Mindennapok: Értelmünket nevelhetjük

2012. febr. 28.

Értelmünket nevelhetjük

IV.

Elmélkedés és imádság

Az elmélkedést és az imát ugyan gyakran összetévesztik, de ez a keveredés mégsem veszélyes mindaddig, amíg az elmélkedés alakul át imává. A baj akkor kezdődik, amikor az ima fejlődik vissza elmélkedéssé. Az elmélkedés elsősorban gondolkodást jelent, még akkor is, ha gondolataink tárgya az Isten. Ha az elmélkedés eredményeképpen egyre mélyebbre hatolunk az imádságban és az imádatban, ha az Isten jelenléte olyan erővel kezd megnyilvánulni, hogy immár érzékeljük: Isten velünk van, s ha az elmélkedésből fokozatosan átlépünk az imádságba, ez helyénvaló; ámde ennek ellenkezőjét sohasem szabad megengednünk, s ebben az értelemben éles különbség van az elmélkedés és az ima között.

Az elmélkedés és a gondolatok szokásos játéka között a fő eltérés a következetességben rejlik: az elmélkedés nem más, mint a szellemi józanság aszketikus gyakorlata. Remete Teofán[1] a szokásos emberi gondolkodásról azt írja, hogy a gondolatok szúnyograj módjára zümmögnek az ember fejében, mindenféle irányban, monoton egyhangúsággal, mindenfajta rend és minden különösebb eredmény nélkül.

A legelső, amit meg kell tanulnunk, bármi legyen is gondolkodásunk választott tárgya, hogy egy meghatározott fonalat kövessünk. Valahányszor gondolkodni kezdünk Istenről, az Istennel kapcsolatos dolgokról, bármiről, ami a lelki élettel függ össze, megjelennek a mellékes gondolatok; mindenfelől számos lehetőséget látunk, sok mindent, ami valami érdekességet, mély tartalmat rejthet, de ha egyszer gondolkodásunk tárgyát kiválasztottuk, minden másról le kell mondanunk, kivéve azt, amit választottunk. Ez az egyetlen módja annak, hogy gondolataink a kívánt irányt kövessék és elmélyüljenek.

Az elmélkedésnek nem valamiféle tudományos gondolkodási gyakorlat a célja, nem csupán szellemi teljesítményre, valamiféle ragyogó gondolatmenetre törekszünk minden további következmény nélkül, hanem az Isten vezetése alatt megszülető és egyenesen az Isten felé irányított gondolatok sorára, amelynek el kell vezetnie bizonyos következtetések levonásához azzal kapcsolatban, hogy miképpen éljünk. Már a legelején fontos megértenünk: elmélkedésünk akkor hasznos, ha annak eredményeképpen képessé válunk arra, hogy pontosabban, konkrétabban kövessük az Evangéliumot.

Mindnyájan érzéketlenek vagyunk bizonyos kérdésekre, másokra viszont fogékonyak; ha még nem szoktunk hozzá a gondolkodáshoz, jobb, ha olyan dologgal kezdjük, amelynek valamilyen jelentősége van számunkra: vagy olyan mondásokkal, amelyeket vonzónak találunk, melyektől „hevül a szívünk”, vagy ellenkezőleg, olyanokkal, amelyekkel szemben lázadunk, amelyeket nem tudunk elfogadni. Mindegyikre találunk példát az Evangéliumban.

Bármivel kezdjük is: egy szentírási verssel, egy parancsolattal vagy Krisztus életéből vett eseménnyel, mindenekelőtt meg kell állapítanunk annak valóságos, objektív tartalmát. Ez rendkívül fontos, mert az elmélkedésnek nem az a célja, hogy valamilyen fantasztikus építményt alkossunk, hanem az, hogy megértsünk egy igazságot. Az igazság ott van, adva van, ez az Isten igazsága, az elmélkedésnek pedig mintegy hidat kell képeznie a megértés hiánya és a kinyilatkoztatott igazság között. Olyan módszer ez, amellyel értelmünket nevelhetjük, és fokozatosan megtanuljuk, hogy - Szent Pál szavaival - „Krisztus értelme” (IKor 2,16) lakozzék bennünk.

A szöveg pontos jelentését nem mindig olyan egyszerű megállapítani, mint gondolnánk; előfordulnak egészen könnyű részletek, másutt viszont olyan szövegekkel találkozunk, amelyek szavait csak saját tapasztalatunk vagy e szavak hagyományos értelmezésének alapján tudjuk megérteni. A „Bárány menyasszonya” kifejezést csak akkor érthetjük meg például, ha tudjuk, mit ért a Szentírás a „Bárány” szón, máskülönben teljesen értelmetlenné válik, és félremagyarázzuk. Léteznek bizonyos szavak, amelyeket csak akkor tudunk helyesen megérteni, ha eltekintünk attól a sajátos vagy szakmai jelentéstől, amelyet az idők folyamán fölvettek.

Ilyen például a „lélek” szó. A keresztény ember számára a lélek: „szakkifejezés”; jelentheti a Szentlelket, a Szentháromság egyik személyét, vagy a testből és lélekből álló ember egyik alkotóelemét. Nem mindig hordozza azt az egyszerű, illetve tág értelmet, amelyet az evangéliumok írói e szóval át akartak adni; az idők folyamán annyira sajátos jelentéseket vett fel, hogy elveszítette kapcsolatát a gyökerével. Ahhoz, hogy egy adott szöveget biztosan és helyesen értelmezzünk, használhatjuk a szótárban megadott meghatározást. Megkereshetjük a „lélek” szót, vagy bármely más szót, s jelentése ekkor azonnal egyszerűnek és konkrétnak tűnik, habár lehet, hogy a teológusok erőfeszítései nyomán egyfajta mélyebb értelmet nyert. Sohasem szabad azonban a mélyebb értelemmel kezdenünk, mielőtt megértenénk az egyszerű, konkrét jelentést, amelyet mindenki érthetett abban az időben, amikor Krisztus szólt a körülötte álló néphez.

Bizonyos dolgokat kizárólag az Egyház tanításán belül tudunk megérteni; az Írást az Egyház értelmével, Krisztus értelmével kell megértenünk, mert az Egyház nem változott; belső tapasztalatában ugyanazt az életet folytatja, amelyet az első évszázadban, és azok a szavak, amelyeket Pál vagy Péter apostol, Szent Vazul[2] vagy az Egyházban mások használtak, megőrizték jelentésüket. Ezért miután mi a saját, mai nyelvünkön előzetesen megértettük a szöveget, meg kell vizsgálnunk, mit ért az Egyház az adott szavakon; csak ekkor tudjuk megállapítani a szöveg értelmét, csak ezután van jogunk ahhoz, hogy gondolkodni kezdjünk, és következtetéseket vonjunk le.

Miután felfogtuk a szöveg jelentését, meg kell vizsgálnunk, vajon a maga tökéletes egyszerűségében nem ébreszt-e bennünk máris gondolatokat, vagy ami még jobb, nem tartalmaz-e egyértelmű parancsot. Mivel az elmélkedésnek, az Írás megértésének az a célja, hogy az Isten akaratát teljesítsük, gyakorlati következtetésekre kell jutnunk, és azok szerint kell cselekednünk. Miután rájöttünk a jelentésre, miután ebben a kijelentésben Isten szólt hozzánk, mélyebbre kell néznünk, hogy meglássuk, mit tehetünk, hiszen mindig ezt tesszük, valahányszor egy jó eszmére bukkanunk; mihelyt felfogjuk, hogy ez vagy az helyes, rögtön azon kezdünk gondolkodni, hogyan, milyen módon, milyen alkalomból és milyen módszerrel tudnánk azt életünkbe beépíteni. Nem elég megérteni, hogy mit tehetünk, és azután mindezt lelkesen elmagyarázni a barátainknak, hanem meg is kell tennünk azt.

Egyszerű Pál, egy egyiptomi szent hallotta egy ízben, amint Nagy Antal[3] az első zsoltár első versét olvassa: „Boldog az az ember, aki nem követte az istentelenek tanácsát”, és Pál azonnal elvonult a pusztaságba. Csak mintegy harminc év elteltével, miután újra találkoztak, mondta Szent Pál nagy alázattal Antalnak: „Mindezt az időt azzal töltöttem, hogy megpróbáltam olyan emberré válni, aki nem követi az istentelenek tanácsát.” Nem kell sok mindent megértenünk ahhoz, hogy elérjük a tökéletességet; harminc év munkájára van szükségünk, amely alatt megpróbáljuk megérteni ezt az új embert, és megkíséreljük, hogy ezzé az emberré váljunk.

Gyakran előfordul, hogy csak egy-két szempontot veszünk szemügyre, és máris átugrunk a következőre, ami nem helyes, hiszen éppen most láttuk, milyen hosszú időbe telik, amíg összeszedettek leszünk, olyanok, akiket az atyák „figyelmes embernek” neveztek,[4] olyasvalakik, akik addig és akkora összpontosítással tudnak figyelni egy gondolatra, amennyi ahhoz szükséges, hogy semmi se vesszen el belőle.

Az elmúlt korok és a jelenkor spirituális szerzői ezt tanítják: válassz ki egy szöveget, és elmélkedj rajta órákon át, nap-nap után, egészen addig, amíg minden szellemi és érzelmi lehetőségedet ki nem merítetted, s a szöveg figyelmes olvasása és újraolvasása eredményeként új magatartást vettél fel. Gyakran előfordul, hogy az elmélkedés nem más, mint a szöveg vizsgálata, az Isten hozzánk intézett szavainak forgatása azért, hogy annyira közel kerüljenek hozzánk, oly mértékben átjárjanak bennünket, hogy mi magunk és e szavak fokozatosan teljesen eggyé váljunk. Ebben a folyamatban még akkor is, ha azt gondoljuk, hogy semmi különleges szellemi kincset nem találtunk, máris megváltoztunk.

__________________

[1] Feofan Govorov, világi nevén: Georgij Vasziljevics Govorov; a magyar egyházi szóhasználatban: Remete Szent Teofán (1815-1894): orosz egyházi író, fordító. Eredetileg tambovi, majd vlagyimiri püspök, aki később a remeteséggel cserélte fel püspöki székét. Számos spirituális, aszketikus és biblikus témájú művet írt.

[2] Nagy Szent Vazul (Baszileiosz) (329-379): a kappadókiai Kaiszareia (Caesarea) püspöke, a IV. század egyik legnagyobb teológusa és egyházszervezője.

[3] „Nagy” Antalként tartják számon az ortodox egyházban „a szerzetesek atyját”, akit Nyugaton Remete Szent Antal néven ismernek. Antal 250-ben született, és százöt éves korában, 356-ban halt meg.

[4] Utalás az ortodox aszketikus tanítás egyik alapfogalmára: a görög népszisz jelentése „józanság”, „figyelem”; ez az elmének olyan állapotát jelenti, ahol már nem háborgatják külső gondolatok, hanem teljes erejével elmerül az imádságban és az Isten szemlélésében.

Folyt. köv.