Szent Máté evangéliuma Jézus családfájával kezdődik: találunk köztük szenteket, hősöket, de találunk csirkefogókat is. Mindez nem befolyásolta Isten tervét: csodálatos Liliom származott e hosszú nemzedékek sorából: Mária, akit Isten arra szánt, hogy Fia édesanyja legyen.
Hosszú nemzedékeken át formálódott fizikai külsőnk, temperamentumunk, népünk, hazánk. Nem véletlenül vagyunk e világon, itt és most. Nem véletlen, hogy pont ez az apád, az anyád, a családod. Isten eltervezte a mi létünket nemzedékek során keresztül, és „látta Isten, hogy jó”, örömét leli minden egyes emberben, mert az Ő alkotásai vagyunk. Őseink bűnéért mi nem vagyunk felelősek, ezt Isten mondja, nem én.
Amint Jézus családfájából is láthatjuk, az apák jelképezték a történelmet, minden gyermek megismerte családfáját, nem voltak gyökértelenek. A zsidóknál az örökbefogadott gyermek is ugyanazt a jogot élvezte a családban, mint a saját gyermek.
Igazság az Isten. Szeretet az Isten. Nincs szeretet igazság nélkül, és nincs igazság szeretet nélkül. Csak így lesz érthető az Atya és Jézusunk keresztáldozata: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3.16)
Istenben megtaláljuk az apa és a anya szerepét is, tökéletesen egybeforrva. Az anya mindig megbocsát, ő jelképezi az irgalmat, a gyöngédséget.
Az apa jelképezi a törvényt, a parancsokat, a tilalmakat. Az anya mindent oda akar adni a gyermekének, mindent megbocsát. Az apa húzza fel a korlátokat. Ma már ez nem teljesen egyértelmű, a filmek, a könyvek aláásták az apa szerepét, az anya szerepét erőszakolják rá, legyen „csak megértő, csak megbocsátó”. Az ilyen családban szinte semmilyen kötelezettség nem magától értetődő a gyermek számára, azt mondhatnánk, az apa, is az anya is, a gyermekeik is – csak gyermekek maradnak. A gyermeket az érzései irányítják. Ha az apa nem bírja, elkezd inni, a munkahelyen, a barátaival tölteni az időt, szeretőt tart, vagy egyszerűen kilép a házasságból. Kudarc, mély sebek, mindenkinek sérül az énképe.
A szülői tekintély szeretettel kell párosuljon, hogy a gyermek ne félelemből tanuljon meg engedelmeskedni. A szülői tekintély olyan, mint egy kerítés a ház körül. A gyermeknek szüksége van arra, hogy a kerítésen belül szabadon mozoghasson, közben próbálgatja a kerítést, rést keres, át akar mászni, de a kerítés áthághatatlan kell maradjon, ez jelenti a biztonságot a gyermeknek.
Csak példaként: a forgalmi rendőr képviseli a törvényt és a tekintélyt. Megállítja az autót, köszön, és nyugodtan kéri az aktákat. És aki a volánnál ül, legyen férfi vagy nő, nincs oka félelemre, ezért engedelmesen átnyújtja. De mi lenne, ha a rendőr kérné az aktákat, nem kapja, akkor el kezdene toporzékolni, sírni, könyörögni, ütlegelné dühében a saját fejét ... ugye milyen nevetséges, és káosz lenne. Mégis ma ilyen szerepet osztanak ki az apákra.
Isten a mi Atyánk, ő is felhúzza a kerítést a mi javunkra, parancsai vannak.
Jézus azt mondja a gazdag ifjúnak: „Ismered a parancsokat: Ne ölj! Ne törj házasságot! Ne lopj! Ne tanúskodjál hamisan! Ne csalj! Tiszteld apádat és anyádat!” (Mk 10.19)
Ez már az Ószövetségben is nézd csak mennyire fontos parancs volt:
„Tiszteld apádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked.” (Kiv 20,12)
„Tiszteld apádat és anyádat, amint az Úr, a te Istened parancsolta neked, hogy hosszú életű légy és jól menjen a sorod azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked!” (MTörv 5,16)
„Hallgass az apádra, aki nemzett téged, és ne vesd meg anyádat azért, mert öreg lett.” (Péld 23,22)
Esetleg a szüleid részegesek, házasságtörők, tolvajok, stb. voltak, bántalmaztak téged, elhagytak. Igazad van, ez bűn, ez nem szeretet. Mégis tisztelned kell őket, mert az életed nekik köszönheted. Isten teremtett téged, de mégis általuk. És meg kell bocsátani a szülőknek, mert ez is Isten parancsa. Akár élnek, akár meghaltak, meg kell bocsátani. Ne mondd azt, hogy „nem tudok”, ez olyan, mintha azt mondanád, „nem akarok megbocsátani”. Kezd azzal, hogy „meg akarok bocsátani nekik”, és akkor meg tudsz bocsátani. Mert Isten a parancsai mellé bőségesen adja a kegyelmét is, mert Mindenható, szerető és irgalmas Isten. Ülj le, és mond ki hangosan, ha nem elég egyszer, akkor többször, akár heteken keresztül, minél régebbi és mélyebb a seb, annál nehezebben megy a megbocsátás. Lehet, hogy megbántott ráadásul az édestestvéred, férjed, a feleséged, a gyermeked, a barátod, a sor folytatható, mindegy: mindenkinek meg kell bocsátanod.
Nézz Jézusra, ő mindezt, amit te érzel, átélte a te nevedben, teérted: Pilátus halálra ítélte ártatlanul, de nem lett volna szükség többlet kegyetlenségre: a megostorozásra. A katonák nem kaptak parancsot arra, hogy Jézust tövissel megkoronázzák, és mégis megtették, ráadásul megkínozták. Veled is hasonlók történtek. A kereszten Jézus mindenkinek megbocsátott, majd felkiáltott, hangosan mondva: „Éli, Éli, lamma szabaktani?” Vagyis: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27.46) – megtapasztalta, hogy az Atya magára hagyta, beleszakadt isteni Szíve ebbe a sok borzalomba. Ha ránézel, könnyű lesz megbocsátani bárkinek. Ez nem a téged bántónak tesz jót főleg, hanem neked. Ha megbocsátasz, képes leszel szeretet adni és elfogadni, újra képes leszel az empátiára. Az újabb megpróbáltatásoknál újra meg kell bocsátanod, szüntelenül. Az emberi kapcsolatokban nem csak szeretet van, hanem sebeket is ejtünk.
Láthatjuk az evangéliumokban, Jézus harcolt a bűn ellen, de szerette a bűnöst, együtt evett vámosokkal, tolvajokkal, cédákkal. Az igazságérzet helyes, és nem szabad elfojtani különösen a gyerekekben, a fiatalokban, de helyes irányba kell terelni. Ha csak az igazságérzet marad a főérzés, akkor nagy bajok származhatnak ebből az egész társadalomban. Nézetem szerintem így születnek a véres forradalmak, kihasználják a fiatalokat a lelketlen emberek, és a szülők temetnek.
Visszatérek a 80-as évek elejére. Kolozsváron a bentlakások és az egyetem között mindig ugyanazon az útvonalon jártunk. Harmadévesek lehettünk, mikor egyik délben, alig hogy elindultunk korgó gyomorral ki az Obszihoz (bentlakásokhoz), egyszer csak megállítanak minket, és azt kérdik, hol van a Siesta szálló. Nem tudjuk – válaszoltuk. De itt kell legyen valahol! – erősködtek. De mi soha nem is hallottunk róla. Majd a kantinban elújságolták a medikák, hogy mit történt: egy afrikai egyetemista társuk hónapokkal ezelőtt konzultált az egyik professzorukkal, mert az ujjbegyei ki voltak sebezve. Ez a fiú azelőtt való nap felakasztotta magát a Siesta szállóban. Ugyanaz a professzor boncolta fel, és csak boncolás közben jött rá, hogy lepra, mégpedig a levező fajtából (nem értek hozzá, csak megismétlem a magyarázatot), addig nem tudta. A professzor állítólag nem megfelelő kesztyűt használt boncoláskor vagy megvágta magát, mert szüntelenül kékszesszel mosta a kezeit, többet nem tárgyalt senkivel, az elméje elborult.
Ez az afrikai diák a Siesta szállóban lakott, talán ötödéves volt és briliáns eszű, jó orvos lehetett volna belőle. Hátrahagyott egy búcsúlevelet, amelyben felsorolta, kikkel volt szexuális kapcsolata, bizony sokkal, és csak becenevek szerepeltek rajta: Pusa, Juci, Maci, stb. Elmondták, hogy ez a fiú egy gazdag afrikai „törzsfőnök” fia volt, megengedhette magának, hogy ne bentlakásban lakjon, márkás autója volt, és farmerrel, arany ékszerrel meg valutával ejtette csapdába a medikákat és más lányokat.
Zúgott a diákok világa, felszabadultan tárgyaltuk az esetet, mert mi tiszták maradtunk az ilyen csapdáktól. Kiderült az is, hogy Romániából a leprásokat a Fekete-tengeri Kígyók-szigetére deportálták. Igazságosnak találtuk, hogy az a fiú felakasztotta magát és meghalt. Mint ifjú titánok, a külföldi egyetemistákat a Kígyók-szigetére deportáltuk volna MIND, a szeretőikkel együtt. Meg a jövevényeket, a kommunistákat és a szekusokat is családostól. Akkor még nem hallottunk sem az AIDS-ről, sem a melegekről, szerencsére, mert akkor Kolozsvárt elméletileg kiürítettük volna.
Valaki azt mondta, hogy Istennek ez frusztráció, mert Jézus hiába halt meg ezért a fiúért. Ó dehogy - mondtam, Isten nem szól bele semmibe, megteremtett minket, és szépen magunkra hagyott, esetleg a távolból figyel minket. Több esze volt az illetőnek, nem vitázott velem.
Ez volt az akkori mentalitásom, de ma is vannak hívő emberek minden korosztályból, akik így gondolkodnak, elítélik embertársaikat, szeretnének igazságot szolgáltatni Isten helyett, sőt meg is teszik az első adandó alkalommal. Vannak, akik meg is mondják Istennek, miképpen teremtsen rendet, hogyan szolgáltasson igazságot. Akiket nem szeretnek, vagy kérésükre Isten sem változtatja meg őket tüstént, azokat elküldenék a Kígyók szigetére örökre - nagyon sok fiatal a szüleit küldené elsősorban.
Ezt a hitet vesztettem el, amikor nagymamám meghalt – 15 és fél éves voltam, mintha Isten is elhagyott volna. „Nincsen anyám, se apám, se istenem, se hazám”. Egyedül az Oltáriszentségbe vetett hitem maradt meg Isten kegyelméből, de többet templomba nem mentem. Mindenhol fennhangon hirdették, nincs Isten, tombolt az ateista diktatúra, de a jó magot Nagymamám elvetette bennem, ott szunnyadt a lelkem mélyén. Hittem, de torzult volt az Isten-képem. Rendszeresen olvastam a Bibliát, sok minden visszatetsző volt számomra az Ószövetségben, és nem értettem, hogy Jézusunk miért szenvedett annyit, miért ölték meg, az Atya ezt miért hagyta, azzal a benyomással maradtam, hogy Istennek csak a szenvedés tetszik, örvend, ha én szenvedek, mivel sokat szenvedtem kiskoromtól. Ilyen atya valóban senkinek sem kell. A mélybe zuhantam, ebben a pusztában talált rám az Atya.
4 megjegyzés:
Nagyon köszönöm ezt az írást, nagyon mélyen megérintett. Én is hasonló "inkvizítor" voltam fiatalabb koromban. Sokmindennek kellett történnie, mire megtapasztaltam, hogy Isten végtelenül bölcs, míg én minden műveltségem, kitűnő bizonyítványom, nyelvvizsgáim és egyéb haszontalan dolgaim ellenére is milyen keveset fogok fel Őbelőle és teremtett világából. Tényleg félelmetes, de így van (mint ahogy írva van, dehát ma már az mit számít, az ismerőseim által szívott cigire is rá van írva, hogy halált okoz - szépen megtanít minket ez a világ arra, hogy ne fogjuk fel a szavak jelentését): még a hajszálakat is egyenként számon tartja - én meg még arra is képtelen vagyok, hogy a a munkatársaimat viszonylag megismerjem.
A munkahelyen mindenki a saját feladataira összpontosít, ha valami személyes gondja-öröme van, azt nem szokta kiteregetni. Érdekes az is, hogy a fiatalkori barátságok megmaradtak, de később már nem tudok megmyílni akárkinek, nem is kötöttem mély barátságokat. Nagyon fontos egy jézusi közösség, mert megtartó ereje van, ott jobban megismerhetjük egymást, ez fontos.
Nem baj, ha "inkvizítor" voltál Hedvig, hiszen kell egy helyes értékítélet, a bűnt bűnnek kell nevezni, másképp értelmetlen lenne Krisztus kínszenvedése, halála és feltámadása. Nehéz a bűnt a bűnöstől elválasztan:)))
Valóban, azt hiszem a pontosság az egyik olyan dolog, ami miatt szeretem ezt a blogot: a bűnt el kell tudni választani a bűnöstől.
Pont amikor válaszolni készültem neked, olvastam Kis Szent Teréz levelezésében(pedig eredetileg csak vasárnap akartam elkezdeni a könyvet, mert még sok dolgom van ma), amikor Céline házvezetőnőjéről ír, aki hazudozik és sok bosszúságot okoz a testvérének: Irgalmasnak kell lenni a bűnösökhöz [és világos, hogy nem a bűnökhöz], mert ki tudja, ha nekem jutott volna olyan nyomorúságos élet, mint neki, akkor nem-e mélyebben tartanék, ellenben ha ő lenne az én helyemben, és olyan nagyszerű nevelést kapott volna, mint mi, akkor nem lenne-e kétszer jobb nálam (nem pontos az idézet, mert otthonhagytam a könyvet, de nagyjából így van - megrázó Kis Teréz tökéletes szeretete).
A jézusi közösség megtartó erejét én is tapasztalom.Hetente egyszer szoktunk esténként találkozni a katolikus lelkészségen, és valóban különleges, főleg, hogy úgy indultunk, hogy előtte soha nem találkoztunk, mégis jó közösséget tudunk alkotni. Pedig a hitünkön kívül semmi más nem köt össze minket.
A múltkor hazafele menet éppen azon beszélgettünk, hogy amikor a találkozó végén imádkozunk (körben ülünk, és egymásnak adjuk a szót imádkozás közben), milyen sokszor van, hogy kifelejtünk egy-egy általunk fontosnak tartott gondolatot, de aztán egy másik testvérünk kimondja helyettünk.
Kedves Hedvig, nagyon szép ahogy egymásnak adjátok a szót imádkozás közben, a Szentlélek megnyilvánul köztetek és az Ő jelenlékte gyógyító, erősítő, nagy ajándék a hit! Köszönöm, hogy megosztottad mindezt. Isten általatok akar és tud szeretni, kívánom nektek, hogy közösségeteknek sugárzása és vonzása legyen a fiatalok számára.
Megjegyzés küldése