Mindennapok: „Ne vígy minket kísértésbe”

2012. febr. 5.

„Ne vígy minket kísértésbe”

Ahogyan Mózes arra szólította a zsidókat, hogy meneküljenek Egyiptom földjéről, kövessék őt a sötét éjszakában, keljenek át a Vörös-tengeren, úgy kerül minden egyes ember a pusztába, ahol új korszak kezdődik.

Immár szabad, az ígéret földjének dicsőségét azonban még nem élvezi, mert magával hozta Egyiptom földjéről a rabszolgalelket, a rabszolga szokásait és kísértéseit.

Egy szabad ember kiművelése pedig összehasonlíthatatlanul több időt vesz igénybe, mint szolgai voltának felismerése.

A szolgaság lelkülete azonban továbbra is kísért, mércéi még élnek és erőteljesen hatnak: a rabszolgának van hova lehajtania a fejét, a rabszolga élelmezése biztosítva van, a rabszolgának helye van a társadalomban, ha mégoly szerény is, biztonságban érezheti magát, mert ura a felelős érte. Ily módon rabszolgának lenni, bármilyen fájdalmas, megalázó és lesújtó is ez az állapot, egyben biztonságot jelent, míg a szabad emberré válás teljes bizonytalanságot hoz magával: saját kezünkbe vesszük sorsunkat, és csak amikor szabadságunk már az Istenben gyökerezik, akkor érezzük magunkat egy új és merőben más módon biztonságban.

Ez a bizonytalanságérzés jelenik meg Sámuel könyvében, amikor a zsidók arra kérik a prófétát, hogy adjon nekik királyt. Évszázadokon át az Isten vezette őket olyan emberek által, akik mivelhogy szentek voltak, ismerték az Isten útjait. Ahogyan Ámosz mondja, a próféta az az ember, akivel az Úr megosztja gondolatait (3,7).

És akkor, Sámuel idejében, a zsidók ráébrednek arra, hogy kizárólag az Isten vezetése alatt állni - emberi értelemben - teljes bizonytalanságot jelent, mert életszentséget, önfeláldozást, erkölcsi értékeket követel, amelyekre nehéz szert tenni, s ezért Sámuelhez fordulnak, és királyt kérnek tőle, mert „olyanok akarunk lenni, mint minden más nemzet, azzal a biztonsággal, amellyel minden más nemzet rendelkezik”. Sámuel nem akar beleegyezni abba, ami az ő szemében felér a hitehagyással, Isten azonban így szól hozzá: „»Hallgass néped szavára [...], mert nem téged vetettek el, hanem engem vetettek el, hogy ne uralkodjak fölöttük«” (1Sám 8,7). Sámuel pedig eléjük tárja egész eljövendő életük képét: „»Ez lesz a királynak a joga, aki uralkodni fog fölöttetek. Fiaitokat elveszi, harci kocsijaihoz meg lovasaihoz osztja be őket, és futnak harci kocsija előtt [...]. Leányaitokat meg elviszi kenőcskészítőknek, szakácsnőknek és sütőnőknek.« [...] A nép azonban nem akart Sámuel szavára hallgatni, hanem ezt mondták neki: »Mégis legyen királyunk!«” (1Sám 8,11-19).

Biztonságot akarnak vásárolni a szabadság árán. Isten nem ezt kívánja nekünk, és ami itt történik, az pontosan fordítottja a Kivonulás eseményeinek: Isten akarata az, hogy a rabszolga biztonságát feladva fogadjuk el helyette a születőben lévő szabad ember bizonytalanságát. Nehéz helyzetben vagyunk, mert a születésnek ebben az állapotában még nem tudjuk, hogyan leszünk majd szabadok, de rabszolgák sem akarunk már lenni.

Emlékezzünk csak, mi történt a zsidókkal a pusztában, hányszor sírták vissza az időt, amikor Egyiptomban rabszolgák voltak, de legalább enni kaptak. Hányszor panaszkodtak, hogy fedél nélkül, ennivaló nélkül maradtak, az Isten akaratától függenek, amelyben még nem tanultak meg tökéletesen bízni.

Isten ugyanis kegyelmet ad nekünk, de ránk bízza, hogy új teremtménnyé váljunk.

Az Egyiptomban lévő zsidókhoz hasonlóan mi is rabszolgákként töltöttük egész eddigi életünket. Lelkünkben, akaratunkban, egész lényünkben nem vagyunk még igazán szabad emberek: saját erőinkre hagyatva kísértésbe eshetünk. Így az ima szavai - „ne vígy minket kísértésbe”, ne vess alá bennünket kemény próbatételnek – arra a negyven esztendőre kell hogy emlékeztessenek minket, amely alatt a zsidók az Egyiptom és az ígéret földje között elterülő, viszonylag kis kiterjedésű területen áthaladtak. Vándorlásuk azért tartott ilyen soká, mert valahányszor elfordultak Istentől, útjuk is elfordult az ígéret földjétől.

Az egyetlen út, amelyen keresztül az ígéret földjére juthatunk, az, ha az Úr nyomdokait követjük. Valahányszor szívünk visszafordul Egyiptom földje felé, lépteink is visszafordulnak, eltévedünk. Az Isten kegyelme mindnyájunkat szabaddá tett, ki-ki a saját útját járja már, de ki mondhatja el magáról, hogy léptei nem fordulnak állandóan vissza, vagy nem tér le a helyes útról?

„Ne vígy minket kísértésbe” - ne hagyd, hogy visszasüllyedjünk szolgaságunk állapotába!

Miután tudatára ébredtünk annak, hogy rabszolgák vagyunk, s a puszta siránkozást és nyomorúságos mivoltunk érzését a töredelmes szív és a lelki szegénység érzése váltja fel, egyiptomi fogságunk állapotára a következő boldogságok szavai felelnek: „Boldogok, akik bánkódnak, mert ők megvigasztaltatnak”, „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.” Ez a bánkódás, amely a mennyek országának, személyes felelősségünknek és rabszolga mivoltunk tragédiájának a felfedezéséből fakad, sokkal keserűbb, mint az egyszerű rabszolgáé. A rabszolga egy külső állapotra panaszkodik, de az a bánkódó, akit Isten áld, nem panaszkodik, hanem megtört szívű, és tudatában van annak, hogy leigázottságának külső állapota valami sokkal tragikusabbat, leigázottságának belső állapotát, az Isten közelségétől való elszakítottságát fejezi ki. Ebből az állapotból pedig nincs szabadulás mindaddig, amíg el nem érjük a szelídséget.

      A szelídség nehéz kifejezés, az idők során számos mellékértelmet nyert, s mivel a gyakorlatban a szelídséggel szerfelett ritkán találkozunk, nem tudunk élni a szelíd emberekről szerzett tapasztalatunkkal, amely kulcsot jelentene a szó megértéséhez. J. B. Phillips angol bibliafordításában például ez áll: „Boldogok azok, akik semmire sem tartanak igényt”, ami annyit tesz: „Boldogok azok, akik nem kívánnak birtokolni.” Attól a perctől kezdve, hogy nem akarunk birtokolni, szabaddá válunk, mert bármi, amit birtoklunk, valójában bennünket tart birtokában.
      A „szelíd” szónak egy másik értelmezését találjuk a görög kifejezés egyházi szláv fordításában (szmirennij), amely azt jelenti: „megszelídített”. Egy megszelídített ember vagy állat nem egyszerűen a fenyítéstől retteg, nem pusztán gazdája hatalmának van alávetve, hanem sokkal mélyebbre ható folyamat zajlott le benne; olyan valaki, aki új minőségre tett szert, s akit - mivel megszelídült – már nem kell erőszakkal kényszeríteni.
      Az egyiptomi szolgaságból való megmenekülésünk küszöbén azzal a feltétellel kell szembenéznünk, hogy meg kell szelídülnünk. Más szóval: fel kell ismernünk abban a helyzetben, amelyben vagyunk, egyfajta mélységet, jelentőséget, az isteni akarat jelenlétét. A megmenekülés nem lehet megfutamodás, sem lázadás, hanem csakis egy, az Istentől irányított folyamat, amely a bennünk lévő mennyek országával kezdődik és a földi országba vezet át. Az ingadozás és a belső küzdelmek korszaka ez: „Urunk, ne vígy minket a kísértésbe, oltalmazz meg a megpróbáltatásban, segíts meg a harcban, amely elkezdődött számunkra.” Most jutottunk el ahhoz a ponthoz, ahonnan már el lehet indulni.
      Pillantsunk vissza a Kivonulásra: a zsidók ráébredtek, hogy nem pusztán rabszolgák, hanem az Isten népe, amely erkölcsi gyöngeségei következtében jutott rabszolgasorsra. Vállalniuk kellett a kockázatot, hiszen egy rabszolgatartótól nem lehet elvárni, hogy megszabadítson, és át kellett kelniük a Vörös-tengeren. Ámde a Vörös-tengeren túl még nem az ígéret földje várt rájuk, hanem a perzselő sivatag, aminek tudatában voltak, mint ahogy azt is tudták, hogy nagy nehézségek közepette kell keresztülvágniuk rajta.
      Ugyanez történik velünk is, amikor elhatározzuk, hogy olyan útra lépünk, amely szolgai mivoltunkból a szabadulás felé vezet: tisztában kell lennünk azzal, hogy erőszak, csábítás és belső ellenség – régi szokásaink, a biztonság utáni régi sóvárgásunk – támad majd ránk, és cserébe, a sivatagon kívül, semmit sem várhatunk.