2019. jún. 30.

Patmosz szigete



Hieronymus Bosch:
János evangélista Patmosz szigetén

  • Én, János, a királyságban és a türelmes várásban testvéretek Jézusban, és az üldöztetésben társatok, a Patmosz nevű szigeten voltam, az Isten szava miatt, és Jézus tanúságtétele miatt. (Jel 1, 9)

         95-96 körül Domitianus császár száműzte Szent János evangélistát Patmosz szigetére, itt írta meg az evangéliumát, és írta le azt a látomást, amelyet itt látott - a Jelenések könyvében. Már kezdetben a szigetet gyakran keresik fel keresztény zarándokok, főleg a látomások barlangja miatt. A Szent Jánosról elnevezett kolostort 1088-ban alapította a nikeai születésű Szent Hosziosz Krisztodoulosz (1021-1093), I. Alexiosz bizánci császár támogatásával. A kolostor helyén korábban egy Artemisz-szentély állt. Az erődítményszerű kolostor és híres könyvtára, valamint a Jelenések barlangja a Világörökség része. A szigetet 1537-ben a törökök hódították meg. 1659-ben a velenceiek feldúlták a szigetet, de a kolostort megkímélték. 1912-ben a szigetet – a szigetcsoport többi tagjával együtt – az olaszok foglalták el, és csak a második világháború után nyerte vissza függetlenségét. 1948 óta ismét Görögországhoz tartozik.


A kolostornak hatalmas könyvtára van, híres a Patmoszi iskola. A sziget lakossága 3000 fő, és csak 37-40 ortodox szerzetese van, 600 kápolnája, és évi több mint 100000 turista.

Szent Krisztodoulosz-kápolna

Az alábbi videó segítségével (26 perces), "körbenézhetünk" a szigeten, a kolostorban és a kápolnákban, gyönyörű:



* * * * * * * *  * *
Andrea del Castagno:
Szent János evangélista (1442)
Szent János apostol és evangélista, 
a szeretett tanítvány élete:
     
Csak Szent Pál fogható hozzá fogékonyság és a teológiai gondolkodás mélysége tekintetében. Jánosé a nagy szó: Isten a szeretet. János apostol és evangélista, a Jelenések könyvének profétája, az európai és hazai szakrális néphagyomány egyik legtiszteltebb és egyik legihletőbb hatású alakja. Szellemének merészségét a sas-szimbólum jelképezi: a sas szárnyalása, magas röpte és napra figyelő tekintete jól kifejezi János személyiségét és jellemvonásait.

  • „A saskeselyű minden madárnál feljebb repül, mindennél fényesebben lát. Mikor ezért emberi látásának célján felül mégyen, ott lebeg a tiszta égen, Szemeit a napsugarára fordítja, és amiben egyebek szeme megvakulna, abban gyönyörködik. Ha földre tekint és prédát talál, mint a mennykő alárohan. Ilyen saskeselyű Szent János. Mert evangéliumának kezdetén isteni fényességig emelkedik, ott szemléli az Igét, mely kezdetben az Atyánál való. És mint mennydörgés vagy mennykő az embert álmélkodó rettegésbe ejti, mikor az Isten Fiának öröktől fogva való fényességét kimutatja. De megtekintvén a Szűz méhében fogantatott Igét, nézd, mily sebesen a földre száll, az Igének megtestesülését magyarázván. Ez ama csodálatos saskeselyű, kiről Ezekiel próféta írja, hogy igen nagy volt, szentségre és bölcsességre nézve... Ez a nagy sas a mennyei hegyek magasságában nevelkedett, cédrusok völgyét földre hozta. Mert ha a többi evangélista a Krisztus emberségének héját magyarázta, Szent János hirdette és ismerte Krisztus istenségét, mely, mint a fának völgye (= veleje, sűrűje), nem látszik első tekintetben.” 

 (Részlet Pázmány Péter egyik prédikációjából) 

Ismeretlen német mester:
Krisztus és Szent János (1340 körül)
         A negyedik evangéliumban János csak úgy szerepel mint „a tanítvány, akit Jézus szeretett”, s ez olyan jelző, amelyet a tanítványok közül senki más nem visel. Evangéliuma mellett három neki tulajdonított levél is található az Újszövetségben, valamint ő írta a Jelenések könyvét. János Zebedeusnak, a gazdag betszaidai halásznak és Saloménak fia volt, testvére Jakab apostol.
Az Üdvözítő a „mennydörgés fiainak” nevezte őket (Mk 3,17). Ez a név jelzi, hogy a cselekvés emberei voltak mindketten, s olykor dühös türelmetlenséggel törtek ki. Jakab és János álltak oda Jézus elé, hogy személyes várakozásuk és reményük beteljesedését kérjék tőle: Jézus intézze úgy, kérték, hogy egyikük a balján, másikuk a jobbján kapjon helyet dicsősége országában (Mk 10,30–37). De a megdicsőüléshez az út a szenvedésen át vezet, ezért a Megváltó visszautasította a tanítványok kérését, akik még mindig a nép körében élő, harcos Messiás várásában gondolkodtak. A válasz most is a mennydörgés fiaira jellemző buzgóság volt: a szívükben égő szeretet meggondolatlanságával, nem számolva a következményekkel, föltétel nélkül hajlandónak mutatkoztak arra, hogy igyanak az Úr kelyhéből, a szenvedések kelyhéből, és részt vállaljanak a keresztségben, melyet Krisztus magára vesz (Mk 10,38–40).
Fra Angelico:
A keresztrefeszített Krisztus
(1419-1420)
         Péter, Jakab és János alkották azt a legszűkebb kört az Úr körül, akik vele lehettek a színeváltozás hegyén, Jairus házában és az Olajfák hegyén, a vérrel verítékezéskor. De még e három közül is János áll a legközelebb az Üdvözítő szívéhez, mert az utolsó vacsorán ő hajthatta a fejét Jézus keblére. Szeretete hősies és hűséges volt, s ennek legszebb bizonyságát akkor szolgáltatta, amikor – az evangélium tanúsága szerint – követte Mesterét végig a keresztúton. Ott állt a kereszt alatt is Jézus anyja mellett, és ott hallotta a szót: „Asszony, íme a te fiad!... Íme, a te anyád!” (vö. Jn 19,26).
         És húsvétvasárnap reggelén, amikor Mária Magdolna futva hozta a hírt, hogy üres az Úr sírja, Péterrel együtt futásnak eredt, látni a mondottakat, s ő, a fiatalabb ért oda elsőnek. A Szűzanya halála és mennybevitele után János Efezusba költözött, és atyja lett ennek a nagy kikötővárosnak, ahol Pál apostol és annak tanítványa, Timóteus működött. Pál az Egyház „oszlopai” közé sorolta Jánost (vö. Gal 2,9). Élete utolsó időszakáról keveset beszélnek a hiteles történeti források. A hagyomány szerint Efezusban munkálkodott, és igen magas korban halt meg. Evangéliuma utolsó részéből is erre lehet következtetni (vö. Jn 21,22).
         Szent János apostol életéről a legfontosabb forrás az általa írott evangélium, ezen kívül a hagyomány is őriz történeteket. Az idős apostolt elfogták, és a bírói ítélet alapján Rómába vitték Domitianus császár elé. Rómában halálos ítéletet hoztak ellene, s úgy határoztak, hogy egy forró olajjal teli üstbe dobják. A Porta Latina mellett került sor erre, de János, aki a tanítványok közül egyedül szenvedte végig Mesterével a kereszthalál kínjait, sértetlenül lépett ki a gyilkos fürdőből.       
Taddeo Gaddi:
János iszik a mérgezett kehelyből (1348–1353)
         Akkor méregkelyhet itattak vele, s mivel az sem ártott neki, Patmosz szigetére száműzték.
         A szigeten egy viharos éjszakán, amikor a tenger dübörögve és tajtékozva ostromolta a sziklás partot, Isten egy hatalmas látomásban megnyitotta előtte a menny és a föld titkait, és föltárta neki az Egyház jövőjét. A látottak olyan félelemmel töltötték el, hogy ájultan rogyott a látomást mutató angyal lábához. Sokáig maradt elragadtatásban, s mikor magához tért, már fényes nappal volt, a látottakat pedig kővel jegyezte föl a sziklafalba. Mikor később végre egy halász hozott neki írószerszámokat, akkor pergamentekercsre írta a látomásait, és elküldte a kisázsiai egyházaknak. Így beszéli el a hagyomány a Jelenések könyve születését.
         Egyszer az öreg János apostolnak valaki egy eleven fogolymadarat ajándékozott, s ő szeretettel simogatta és becézte az állatot. Meglátta ezt egyik tanítványa, nevetett rajta, és így szólt a társához: „Nézd csak, az öreg úgy játszik ezzel a madárral, mint egy gyermek!” János akkor odafordult hozzá: „Mit viszel a kezedben, fiam?” „Egy íjat.” „És mit művelsz vele?” – hangzott az újabb kérdés. „Madarakra és vadakra vadászom vele!” – mondta a tanítvány. „Hogyan csinálod?” – kérdezte János. Akkor a tanítvány megfeszítette az íjat, kis ideig feszesen tartotta, majd ellazította. János megkérdezte tőle, miért nem tartja állandóan feszesen. Azt felelte rá, hogy azért, mert elfáradna, s mikor lőnie kellene, nem volna erő a karjában. Az apostol akkor így tanította: „Látod, így van ez az emberrel is. Nem nézheti állandóan Istent, hanem néha pihennie is kell. A sas ugyan minden madárnál magasabban szárnyal, de neki is le kell szállnia a földre. Ha az emberi lélek kipihente magát, új lángolással tud fölemelkedni az égbe.”
         Mikor már nagyon öreg volt, egyre csak ezt ismételgette: „Gyermekeim, szeressétek egymást!” Aki ezt teszi – biztosította tanítványait –, megtette, amit tennie kellett.
         Halála közeledtével az oltár mellett ásatta meg a sírját. Leszállt a sírgödörbe, és imádságra tárta a karját. Ekkor vakító fény villant, s mire a körülállók újra láthattak, a szent teste eltűnt a szemek elől.

        Szent János ünnepét a nyugati egyházban a 6. század óta december 27-én ülik. Ünnepéhez kötődik a bor megáldásának szertartása. Védőszentjüknek tekintik a teológusok, filozófusok, tanárok, tanulók, aranybányászok, ezüstbányászok, kosárkötők, könyvkereskedők; közbenjár a jó barátságért, bő termésért, illetve lábfájás és mérgezés ellen. Leggyakrabban az evangélisták között ábrázolják, sassal. A bizánci művészetben általában aggastyán, Nyugaton szakáll nélküli ifjú. Az utolsó vacsora ábrázolásakor Krisztus keblén pihen.
         Istenünk, te Szent János apostol által feltártad előttünk örök Igéd rejtett titkait. Kérünk, tedd fogékonnyá értelmünket, hogy megértsük, amit ő oly kiváló bölcsességgel tanított nekünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen. 
 * * * 
         A téli napforduló archaikus időszakában János hozta vissza a föld fiainak a sötétség és téli hideg zsákmányából kiragadott napsugarat, azaz világosságot és meleget, az új esztendőt. Jézussal és Máriával való bensőséges kapcsolata révén, kezdettől fogva nagy segítő és gyógyító hatalmat tulajdonítottak neki. A régi paraszti vélekedésben a küzdelmes hétköznapokon és halálon átsugárzik János oltalmazó ereje, páratlannak érzett segítőkészsége. Különleges foganatosságot tulajdonítottak evangéliumának is, főként első szakaszainak. „Az Ige testté lett és közöttünk lakozott” sort röpimaként is imádkozták.
         János tiszteletének sajátos fejleménye a 11. század óta a „Szent János áldása”, vagyis a borral, János poharával való köszöntés, áldomás. A János-napon megszentelt borral kínálták az útrakelőket, haldoklókat (égi útra indulókat), a halotti tor résztvevőit, a gyógyhatásába vetett hittel a betegeket; használták fül- és fejfájás, torokbajok ellen, és higítva a beteg jószágnak is jutott belőle. Mint esküvői italt a János és az Úr Jézus közötti szeretetre emlékezve itták és itatták az ifjú párral: „Igyátok Szent János szerelmét” szavakkal kísérve.

Szent János életrajzának forrása:
Magyar Kurír

Nincsenek megjegyzések: