2019. febr. 2.

Nagy Szent Gergely pápa: Szent Benedek élete és csodái [8]

         18. Egyszer a mi Exhilaratusunkat, akit szerzetes korában te is ismertél, ura elküldte, hogy vigyen el Isten embere számára a monostorba két, borral teli faedényt, amelyet közönségesen flasco néven hívnak. Az egyiket el is vitte, a másikat azonban útközben elrejtette. Isten embere, aki előtt a rejtett cselekedetek sem maradtak titokban, az egyet hálával fogadta, de a fiút távozóban ezekkel a szavakkal figyelmeztette: „Vigyázz, fiam, abból a flaskóból, amit elrejtettél, ne igyál, hanem döntsd oldalára, de óvatosan, és majd megtapasztalod, mi van benne.” A fiú nagy zavarban távozott Isten emberétől. Visszatértében mégiscsak ki akarta próbálni, amit hallott; ezért valóban oldalára döntötte a flaskót, és mindjárt egy kígyó mászott ki belőle. Így a nevezett Exhilaratus azáltal, amit a borban talált, megrettent az elkövetett rossztól.

         19. Volt a monostortól nem messze egy falu, amelynek nagyszámú lakóját Benedek hithirdető szava térítette a bálványok tiszteletéről Isten hitére. Élt itt néhány, Istennek szentelt nő is. Lelki gondozásukra Isten szolgája, Benedek gyakran odaküldte a testvéreket. Egyik nap is küldött így valakit hozzájuk a szokott módon. Ámde a szerzetes, akit küldött, a buzdító beszéd végeztével a nővérek kérésére kendőket fogadott el tőlük, és keblébe rejtette őket. Amikor hazaérkezett, Isten embere azonnal keserű, heves szavakkal dorgálni kezdte: „Hogyan fészkelte be magát be kebledbe a gonoszság?” Ő elámult, és megfeledkezve tettéről, nem tudta, miért kapja a feddést. Erre Benedek azt mondta neki: „Nem voltam-e én is ott, amikor Isten szolgálóleányaitól kendőket kaptál, és elrejtetted őket kebledben?” Mire ő tüstént lába elé borult, és megbánta, hogy oktalan módon cselekedett, a keblébe rejtett kendőket pedig eldobta.

         20. Egy alkalommal, amikor a tiszteletre méltó atya testi eledelt vett magához az esti órákban, az egyik szerzetes, egy ügyvéd fia tartotta kezében asztala előtt a világosságot. Amíg Isten embere így étkezett, az pedig - szolgálva neki a világossággal - ott állt mellette, lelke mélyén a gőg szellemétől eltelve csendben ezeket forgatta és mondogatta magában: „Kicsoda ez, aki mellett étkezés közben most itt állok, és szolgálatképpen tartom neki a világosságot? Ki vagyok én, hogy az ő szolgája legyek?” Az Úr embere erre tüstént feléje fordult, s keményen korholni kezdte, mondván: „Jelöld meg szívedet, testvér! Hogyan ilyeneket? Jelöld meg szívedet!” Aztán mindjárt hívatta a testvéreket, és megparancsolta, hogy vegyék ki kezéből a világosságot. Neki pedig meghagyta, hagyja abba szolgálatát, és maradjon ülve az alatt az idő alatt. Amikor a testvérek faggatták, mi van a szívében, sorjában előadta, mennyire eltöltötte őt a büszkeség szelleme, és hogy milyen szavakat mondott csendben, magában gondolkodva Isten embere ellen. Erre mind világosan láthatták, hogy a tiszteletre méltó Benedek előtt semmi sem maradhat titokban, hiszen meghallja még az elgondolt szavakat is.

          21. Máskor Campaniának ugyanezen a vidékén éhínség tört ki, és mindenki szenvedett az élelemhiánytól. Benedek monostorában sem volt már búza. A kenyér szinte teljesen elfogyott már, úgyhogy étkezés idejére mindössze öt darabot találtak a testvéreknek. A tiszteletre méltó atya szomorúan nézte őket, és kislelkűségüket szelíd feddéssel akarta gyógyítani, illetve ígéretével felemelni, ezért így szólt hozzájuk: „Miért szomorkodik lelketek a kenyér hiánya miatt? Ma ugyan kevés van, de a holnapi nap folyamán már bőven lesz.” Másnap valóban kétszáz véka lisztet találtak zsákokban a monostor kapuja előtt, de hogy ezt kiknek a közreműködésével küldte a mindenható Isten, az még ma is titok. Amikor a testvérek ezt meglátták, hálát adtak Istennek, és megtanulták: nem szabad kételkedniük többé, még szükségben sem, afelől, hogy bőségben meglesz mindenük.

         Péter: Mondd meg, kérlek: azt kell-e hinnünk, hogy Isten szolgájában állandóan megvolt a prófétálás szelleme? Vagy esetleg csak időnként töltötte el lelkét a prófétai szellem?
         Gergely: A prófétaság szelleme, Péter, a próféták lelkét nem mindig világítja át, amint a Szentlélekrő1 írva van: „ott fú, ahol akar” (Jn 3,8), ugyanígy tudnunk kell, hogy akkor fúj, amikor akar. Innen van, hogy amikor a király megkérdezte Nátánt, megépítheti-e a Templomot, az először igent mondott, később ellenben megtiltotta neki (vö. 2Kir 7). Innen van az is, hogy amikor Elizeus látta a síró asszonyt, de az okot nem tudta, ezt mondta szolgájának, aki vissza akarta tartani az asszonyt: „Hagyd csak, mert keserűségben van a lelke, s az Úr elrejtette előlem, nem tárta fel előttem.” (5Kir 4,2) A mindenható Isten ezt nagy szeretetéből rendeli így Mert azzal, hogy a prófétai szellemet egyszer megadja, máskor pedig megtagadja, ezzel a prófétálók lelkét részint a magasságokba emeli, részint pedig megőrzi az alázatosságban, hogy így, amikor megkapják a lelket, lássák, mik lesznek Isten által, amikor meg nincs már bennük a prófétai szellem, felismerjék, mik önmagukban.
         Péter: Ahogy ezt mondod, nagyon ésszerűnek látom, hogy így van. De folytasd, kérlek, elbeszélését mindannak, ami csak eszedbe jut a tiszteletre méltó atyáról, Benedekről.

Forrás:
Szent Benedek élete:
         - első rész
         - második rész
         - harmadik rész
         - negyedik rész
         - ötödik rész
         - hatodik rész
         - hetedik rész

Nincsenek megjegyzések: