Nemes származású volt, Nursia tartomány szülötte. A szabad tudományok megszerzésére Rómába került. Itt azonban sokakat látott a bűn szakadéka felé rohanni, s ezért, bár szinte még alig tette lábát a világ küszöbére, visszalépett, nehogy, ha ennek tudományából rá is ragad valami, ő maga szintén a végső romlás szakadékába zuhanjon. Megvetette tehát a tudományokkal való foglalkozást, s elhagyta atyja házát, földi javait. Csak Istennek akart már tetszeni, és ezért az életszentség ruhája után nézett.
Magányba vonult tehát, tudósan tudatlan, és bölcsen tanulatlan.
Nem mindenről szereztem tudomást, amit tett. De az a kevés, amit most elmondok, négy tanítványa közléséből ered: azaz Constantinustól, a tiszteletre méltó férfiútól, aki közvetlen utóda volt a monostor kormányzásában; Valentinianustól, aki sok éven keresztül a lateráni monostor élén állott; Simpliciustól, aki mint harmadik utóda szerzetesközösségét vezette; végül Honoratustól, aki jelenleg is feje annak a monostornak, amelyben kezdetben élt.
1. Miután tehát lemondott a tudománnyal való foglalkozásról, és úgy döntött, hogy a pusztaságba vonul vissza, egyedül dajkája kísérte el, mivel az nagyon szerette. Elérkeztek így egy Enfide nevű helységhez. Itt sok jóérzésű ember szeretettel tartóztatta őket; Szent Péter templománál vettek szállást. A dajka itt egyszer búza tisztításához egy rostát[1] kért kölcsön a szomszédasszonyoktól. De mivel gondatlanul otthagyta az asztalon, véletlenül összetört, és két darabra esett szét. Amint a dajka visszatérve így találta, heves sírásra fakadt, hogy a kölcsönkapott eszközt ekként összetörve látta. Benedek, az istenfélő és jámbor gyermek, látva, hogy dajkája sír, mélységes részvéttel telt el iránta. Az eltört szita darabjait magához vette, és könnyes szemmel imádkozni kezdett. Mikor az imádságból felkelt, íme, olyan épségben találta ott maga mellett az eszközt, hogy azon törésnek még csak nyoma sem volt többé fellelhető. Utána kedvesen megvigasztalva dajkáját, épségben visszaadta neki a rostát, amelyet eltörve vitt el tőle. Ezt a dolgot a környéken aztán mindenki megtudta, s egyben olyan nagy csodálat tárgya lett, hogy a helybéliek a rostát a templom bejárata fölé akasztották, hogy mind a kortársak, mind pedig az utókor emberei mindannyian megtudják, milyen nagy tökéletességgel kezdte a gyermek Benedek az életszentség útját. Ott volt a rosta sok éven keresztül, mindenki szeme előtt. Egészen a jelen longobárd időkig ott függött a templom kapuja fölött.
Benedek azonban inkább akarta vállalni a világ bajait, mint dicsőségét; inkább akart Istenért dolgozva fáradozni, mint az élet kedvezéseit élvezni. Ezért titokban elhagyta dajkáját is, és a pusztaság magányába ment. Sublacusnak (Subiaco) hívták ezt a helyet, Róma városától mintegy negyven mérföld távolságra feküdt, hus, tiszta forrásvízzel. A bőséges víz először egy terjedelmes tóba gyűlik össze, majd végül is egy folyóban fut le.
Amikor tehát Benedek ide tartott, egy Romanus nevű szerzetessel találkozott. Ez megkérdezte tőle, hová igyekszik. Mikor aztán értesült szíve vágyáról, azt titokban is tartotta, s egyben segítséget is nyújtott számára. Ellátta szerzetesi ruhával, és ahogyan csak tudott, szolgálatára állott. Az Isten embere pedig megérkezve a helyre, egy igen szűk barlangba zárkózott, s három éven keresztül Romanus szerzetes kivételével ismeretlen maradt az emberek előtt. Ez a Romanus innen nem messze lakott egy monostorban, Deodatus apát vezetése alatt. Jámbor szándéktól vezéreltetve az apát szeme elől el-eltűnt néhány órára, és azt a kenyeret, amit szájától meg tudott vonni, meghatározott napokon Benedeknek vitte el. A barlanghoz azonban Romanus kolostorától nem vezetett út, mivelhogy fölötte egy igen magas szikla emelkedett az ég felé. Romanus e szikla fokáról egy meglehetősen hosszú kötélre erősítve szokta a kenyeret lebocsátani. Rászerelt a kötélre egy csengőt is, mégpedig abból a célból, hogy a csengő hangjára az Isten embere megtudja, mikor küldi neki Romanus a kenyeret; erre előjött, és elvette. Ám az ősellenség egyiknek szeretetét, a másiknak meg eledelét nézte irigy szemmel. Ezért egyik nap, amikor meglátta, hogy a kenyér ereszkedik lefelé, követ hajított feléje, és így összetörte a csengőt. Romanus azonban továbbra sem hagyta abba segítő szolgálatát, ahogy ez számára lehetséges volt.
Amikor pedig a mindenható Isten már azt akarta, hogy Romanus megpihenjen fáradozásaiban, és Benedek élete is példaképül szolgáljon az embereknek, hogy a gyertyatartóra tett világosság világoskodjék, és így fényességet árasszon mindazoknak, akik Isten házában vannak: kegyes volt az Úr látomásban megjelenni egy távolabb lakó papnak, aki éppen húsvéti ünnepi ebédjét készítette, és így szólt hozzá: „Te finom falatokat készítesz magadnak, az én szolgámat pedig amott az éhség kínozza.” Erre azonnal felkelt, és húsvét szent ünnepén a maga számára készített étellel elindult a hely felé. Kereste Isten emberét a hegyek meredek sziklái között, a völgyek mélyén, a szakadékokban, míg azután a barlang rejtekében meg is találta. Imádkoztak, és a mindenható Istenre áldást mondva leültek. Majd az élet kedves szavai után az odalátogató pap így szólt: „Kelj fel, költsük el az ételt, mert ma húsvét van.” Isten embere ezt felelte; „Tudom, hogy ma húsvét van, mivel téged láthatlak.” Távol volt ugyanis az emberektől, így nem tudta, hogy ezen a napon van húsvét ünnepe. A tiszteletre méltó pap azonban újra csak erősítgette: „Valóban ma van Urunk feltámadásának húsvétnapja, nem illő tehát, hogy te most böjtölj, hiszen én azért küldettem ide, hogy a mindenható Isten ajándékait együtt fogyasszuk el.” Áldást mondva tehát Istenre elköltötték az eledelt. Az étkezés és a beszélgetés befejeztével azután a pap visszatért templomába.
Ugyanebben az időben, a barlangban rejtőző Benedekre pásztorok is rátaláltak. Állati bőrbe öltözve pillantották meg a cserjésben, ezért valami vadnak nézték. De miután felismerték benne Isten szolgáját, sokan tértek meg közülük vadállatias felfogásukból a jámborság kegyelmi életére. Neve így közismertté vált a szomszédos helyeken. Utána már sokan jöttek látogatására, és midőn neki testi eledelt hoztak, ugyanakkor ajkáról az élet eledelével szívükben tértek vissza otthonukba.
2. Egyik nap, amikor egyedül volt, megjelent előtte a kísértő. Egy kis fekete madár - közönségesen rigónak mondják - az arca körül kezdett szálldosni, illetve támadólag neki-nekiröpülni, úgyhogy ha a szent férfiú meg akarta volna fogni, kézzel is elérhette volna. Ám keresztet vetett, mire a madár eltávozott. Amikor azonban a madár eltűnt, oly nagy testi kísértés következett utána, amekkorát a szent férfiú még soha nem tapasztalt. Látott ugyanis valamikor egy bizonyos nőszemélyt; a gonosz lélek most ezt hozta vissza lelki szemei elé, és alakja által Isten szolgájának lelkét úgy feltüzelte, hogy a szerelem lángja alig tudott keblében megmaradni. Már-már arra határozta el magát, hogy engedve a vágynak, elhagyja a pusztaságot; de hirtelen rátekintett az égi kegyelem, és magához tért. Megpillantva maga mellett az ott nőtt sűrű csalánt és tüskebokrot, ledobta ruháját, és belevetette magát, csak úgy csupaszon, a szúrós tövis és égető csalán közé. Itt sokáig hempergett, és csupa seb testtel jött ki onnan. Teste sebével távolította el testéből a lélek sebét, mivel a gyönyört fájdalommá változtatta át. Azzal, hogy külsőleg kínosan égette a fájdalom, eloltotta azt, ami tiltott módon lángolt bensejében. Legyőzte a bűnt, minthogy átváltoztatta a lángolást. Ettől az időtől kezdve, ahogy ő maga elbeszélte tanítványainak, annyira megjuhászodott benne az érzékiség kísértése, hogy ilyesmit soha nem érzett többé.
Ezután már sokan kezdték elhagyni a világot, és magukat az ő vezetése alá akarták helyezni. Aki ment volt ugyanis a kísértés gyarlóságától, joggal lett az erények tanítójává. Ezért parancsolja Mózes is, hogy a leviták csak huszonöt éves koruktól kezdve és feljebb szolgáljanak, és hogy csak ötvenéves koruktól legyenek a szent edények őrei.
Péter: Az idézett hely értelme már valamennyire világos előttem, de kérem bővebb kifejtését is.
Gergely: Az világos, Péter, hogy ifjúkorban a testi kísértések forrásban vannak, az ötvenedik évtől kezdve pedig már alábbhagy a test lángolása; a szent edények nem mások, mint a hívők lelke. Amíg tehát a választottak még kísértésnek vannak kitéve, kell, hogy alattvalók legyenek, hogy szolgáljanak, hogy engedelmeskedve, küszködve fáradozzanak. Mikor azonban a lélek lehiggadt korában a kísértések heve is alábbhagy már, a szent edények őrei lesznek, azaz a lelkek tanítói.
Péter: Megvallom, tetszik, amit mondasz. Mivel azonban az idézet értelmét már megfejtetted, arra kérlek, szíveskedjél ennek az igaz embernek életéből az elkezdetteket most már folytatni is.
_____________
[1] Teknő formájú, tálszerű edény amelyben a gabonát őrlés előtt forgatással, rázással, fúvással tisztították. A latin capisteriumot némelyek szita, mások egyszerűen cserépedény szóval fordítják. A kézi őrléssel mindig csak az éppen szükségest őrölték a gabonából lisztté.
Forrás:
Szent Benedek élete:
- első rész
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése