az olvasmányok a húsvéti vacsorára összpontosulnak. Az első (Kiv 12, 1-8. 11-14) az első húsvétot idézi fel, amikor Isten elrendelte, hogy a zsidók minden családban áldozzanak fel egy „hibátlan bárányt”, hintsék meg vérével a házak ajtaját, hogy így megőrizzék a pusztulástól az elsőszülötteket, aztán útrakészen, gyorsan fogyasszák el. A bárányvére által megmenekült és húsával táplált zsidók még azon az éjjelen megkezdték vándorlásukat az ígéret földje felé. A szertartást minden évben meg kellett ismételniük. Ez az Úr tiszteletére megült húsvét, az Úr „átvonulásának” megünneplése (Kiv 12,11), annak emléke, hogy Izrael megszabadult az egyiptomi szolgaságból.

      Jézus a zsidó húsvét ünnepét választja az új húsvét, az ő húsvétja megalapítására, amikor őt, az igazi „tökéletes bárányt áldozzák fel és emésztik el a világ megszabadulásáért. Miközben az asztalnál ül övéivel, megkezdődik az új szertartás. „Urunk Jézus elárulásának éjszakáján - olvassuk a második olvasmányban (1Kor 11, 23-26) - fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte és így szólt: »Ez az én testem, amelyet értetek adok« ... Ugyanígy fogta a kelyhet és így szólt: »Ez a kehely az én véremben.«“ A kenyér, ami csodálatosan Krisztus testévé változott, a kehely, ami már nem bort, hanem Krisztus vérét tartalmazza, külön-külön felajánlva hirdetik és elővételezik az Úr halálát, amelyben kiontotta Vérét; mindkettő ezt eleveníti meg. „Ezt tegyétek az én emlékezetemre.” Szent Pál az Eucharisztiát mutatja be, amikor ezt mondja: „Valahányszor e kenyeret eszitek és e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek”. Az Eucharisztia az „elő kenyér” ami örök életet ad az embereknek (Jn 6, 51), ugyanis Krisztus halálának „emléke”, áldozatul „adott” Teste, a bűnök megbocsátásáért kiontott „Vére” (Lk 22, 19; Mt 26, 28). A Krisztus Testével táplált és Vérével meghintett emberek ki tudnak tartani a földi vándorút zord megpróbáltatásai közepette, a bűn rabságából átjuthatnak Isten gyermekei szabadságára, és a földi pusztaság fáradságai után eljuthatnak az ígéret földjére: az Atya házába.

      2. „Vegyétek és egyetek ebből mindnyájan, mert ez az én Testem... Vegyétek és igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én Vérem kelyhe” (Misekönyv). Ha netán a szokás csökkentette volna a hívekben az eleven hitet, akkor ma, a liturgia sürgetésére, fel kell szítaniuk hitüket, mélyebbre kell tekinteniük a misztérium kimondhatatlan valóságában, ami először az utolsó vacsora termében, a megdöbbent apostolok szeme láttára ment végbe, és ma ugyanolyan kézzelfogható módon megújul az oltárokon. Szolgája személyében mindig maga az Úr Jézus végzi az átváltoztatást; ma, az eucharisztia megalapításának évfordulóján és az Úr halálának előestéjén, mindennek különös jelentősége van.

      Jézus, „mivel szerette övéit... mindvégig szerette őket” - mondja János az utolsó vacsora elbeszélésének bevezetőjében (3. olvasmány: Jn 13, 1-15). „Azon az éjszakán, amikor elárultatott”, hangsúlyozza Pál az Eucharisztia alapításáról szólva. Félelmetes ellentét: Krisztus részéről végtelen szeretet „mindvégig”;”, egészen a halálig; az emberek részéről árulás, megtagadás, hűtlenség. Teremtményei árulására az Úr az Eucharisztiával felel. Szinte türelmetlen, hogy megmentse ezeket a gyönge és szószegő embereket, ezért titokzatos módon elővételezi halálát: táplálékul adja testét, amelyet rövidesen feláldoz a kereszten, és vérét, amit utolsó cseppig ki fog ontani. Néhány óra múlva ugyan a halál elragadja a földről, az Eucharisztiában azonban valóságosan jelen marad közöttünk, egészen az idők végezetéig.

      A szeretet szentségével együtt Jézus az Egyházra hagyja szeretete végrendeletét is: “új parancsát”. A Tizenkettő egyszerre csak azt látja, hogy a Mester egy szolga magatartásával letérdel eléjük. „Vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa tanítványainak lábát”. A jelenet figyelmeztetéssel zárul: „Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.” Nem annyira a konkrét tettről van itt szó, mint inkább a kölcsönös kapcsolatokban érvényesülő őszinte alázat magatartásáról és egymás szolgálatáról. Jézus parancsát csak ezzel az alázattal lehet teljesíteni: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást” (34). A lábmosás, az Eucharisztia rendelése, a kereszthalál megmutatja, hogyan és meddig kell szeretnünk testvéreinket, hogy megvalósítsuk az Úr parancsát.

Ima

      Jézusom, jöjj, piszkos a lábam. Légy értem szolgává. Önts vizet a tálba; jöjj, mosd meg a lábam. Tudom, félelmetes, amiket neked mondok, de félek szavaid fenyegetésétől: „Ha ne mosom meg lábadat, nem lesz részed bennem”. Mosd meg tehát lábamat, hogy részem legyen veled. De mit is beszélek, hogy mosd meg a lábam? Ezt Péter mondhatta, akinek csak arra volt szüksége, hogy a lábát mosd meg, egyébként egészen tiszta volt. Nekem inkább – mivel egyszer már megmostál - arra a keresztségre van szükségem, amelyről, Uram, te magad mondtad: „nekem egy másik keresztséggel kell megkereszteltetnem”.

Origenész, Preghiere dei primi cristiani 63

Forrás:

P. Gabriele di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006

Útmutató az elmélkedéshez:

      Mivel bensőségesen beszélgetni akarunk Istennel, kapcsolatban kell vele lennünk. Nos, ezt szolgálja az „előkészület”, vagyis az a gyakorlat, hogy Isten jelenlétébe helyezkedünk, egy rövid gondolattal feléje fordulunk.

      Hogy meggyőződjünk Isten irántunk való szeretetéről, valami olyan hitigazságot választunk megfontolás tárgyául, amely nyilvánvalóvá teszi ezt a szeretetet. Ezért megfelelő szöveget olvasunk.

      Az olvasás azonban nem elegendő; az olvasottakat reflexióval vagy elmélkedéssel el kell mélyíteni.

      Valamennyi kinyilatkoztatott igazság kinyilváníthatja előttem Isten irántam való szeretetét, de ma arról a témáról akarok elmélkedni, amelyet az olvasásban kiválasztottam. Az elmélkedés „pontjainak” szép gondolataival segítek magamnak, mígnem a téma meggyőződésemmé válik, és szívemben, még talán ajkamon is felfakadnak a szeretet szavai.

      Így kezdem el a beszélgetést Istennel: mindenféle módon (az állapotomnak leginkább megfelelő módon) mondogatom neki, hogy szeretem, hogy szeretni akarom, hogy haladni akarok szent szeretetében, hogy tettekkel, elsősorban szent akarata teljesítésével akarom bizonyítani szeretetemet.

      Íme, eljutottunk az elmélkedő ima szívéhez.

      Sokak számára ennyi elég is.

      Vannak viszont olyanok, akik szeretik a változatosságot. Ezek számára az Istennel való beszélgetés meghosszabbítását szabadon választható módszerek teszik könnyűvé.

      Miután az Úrnak ismét elmondtuk, hogy szeretjük őt, a hálaadásban kifejezzük hálánkat a tőle kapott jótéteményekért. Mivel meg vagyunk győződve arról, hogy annyi mindent kaptunk tőle, a felajánlásban szeretnénk viszonozni az Úr ajándékát: valami jófeltételt teszünk. Különben az ima végén ez mindig hasznos.

      Ismerve kicsiségünket és gyöngeségünket, Isten segítségét kérjük.

      Íme tehát a terézi módszer hét összetevője:

      Két bevezető: előkészület (Isten jelenléte) és olvasás.

      Két lényegi: elmélkedés és beszélgetés.

      Három szabadon választható: hálaadás, jófeltétel és kérés.

      Az elmélkedések erre a módszerre épülnek.

      Először Isten jelenlétébe helyezkedünk, vagy olyan gondolatot keresünk, amely a lelket Istennel hozza kapcsolatba és őfelé irányítja.

      Az olvasásban megragadjuk az elmélkedés „pontját”, témáját. Minthogy pedig sok benső életet élő ember naponta kétszer is elmélkedik, minden elmélkedés két témát kínál fel.

      Aztán a lélek a már olvasott szöveg segítségével hozzákezd a megfontoláshoz.

      Ezt követően spontán módon áttér a beszélgetésre; a terézi fogalom szerint ez az elmélkedő ima „szíve”, központja.

     Elmélkedéseink különösen ezen a ponton kívánnak segítséget nyújtani. Ezért adtunk a „beszélgetéseknek” meglehetősen széles teret; a lélek természetesen szabadon azt választja, ami állapotának éppen a legjobban megfelel. Hogy a beszélgetéseket még hatékonyabbá tegyük, szent és lángoló lelkek szavait idéztük elsősorban. Gyakran szükség volt arra, hogy ezeket a szövegeket a beszélgetés céljának megfelelően némiképp módosítsuk; a forrást azonban mindig megjelöltük.

      Ezekben a beszélgetésekben a szeretet kifejezései váltakoznak kérésekkel, hálálkodással stb., továbbá a lélek lendületét kézzelfoghatóvá alakító jófeltételekkel.

      Szívből kívánjuk, hogy az így összeállított elmélkedések hatékonyan segítsék a lelkeket abban, hogy a terézi módszer segítségével előre haladjanak a benső imában.

      A terézi lelkiség az isteni meghittség lelkisége, azt célozza, hogy táplálja és kiteljesítse a lelkekben az Istennel való bensőséges kapcsolatot. Ezt a célt elsősorban az elmélkedő ima módszerével lehet elérni; ezt az imát viszont az Istennel való bensőséges kapcsolatra irányuló vágynak kell jellemeznie.

      Elmélkedéseink hangnemét tehát az Istennel való bensőséges kapcsolat mint cél határozza meg; amennyire csak lehetséges, ennek elérésében akartuk segíteni a lelkeket.

      Egyébként a terézi lelkiség egyben tanítás is. Jézusról nevezett Teréz, a „lelki élet nagy mestere” mindig tudatosan gondoskodott arról, hogy a számára oly kedves emberek aszkétikus és misztikus életének meglegyen a szilárd tanbeli alapja; ezért szerette a Szent annyira a hittudományt. Ezért törekedtünk mi is arra, hogy ezeknek az elmélkedéseknek komoly teológiai alapot biztosítsunk. Mi több, úgy rendeztük az anyagot, hogy egy év leforgása alatt sorra kerüljenek a lelki élet főbb problémái, a belső élet valamennyi természetfeletti valósága.

      A Szentlélek, aki a Szeretet Lelke, lakjék szívünkben, működjék bennünk és irányítson minket, „bőséges kegyelmi kiáradásával” gyújtsa fel bennünk a szeretet tüzét, hogy azzal behatolhassunk az isteni meghittség övezetébe. Mária, a Szép Szeretet Anyja, akinek lelke telve van kegyelemmel, és akit mindig a Szentlélek vezetett, nyerje el számunkra is a Szentlélektől, hogy tanulékony szívvel és a benső ima kitartó gyakorlásával mi is megvalósíthassuk az Istennel való bensőséges egyesülés csodálatosan szép eszményét.

P. GABRIELE di S. M. MADDALENA O.C.D.

Róma, 1952 Jézus Szíve ünnepén

Nagyszerda – A sötétség órája

„Uram, könyörülj rajtam, gyógyíts meg, mert vétkeztem ellened!”

(Zsolt 41,5)

      1. „Bizony bizony mondom nektek: egyiketek elárul” (Jn 13, 21; Mt 26, 21). János szavait Máté még más részletekkel is kiegészíti. Nemcsak Péter akarta megtudni, ki az áruló, hanem a többieket is elfogta a szorongás: „Elszomorodtak és sorra kérdezték: »Csak nem én vagyok az, Uram?«“ (Mt 26, 22). A végén még Júdás is felveti a kérdést. Jézus burkoltan már megmondta Jánosnak: „Az, akinek a bemártott falatot adom” (Jn 13, 26), a többi kérdésre pedig közvetett választ ad: „Aki velem egyszerre nyúl a tálba, az árul el” (Mt 26, 23). Júdás azonban, aki cinikus közömbösséggel, barátként ül az asztalnál és az árulást tervezgetve elfogadja a leleplező falatot, nem tud rejtve maradni. Kihívóan leleplezi saját magát: „Csak nem én vagyok az, Mester? – Magad mondtad” (25). Amit az előbb a Mester finom tapintattal fedett fel, azt most kénytelen nyíltan megmondani. Jézus, bár ismerte Júdás célját, kiválasztotta és úgy szerette, mint a többit, figyelmeztette is. A szavak kb. egy évvel előbb hangzottak el: „Nem tizenkettőtöket választottam ki? De egyikőtök ördög” (Jn 6, 70). A címzett akkor is Júdás volt, őt akarta óvni. A vacsora alatt az Úr egy baráti gesztussal jelölte meg - odanyújtotta a bemártott falatot -, egyben próbálta csendesen visszahívni. Még az Olajfák kertjében is tesz egy utolsó kísérletet, hogy visszahúzza őt a szakadéktól: nem löki el magától, hanem elfogadja a baráti csókot. Júdás azonban már a Gonosz zsákmánya, akinek harminc ezüstért adta oda magát. Jézus kénytelen kijelenteni: „Az Emberfia ugyan elmegy, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja” (Mt 26, 24). E súlyos szavak megvilágítják az áruló félelmetes felelősségét. Júdás nem szeretetből, hanem anyagi érdekből követte a Mestert, a kapzsiság pedig gonosztevővé tette. Apródonként lopkodta a pénzt, aztán egy csekély összegért elárulta Azt, aki többé már nem érdekelte, mivel nem kecsegtette semmiféle földi előnnyel. Így beteljesedtek a zsoltár szavai: „Még barátom is, aki együtt ette kenyerem velem, az is ellenem emelte sarkát” (Zsolt 41, 10).

      2. „Miattad viseltem az átkot, szégyenpír födte arcomat. Szemed előtt vannak mind, akik szorongatnak. Vártam, hogy valaki megszán, de nem akadt senki, nem volt, aki megvigasztalt volna” (Zsolt 69, 8. 21). A Szenvedés misztériumának szentelt napokban a zsoltáros szavai által a gyalázatnak kitett, megrágalmazott és megkínzott, mindenki által elhagyott és barátai elárult Krisztus panasza visszhangzik: „Ez a ti órátok, a sötétség hatalmáé” (Lk 22, 53), mondta elfogatása pillanatában. Az az óra, amikor elárultatása következményeképp átadják a törvényszéknek, halálra ítélik és megfeszítik. Ugyanakkor ez az Atya által megállapított óra is, az áldozat beteljesítésének órája, az az óra, amelyre Krisztus oly nagyon vágyódott: „Még föl kell vennem egy keresztséget. Annyira szenvedek, míg be nem teljesedik” (Lk 12, 50). És még: „Vágyva vágytam arra, hogy ezt a húsvéti bárányt elköltsem veletek, mielőtt szenvedek” (22,15); a húsvét volt az az ünnep, amely az eucharisztikus vacsorában elővételezte áldozatát.

Krisztus áldozata feltételezett egy árulót. Ezt az Írások előre megjövendölték: nem elhatározták az árulást, hanem pontosan azért hirdették, mert bekövetkezik. Ha mindent Isten rendelt is el előre, aki úgy szerette a világot, hogy Egyszülött Fiát adta érte, nincs bűn nélkül az az ember, aki szabad akarattal lett árulóvá. „Mije van Júdásnak, ha nem bűne? - mondja Szent Ágoston. - Amikor Krisztust kiszolgáltatta a zsidóknak, biztosan nem üdvösségünkre gondolt; Krisztus viszont ezért adta át magát ellenségeinek; Júdás az árulásáért kapott pénzre gondolt, és ebben lelke pusztulását találta” (In Io 62, 4). Isten terveiben gonosz tett arra szolgált, hogy elvezesse Krisztust Kínszenvedéséhez. „Júdás kiszolgáltatta Krisztust, Krisztus viszont önként szolgáltatta ki magát: Júdás, hogy sikerre vigye üzérkedését; Krisztus pedig hogy megvalósítsa megváltásunkat” (uo.). Krisztus szenvedése még az embernek és isteninek ebben a kereszteződésében is kimondhatatlan misztérium marad. Többet ér, ha imában szemléljük, mint ha emberi logikával fontolgatjuk. Figyelmeztetés is ez mindnyájunk számára, hiszen valamilyen módon mindegyikünkben ott rejtőzik egy áruló. A Péternek és a jobb latornak adott bocsánat azonban azt tanúsítja, hogy Krisztus meggyötört szívében végtelen szeretet rejlik, és ez eltöröl minden megvallott és megsiratott vétket.

Ima

      Ó Jézusom, milyen végtelen jóságot mutatsz kemény szívű tanítványod iránt!... Nem magyarázod meg nekem az áruló gonoszságát, inkább végtelenül megindítasz, ó Isten Báránya, édes szelídséggel! Ez a szelídség példaként adatott nekünk... Az az ember, aki bizalmasod volt, aki látszólag annyira egy volt veled, tanácsadód és benső barátod, aki megízlelte kenyeredet, aki a szent vacsorán veled ette az édes falatokat -, ez az ember gonoszul lesújtott rád. És mégis... Te, legszelídebb Bárány... habozás nélkül átadtad magad gonosz szájának, amely, az árulás pillanatában, megcsókolt téged... Semmit sem mulasztottál el, hogy megszelídítsd egy megátalkodott szív gonoszságát (Il legno della vita, 17).

      Hányan vannak, jó Jézus, akik ütnek Téged! Üt téged az Atya, mivel nem bocsátott meg neked, hanem áldozatul adott értünk, mindnyájunkért. És ütöd te saját magad, amikor halálra adod lelkedet, amit nélküled senki el nem vehet tőled. Üt téged a tanítvány, aki csókkal árul el téged. Üt téged a zsidó, rúgásokkal és ököllel. Ütnek téged a pogányok ostorral és szögekkel. Ennyi ember, ennyi megaláztatás, ennyi hóhér!

      És hányan vannak árulóid! Mennyei Atyád elárul téged: miértünk. Elárulod te is saját magadat; erről énekel ujjongva Szent Pál - „Szeretett engem és átadta magát értem”. Csodálatos csere! Az Úr átadja magát a szolgáért, Isten az emberért, a Teremtő a teremtményért, a Ártatlan a bűnösért!

Szent Bonaventúra, Krisztus, a mi szőlőtőnk

      Kegyes jó Uram, hogyan háláljam meg, amit elviseltél értem, aki ezerszer rosszabb vagyok Júdásnál? Őt tanítványoddá tetted, engem pedig jegyeseddé és leányoddá... Ó Jézusom, én téged nem egyszer árultalak el, mint ő, hanem ezerszer, számtalanszor...

      Ki szegezett téged keresztre? Én. Ki vert téged az oszlopnál? Én. Ki koszorúzott meg tövissel? Én. Ki itatott ecettel és epével? Én. Uram, tudod, miért mondom el neked, hogy mindezt megtettem? Mert világosságodban megláttam, hogy halálos bűneim jobban fájnak neked és jobban sújtanak, mint az akkor elszenvedett iszonyú gyötrelmek.

Varanói Boldog Camilla, I dolori mentali di Gesu 8

Forrás:

P. Gabriele di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006

Útmutató az elmélkedéshez:

      Mivel bensőségesen beszélgetni akarunk Istennel, kapcsolatban kell vele lennünk. Nos, ezt szolgálja az „előkészület”, vagyis az a gyakorlat, hogy Isten jelenlétébe helyezkedünk, egy rövid gondolattal feléje fordulunk.

      Hogy meggyőződjünk Isten irántunk való szeretetéről, valami olyan hitigazságot választunk megfontolás tárgyául, amely nyilvánvalóvá teszi ezt a szeretetet. Ezért megfelelő szöveget olvasunk.

      Az olvasás azonban nem elegendő; az olvasottakat reflexióval vagy elmélkedéssel el kell mélyíteni.

      Valamennyi kinyilatkoztatott igazság kinyilváníthatja előttem Isten irántam való szeretetét, de ma arról a témáról akarok elmélkedni, amelyet az olvasásban kiválasztottam. Az elmélkedés „pontjainak” szép gondolataival segítek magamnak, mígnem a téma meggyőződésemmé válik, és szívemben, még talán ajkamon is felfakadnak a szeretet szavai.

      Így kezdem el a beszélgetést Istennel: mindenféle módon (az állapotomnak leginkább megfelelő módon) mondogatom neki, hogy szeretem, hogy szeretni akarom, hogy haladni akarok szent szeretetében, hogy tettekkel, elsősorban szent akarata teljesítésével akarom bizonyítani szeretetemet.

      Íme, eljutottunk az elmélkedő ima szívéhez.

      Sokak számára ennyi elég is.

      Vannak viszont olyanok, akik szeretik a változatosságot. Ezek számára az Istennel való beszélgetés meghosszabbítását szabadon választható módszerek teszik könnyűvé.

      Miután az Úrnak ismét elmondtuk, hogy szeretjük őt, a hálaadásban kifejezzük hálánkat a tőle kapott jótéteményekért. Mivel meg vagyunk győződve arról, hogy annyi mindent kaptunk tőle, a felajánlásban szeretnénk viszonozni az Úr ajándékát: valami jófeltételt teszünk. Különben az ima végén ez mindig hasznos.

      Ismerve kicsiségünket és gyöngeségünket, Isten segítségét kérjük.

      Íme tehát a terézi módszer hét összetevője:

      Két bevezető: előkészület (Isten jelenléte) és olvasás.

      Két lényegi: elmélkedés és beszélgetés.

      Három szabadon választható: hálaadás, jófeltétel és kérés.

      Az elmélkedések erre a módszerre épülnek.

      Először Isten jelenlétébe helyezkedünk, vagy olyan gondolatot keresünk, amely a lelket Istennel hozza kapcsolatba és őfelé irányítja.

      Az olvasásban megragadjuk az elmélkedés „pontját”, témáját. Minthogy pedig sok benső életet élő ember naponta kétszer is elmélkedik, minden elmélkedés két témát kínál fel.

      Aztán a lélek a már olvasott szöveg segítségével hozzákezd a megfontoláshoz.

      Ezt követően spontán módon áttér a beszélgetésre; a terézi fogalom szerint ez az elmélkedő ima „szíve”, központja.

     Elmélkedéseink különösen ezen a ponton kívánnak segítséget nyújtani. Ezért adtunk a „beszélgetéseknek” meglehetősen széles teret; a lélek természetesen szabadon azt választja, ami állapotának éppen a legjobban megfelel. Hogy a beszélgetéseket még hatékonyabbá tegyük, szent és lángoló lelkek szavait idéztük elsősorban. Gyakran szükség volt arra, hogy ezeket a szövegeket a beszélgetés céljának megfelelően némiképp módosítsuk; a forrást azonban mindig megjelöltük.

      Ezekben a beszélgetésekben a szeretet kifejezései váltakoznak kérésekkel, hálálkodással stb., továbbá a lélek lendületét kézzelfoghatóvá alakító jófeltételekkel.

      Szívből kívánjuk, hogy az így összeállított elmélkedések hatékonyan segítsék a lelkeket abban, hogy a terézi módszer segítségével előre haladjanak a benső imában.

      A terézi lelkiség az isteni meghittség lelkisége, azt célozza, hogy táplálja és kiteljesítse a lelkekben az Istennel való bensőséges kapcsolatot. Ezt a célt elsősorban az elmélkedő ima módszerével lehet elérni; ezt az imát viszont az Istennel való bensőséges kapcsolatra irányuló vágynak kell jellemeznie.

      Elmélkedéseink hangnemét tehát az Istennel való bensőséges kapcsolat mint cél határozza meg; amennyire csak lehetséges, ennek elérésében akartuk segíteni a lelkeket.

      Egyébként a terézi lelkiség egyben tanítás is. Jézusról nevezett Teréz, a „lelki élet nagy mestere” mindig tudatosan gondoskodott arról, hogy a számára oly kedves emberek aszkétikus és misztikus életének meglegyen a szilárd tanbeli alapja; ezért szerette a Szent annyira a hittudományt. Ezért törekedtünk mi is arra, hogy ezeknek az elmélkedéseknek komoly teológiai alapot biztosítsunk. Mi több, úgy rendeztük az anyagot, hogy egy év leforgása alatt sorra kerüljenek a lelki élet főbb problémái, a belső élet valamennyi természetfeletti valósága.

      A Szentlélek, aki a Szeretet Lelke, lakjék szívünkben, működjék bennünk és irányítson minket, „bőséges kegyelmi kiáradásával” gyújtsa fel bennünk a szeretet tüzét, hogy azzal behatolhassunk az isteni meghittség övezetébe. Mária, a Szép Szeretet Anyja, akinek lelke telve van kegyelemmel, és akit mindig a Szentlélek vezetett, nyerje el számunkra is a Szentlélektől, hogy tanulékony szívvel és a benső ima kitartó gyakorlásával mi is megvalósíthassuk az Istennel való bensőséges egyesülés csodálatosan szép eszményét.

P. GABRIELE di S. M. MADDALENA O.C.D.

Róma, 1952 Jézus Szíve ünnepén

Nagykedd – Dicsőség és árulás

Ó Uram, „légy megmentő sziklám, erős váram!”

(Zsolt 71,3)

      1. A betániai vigasztaló megállás után Jézus visszatér Jeruzsálembe, folytatja - immár utolsó - vitáit a farizeusokkal, és tanítja a népet. „Számat éles kardhoz tette hasonlóvá... mint a hegyes nyíl, olyanná tett” (Iz 49, 1-6). Jahve Szolgájának alakját Krisztusra lehet alkalmazni; ő is szembeszáll ellenségeivel, nem mintha kardként vagy nyílként el akarná őket pusztítani, hiszen üdvözíteni jött és nem ítélni (Jn 3, 17), hanem hogy isteni szabadsággal leleplezze tévedéseiket és elítélje gonoszságukat. Igen, mindig lesznek olyanok, akik - mint a farizeusok - elutasítják Krisztus üzenetét és szeretetét. Jézus kínszenvedésének ez a legkeserűbb oka. A próféta szavai ezt a fájdalmat is megsejtetik: „Hiába fáradtam, ha hontalanul tékozoltam erőimet” (Iz 49, 4). Krisztus aggodalmát azonban mindig az Atyába vetett bizalom kíséri: „kezének árnyékában rejtegetett... s így szólt: »A szolgám vagy, benned fogok megdicsőülni«“ (2—3). Ez a dicsőség kárpótolja majd végtelen mértékkel az emberek elutasító magatartásáért. Isten nem örökre engedi át szeretett Fiát a megalázásoknak és halálnak, hanem a feltámadással kiszabadítja ezekből, és így megmutatja a világnak saját dicsőségét és Krisztusét.

      Az utolsó vacsorán, mindjárt az elárultatására vonatkozó kijelentés után, Jézus ugyanilyen értelemben nyilatkozik: „Most dicsőül meg az Emberfia, s Isten is megdicsőül benne” (Jn 13, 31). „Most” - ugyanis az árulás vezeti be Krisztus kínszenvedését, és egyben azt a dicsőséget is, amelyet az Atya készített számára. Krisztus dicsősége magának az Atyának megdicsőítése lesz és egyben az emberek üdvössége. A kínszenvedés mindig úgy áll előttünk mint Krisztus felmagasztalásához és a világ üdvösségéhez. vezető út. A próféta is ebben a fényben látta, amikor Jahve szolgája szenvedéseinek leírását ezzel a nagyszerű kijelentéssel zárja: „Kevés az, hogy szolgám légy, s fölemeld Jákob törzseit, és visszatérítsd Izrael maradékát. Nézd, a nemzetek világosságává tettelek, hogy üdvösségem eljusson a föld határáig” (Iz 49, 6).

      2. Szent János evangéliumának a mai napra kijelölt szakasza a legszomorúbb kijelentéseket tartalmazza, amelyeket Jézus valaha is tett tanítványainak: „Bizony, bizony, mondom nektek, egyikőtök ma elárul... Mire megszólal a kakas, háromszor megtagadsz”(Jn 13, 21. 38.). Jézus tudja, hogy elárulják, előre tudása azonban nem teszi érzéketlenné. A pillanat közeledése annyira megindítja, hogy János tanúsága szerint „mélyen megrendült a lelke” (21). Megrendül az emberiség Megváltója, aki isteni mivoltában emberi szívvel szeret és szenved. Fájdalma azonnal visszhangra talál Péterben, a lánglelkű és indulatos apostolban, aki azonnal tudni akarja, ki az áruló. Talán azért, hogy szemrehányást tegyen neki és megakadályozza gonosz terve kivitelezésében. Még csak eszébe se jut, el sem tudja képzelni, hogy ő maga is elbukhat a kísértésben. A Mester iránti szeretete nagy és őszinte, azonban elbizakodott és túlságosan magabiztos. Péternek meg kell tanulnia, hogy senki sem tarthatja magát jobbnak a másiknál, még az árulónál sem. És valóban, még ugyanazon az éjszakán, néhány órával az Úrnak tett kijelentése után - „Életemet adom érted!” - keserűen megtapasztalja gyöngeségét. Először a Getszemániban, ahol, akárcsak a többiek, elalszik, miközben Jézus halálküzdelmét vívja. Másodszor ugyanitt, Jézus elfogatásakor ő is elmenekül. Harmadszor - és ez a legfájdalmasabb - Kaifás házában. Egy szolgáló felismeri benne Názáreti tanítványát, a pánikba esett Péter azonban tagad: „Nem tudom, nem is értem, amit mondasz” (Mk 14,68); és ezt háromszor megismétli. Mi több, harmadszor még kifejezettebben, amint ezt Márk tanúsítja: „átkozódni és esküdözni kezdett: »Nem ismerem azt az embert, akiről beszéltek«“ (71). Péter tagadását Márk írja le a legrészletesebben. Tanítványa ajka által így tesz alázatos vallomást az Apostolok Feje, hadd szolgáljon ez tanulságul minden hívőnek. Senki sem lehet biztos abban, hogy nem esik el. A kakas szavára, de még inkább Jézus tekintetére (Lk 22, 61) Péter magába tér, és valószínűleg visszaemlékezik Jézusnak azon az éjszakán mondott szavaira: „Nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15, 5). Péternek most már nincs szüksége arra, hogy a Mester sürgesse; már megértette ezt az igazságot és „keserves sírásra fakadt” (Lk 22, 62). A megbánás áldott könnyei megmossák és alázattá olvasztják az elbizakodottságot.

Ima

      Ne felejtsd el, Jézusom, mily sokba kerültem neked! Emlékezz arra, kegyes Istenem, milyen árat fizettél értem, bűnösért, a keserű keresztfán! Arra emlékezz, kegyelmes Megváltó, amit tenni akartam, s ne arra, amit tettem...

      Ó édes Uram Jézus Krisztusom, hányszor nyújtottam neked keserű epét viszonzásul az édes mézért, amit Te adtál nekem! Mennyi bűn annyi ajándékért! Mennyi rossz annyi jóért! Ajándékaidat élvezve hányszor bántottalak meg ugyanazokkal a dolgokkal!

      Ajándékod elfogadva hányszor hadakoztam a gonosz szellem és a világ zászlaja alatt... Add meg végre a kegyelmet, hogy neked a jóért ne rosszal, hálával és ne hálátlansággal fizessek, hogy keserűséget érezzek valahányszor Fenséged ellen teszek vagy gondolok valamit, és hogy a jövőben szeretetért szeretetet, vérért vért, életért életet adjak neked.

Varanói Boldog Camilla, Lettere, Op. sp. 363—364

Forrás:

P. Gabriele di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006

Útmutató az elmélkedéshez:

      Mivel bensőségesen beszélgetni akarunk Istennel, kapcsolatban kell vele lennünk. Nos, ezt szolgálja az „előkészület”, vagyis az a gyakorlat, hogy Isten jelenlétébe helyezkedünk, egy rövid gondolattal feléje fordulunk.

      Hogy meggyőződjünk Isten irántunk való szeretetéről, valami olyan hitigazságot választunk megfontolás tárgyául, amely nyilvánvalóvá teszi ezt a szeretetet. Ezért megfelelő szöveget olvasunk.

      Az olvasás azonban nem elegendő; az olvasottakat reflexióval vagy elmélkedéssel el kell mélyíteni.

      Valamennyi kinyilatkoztatott igazság kinyilváníthatja előttem Isten irántam való szeretetét, de ma arról a témáról akarok elmélkedni, amelyet az olvasásban kiválasztottam. Az elmélkedés „pontjainak” szép gondolataival segítek magamnak, mígnem a téma meggyőződésemmé válik, és szívemben, még talán ajkamon is felfakadnak a szeretet szavai.

      Így kezdem el a beszélgetést Istennel: mindenféle módon (az állapotomnak leginkább megfelelő módon) mondogatom neki, hogy szeretem, hogy szeretni akarom, hogy haladni akarok szent szeretetében, hogy tettekkel, elsősorban szent akarata teljesítésével akarom bizonyítani szeretetemet.

      Íme, eljutottunk az elmélkedő ima szívéhez.

      Sokak számára ennyi elég is.

      Vannak viszont olyanok, akik szeretik a változatosságot. Ezek számára az Istennel való beszélgetés meghosszabbítását szabadon választható módszerek teszik könnyűvé.

      Miután az Úrnak ismét elmondtuk, hogy szeretjük őt, a hálaadásban kifejezzük hálánkat a tőle kapott jótéteményekért. Mivel meg vagyunk győződve arról, hogy annyi mindent kaptunk tőle, a felajánlásban szeretnénk viszonozni az Úr ajándékát: valami jófeltételt teszünk. Különben az ima végén ez mindig hasznos.

      Ismerve kicsiségünket és gyöngeségünket, Isten segítségét kérjük.

      Íme tehát a terézi módszer hét összetevője:

      Két bevezető: előkészület (Isten jelenléte) és olvasás.

      Két lényegi: elmélkedés és beszélgetés.

      Három szabadon választható: hálaadás, jófeltétel és kérés.

      Az elmélkedések erre a módszerre épülnek.

      Először Isten jelenlétébe helyezkedünk, vagy olyan gondolatot keresünk, amely a lelket Istennel hozza kapcsolatba és őfelé irányítja.

      Az olvasásban megragadjuk az elmélkedés „pontját”, témáját. Minthogy pedig sok benső életet élő ember naponta kétszer is elmélkedik, minden elmélkedés két témát kínál fel.

      Aztán a lélek a már olvasott szöveg segítségével hozzákezd a megfontoláshoz.

      Ezt követően spontán módon áttér a beszélgetésre; a terézi fogalom szerint ez az elmélkedő ima „szíve”, központja.

     Elmélkedéseink különösen ezen a ponton kívánnak segítséget nyújtani. Ezért adtunk a „beszélgetéseknek” meglehetősen széles teret; a lélek természetesen szabadon azt választja, ami állapotának éppen a legjobban megfelel. Hogy a beszélgetéseket még hatékonyabbá tegyük, szent és lángoló lelkek szavait idéztük elsősorban. Gyakran szükség volt arra, hogy ezeket a szövegeket a beszélgetés céljának megfelelően némiképp módosítsuk; a forrást azonban mindig megjelöltük.

      Ezekben a beszélgetésekben a szeretet kifejezései váltakoznak kérésekkel, hálálkodással stb., továbbá a lélek lendületét kézzelfoghatóvá alakító jófeltételekkel.

      Szívből kívánjuk, hogy az így összeállított elmélkedések hatékonyan segítsék a lelkeket abban, hogy a terézi módszer segítségével előre haladjanak a benső imában.

      A terézi lelkiség az isteni meghittség lelkisége, azt célozza, hogy táplálja és kiteljesítse a lelkekben az Istennel való bensőséges kapcsolatot. Ezt a célt elsősorban az elmélkedő ima módszerével lehet elérni; ezt az imát viszont az Istennel való bensőséges kapcsolatra irányuló vágynak kell jellemeznie.

      Elmélkedéseink hangnemét tehát az Istennel való bensőséges kapcsolat mint cél határozza meg; amennyire csak lehetséges, ennek elérésében akartuk segíteni a lelkeket.

      Egyébként a terézi lelkiség egyben tanítás is. Jézusról nevezett Teréz, a „lelki élet nagy mestere” mindig tudatosan gondoskodott arról, hogy a számára oly kedves emberek aszkétikus és misztikus életének meglegyen a szilárd tanbeli alapja; ezért szerette a Szent annyira a hittudományt. Ezért törekedtünk mi is arra, hogy ezeknek az elmélkedéseknek komoly teológiai alapot biztosítsunk. Mi több, úgy rendeztük az anyagot, hogy egy év leforgása alatt sorra kerüljenek a lelki élet főbb problémái, a belső élet valamennyi természetfeletti valósága.

      A Szentlélek, aki a Szeretet Lelke, lakjék szívünkben, működjék bennünk és irányítson minket, „bőséges kegyelmi kiáradásával” gyújtsa fel bennünk a szeretet tüzét, hogy azzal behatolhassunk az isteni meghittség övezetébe. Mária, a Szép Szeretet Anyja, akinek lelke telve van kegyelemmel, és akit mindig a Szentlélek vezetett, nyerje el számunkra is a Szentlélektől, hogy tanulékony szívvel és a benső ima kitartó gyakorlásával mi is megvalósíthassuk az Istennel való bensőséges egyesülés csodálatosan szép eszményét.

P. GABRIELE di S. M. MADDALENA O.C.D.

Róma, 1952 Jézus Szíve ünnepén

Ősi gyimesi ima

      Egy gyimesi barátnőm – nevezzük Vilmának - nagyszülei a tavaly év végén 3 hónap különbséggel meghaltak. Az idősek, akik hosszú évekig jóban-rosszban kitartottak, nem bírják sokáig az elválást. Nyolcvanévesek voltak, egész életükben nem hiányzott a kereszt, sokat dolgoztak, és hosszú szenvedés után tértek meg az Úrhoz. Istenfélő, vallásos és imádságos lelkületűek voltak. Ezelőtt jó 25 évvel azt kérték Istentől és az egyetlen lányunokájuktól, hogy a halálos ágyuk mellett imádkozza el a kedvenc imájukat, amelyet esténként ők ketten a rózsafüzér után mindig elimádkoztak. Más nem volt, aki ezt megtegye, ők nevelték fel Vilmát mérhetetlen nagy szeretettel. A nagymama elmagyarázta azt is, hogyan áll be a halál, bármit mondanak mások, erre figyeljen: a test kezd kihűlni a lábtól, a halál hidege felkúszik a szív felé, a lélegzés egyre nehezebb lesz, nem fog tudni magáról, de a lelke várni fogja ezt az imát. Pontosan így történt: mikor Vilma már úgy látta, alig lélegzik a nagymama, a hideg verejték szüntelenül gyöngyözött a homlokán, megfogta a kezét és elimádkozta a kedvenc imáját. A nagymama hirtelen a fejét Vilma felé fordította, az Amen-nél egyet sóhajtott és mosolyogva meghalt. A nagytata követte ezen az úton, ő több ideig volt kómában, de ugyanígy történt. A nagytata a faluban bölcs és szelíd ember hírében állott. A gyászjelentőben a búcsút az ő utolsó szavaiból állították össze Vilma és családja:

„Az élet útját végigjártam,
Nem azt kaptam, amit vártam.
Mikor már nem bírtam a fájdalmam súlyát,
A halál nyújtotta felém keserű poharát.
Kiléptem a körötökből, elmegyek örökre,
Ha látni akartok, nézzetek az égre.
Véget ért a földi létem, tovább már nem szenvedek,
Vigyázzatok egymásra, Isten maradjon veletek!”

Ez volt a fent említett ima, amelyet a gyimesiek, a csángók mindig is imádkoztak:

Jézusom, eléd áll árva gyermeked,

Jézusom, fogadd el fáradt testemet.

Jézusom, az élet oly nehéz,

Jézusom, mikor úgy fáj a szenvedés,

Jézusom, add nekem akkor Szívedet,

Jézus Szíve, hadd pihenjek meg benne.

Amen.

Isten nyugtassa békében őket, és a gyászolóknak adjon vigasztalást.

Nagyhétfő – Betánia felé

„Üdvözlégy, Királyunk, egyedül te sajnáltál meg minket bűneink miatt”

Misekönyv

      1. A Jahve Szolgájáról szóló énekek közül az első (Iz 42,1-7) a szenvedő Krisztus magatartására irányítja figyelmünket. Szelíden hallgat, „nem kiált”... „szava se hallatszik az utcákon”, nem tiltakozik a sértések, a vádak és az ítéletek ellen. Ellenségeivel való kapcsolatában is szelíd; „a megtört nádszálat nem töri össze, sem a pislákoló mécsest nem oltja ki”, hanem megbocsát és a végsőkig azt keresi, hogy megvilágítson és üdvözítsen. A bűnös emberek iránti szelídsége - akikkel együtt szenved és ki akarja engesztelni vétkeiket - küldetése teljesítésekor erővé válik. Haláláig hirdeti az igazságot és az igazságosságot: „nem lankad el, sem kedvét el nem veszti, míg az igazságot meg nem szilárdítja a földön”. Jézus azért küzd, hogy eljöjjön az Atya országa, hogy helyreállítsa Isten jogait az emberek felett, hogy az emberek ismét igazságban és szentségben éljenek. És ebből nem enged: erősségének legnagyobb tette halála lesz, amellyel beteljesíti az Atyától rábízott feladatot. Minthogy Krisztus ereje isteni, ezt az erőt nem győzi le a halál sem, ellenkezőleg, ő győzi le a halált, hogy az embereknek életet adjon. Jézus valóban az Izajás által megjövendölt „Isten Szolgája”: az Úr „hívta meg igazságban” és tette meg „a népnek szövetségül” és „a nemzeteknek világosságul”. Őbenne minden ember irgalmat talál: „Üdvözlégy, Királyunk, egyedül te sajnáltál meg minket bűneink miatt”. Krisztus fölvette a küzdelmet a bűn ellen, elítélte; a büntetést viszont csak saját magára szabta ki, a bűnösöknek bocsánatot adott és megszerezte az Atya bocsánatát.

      „Világosságom és üdvösségem a Úr - kitől félnék? Életem oltalmazója az Úr - kitől rettegnék?” (Zsolt 27, 1). Ezekben szavakban a liturgia Krisztus hangját hallja, aki szenvedése alatt bizalommal fordult Atyjához. Ugyanakkor a hívő is imádkozhatja ezeket a szavakat, hogy kifejezze az Üdvözítőnek háláját, megingathatatlan bizalmát. A keresztény a megfeszített Krisztusban bűneire orvosságot, az élet nehézségeiben menedéket, kereszt hordozására pedig erőt talál.

      2. Mielőtt elmerülnénk a Kínszenvedés misztériumában, liturgia egy bensőségesen kedves jelenetet állít szemünk elé. „Hat nappal húsvét előtt Jézus Betániába ment, ahol Lázár lakott, akit feltámasztott a halálból” (Jn 12, 1-11). A vendégszerető ház lakomájának, amelyet az Úr halála hetének elején hűséges barátai ajánlottak fel, búcsú jellege van, s mintegy előre jelzi a bekövetkezendő eseményeket. Különleges módon fejezi ezt ki Mária áhítatos tette; anélkül, hogy ügyelne a tékozlásra, „egy font nárduszból készült drága olajjal” megkeni Jézus lábát. Egy hűséges szív utolsó tiszteletadása ez azzal a céllal, hogy a Mestert kárpótolja a reá váró árulásért, ugyanakkor sejteti közeli halálát. Zsidó szokás szerint ugyanis csak a holttest lábát szokták megkenni. Jelen van Lázár is, akit Jézus feltámasztott; ez a tény viszont a feltámadásra utal. Nem maradhat a halál martaléka Az, aki egy négynapos halottat visszahívott az életbe és kijelentette: „Én vagyok a feltámadás és az élet” (Jn 11, 25). Mária tettéből sem hiányzik ez a mozzanat, hiszen, mint mondják a szinoptikusok, Mária az Úr fejére is öntött az olajból (Mk 14, 3). A fej megkenése – ez a királyoknak fenntartott szertartás - Krisztus isteni királyságának elismerését jelenti. Ez a királyi hatalom majd a feltámadásban ragyog fel teljes fényében.

      A rosszakaratú bírálat sötét árnyékai, mintegy az árulás előjátéka sem hiányzik a bensőséges hangulatú jelenetből. „Miért nem adták el inkább az olajat 300 dénárért, s miért nem osztották szét a szegények között?” A szegények gondja csak kifogás volt Judás ajkán, „mert tolvaj volt; ő kezelte a pénzt és eltulajdonította, amit rábíztak” (Jn 12, 5-6). Sokakat jellemző magatartás ez: megbotránkoznak az egyedül Istenre fordított értékek miatt; felesleges pazarlásnak tartják az imát, az imádást, a szeretetben és istendicséretben élt életet; szerintük az időt, a pénzt az élet értékeit csak akkor használjuk fel jól, ha közvetlenül az ember szolgálatára fordítjuk. Elfelejtik, hogy a szegényekkel való törődés feladatát elsősorban Krisztus szorgalmazta, viszont Isten szeretete és tisztelete még nagyobb feladatot jelent. Egyébként is a szegényeknek nemcsak kenyérre van szükségük, hanem olyan testvérekre is, akik imáikkal támogatják hitüket és arra emlékeztetik őket, hogy nem sokat ér az anyagi jólét, ha az ember mindenekelőtt nem Istent keresi.

Ima:

      Ó Jézus, Bárányként visznek a halálba, aki nem nyitja meg száját nyírója előtt. Nem zúgolódsz Atyád ellen, aki küldött, sem az emberek ellen, akikért most fizetsz..., sőt a nép ellen sem, amely különösen hozzád tartozik, s amelytől oly sok jótétemény fejében most hallatlan szenvedéseket kapsz...

Ha buzgón megfontolom magatartásodat, szelídséget fedezek fel, de még inkább a szív alázatát... Láttunk téged, alig volt az az emberek előtt emberi ábrázatod, szépséged; megvetett lettél, mint egy bélpoklos; utolsó az emberek között, valóban a fájdalmak férfia, akit Isten megvert és megalázott... Ó megalázott és felmagasztalt, szelíd és fenséges Jézusom, emberek szégyene és angyalok dicsősége! Senki sem magasztosabb, senki sem alázatosabb, mint te...

      Uram, nagy a te irgalmasságod, de nagyok a szenvedések is, amiket eltűrsz! Vajon a szenvedések győzik le az irgalmat, vagy az irgalom a szenvedéseket?...

      Így kiáltasz fel: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit tesznek!” Ó Uram, milyen bőkezű vagy a megbocsátásban, milyen mérhetetlen a te szelídséged! Mennyire különböznek gondolataid a mi gondolatainktól, és mennyire nem változik irgalmad a gonosz iránt... Ó szeretet, te valóban mindent elviselsz, és mindent elszenvedsz!

Szent Bernát, In Feria IV. Hebd. Sanctae 2. 3. 9.

      Istenem, a szeretetnek és fájdalomnak azon az estéjén - a szeretet édes estéje, mert jelen vagy, a fájdalomé, mert közel van szenvedésedhez és halálodhoz -, Mária illatos olajat hint lábodra és fejedre. Szétszórja az illatot, eltöri az edényt, lábadra önti és ezzel együtt neked adja egész lényét, testét és lelkét, szívét és értelmét, mindent, egész önmagát... Szórja az illatot, széttöri a szelencét... Nem tart meg semmit, egészen adja magát: amije van és aki... Ó, Jézusom, úgy akarom neked adni magam, mint ez a szent asszony, aki egészen odaadta magát, semmit sem tartott meg magának vagy magából... „Íme jövök, hogy megtegyem akaratod.” Uram, hadd legyen ajándékom teljes, hadd adjam magam neked egészen és hadd legyen tied minden: az illatos olaj és az edény, a lélek és a test. Minden.

Vö. Charles de Foucauld, Meditations sur l'Evangile

Forrás:

P. Gabriele di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006

Útmutató az elmélkedéshez:

      Mivel bensőségesen beszélgetni akarunk Istennel, kapcsolatban kell vele lennünk. Nos, ezt szolgálja az „előkészület”, vagyis az a gyakorlat, hogy Isten jelenlétébe helyezkedünk, egy rövid gondolattal feléje fordulunk.

      Hogy meggyőződjünk Isten irántunk való szeretetéről, valami olyan hitigazságot választunk megfontolás tárgyául, amely nyilvánvalóvá teszi ezt a szeretetet. Ezért megfelelő szöveget olvasunk.

      Az olvasás azonban nem elegendő; az olvasottakat reflexióval vagy elmélkedéssel el kell mélyíteni.

      Valamennyi kinyilatkoztatott igazság kinyilváníthatja előttem Isten irántam való szeretetét, de ma arról a témáról akarok elmélkedni, amelyet az olvasásban kiválasztottam. Az elmélkedés „pontjainak” szép gondolataival segítek magamnak, mígnem a téma meggyőződésemmé válik, és szívemben, még talán ajkamon is felfakadnak a szeretet szavai.

      Így kezdem el a beszélgetést Istennel: mindenféle módon (az állapotomnak leginkább megfelelő módon) mondogatom neki, hogy szeretem, hogy szeretni akarom, hogy haladni akarok szent szeretetében, hogy tettekkel, elsősorban szent akarata teljesítésével akarom bizonyítani szeretetemet.

      Íme, eljutottunk az elmélkedő ima szívéhez.

      Sokak számára ennyi elég is.

      Vannak viszont olyanok, akik szeretik a változatosságot. Ezek számára az Istennel való beszélgetés meghosszabbítását szabadon választható módszerek teszik könnyűvé.

      Miután az Úrnak ismét elmondtuk, hogy szeretjük őt, a hálaadásban kifejezzük hálánkat a tőle kapott jótéteményekért. Mivel meg vagyunk győződve arról, hogy annyi mindent kaptunk tőle, a felajánlásban szeretnénk viszonozni az Úr ajándékát: valami jófeltételt teszünk. Különben az ima végén ez mindig hasznos.

      Ismerve kicsiségünket és gyöngeségünket, Isten segítségét kérjük.

      Íme tehát a terézi módszer hét összetevője:

      Két bevezető: előkészület (Isten jelenléte) és olvasás.

      Két lényegi: elmélkedés és beszélgetés.

      Három szabadon választható: hálaadás, jófeltétel és kérés.

      Az elmélkedések erre a módszerre épülnek.

      Először Isten jelenlétébe helyezkedünk, vagy olyan gondolatot keresünk, amely a lelket Istennel hozza kapcsolatba és őfelé irányítja.

      Az olvasásban megragadjuk az elmélkedés „pontját”, témáját. Minthogy pedig sok benső életet élő ember naponta kétszer is elmélkedik, minden elmélkedés két témát kínál fel.

      Aztán a lélek a már olvasott szöveg segítségével hozzákezd a megfontoláshoz.

      Ezt követően spontán módon áttér a beszélgetésre; a terézi fogalom szerint ez az elmélkedő ima „szíve”, központja.

     Elmélkedéseink különösen ezen a ponton kívánnak segítséget nyújtani. Ezért adtunk a „beszélgetéseknek” meglehetősen széles teret; a lélek természetesen szabadon azt választja, ami állapotának éppen a legjobban megfelel. Hogy a beszélgetéseket még hatékonyabbá tegyük, szent és lángoló lelkek szavait idéztük elsősorban. Gyakran szükség volt arra, hogy ezeket a szövegeket a beszélgetés céljának megfelelően némiképp módosítsuk; a forrást azonban mindig megjelöltük.

      Ezekben a beszélgetésekben a szeretet kifejezései váltakoznak kérésekkel, hálálkodással stb., továbbá a lélek lendületét kézzelfoghatóvá alakító jófeltételekkel.

      Szívből kívánjuk, hogy az így összeállított elmélkedések hatékonyan segítsék a lelkeket abban, hogy a terézi módszer segítségével előre haladjanak a benső imában.

      A terézi lelkiség az isteni meghittség lelkisége, azt célozza, hogy táplálja és kiteljesítse a lelkekben az Istennel való bensőséges kapcsolatot. Ezt a célt elsősorban az elmélkedő ima módszerével lehet elérni; ezt az imát viszont az Istennel való bensőséges kapcsolatra irányuló vágynak kell jellemeznie.

      Elmélkedéseink hangnemét tehát az Istennel való bensőséges kapcsolat mint cél határozza meg; amennyire csak lehetséges, ennek elérésében akartuk segíteni a lelkeket.

      Egyébként a terézi lelkiség egyben tanítás is. Jézusról nevezett Teréz, a „lelki élet nagy mestere” mindig tudatosan gondoskodott arról, hogy a számára oly kedves emberek aszkétikus és misztikus életének meglegyen a szilárd tanbeli alapja; ezért szerette a Szent annyira a hittudományt. Ezért törekedtünk mi is arra, hogy ezeknek az elmélkedéseknek komoly teológiai alapot biztosítsunk. Mi több, úgy rendeztük az anyagot, hogy egy év leforgása alatt sorra kerüljenek a lelki élet főbb problémái, a belső élet valamennyi természetfeletti valósága.

      A Szentlélek, aki a Szeretet Lelke, lakjék szívünkben, működjék bennünk és irányítson minket, „bőséges kegyelmi kiáradásával” gyújtsa fel bennünk a szeretet tüzét, hogy azzal behatolhassunk az isteni meghittség övezetébe. Mária, a Szép Szeretet Anyja, akinek lelke telve van kegyelemmel, és akit mindig a Szentlélek vezetett, nyerje el számunkra is a Szentlélektől, hogy tanulékony szívvel és a benső ima kitartó gyakorlásával mi is megvalósíthassuk az Istennel való bensőséges egyesülés csodálatosan szép eszményét.

P. GABRIELE di S. M. MADDALENA O.C.D.

Róma, 1952 Jézus Szíve ünnepén

Vianney Szent János : A szenvedés

      Kell szenvednünk, ha akarjuk, ha nem. Vannak, akik úgy szenvednek, mint a jobb lator, mások meg, mint a bal. Mind a kettőnek egyforma szenvedése volt. De csak az egyik tudta érdemszerzővé tenni, úgy, hogy az engesztelés szellemében viselte. A keresztre feszített Jézus felé fordulva ezt a szép ígéretet kapta: „Még ma velem leszel a paradicsomban.” (Lk 23,43) A másik éppen ellenkezően, üvöltözött, átkot és káromlást szórt, és a legszörnyűbb kétségbeesésben adta ki lelkét.

      Két módja van a szenvedésnek: szenvedni szeretettel, és szenvedni szeretet nélkül. A szentek mindent örömmel, szerelemmel, állhatatosan szenvedtek el, mert szerettek. Mi haraggal, bosszúsan, nehezen szenvedünk, mert nem szeretünk. Ha szeretnénk Istent, szeretnénk a kereszteket is; vágynánk utánuk és kedvünket lelnénk bennük. Boldogság töltene el, hogy szenvedhetünk az Iránta való szeretetből, aki oly szívesen szenvedett értünk. Mi panaszolni valónk van? A szegény hitetlenek, akiknek nincs meg az a boldogságuk, hogy ismernék az Istent és az ő végtelen kedvességét, ugyanazt szenvedik, amit mi, de nincs meg ugyanaz a vigasztalásuk.

      Azt mondjátok, hogy nehéz? Nem! Könnyű, vigasztaló, édes, csupa boldogság!

      Csak szeressünk a szenvedésben és szenvedjünk a szeretetben.

      Gyermekeim, a kereszt útján csak az első lépés nehéz. A félelem a kereszttől, ez a mi legnagyobb keresztünk...

      Az embernek nincs bátorsága hordozni a keresztet; ez nagy hiba, mert akármit is tegyünk, a kereszt fogva tart minket, nem tudunk előle menekülni.

      Ugyan mi veszítenivalónk van? Miért nem lehet szeretni a keresztet, és fölhasználni az égbejutásra? Ám az emberek legnagyobb része éppen az ellenkezőt teszi: hátat fordít a keresztnek, és megfutamodik előle. Minél inkább menekülnek, a kereszt annál inkább üldözi, sújtja őket, és egész terhével rájuk nehezedik...

      Ha okosak akartok lenni, menjetek elébe, mint Szent András, aki amikor látta, hogy már fölállították számára a keresztet, így szólt: „Üdvözöllek, ó jóságos kereszt, ó csodálatos kereszt, ó várva várt kereszt!... Zárj engem karjaidba, végy ki engem az emberek közül, és adj át Mesteremnek. aki általad váltott meg engem!”

      Jól jegyezzétek meg, gyermekeim: aki elébemegy a keresztnek, az előle megy. Lehet, hogy összetalálkozik vele, de akkor is megelégedett, mert szereti a keresztet, és bátran viseli. Egyesül Krisztus Urunkkal, megtisztul, fölszabadul a világtól, eltávolít szívéből minden akadályt, és a kereszt átsegíti ót az életen, mint híd a víz fölött.

      Nézzétek a szenteket! mikor mások nem üldözték őket, önmagukat üldözték... Egy jó szerzetes panaszkodott Krisztus Urunknak, hogy üldözik őt az emberek:

      - Uram, hát mit tettem én - mondotta -, hogy így bánnak velem?

      Krisztus Urunk azt felelte: - És én mit tettem, amikor a Kálváriára vittek...?

      Ekkor a szerzetesnek megnyílt a szeme, bocsánatot kért, és nem mert többé panaszkodni.

      A világ fiai szomorúak, ha van keresztjük, a jó keresztények meg szomorúak, ha nincs. A keresztény úgy él a keresztek között, mint hal a vízben.

      Nézzétek Szent Katalint, két koronája is van: egyik szüzességéért, másik a vértanúságért. Milyen boldog most ez a kedves kis szent, hogy inkább szenvedett, mintsem hogy beleegyezzék a bűnbe!

Volt egy szerzetes, aki annyira szerette a szenvedést, hogy vezeklőövet kötött a testére. Ez az öv fölsebezte a bőrt, lassankint belemélyedt a húsba és kellemetlen szagot árasztott. A többi szerzetes kérte az elöljárót, hogy távolítsa el a közösségből. Elégedetten és vidáman ment el, és egy sziklabarlangban húzódott meg. De az elöljáró még azon az éjszakán hangot hallott, amely így szólt: „Elveszítetted a ház legnagyobb kincsét.” Mindjárt hozzáláttak megkeresni a szentet; látni akarták, honnan ered a rossz szag. Az elöljáró eltávolíttatta a vezeklőövet, amely egészen bevágódott a testébe, és a szerzetes azután meggyógyult.

      Milyen vigasztalást tapasztalnak a szenvedésben, akik egészen az Istenhez tartoznak! Olyan ez, mint amikor az ecetbe sok olajat öntünk: az ecet mindig ecet marad, de az olaj elveszi maró savanyúságát, s nem érezzük azt többé.

      Nem messze innen, a szomszéd plébánián volt egy kisfiú, aki sebektől borítva feküdt az ágyában. Nagyon beteg volt, és szánalmasan nézett ki. Azt mondtam neki:

      - Szegény kicsikém, te nagyon szenvedsz?

      Így felelt: - Nem, plébános úr, ma nem érzem tegnap bajomat, holnap pedig már nem fogom érezni a mait.

      - De ugye, nagyon szeretnél meggyógyulni?

      - Nem; betegségem előtt rossz voltam, és még újra rossz lehetnék. Jó nekem úgy, amint vagyok...

Ez a fiú előbb ecet volt, de az olaj kedvessé tette, Mi nem értjük ezt, mert nagyon földiesek vagyunk. Megszégyenítenek bennünket a gyermekek, akikben a Szentlélek lakik.

      Ha a jó Isten nekünk keresztet küld, visszautasítjuk, panaszkodunk, zsörtölődünk. Annyira ellensége vagyunk mindennek, ami nincs kedvünkre, hogy szeretnénk, ha mindig gyapjas takaróban melengetnének. Pedig inkább tüske-takaróba kellene burkolóznunk.

      Nézzétek a szenteket, akik már előttünk beérkeztek! A jó Isten nem kívánja tőlünk a test vértanúságát, csupán a szívét és az akaratét.

      Krisztus Urunk példakép nekünk: vegyük föl keresztünket, és kövessük őt. Tegyünk úgy, mint Napóleon katonái: egy hídon kellett átmenniük, amelyen kartács söpört végig. Senki sem mert. Napóleon megragadta a zászlót, ment előre, és mindenki követte. Tegyünk ugyanígy! Kövessük Krisztus Urunkat, aki legelöl megy.

      Egy katona beszélte el nekem, hogy az egyik csatában félóra hosszat holttestek fölött járt. Szinte nem volt hová lépni, véráztatta volt az egész föld. Így kell járnunk az élet útján is, kereszteken és fájdalmakon át, hogy eljussunk a hazánkba.

      A kereszt az ég létrája. Milyen vigasztaló szenvedni, ha rajtunk pihen az Isten szeme, milyen öröm, ha este elmondhatjuk: »Jól van, ma két vagy három órán át hasonló voltam Jézus Krisztushoz: vele együtt szenvedtem az ostorozást, a töviskoronázást, a keresztre feszítést...» Ó, milyen érték ez a halálra! ... Milyen jó meghalni, amikor az ember keresztre feszítve élt! Úgy kellene futnunk a kereszt után, mint fösvény fut az arany után... Az ítélet napján egyedül a kereszt fog megnyugtatni bennünket. Ha beköszönt az a nap, milyen boldogok leszünk boldogtalanságaink miatt, milyen büszkék leszünk megaláztatásainkra, és milyen gazdagok leszünk áldozatainkból!

      Ha valaki megszólítana titeket: „Nagyon szeretnék meggazdagodni, mit csináljak?” - azt felelnétek: „Dolgozz.” Az égbejutáshoz meg szenvedni kell. Krisztus Urunk Cirenei Simon által mutatja az utat, barátait meghívja kereszthordozásra.

      A jó Isten azt akarja, hogy sohase tévesszük szem elől a keresztet. Ezért is tesszük ki mindenütt: az utak mentén, magaslatokon, köztereken. Láttára mondhatjuk magunkban: „Íme, mennyire szeret minket az Isten!”

      A kereszt átöleli a világot: ki van tűzve a világ négy táján, mindenkinek jut belőle egy kicsi.

      Olyan a kereszt az ég felé vezető úton, mint a szép kőhíd a patak fölött, hogy át lehessen kelni. Azok a keresztények, akik nem szenvednek, csak törékeny hídon kelnek át; dróthídon, amely minden pillanatban leszakadással fenyeget lábuk alatt.

      Aki nem szereti a keresztet, talán üdvözül valahogy, de csak nagy nehezen, és kicsiny csillag lesz az égen. Aki szenvedett és küzdött az Istenért, ragyogni fog, mint a szép nap.

      A szeretet lángjaiban átalakult kereszt olyan, mint a tűzbe vetett töviság, amely elhamvad. A tövis kemény, de a hamu puha. Tegyetek sajtolóba egy szép szőlőfürtöt, édes nedv jön ki belőle. Lelkünk a kereszt sajtójában olyan nedvet bocsát ki, amely táplálja és erősíti őt. Amikor nincs keresztünk, kiszáradunk; amikor szívesen viseljük a keresztet, vigasztalást, örömet, boldogságot érzünk. Ez a mennyország kezdete a földön. A jó Isten, a Szent Szűz, az angyalok, a szentek a közelünkben vannak, és látnak bennünket.

      A nehézségekben megpróbált jó keresztény utazása az örök életre olyan, mint azé, akit rózsaágyon visznek. A tövisek balzsamot izzadnak, és a kereszt édességet áraszt. De a töviseket kezünkbe kell nyomni, és a keresztet szívünkre kell szorítani, hogy kiadhassák a drága nedvet, amely bennük van.

      A sikertelenségek odavetnek bennünket a kereszt lábához, és ez a kereszt áll a mennyország kapujában. Hogy bejussunk, át kell menni rajta; kell, hogy lebecsüljenek, megvessenek, összetörjenek minket... Egyedül azok a boldogok ezen a világon, akiknek lelkében az élet szenvedései között is ott a béke: ők megízlelik Isten gyermekeinek boldogságát. Édes lesz minden kín, ha együtt szenvedünk Krisztus Urunkkal!

      Mily roppant jelentőségű akárcsak egy pillanatnyi szenvedés is! Akkor értenénk meg e pillanat értékét, ha hét nap alatt lehetne a mennyországba jutni. Nincs az a kereszt, amelyet elég súlyosnak, nincs az a megpróbáltatás, amelyet elég keserűnek tartanánk... A kereszt ajándék, amelyet Isten barátainak készít.

      Milyen szép minden reggel áldozatul ajánlani magunkat a jó Istennek, és mindent elfogadni tőle engesztelésül vétkeinkért! Kérni kell a kereszt szeretetét, akkor édessé válik. Négy-öt év alatt kipróbáltam ezt. Alaposan megcsúfoltak, ellenem támadtak, megrágalmaztak. Ó, nekem volt keresztem! ... Szinte több volt, mint amennyit viselni tudtam! S elkezdtem kérni, hogy elnyerjem a keresztek iránti szeretetet: ettől fogva boldog lettem. Mondhatom, igazán nincs ehhez fogható boldogság!

      Sohasem kell nézni, honnan jön a kereszt. Istentől jön. Mindig Isten adja, hogy ezáltal próbára tegye szeretetünket.

Forrás:

Vianney Szent János: Nagyböjtre

      "Virágvasárnap" előtt Jézusunk nem engedte meg, hogy királlyá tegyék, nem engedte meg, hogy a nyilvános ünneplést. Ezen a napon elfogadja, mert már a halálba indul. A kereszten lesz a legteljesebben Messiás, Megváltó, Győztes, Király. Szamárháton vonul be Jeruzsálembe, szelíd és alázatos Király.

      Hozsannázó tömeg vagyunk, de nem kísérjük el Jézust egészen a Kálváriáig, a szenvedésig, az első ellenszélre bűneinkkel ismét keresztre feszítjük Őt. Győznünk kell az ellenségen, a bűnön. Viennay Szent János tanítása mindig aktuális:

***

      Isteni Megváltónk mindenben mintakép számunkra; a kísértésben is az akart lenni. Ezért engedte magát a pusztába vinni.

      Mint ahogy a jó katona nem fél a csatától, a jó kereszténynek sem szabad félnie a kísértéstől. A kaszárnyában mindenki jó katona, de a harcvonalban meglátszik a különbség bátrak és gyávák között.

      Legnagyobb kísértés, ha nincs kísértés. Szinte azt mondhatnám, hogy boldogok, akiknek kísértésük van: itt a lelki aratás ideje, amikor fölhalmozhatjuk a termést a mennyország számára. Úgy van, mint aratáskor: az ember korán kel, sokat fárad, de nem panaszkodik, hiszen termést szed.

      A sátán csak azokat kísérti, akik ott akarják hagyni a bűnt, és azokat, akik a kegyelem állapotában vannak. A többiek az övé, nem kell kísérteni őket.

      Egyszer egy szent valami kolostor előtt ment el, és egész csomó ördögöt látott, amint gyötörték a szerzeteseket. Ezután egy város mellett ment el, és ott csak egyetlen ördög volt, az is karbatett kezekkel ült, és békében hagyta a lakosságot. A szent megkérdezte tőle, hogyan lehet, hogy ilyen nagy városban egyedül van, azt a maroknyi szerzetest pedig oly sokan kísértik. Az ördög azt felelte, hogy elég ő a városnak, mert itt haragra, tisztátalanságra, részegeskedésre hajlanak az emberek, és ezáltal már fogva is tartja őket. Neki könnyű a munkája, de sokkal nehezebb bírni a szerzetesekkel. Az a sereg ördög, amely kísértésükkel foglalkozik, elvesztegeti idejét és fáradságát, mert senkit sem tudnak megkaparintani. De azért ott várnak, hátha jönnek majd olyanok, akik megunják a szabályok szigorúságát.

      Egy kolostorban az egyik testvér látta, amint szentmise alatt ördögök settenkedtek a jó szerzetesek körül. Az egyik barátnak egyenesen a fején taposott egy ördög; a másikat meg folyton támadta egy, de úgy látszik, nem bírt vele, mert mindig visszahúzódott tőle. Szentmise után a testvér megkérdezte a két szerzetest, hogy mivel foglalkoztak a templomban. Az első bevallotta, hogy azon járt az esze, miképpen fogja bepadlózni a házat. A másik elmondta, hogy kísértése támadt, de ő mindig visszautasította. - Így kell tenni a jó kereszténynek is, akkor a kísértés érdemszerző lesz számára.

      Leggyakoribb kísértés a kevélység és a tisztátalanság. Legjobb eszköz az ellenállásra: sokat dolgozni Isten dicsőségéért. Sajnos, az emberek átadják magukat a kényelemnek, henyélésnek, és akkor nem csoda, ha az ördög lejtőre viszi a lábukat.

      Egy szerzetes panaszkodott elöljárójának, hogy heves kísértést szenved. Az elöljáró meghagyta a kertésznek meg a szakácsnak, hogy ha kell valami, mindig azt a szerzetest hívják. Nemsokára aztán megkérdezte tőle, hogyan áll a kísértéssel. „Ó atyám, arra nincs időm, hogy rágondoljak...”

      Ha jól elmélyednénk Isten jelenlétében, könnyű volna ellenállni a kísértőnek. Sosem vétkeznénk, ha élne bennünk a gondolat: lát az Isten.

      Volt egy jó szent, gondolom, Sziénai Szent Katalin, aki egy kísértés után elpanaszkodott Krisztus Urunknak:

      - Hol voltál, Jó Jézusom, ebben a rettenetes Időben?

      - Szívedben voltam és örömem telt abban, hogy küzdeni látlak - felelte az Úr.

      A kísértés pillanatában szilárdan meg kell újítani keresztségi fogadalmunkat. Tartsátok csak meg, és jól figyeljetek arra, amit most mondok: amikor kísértésben vagytok, ajánljátok fel a küzdelem érdemét a jó Istennek az ellentétes erény elnyerésére. A kevélység kísértését ajánljátok föl alázatosságért, az illetlen gondolatok leküzdését tisztaságért, a felebaráti szeretet ellen támadó kísértéseket szeretetért. Ajánljátok fel a kísértést a bűnösök megtéréséért is: ez bosszantja és futásra készteti az ördögöt, mert a kísértés így ellene fordul... Utána már nyugodtan hagy benneteket.

      A kereszténynek mindig harcra készen kell állnia. Mint ahogy háború idején vannak előretolt őrszemek, hogy tudósítást adjanak az ellenség közeledtéről, úgy nekünk is mindig őrállásban kell virrasztanunk, hogy lássuk, nem vet-e tőrt az ellenség, nem tervez-e hirtelen támadást...

      Tény az, hogy vagy a keresztény uralkodik gondolatain, vagy a gondolatok uralkodnak rajta; nincs középút. Úgy van ez, mint amikor két ember birokra kel, hogy ki lesz az erősebb, ki teremti földhöz a másikat. Az egyik csaknem mindig fölülkerekedik és amikor már földön van az ellenség, mellére térdel. Nagy a dicsősége, mert ő a győztes. Így gondolatainkkal vívott küzdelmünk is ritkán eldöntetlen: vagy gondolataink visznek minket, vagy mi visszük gondolatainkat.

      Gyermekeim, milyen szomorú, ha hagyjuk magunkat elragadtatni gondolatainktól! A kereszténynek előkelő hivatala van: úgy kell parancsolnia szolgáinak, mint egy nagyúrnak. Szolgáink a gondolataink. Megkérdezték egy pásztortól, hogy kicsoda ő. Azt felelte, hogy király.

      - Kiken uralkodsz?

      - Alattvalóimon.

      - És kik az alattvalóid?

      - A gondolataim!

      Ez a pásztor joggal mondhatta magát királynak. Úgy vagyunk itt a világon, mint csónak a tengeren. Mi támasztja a hullámokat? Szélfúvás. A világon mindig fúj a szél: a szenvedély vihart kelt szívünkben, és a küszködéssel érdemeljük ki a mennyországot. Ne higgyük, hogy van hely a földön, ahová kimenekülhetünk a küzdelemből! Az ördögöt mindenütt megtaláljuk, és ő mindenütt azon jár, hogy elragadja előlünk a mennyországot; de mindig és mindenütt mi lehetünk a győztesek. Nem úgy van itt, mint más háborúban, ahol bizonytalan a kimenetel. Isten kegyelme sosem hagy el bennünket. Ha akarjuk, mindig mi diadalmaskodhatunk. Ha már azt hisszük, hogy minden elveszett, csak kiáltanunk kell: „Uram, ments meg minket, mert elveszünk!” (Mt 8,25) Krisztus Urunk ott van mellettünk; kedvteléssel figyeli a harcot, és mosolyogva mondja: „Most ismertem meg, hogy szeretsz, hogy igazán szeretsz! ...” Valóban, akkor bizonyítjuk be Istennek szeretetünket, ha ellenállunk a kísértésnek.

      Mennyi ismeretlen hős van a világon! Egyszer majd meglátjuk őket, szinte pillanatonként aratott győzelmeikben gazdagon. Ezeknek fogja mondani a jó Isten: „Jöjjetek, Atyám áldottai... lépjetek be Uratok örömébe!”

      Őrangyalunk mindig mellettünk áll, hogy tollal a kézben jegyezze győzelmeinket. Reggelenként föl kellene szólítani magunkat: „Rajta, dolgozz a mennyország meghódításán. Lehet, hogy estére vége lesz a küzdelemnek.” Este pedig így: „Holnap talán befejeződik számodra az élet minden szenvedése...”

      Még nem szenvedtünk annyit, mint a vértanúk! És kérdezzétek csak meg őket; sajnálják-e most?... A jó Isten nem kér tőlünk annyit. Van, akit egyetlen szó kihoz sodrából. Egy kis megaláztatás fölbillenti bárkaját... Bátorság, testvéreim, bátorság! Eljön az utolsó nap, s akkor mondjátok majd: „Áldott küzdelmek, ti érdemeltétek ki nekem a mennyországot!” - Küzdjünk hát nagylelkűen!

      Ha látja az ördög, hogy semmire sem megy velünk, békében hagy. Íme, hogy szokott tenni az Istenhez visszatérő bűnösökkel: engedi, hadd élvezzék megtérésük első boldogságát. Tudja, hogy úgysem bírna velük, mert nagyon buzgók. Vár néhány hónapot, míg elmúlik buzgóságuk. Ekkor kezdi elhanyagoltatni velük az imát, a szentségeket; támadja őket különböző kísértésekkel; majd jönnek a nagy küzdelmek: itt a legjobb ideje kérni az erőt, nehogy alulmaradjanak.

      Vannak, akik oly gyöngék, hogy egy kis kísértésre azonnal engednek, mint a lágy papír. Ha mindig menetelnének előre, mint a jó katonák, akkor háború vagy kísértés idején fölemelnék szívüket Istenhez, és bátorságot merítenének. De bizony ők hátra maradnak... Azt mondják: „Elég nekem, hogy üdvözüljek, nem akarok én szent lenni!” - Ha nem akartok szentté lenni, lesztek kárhozottakká. Nincs középút. Vigyázzatok: vagy az egyik, vagy a másik! A mennyországba csak szentek jutnak. A tisztítóhelyi lelkek is azok, mert nincs halálos bűnük, csak meg kell tisztulniuk, és nyomban a jó Isten barátai közé tartoznak.

      Dolgozzunk gyermekeim, dolgozzunk! Eljön a nap, amikor úgy találjuk, hogy semmi sem volt túl sok a mennyországért.

Forrás:

Imádság, alázatosság, böjt

      A Szentatyánk egyik könyvében vagyok elmerülve nyakig: „Az egyházatyák”. Minden rövid kis katékizése kristálytisztán van megfogalmazva és értelmezve, ezek az elmélkedések nyilvánvalóan a szemelélődésből táplálkoznak, mert egészen a mélyre, a lelkiélet középpontjába nyúlnak. Egy számomra egészen ismeretlen perzsa „bölcsről”, Afrahatról szóló elmélkedésében új színben világítja meg az imádságot, az alázatosságot és a böjtöt. Ebben a nagyböjti időszakban egyre közelebb érzem magam ezekhez az „öregekhez”, sokat segítenek rajtam. Afrahat azt mondja, hogy az alázatos ember szép is, és ez valóban így van.

      A IV. században, a semita nyelvű (szír) egyházakat még nem befolyásolta a görög gondolkodás. Ezek a közösségek az aszkéta és szerzetesi vonásokat olyan ősi jellegzetességekkel hangsúlyozták, amelyeket nem befolyásolt az egyiptomi szerzetesi hagyomány sem. A IV. századi szír közösségek jelenítik meg azt a semita világot, amelyből maga a Biblia is származik.

      Az ősi szíriai kereszténység egyik legfontosabb, ugyanakkor legtitokzatosabb személyisége volt Afrahat, a perzsa „bölcs”. Ninive közelében (jelenleg az iraki Moszul) született, a IV. század első felében élt. Életéről szinte semmit sem tudunk, azt azonban igen, hogy szoros kapcsolatot ápolt a szír nyelvű egyház aszketikus, szerzetesi mozgalmaival. Egyes források szerint egy kolostornak volt a vezetője, végül pedig püspökké szentelték. Afrahat olyan egyházi közösségből származott, mely a judaizmus és a kereszténység határmezsgyéjén élt. Ez a közösség nagyon szorosan kapcsolódott a jeruzsálemi anyaegyházhoz, és püspökeit hagyományosan azok közül választották, akik „az Úr testvérének”, (vö. Mk 6,3) Jakabnak a „családjához” tartoztak. Tehát olyanokról van szó, akik származásuk és hitük révén is a jeruzsálemi egyházhoz kötődtek. Afrahat nyelve a szír volt, amely éppúgy semita nyelv, mint az ószövetségi héber vagy az arám nyelv, amit maga Jézus is beszélt.

      Afrahat huszonhárom homíliát írt, melyek Expositiones vagy Demonstraciones címen ismertek. A szíriai hagyományhoz hűségesen a bűnt sebesülésnek tekinti, és a Krisztus által elhozott üdvösséget gyakran gyógyulásként mutatja be.

      Idézetek Afrahat homíliáiból:

      Megváltónk így tanított bennünket imádkozni: „Imádkozz a rejtekben ahhoz, aki rejtve van, de mégis mindent lát”. Másutt pedig: „Menj be a szobádba, és imádkozz a rejtekben az Atyához, és az Atya, aki a rejtekben is lát, megfizet neked”. Urunk azt akarja megmutatni, hogy Isten ismeri a szív vágyait és gondolatait.

      „Az alázatos ember közel van a földhöz, de a szíve rendkívüli magasságokba emelkedik. Míg szeme a földet vizsgálja, lelki szemét rendkívüli magasságokba emeli”

      „Ha az ember gyökereit a földbe ereszti, akkor gyümölcsei a fenséges Úrnak teremnek”

      „Isten közeledik ahhoz, akit szeret. Helyes dolog szeretni az alázatosságot és megmaradni alázatos állapotban. Az alázatosak egyszerűek, türelmesek, szeretik őket, becsületesek, őszinték, jártasak a jócselekedetekben, bölcsek, derűsek, megfontoltak, kiegyensúlyozottak, békességszerzők, készek a megtérésre, jóindulatúak, mély gondolkodásúak, megfontoltak, szépek és szeretetre méltóak.”

      Afrahat a böjtöt tág értelemben fogta fel. A tápláléktól való tartózkodást szükséges gyakorlatnak tartja ahhoz, hogy az ember szeretetre méltó és tiszta lehessen. Az életszentséghez az önmegtartoztatás böjtjét tarja fontosnak. Beszél még a hiú és utálatos szavaktól való tartózkodás, továbbá a harag böjtjéről. A vagyontárgyakról való lemondást a szolgálat kívánja, az alvás böjtjét pedig az imádság.

      E régi „Bölcs” szerint az imádság akkor jön létre, amikor Krisztus a keresztény szívébe költözik, és őt a felebaráti szeretettel harmóniában levő elkötelezettségre hívja. Ezt írja tehát:

„Vigyél felüdülést a megtörteknek, látogasd a betegeket,

Teljes odaadással gondoskodj a szegényekről: mert ez imádság.

Az imádság jó, és művei szépek.

Az imádság akkor nyer meghallgatást, amikor a felebarátnak vigasztalást nyújt.

Az imádság akkor talál elfogadásra,

Amikor a sérelmek megbocsátása is jelen van benne.

Az imádság akkor erős,

Amikor Isten ereje tölti el.

Forrásmű:

XVI. Benedek pápa: Az Egyházatyák, SZIT 2009.

Illusztráció:

Egy angol eucharisztikus honlapról.

Szent Paszkál [9]

IX. nap

      „Uram, elemészt Utánad a vágy ! Jézusom, látni akarlak a fehér szent Ostyában mindig, mindennap, ameddig csak élek. Elepedek...! Szívem kiszárad, mint a virág a nyári nap tüzében... Uram! betege vagyok Oltáriszentségednek!”

(Szent Paszkál szavai)

Elmélkedés

      Krisztus a hófehér szent Ostyában! ez Paszkál testvér forró szerelmének tárgya. A szentségi Jézushoz sürgeti-ragadja Szentünket szívének minden sóvárgása, lelkének minden ereje.

      Krisztus itt van közöttünk ma is. Csendesen elrejtőzik a templomok szentségházában és vár reánk, hogy szeretetével és kegyelmével elhalmozzon bennünket. Egyesülni kíván velünk, hogy szívünk-lelkünk vérétől megtisztuljon, megittasuljon, és mint égi kenyerünk tápláljon, erősítsen és megőrizzen az örök haláltól.

Ima

      Szent Paszkál! az Eucharisztia nagy szentje, gyújtsd lángra szívemet, hogy a te szereteteddel szeressem az Oltáriszentséget, és gondolatban éjjel-nappal ott virrasszak a tabernákulum előtt, mint valami lobogó, önmagát emésztő öröklámpa, amelyet csak a halál tud kioltani.

      Miatyánk. Üdvözlégy. Dicsőség.

Befejezés

      Hűséges Paszkál testvér! Te aki életedben senkit sem utasítottál el kérésével, légy könyörületes szószólóm Istennél és eszközöld ki meghallgattatásomat nehéz ügyemben. Amen.

_________________________________________________

Baylon Szent Paszkál élete:

http://www.fvr.hu/memoriter/kalliszt/szentek.pdf