10. Isten embere szándékának megfelelően akkor ott ásni kezdtek. Amikor így ásás közben mélyebbre jutottak, egy ércből való bálványszoborra bukkantak. Egy időre a konyhába dobták be, és ekkor úgy tűnt, hogy tűz csap fel belőle. A szerzetesek mind azt hitték, hogy a tűz az egész konyhaépületet elhamvasztja. Ahogy nagy zaj közepette oltani próbálták, a csődületre odajött Isten embere is. Azt találta, hogy ő nem látja a tüzet, csak a testvérek szeme; azonnal imádságra hajtotta le fejét. Így aztán szemük helyes használatára vezette vissza a testvéreket, hiszen látta, hogy képzeletbeli tűz kápráztatja el őket. Erre ők is úgy látták már, hogy a konyha épülete épségben van, és nem észlelték többé a lángokat sem, amelyeket csak az ősellenség vetített lelki szemeik elé.
11. Ismét más alkalommal, mialatt a testvérek - minthogy a helyzet így kívánta meg - egy falat kissé magasabbra húztak, az Isten embere pedig cellája magányában tartózkodott buzgó imádságba merülve, újra megjelent előtte az ősellenség csúfolkodva; jelentette, hogy a munkában levő testvérekhez tart. Ezt Isten embere hírnök útján gyorsan jelezte a testvéreknek, azt üzenve; „Testvérek, óvatosan dolgozzatok, mert ebben az órában odaérkezik hozzátok az ördög.” Alig fejezte be szavait az üzenetvivő, a gonosz lélek máris ledöntötte az épülő falat, és az lezuhanva az egyik gyermekszerzetest, egy császári udvari ember fiát, agyon is zúzta. Az eset mindannyiukat nagyon elszomorította, és mélyen lesújtotta; nem ugyan a fal kára, hanem a testvér elvesztése miatt. Mélységes fájdalmukban igyekeztek ezt a tiszteletre méltó Benedek atyának minél előbb jelenteni. Benedek atya ekkor maga elé hozatta a szétroncsolt testű gyermeket. Csak köpenybe burkolva tudták vinni, mert a ledőlt fal kövei nemcsak tagjait, hanem csontjait is összezúzták. Isten embere cellájában azonnal gyékényre fektette, amelyet közönségesen mattának hívnak. Ezen szokott imádkozni. Majd kiküldve a testvéreket, bezárta szobája ajtaját, és a szokottnál is nagyobb buzgósággal imádkozni kezdett. Csodálatos dolog történt! Még ugyanebben az órában épségben küldte őt vissza a munkához, korábbi erejének teljes birtokában, úgyhogy ő is a testvérekkel együtt fejezhette be a falat, jóllehet az ősellenség azt hitte, hogy pusztulásával csúfot űzhet Benedekből. Eközben Isten embere a prófétaság szellemével is kitűnt: későbbi eseményeket jövendölt meg, és távolban történt dolgokat hozott környezete tudomására.
12. Kolostori szokás volt, hogy amikor a testvérek valami megbízatással künn jártak a világban, sem ételt, sem italt nem vettek magukhoz kolostorukon kívül. A Regulának ezt a gyakorlatát pontosan megtartották. Egyik nap valami ügy intézésére távoztak így a testvérek, amikor késői órákig voltak kénytelenek künn időzni. Úgy intézték a dolgokat, hogy egy vallásos asszony otthonába tértek be, és ott étkeztek. Így később érkeztek vissza a kolostorba; szokás szerint az atya áldását kérték. Ő azonnal ezt kérdezte tőlük: „Hol étkeztetek?” Azt felelték: „Sehol sem.” Erre így szólt hozzájuk: „Miért hazudtok ekképpen? Vajon nem tértetek-e be ennek és ennek az asszonynak a házába? Ezt és ezt az ételt nem költöttétek-e el nála? Nem ittatok-e ennyi meg ennyi pohár bort is?” Amikor így a tiszteletre méltó atya elsorolta nekik mind az asszony vendéglátását, mind az ételek fajtáját, mind pedig a poharak számát, mindent bevallottak, amit tettek, és remegve borultak le lába elé, elismerve, hogy hibáztak. Ő pedig azonnal megbocsátotta hibájukat, számolva azzal, hogy távollétében sem tesznek többé ilyesmit, minthogy most már tudják róla, hogy lélekben velük van.
13. A fentebb említett Valentinianus szerzetes testvére világi, de vallásos ember volt. Hogy Isten szolgájának imáját elnyerje, és testvérét lássa, évenként éhgyomorral szokott lakóhelyéről a kolostorba jönni. Egy napon, amikor történetesen éppen úton volt a monostor felé, egy vándor utas is csatlakozott hozzá, aki útra való élelmét is magával vitte. Amikor már későre járt az idő, ezt mondta: ,Jöjj, testvér, együnk valamit, hogy el ne lankadjunk az úton.” Ő azt felelte: „Távol legyen ez tőlem, testvérem. Nem teszem, mert mindig böjtölve szoktam a tiszteletre méltó Benedek atyához jönni.” Erre a feleletre az útitárs egy ideig elhallgatott. Midőn azonban egy kis utat ismét megtettek, újra csak biztatta, hogy egyenek. Ám ő nem akart beleegyezni, mert éhgyomorral szándékozott megérkezni. És erre újra elhallgatott, aki az evést szorgalmazta, és egyetértett egy kis ideig még abban, hogy továbbra is böjtölve menjen vele együtt. Midőn azonban egyrészt már hosszabb utat tettek meg, másrészt a hosszú idő kifárasztotta őket a járásban, íme, útközben egy rétre bukkantak, aztán egy forrásra. Mindez nagyon vonzónak tűnt nekik testük felüdítésére. Ekkor az útitárs ezt mondotta: „Íme, itt a víz, itt a rét, itt a kellemes hely, ahol felüdíthetjük magunkat, és kissé megpihenhetünk, hogy utána épségben végezhessük be gyaloglásunkat.” Hogy így a szó hízelgett a fülnek, a hely pedig a szemnek, ennek a harmadik rábeszélésnek engedett, beleegyezését adta, és evett. Az esti órákban aztán megérkezett a monostorba. A tiszteletre méltó Benedek atya elé vezették, és imádságát kérte. Ám a szent férfiú szemrehányóan azonnal eléje tárta azt, amit az úton cselekedett, és azt mondta: „Hogyan történhetett ez meg, testvér? Hogy ugyanis téged a gonosz ellenség, amely útitársad által szólt hozzád, első alkalommal nem tudott rávenni, másodszor sem, harmadszorra mégis rábeszélt, és így akarata szerint győzedelmeskedett feletted?” Ekkor ő, beismerve lelke gyengeségét, lábai elé vetette magát, és annál inkább kezdte gyarlóságát pironkodva siratni, minél jobban látta, hogy még távollétében is Benedek atya szeme előtt volt, amikor hibázott.
Péter: Úgy látom, a szent férfiú szívében Elizeus szelleme élt, aki együtt volt távol levő tanítványaival is.
Gergely: Péter, légy most csendben, hogy aztán nagyobb dolgokat is hallhass.
Forrás:
- első rész
- második rész
- harmadik rész
- negyedik rész
- ötödik rész
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése